Új Ifjúság, 1966 (15. évfolyam, 1-52. szám)
1966-11-22 / 47. szám
Sárkány Arpád ' . ___________UTAZNI JÓ ÚTINAPLÓ Jaltából csupán egy ugrás Gurzufig és az előtted álló út igazán nem okozhat gondot. Utazhatsz hajón, ötven kopejkáért, autóbuszon vagy trolin, egyformán 25 kopejkát fizetsz, de ha túl sürgős az utad, a tizenkét kilométeres távolságot igazán percek a- latt megteheted. Intesz a taxisnak és rubel húszért máris Gurzufban vagy. Persze, az utóbbit aligha választod. És mivel az idő pénz, most mégis úgy gondolod, hogy többet veszítenél a gyorsasággal. Maradsz tehát a hangtalan trolinál és ha őszinte vagy, bevallód magadnak, nagyon szeretnéd, ha a troli legalább egyik áramszedő pálcája kifordulna vezetékéből és felcsapna a dróthuzalok közé. Amolyan bra- tislavai troliutazásra gondolsz. Szívesen elidőznél egy-egy szemet kápráztató helyen. De kár ilyen gondolatokkal gyötörni magad, mert a troli gyorsan halad és a táj szépségében nem sokáig gyönyörködhetsz. Mire az út két oldalán elfogynak az olajfüzek.és a babércserjék, a troli vezetőjének már csak fékezésre van gondja. Az út egyre jobban ereszkedik alá és a tengerben lubickolókat egyre közelebbről látni. Amikor kiszállsz, a tengerparti sétányok örökzöld ciprusai és pálmái köszöntenek. Az elszállásolás nem okoz különösebb gondot. A Szputnyik szálló készen várja vendégeit, a szovjet Riviéra kellős közepén. Gurzuf kis városka, hajdani tatár település. Szűk utcái, földszintes és egyemeletes házai a prágai várbari IévS Aranyművesek «teájára emlékeztetnek. A hatalmas ország minden tájáról idesereglett üdülők hangyabolyként lepik el már korán reggel az utcákat. Az áruszállító teherautók vezetőinek minden tudására szükség van, ha tovább akarnak jutni a kacskaringós szűk utcákban. Gurzuf azonban nem a szűk utcáiról volt híres, és maradt az ma is. A Medve-hegy lábától nyugati i- rányban húzódó tengerpartnak mindig meg volt a maga varázsa. Az itt épült oszlopcsarnokos paloták, a múltat idézik. A bojárok és a magasrangú cári katonatisztek palotáit azonban modern lapostetejű é- pületek, üdülők, szanatóriumok veszik körül. A gur- zufi szanatórium egyik rondellája alatt márványtábla hirdeti, hogy Puskin heteket töltött itt, s néhány szép verset is írt a gurzufi ciprusok alatt. Az artyeki pionírtábort Gurzuf felől eltakaró szikla egyik kiugrásán hajdan Saljapin énekelt. Puskinról és Sal- japinról ma is sokféle történetet mesélnek a gur- zufiak. Pihenésre, üdülésre alkalmasabb helyet alig találhatnál, mint a gurzufi tengerpart. Távol a nagyváros zajától, az autók búgásától, úgy érzed, egy más világba csöppentél. Gyönyörködhetsz a csodálatosan szép napfelkeltében, melyet, aki idejön senkisem mulaszt el, és órák hosszat sétálhatsz a tengerpart pálmái alatt. Fürödhetsz napestig, vagy ha úgy tetszik csónakázhatsz, de ha ezt is megúnod, tetszés szerint társaloghatsz a soknyelvű sokaságban. Persze kellő tapintat nélkül, aligha boldogulsz. És egyről nem feledkezhetsz meg. Akik idejöttek, efsősór- ban is pihenni akarnak. KépekGurzufról - a szerző felvételei Befejezés Mindnyájan fiatalok vol* tunk egyszer. Kamasz- és ifjúkorában mindegyikünk elkövetett kisebb-nagyobb csínveket, sületlenségeket, meggondolatlan