Új Ifjúság, 1966 (15. évfolyam, 1-52. szám)

1966-08-23 / 34. szám

HL

A „kígyónő“ a legbájosabb asszony volt, akit valaha láttam. A lakókocsija melletti napos teraszon ült, som- breroszerü szalmakalapban... szerény háziasszonynak látszott. Három gyermeke lent a terasz alatt eredeti módon szórakozott —, „neandervölgyi ember“-t játszottak. A két kisebbik, egy fiú és egy lány játszotta a neandervölgyi pár szerepét, mig a legnagyobb, 8 éves, szőke kis csibész, a kövér Susy fiát alakította. Ö volt a modern kutató, aki a nean. dervölgyieket megtalálja. Mindenáron ki akarta akasztani húgának állkapcsát, hogy gyűjteményét gyarapítsa vele.

A „kigyőnő“ többször kopogott sarkával a terasz kövén, mert a vad ordítózás megkezdett beszélgetésünket majdnem elfojtotta. A piros virágú gerániummal díszített alacsony korlát mögül felbukkant az idősebb fiú feje, és durcásan kérdezte:

— Nem.

— Akkor hozzál k^t csészét, kérlek.

— És megkínálhatom egy cigarettával?

A terasz alatt az üvöltés most már oly vad lett, hogy egy szót sem értettünk egymás szavából. A kígyónő a gerániu- mos ládák fölé hajolva lekiáltott:

— Most meneküljetek, gyorsan, gyorsan... az oroszok már a falu határában állnak...

— A férjem — szólt hátra fordulva. — ugyan nincs itt, de személyzeti kérdésekben természetesen én...

Carlino szakított félbe bennünket, vékony, csendes, sötét hajú fiú, fején hajhálóval, csészéket és kávés-kannát hozott. Bizalmatlanul pillantott rám.

— Miért nem akarsz inni? —• kérdezte tőle az asszony, amikor az rögtön menni készült.

HEINRICH BÖLL:

Micsoda

zűrzavar

Illusztrálta: KISS SÁNDOR

— Tessék?

— Ne kínozd már tovább! — mondottá az anyja, miközben szelíd, szürke szemében enyhe nevetést fojtott el —, játszatok bunkert, vagy rombolósdit!

A fiú únottan mormolt valamit, ami úgy hangzott, mint „Hülyeség!“, majd leszaladt a többiekhez és felkiáltott:

— Tűz van, ég a ház!

Sajnos nem figyelhettem tovább, hogyan folyt a rombolősdi, mert a „kigyőnő" most valamivel élesebben szemezett velem —, széieskarimájű kalapja árnyékában, amelyen keresztül melegen és vörösen tűzött a nap, túl fiatalnak látszott ahhoz, hogy három gyerek anyja lehessen, és naponta öt előadáson, mint „kigyőnő“, igen nehéz feladatot teljesítsen.

— Mit tud?... — kérdezte az asszony.

— Semmit — mondtam én. — Semmit, abszolút semmit. Tekintsen engem a semmi képviselőjének.

— Maga — folytatta nyugodtan — valószínűleg feketéző volt.

— Igen — feleltem.

Vállat vont. — Nem nagyon akad itt munka. Mindenesetre, ha valamiben hasznát is vehetnék, itt dolgozni, csakis dolgozni kell, értette?

— Hölgyem,— válaszoltam, — talán túlságosan rózsásnak képzeli egy feketéző életét... Én úgyszólván a fronton voltam.

— Hogyan? — és újra kopogott sarkával a terasz kövén, mert a gyerekek most meglehetősen hosszan tartó, vad bömbölésbe kezdtek. A korlát mögül újra megjelent a fiúcska feje.

— Nos? — kérdezte kurtán.

— Játsszatok menekülősdit! — mondta az asszony nyugodtan. — Meg kell lépnetek az égő városból... érted? — A gyerek feje ismét eltűnt, és a nő azt kérdezte: — Hogyan?

Nem veszítette ő olyan könnyen el a fonalat.

— Egészen elől — mondtam —, egészen elől voltam. Gondolja, hogy könnyű kenyér volt?

— Jő. No és most?

— Valamilyen foglalkozást szeretnék találni. Nem vagyok lusta, egyáltalán nem vagyok lusta, asszonyom.

— Bocsásson meg — mondta. — Finom profilját ekkor felém fordította, és bekiabált a kocsiba: — Carlino, nem forr még a víz?

— Egy pillanat — kiáltott egy közönyös hang, — éppen töltöm.

— Iszol te is?

— Nincs kedvem — morogta, és eltűnt a kocsiban.

— Személyzeti kérdésekben meglehetősen önállóan döntök, mindenesetre azonban valamihez értenie kell.

