Új Ifjúság, 1966 (15. évfolyam, 1-52. szám)
1966-12-13 / 50. szám
KOSZTOLÁNYI Életművének terjedelme és hatása Babitséhoz mérhető. Nehéz eldönteni, melyik ágban alkotott jelentősebbet: lírikus, novellista, regényíró, cikkíró, tanulmányok szerzője, újságíró és műfordító. A költészetben A szegény kisgyermek panaszaival arat először sikert 1910-ben. Lírája színes, zenével teli, könnyed, bravúros technikájú. Legjelentősebb regényei: Pacsirta (1919), a vidéki kispolgári élet hazug formáinak érzékeltetése; A véres költő (1922), amelyben a hatalomvágyó, önmagát is pusztulásba sodró, hiú Néró alakját rajzolja meg; az Aranysárkány DEZSŐ (1924) a húszas évek kiemelkedő kamaszregénye; az Édes Anna (1926) egy kis cselédlány tragédiája, egyúttal mesteri lélektani elemzés és találó társadalomrajz. Regényei és novellái a legjobb magyar nyelvi hagyományt a francia csiszoltsággal és világossággal ötvözik. írásait arányos szerkesztés és biztos nyelvkezelés jellemzi. Tanulmányai, írói-művészi portréi, cikkel az impresszionista kritikának legjellegzetesebb példái. Kosztolányi Dezső a magyar nyelv fölényestudású művésze, titkainak értője és szenvedélyes szerelmese. Élete Szabadkán született 1885. március 29-én. Apja tanár volt. Családja ahhoz a nemesi-értelmiségi réteghez tartozott, mely Adyt és Babitsot s a huszadik század magyar szellemi életének jó néhány alakját adta a nemzetnek. Iskoláit szülővárosában vé- gezte; kitűnő diák volt, különösen nyelvérzékével tűnt ki. 1903 őszén a budapesti egyetem bölcsészeti karára iratkozott be, a magyar-német szakra. Egyetemi évei alatt barátkozott össze Babitscsal és Juhász Gyulával, s ha útjaik el is váltak, a barátság termékenyítő ereje egész életére kihatott. Pesten nemcsak a városi élet bűvölte el, hanem az új eszmék is, amelyek ott kavarogtak a főváros szellemi életében. A tanári diplomát már nem szerezte meg: tanulmányaitól hamarosan elvonta a költészet és az újságírás. Hetedikes gimnazista volt, amikor a Budapesti Napló 1901 október 26-án közölte első versét. s 1906-ban már a lap belső munkatársa. Ettől kezdve, az alkotó munka mellett, csaknem szünet nélkül az újságírás köti le életét. Ugyancsak fiatalon került a Nyugat költőinek élvonalába: a korszakalkotó folyóiratnak kezdettől fogva munkatársa volt. Rendkívül erősen hatott rá a háború élménye: a róla Irt életrajzokból, visszaemlékezésekből tudjuk, milyen kétség- beesést, viharzó rémületet váltott ki belőle a katasztrófa. Az 1919-es forradalomban, majd a fehérterror alatt eléggé felelőtlenül követte a kor változásait. Élete utolsó évtizedében a Kisfaludy Társaság-i tagság, a Magyar Pen Klub elnöki tisztségének betöltése, több külföldi út, s a heves Kosztolányi- viták jelzik a figyelemre méltó életrajzi mozzanatokat. 1933- ban elkezdődik szörnyű betegsége, az ínyrák, mely végül is hosszú szenvedés után halálát okozza. Egy budai kórházban éri el a halál, ötvenegyéves korában, 1936. november 3-án. A költő önmagáról Életrajzot kémek tőlem? Két fontos adatot közlök. Az egyik: 1885 virágvasárnapja. Ekkor születtem. A másik: 1909 szeptembere: Ekkor írtam meg a legkedvesebb könyvemet, amit még ma is a legjobban szeretek: A szegény kisgyermek panaszait. Minden, ami fontos nekem, e két dátum közé esik. s nem tagadom, hogy minden örömöm és szenvedésem benne van ebben a kis füzetben, mert az élményeim ma is gyermekélmények, és a szenzációim