cselekedeteket. Különbséget kell tennünk azonban az úgynevezett ártatlan, komolyabb következményekkel nem járó „bolondságok" között, amelyek az ifjúkor kinövéseinek tekinthetők, valamint olyan tettek között, amelyek esetleg egész életünkre — vagy mások sorsára is — kihatnák, és amelyeket előbb-utóbb keservesen megbánunk Szocialista nép- nevelésünk elsőrendű érdeke, hogy becsületes embereket neveljen a mai fiatalságból, hogy „ép testben ép lélek is lakozzék“ mindegyiknél. — Deresedö fejjel szinte elhivatottnak érzem magam arra, hogy életemre visszapillantva, egy kis ízelítőt nyújtsak a fiataloknak a jő cselekedet és az aljasság közti különbségről. amelyet unokaöcsémmel lefolytatott párbeszéd, helyesebben „monológ“ alakjában idézek legszemélyesebb benyomásaim alapján. fial is hagytam abba a múltkor ? Igen. néha oly különös csend üli meg szobámat, szinte hallani lehet. Sistereg, elnémul, majd halkan zümmögni, mesélni kezd, mintha mindkét füled csengene. Furcsa, ugye? Pedig így van. Őszi és télt éjszakák leszállta előtt szokott leereszkedni, ha magamra maradok. Ügy öt és hat között. Olyan, mint a sűrű köd, amely mindenütt megülepszik és nem lehet kizavarni. — Ideges, tépelödö szerelmesek valamikor kék órának hívták, mert színe csakugyan szürkéskék. Mifelénk régebben többnyire német nyelven emlegették: die blaue Stunde, érted? Előkelő németek viszont The blue hourenak nevezték angolul, finomkodó ánglusok pedig L’heure bleure keresztelték franciául. Csupán maguk a franciák nem tekerték ki nevét más nyelvre. De eltértem a tárgytól. Nem a szerelmesek pásztoróráiról, hanem a csendről akarok neked beszélni. A csend elmondja például, hogy... Tessék? Hogy még sosem hallottad? Élhiszem, Péter- kém Gyerekember vagy még, nemigen hallhattad, A némán csengő csend többnyire csak magamfajta vénlegényekhez szokott szólni, akik már megették a kenyerük javát. Mielőtt elindul az utolsó vonat, amelyről nincs leszállás, nincs megállás, mert könyörtelenül robog a Végállomás jelé, Elöhb-utóbb mindenkit oda- repít az utolsó vonat, akár első, akár második osztályon u- tazgatott azelőtt, parasztszekéren vagy luxuskocsin járt•' Mikor a csend mesélni kezd... e életében. Visszatérni se lehet többé, mert ellenkező i- rányban csak üres szerelvényeket indítanák a Végállomásról. Megértettél, öreg fiú? Mikor a csend mesélni kezd, olyom szemléltetően mondja el életünk főbb mozzanatait hogy szinte újra átéljük azokat. Vidám és szomorú képek vonlának el előttünk kaleidoszkópszerű tarkaságban, három dimenziós, kézzelfogható közelségben. Réges-régen elhalványult gyermekkori élmények, emberek, tájak, mind megannyi színes álomkép lépnek ki sorjában a kékesszürke alkonyat homályából... ..sivár, öszvégi tájat látok. Milyen ismerős vidék, hol is láttam már? A göröngyös ú- ton rözsével megrakott kézikocsit húzva egy anyóka cset- lik-botlik. Hirtelen motorbúgás hallatszik, fékcsikorgás. Fáról a gépkocsi, felborul a targonca és szanaszét repül a sok rőzsenyaláb. Szőrmekabátos úrvezető vackolódik ki az autóból és még néki áll feljebb: lepocskondiázza, lesz amar azza a remegő öregasszonyt, akit hajszál híján elgázolt. De mialatt a hájtömeg handabandázott, Karcsi barátommal suttyomban