— Asszonyom — kezdtem alázatosan, — talán tudok kereket olajozni, vagy sátrat lebontani, traktor! vezetni, vagy a pofozó óriásnak a képemet tartani...

— Traktort vezetni — mondta a nő — nem semmi, és kereket olajozni már szinte művészet...

— Vagy fékezni — tettem hozzá —, hajóhintát fékezni. — Gőgösen húzta fel a szemöldökét, és először tekintett rám kissé megvetően. — Fékezni — szólt hűvösen — az már tudomány. Azt hiszem, maga mindenkinek kitörné a nyakát. Carlino fékező.

— Vagy... — készültem újabb ötlettel előhozakodni, de egy kis sötéthajú lányka homlokán forradással, igyekezett fel a keskeny lépcsőn, amely engem egy hajó oldallépcsőjére emlékeztetett. Anyja ölébe vetette magát és elkeseredetten zokogta: — Meg kell halnom...

— Hogyhogy? — kérdezte a „kígyónő" rémülten.

— Nekem kell a menekülő gyereknek lennem, aki megfagy, és Frédi el akarja szedni a cipőmet és mindenemet...

— Hát persze — mondta az anya — ha menekülősdit játszotok.

— De nekem — mondta a gyerek, — mindig nekem kell meghalnom. Mindig én vagyok az, akinek meg kell halnia. Ha bombázást játszunk, vagy kötéltáncost, mindig csak nekem kell meghalnom.

— Mondd meg Frédinek, én üzenem, hogy most ő haljon meg, most rajta a sor. — A kislány elfutott.

— Vagy mit? — kérdezte tőlem a „kígyónő“. Nem veszítette ő olyan "könnyen el a fonalat.

— Vagy szöget vernék, krumplit hámoznék, levest osztanék, vagy mit tudom én... — kiáltottam. — Adjon valami lehetőséget!

Az asszony elnyomta cigarettáját', még egyszer töltött mindkettőnknek, és rámpillantott hosszan, mosolyogva, majd így :szólt:

— Megadom a lehetőséget. Maga tud számolni, ez úgyszólván hozzátartozik eddigi foglalkozásához. — Kicsit habozott. — Magára bízom a pénztárt.

Egy szót sem tudtam szólni, valóban nem találtam szavakat, csak felálltam, és megcsókoltam a kis kezét. Aztán hallgattunk, mély csepd lett, nem hallatszott más, csak Carlino halk éneke a ^kocsiból, amiből sejtettem, hogy éppen borotválkozik. Fordította: Feleki Mária

s

I

s

I

s

I

s

I

s

I

V

I

s

I

N

I

N

I

s

I

s

I

s

l

N

I

s

I

s

I

s

I

V

I

s

>

5

>5

1

Utolsó reggelünk

Eső dereng a szélben.

Nyolc óra.

Ketten léptük át a hajnal dalait.

Rézsűt megyünk elhalványuló csillagunk elébe, mi parányi, lucskos angyalok.

. Ne nézz szét, az éj liánjait még ringatja a távol,

bozótok, erdők furcsa csepp-takaróján lilán viháncol az ébredés.

Ilyenkor, ha tavaszt, rügyes vágyakat tombol a szél, ilyenkor szabadon, könnyedén szaladj előttem, s én félig lecsukom a szemem.

Ne nézz rám szomorúan ...

Ketyeg az órám s harkály kopáesol odafent.

Nem látod hol?

Nézd az ujjam — mutatom.

Amott a lombokon túl a lázas-zöld fény-sziporkákban.

Ott!

De ne lásd meg a remegő karomat.

Ne lásd meg, ne érezd, hogy múlik, zizegve illan a percünk s búcsúóránk reggeli táncát járjuk mi itt,

fura ösvények, hegyi utcácskák* könnyező lombjai közt.

Ne halld, hogy suttogó szavamba búcsúzás izei kerülnek.

Ne érezd, ha kezed másképp fogom, mint százszor azelőtt.

Másképp lehelek csőkot szivedre, átázott köpenyedre borulva.

Ne tudd, hogy látom a gyorsvonatot, mely veled rohan el a tavaszban.

ginzery Árpád

SZTYEPAN SCSIPACSOV:

Tudjátok-e ?

Tudjátok-e, a szeretem, mit ér, s hogy megketťózik értékét az évek ?

A szerelem nem sóhaj, sétatér, nem holdvilág, -padok, beszélgetések.

Lesz benne minden: hó, latyak, vihar — az életet is együtt kell szeretni.

A szerelem az olyan, mint a dal.

S azt hiszitek, könnyű jó dalt szerezni?