gyermek-szenzációk. Ha életrajzot írnék magamról, csak a gyermek életrajzát írnám meg. Megírnám az én tiszta, méiy és különös gyermekkorom történetét, amelyben minden oly regényes és rejtelmes, a vidéki gyermek riadozását, tájékozatlanságát, gőgjét, aki egyedül van boros és buta emberek közötti, s készül a jövőre. De csak pár szót jegyezhetek le most. Nyolc éves koromtól tizenötig úgyszólván folytonosan ágyban feküdtem betegen. Erről az ágyról úgy kellene írnom, mint egy nagy-nagy birodalomról. Beszélhetnék az apámról, aki számottevő matematikai dolgokat írt. az anyámról, aki nem írt semmit, de ritka mély érzéssel élte át az életét. Legerősebb impresszióm azonban a nagyapám. Egy daliás, ősz ma- qyar, 48-ban honvédszázados, azután emigráns, két évig Törökországban, ahol a szultán udvarában énekes, majd New Yorkban él tizenkét évig, szenet hord, selyemre fest, végül üzletet nyit. Ezek az alakok roppant dekorációkként veszik körül a gyermekkoromat. Nagyon félénk és ideges voltam. Félénkségem ma is megmaradt. Sokszor úgy látom, sohase cselekedtem, mindig csak történt valami velem. A szegénv kisgyermek oanaszai-hól A DOKTOR BÁCSI Áldott aranyember. Világító, nyugodt szemel kékek. Komoly szigorral lép be a szobába, szemébe nézek és csöppet se félek. Borzongva érzem biztos ujjait, ha kis, sovány bordáimon kopog. Ősz bajusza a fagytól zuzmarás, hideg kezén arany gyűrűsorok. Oly tiszta és jó. ö ír medicinát, keserűt, édest, sárgát, vagy lilát. Az ő kezéből hull a paplanomra nagynéha egy halvány, szelíd virág. Rágondolok, ha szörnyű éjszakákon párnáimon oly egyedül sírok, ő az egészség és a bizonyosság, titkok tudója és csupa titok. már néha gondolok a SZERELEMRE Milyen lehet — én Istenem — milyen ? Találkoztam tán vele messzemessze, valahol Andersen meséiben? Komoly és barna kislány lesz. Merengő. A lelke párna, puha selyemkendő. És míg a többiek bután nevetnek, virágokat hoz majd a kis betegnek. Ágyamhoz ül. Meséskönyv a szeme. Halkan beszél, csak nékem, soha * másnak. Fájó fejemre hús borogatást rak. És kacagása hegedű-zene. Egy lány, ki én vagyok. Hozzám hasonló. Különös, titkos és ritkán mosolygó. Az éjbe néző. Fáradt. Enyhe. Csöndes. Csak széttekint és a szobánkba csönd lesz... Gyermekkori naplójából „Ma egész nap Petőfit olvastam. Isten! lesz-e ilyen költő még? Látszik, hogy szereted magyar néped, mert neki adtad a világ legnagyobb büszkeségét.“ „A tüzes esőtől, a rossz versektől, a rossz rímektől, semmitől, semmitől se félek — csak a számtan dolgozattól.“ „Azalatt az egy hó alatt, míg naplóm tanulmány gyanánt németül vezettem, oly Idegen voltam gondolataimban, oly kedvetlenül ültem le leróni a nap történetét, úgy éreztem magam, mint a csecsemő, kit leszakítanak az anya édes emlőjéről, melyből a legédesebb tej szivárog. Most visszatérek tehozzád, óh gyönyörű nyelv, s te újra kinyitod gazdag tárházadat. Engedsz bányászni kincseid között... Óh, gyönyörű magyar nyelv! Létezik-e nálad szebb nyelv? Létezik-e, melyen jobban ki lehet fejezni a szív fellobbanását, szerelmét, csüggedését, csapongó jókedvét, mámoros búját, haragvö kedélyét, játszi szeszélyét, méla fájdalmát? Óh, gyönyörű magyar nyelv... a te zengzeted halljam halálos ágyamnál is, s édes lesz elmúlásom..." Előszoba Egy néhike ül a miniszter előszobájában, fekete kalapban, sárga arccal, és vár. Még nincs ott a miniszter, órák múlnak el, csak akkor érkezik. Ez