kocsija mögé lopakodtunk és javágó baltánk lapos végével jókora szöget vertünk a hátsó kerék abroncsába. Hadd szaladjon ki a szusz belőle! Mire újból nekirugaszkodott a jármű, megelégedéssel tapasztaltuk. hogy egyik kerekére „sántít". Azután lepaskoltuk az út porát a nénike ruhájáról és felraktuk káréjára a rozsét... Színváltozás: csodásán zengő, világvárosi légkör. Rózsás hajnalok és fájó búcsúzások, halálosnak vélt szerelmek átvészelése. Amíg ezután délceg legény koromban Vilmára e- sett választásom. — Károly barátomból közben neves i- deg és elmegyógyász lett, de jómagam csak „kitérdesedett“ hivatalnok maradtam, ahogyan ő szokott tréfásan nevezni. Vilma érdeklődése ezért mindinkább tehetős hard-1 tom felé terelődött, egy szép napon azután faképnél hagyott és Károlyhoz ment feleségül. Egy év múlva leány- gyermekük született, házasságuk azonban nem bizonyult szerencsésnek. A hevesvérű asszonykát úntatta férje állandó elfoglaltsága. Károly viszont mindenkire féltékenyke- dett. Két éves volt a kis Ildikó, amikor a véletlen megint ösz- szehozott Vilmával. Akkor felülkerekedett bennem az i- rigység, a sértett hiúság. Végre megígérte, hogy másnap felkeres legénylakásomon. Ügy is történt. De alig kóstoltunk bele a feketébe, csengettek. Vilmát hevenyében a fürdőszobába tuszkoltam, ajtót nyitottam és — Károly állt előttem. — Bocsáss meg, ha zavarlak! — mentegetődzött dörgő basszushangján — Látom, hogy vendéged van... De nini, ki se itta kávéját és máris elillant. Ezt a neveletlenséget! Ja vagy úgy! — folytatta kínvallatását, miközben szinte eszelősen meredt a fürdőszoba zárt ajtajára: — Csak nem szottyant kedve egy kis zuhanyozásra? — Majd mintha letett volna előbbi szándékáról, rám emelte réveteg tekintetét és gépiesen megkérdezte: — Szabad telefonálnom? — válaszomat meg se várva felemelte a kagylót — Maga az, Mari néni? Ildikó uzsonnázott már? No beszéljen, hallja?! Mi... micsoda. lezuhant az ablakból? Ildikó? Igen... igen... rohanok... Velötrázó sikoltás hallatszott» a fürdőszobából. Károly körülményesen visszahelyezte a kagylót a villára és lassan felém, fordult. Háláló} fáradtság áradt felém elborult tekintetéből. Szertartásosan meghajolt előttem és egészen halkan, végtelen fásultsággal megismételte: — Bocsáss meg, ha zavar» tam! A híres lélekbúvár nem szokott melléfogni. Utolsó „páciensénél", Vilmánál sem, akit az ideggyógyászatra kellett szállítani, miután az utolsó „kék órát“ elnyelte a sötétség. Károly pedig otthon húsz köbcentiméter morfiumot fecskendezett szakavatott kézzel a bal karjába. És akkor se fogott mellé... Péter! Az utóbbi időben feltűnően sokat mesél a csend nekem. Lehet, hogy hamarosan indul a vonatom. Te pedig lerázod magadról a tantermek porát és nekilendülsz az életnek. Legény lettél, férfi lesz belőled. 0 travulónak, életelemózsiának adom veled intelmemet: légy jó embertársaidhoz. segíts azokon, akik rászorulnák. Neked is jólesik majd egyszer, ha megdicsér a csend, mint bennünket a rö- zsenyalábok összehordásáért. Pedig semmiség volt az egész. És soha ne tégy olyat, ami egyszer megbolygathatná ö- regséqed nyugalmát! Különben kínos következetességgel, könyörtelenül számon kéri tőled azt egyszer — a csend. K. K.