tüstént megérzik mindenen. Valami villamosság reszket a levegőben. A lámpák egy; fokkal fényesebben égnek, s a szemek is kigyulladnak'. Éles csöngetések hallatszanak a rengeteg épületben, röpül a titkár, eltűnik egy párnás ajtón, visszaröpül. Már fogad a miniszter? Nem, még mindig nem, fogadhat, halaszthatatlan tárgyalása van. Ez körülbelül másfél óráig tart. Csak azután fogadhat. A jelentkezők érkezésük sorrendje szerint jutnak eléje. Természetesen, szükség törvényt bont. Néha a miniszter maga kéret valakit, igen fontos ügyben, egy lilaszalagos ősz papot, arany kereszttel a nyakán, vagy egy egészen jelentéktelennek látszó, kopott urat, aki — mint a példa mutatja — dehogy is jelentéktelen. Irattáskával nyit be egy magasrangú hivatalnok, azonnal be- bocsátják, csak órák múlva jön ki a rejtélyes szobából. Vidéki küldöttségek tódulnak be szalonkabátban, mint komor dalegyletek, vagy csizmás kisgazdák, akiknek még az esti vonattal vissza kell utazniok. Ilyesmit számba kell venni. A nénike számba is veszi, Reménye minden ajtónyílásra, minden csöngetésre föllobban, aztán kialszik. Azok, akik a minisztertől jönnek, szórakozottságukban elfelejtik levenni arcukról a mosolyukat, melyet ott benn biggyesztettek rá, egy darabig rajta is hagyják, mint az udvariasság álarcát, álldogálnak az előszobában, nem tudnak eltávozni, élvezik még friss dicsőségüket, melegszenek attól a tudattól, hogy közelükben van a miniszter, aki az imént kegyesen bocsátotta el őket, nézegetik kezüket, s majdnem csodálkoznak azon, hogy nem lett aranyfüstös ujjaink érintésétől.. Végül a titkár sajnálattal jelenti ki, hogy a fogadásnak vége, a kegyelmes urat sürgősen elhívták. így múlik el egyik nap a másik után, az ősz télbe fordul, a hó elolvad, kitavaszodik. A nénike, aki minden fogadónapon az előszobában kuksol, egy diadalmasan ragyogó nyári napon a miniszter magas színe elé kerül. Maga se hisz szemének. Mégsem álom ez, hanem valóság. Becsukódik mögötte az ajtó, egyedül van vele, oly közel hozzá, hogy akár az orrát is megérinthetné, ha ettől nem tartaná vissza az a végtelen tisztelet, melyet iránta érez. Már elő is akar hozakodni mondókájával, de akkor a zárt szobában közé és kérése közé tolakszik valaki, egy telefonhívás alakjában. A miniszter asztalán valóságos telefon-üteg áll, városi és házi telefonok, fehér, sárga, piros gombokkal. Beszél a miniszter, egy negyedóráig beszél, egy fél óráig beszél, s alig teszi le a hallgatót, csörömpöl a másik telefonja. Ezen öt-hat percig beszél. Közben a titkár berobban, valamit odasúg, s a miniszter a kihallgatást kénytelen elhalasztani. A nénike törhetetlen, ősszel, a nyári szünet után ismét az előszobában ül és vár. Egy novemberi, ködös napon fogadja a miniszter. Akkor szerencséje van, a telefonok veszteg maradnak, a titkár se jelentkezik ügyiratokkal és üzenetekkel. A miniszter fölemeli hatalmas fejét, hogy figyeljen rá. De a sors kifürkészhetetlen szeszélye úgy akarja, hogy az a sejthalmaz, mely a maga összességében a miniszter jellegzetes politikai egyéniségét rakta össze, a finom rugóival és kerekeivel épp ebben a pillanatban járjon le. A miniszter feje lehanyatlik, arca elsápad, s holtan borul Íróasztalára. Erről a megrázó eseményről a világsajtó hosszan emlékezett meg. A cikkek kiemelték, hogy a jeles államférfiút dolgozószobájában, er- nyedetlen munkája közben érte a halál. Beszéltek tetterejéről, szorgalmáról, önzetlenségéről, nemességéről, emberszeretetéről is, csak a nénikéről feledkeztek mag. Ezt a mulasztást igyekszik most pótolni e sorok írója. ILLYÉS GYULA A KRITIKUS KOSZTOLÁNYIRÓL: „Nem nyesni, irtani és nevelni akart... Azokhoz a századvégi francia biráló-irókhoz hasonlított ó, akik meghódolnak a szépirodalomnak, s lenyűgözve a mű szépségétől, az alkotásra alkotással feleltek: kritika helyett úton-útfélen esszét Írtak... Kortársai munkáját úgy vette kézbe, mint egyik mesterember a másikét. Úgy Is fürkészte, méricskélte s feszegette, valóban a szak értelmével.“ ABODY BÉLA: A játékos halála Csak a haláláról akarok Imi... Megadatott neki a hosszú haldoklás, a kiadós szenvedés, s a sírig tiszta fej öröme. Akinek dolga van a világban, annak ilyen halál kell; annak nincs rá se joga se oka, hogy egy gyors szívroham segítségével elillanjon. Tetőznie kell. Jutott rá ideje-módja, hogy megmutassa, hogyan kell bánni a közelgő halállal. Hogyan kell leqyőzni, nevetségessé tenni. Valaki azt írta: ....ha letépnénk álarcát, arcbőre is vele szakadna.“ Ez az utolsó küzdelem végleges, teljes azonosulás volt. Megnémult, gégéjét átmetszették, cédulákon érintkezetl a külvilággal. Olyan fájdalmai voltak, hogy mindenki más eszméletlenséggel védekezett volna ellenük. Ebben az állapotban halaszthatatlannak tartotta, hogy megalkossa ezt a kecskerímet: Levert volt, kapott egy kevert port. Felesége a véres gézt cserélte torka borzasztó sebéről. Tudta, hogy illik megköszönni a maga módján, mert az ember adja meg a pillanat természetes rangját. formáját. Ezt Irta a papírra: Gézcsókom. Pulzusa százhatva- nat vert: ezen a napon egy Arany János-kötetet kért. Egyik utolsó látogatójától ez az „apolltikus költő“ a „ľar? pour Tart apostola“ őrjítő fájdalmai közepette haldokolva ezt kérdezi: Mi van Spanyolországban? S az utolsó cédulák egyike pontos, közjegyző előtti érvényességű, mert a játék szabályait pontosan kell megtartani, s ha nem, azt úgy hívják, hogy csalás és nem úgy, hogy játék. Leírja a világirodalom • legtömörebb epigrammáját: „Végem van. Kosztolányi Dezső.“ A teljes névaláírás lényeges, végre is a henyeség haldoklás közben is megbocsájtha- tatlan. S hozzá micsoda búcsúfricska ez a mindent elözönlő Hivatalnak, a belég-tébolynak; hátha enélkül nem hiszik majd el, hogy meghalt. JÓZSEF ATTILA: * Kosztolányi A kínba még csak most fogunk, mi restek, de te már aláírtad müvedet. Mint gondolatjel, vízszintes a tested. Téged már csak a féreg fal, szeret, mint mi a csirkét, bort... Senkim, barátom! Testvérünk voltál és lettél apánk. Gyémánt szavaid nem méred karáton: nincs egyéb súly, ha föld zuhog reánk. Ezt onnan tudom, hogy letörtem vágyva* ahogy letört a halál tégedet. Reméltél; én Is. Tudtuk, hogy hiába, mint tudja, ki halottat költöget. Ki tudja? 1. Melyik neves folyóirat köréhez tartozott Kosztolányi Dezső? 2. A bevezetőben említett regények közül melyekből készültek filmek? 3. Melyik Kosztolányi-film főszereplője Töröcsik Mari? A Babits Mihályra vonatkozó kérdések helyes megválaszolása: 1. Babits Mihály, Juhász Gyula és Kosztolányi Dezső. 2. Rippl-Rónai József. 3. Jónás könyve. Sorsolás útján a következők részesülnek könyvjutalomban: 1. Varga Mária, Šafárikovo-Králik 17, okr. Rím. Sobota 2. Vaszily Mária. Veľké Trakany č. 189, okr. Tre- bišov 3. Szombath Marika, Nové Zámky, Gúgský pr. 3 Következik: Karinthy Frigyes ♦