VAS ISTVÁN fordítása

GARY SNYDER:

Lebegő barátnőmnek

Egyszer részegen

Összevertelek, hetek kínja gyötört.

Eltűntél,

És ma csendes beszédet hozol — azt hiszem Józanabb voltál nálam,

Téged csak az alkohol tartott fogva, engem

a könyvek.

Egyszer meztelen futottál felém Térdig a márciusi hullámverésben Két szikla közt ült furfangosan a strand — Hindu Deva-lánynak láttaltík,

Könnyű lábbal tapostad a vizet,

Melled mint a tenger, a gyermek,

Csillag-tej-ontó Vénusz álom mellei.

Sós volt a víztől az ajkad.

Tested képe hetekig

Tartotta bennem a lelket, majdnem

önkívületben láttalak Egy napon a fogorvosi székben.

És megtaláltalak újra, megkövesülten:

Zimmer „Hindu művészeté"-ben:

Abban az életben lejtesz

Bájjal, szerelemmel, gyűrűkkel és

Egy kis aranyövvel, éppen a tomporod felett,

£s azt gondoltam — több báj, több szerelem

van

Féktelen Déva-lány életedben,

Mint amennyit ebben a felöltözött világban Valaha bárki is adhat.

Vagy kaphat. *

HERNÁDI MIKLÓS fordítása

1

— Hihetetlen — mondta kitűnő barátom, Pemete Benő

de így van...

Töprengve ingattam a fejem, jeléül annak, hogy kételkedem.

— Nem hiszed, hogy tudatalatti énünkben a belső parancsok ismeretlen indítéka sokszor szellemi igényből fakad?

— Hát az ösztönök — vetettem közbe a kifürkészhetetlen és titokzatos ösztönök parancsa ?

— Hah... — kiáltotta megvetően nem igaz. Legalább is nem mindenkinél igaz. Ha úgy lenne, nem járnék naponta a könyvesboltba. De járok, tehát nem úgy van...

— A könyvesboltba vásárolni jársz. Bizonyára sok könyvet veszel.

— Fenét. Soha semmit nem veszek. Soha én még egy könyvet nem vettem. És mégis odajárok. Mindennap. Ha egy napot kihagyok, azon az éjjel rosszul alszom és vadakat álmodok. Reggel csuromviz a lepedőm, gyűrött a vánkosom s szorongásaimtól csapzott a hajam.

— S ha voltál a könyvesboltban, jól alszol?

— Mint a tej. Édesen. Szépeket álmodom és ébredve első gondolatom, hogy aznap újra elmegyek.

— Furcsa. Közben nem tudod, miért jársz oda.

DUBA GYULA:

l .

Pemete

bonyolult lelkivilága

— Sejtelmem sincs — vallotta be —, belső lelki kényszerből, úgy vélem...

Kitűnő barátom szerkesztő és lírai költő. Versei gyakran a tiszta szerelem frenetikus erejéről zengenek, novellái bonyolult és nem mindennapi adalékokkal gazdagítják férfi és nő viszonyáról való ismereteinket. Mély önelemzés után, furcsa, könyvesbolt-látogató szenvedélyét úgy magyarázta, hogy ilyenkor kikapcsolódásra, szellemi felfrissülésre van szüksége. Menekülésre a hétköznapok sivár egyhangúságából. S intellektusának nem a lelki tunyaság, a lét gondolatidon, tisztán fiziológiai átélése, testmozgás, megerőltető torna, vagy végnélküli séta kell, de sok új értelmi jellegű benyomás, szellemi impulzus, gondolatszilánk, melyek felélénkítik megfáradt agyát. Megannyi lökés, s ott találja' meg őket a könyvespolcokon. Egy-egy könyveim, néhány sornyi füljegyzet, ift-ott beléolvasással kilopott kép, vagy gondolat — megannyi új szín, ötlet és izgató lelki pilula, pikáns áramlökés, melyektől úgy érzi, újjászületik.

— S persze belső éned mindezt tudja s tudatalattidban ez a lelki szükséglet feltételes reflexekké alakult, melyek a könyvesbolt felé irányítják lépteidet.

— Így van — mély hittel csengett a hangja —, egészen biztosan...

A probléma érdekes. Freud sem beszélt róla, amikor a tudatküszöb lényegét meghatározta. Ő csak ösztönökről beszélt. Állati eredetű szenvedélyről és komplexumokról.

Lelki finomságról soha. Pemete dilemmáját meg kell fejteni.

Kitűnő barátomnak azt tanácsoltam, hogy aznap ne menjen a könyvesboltba, meglátjuk, éjjel mit álmodik.

— Fojtogattak — mesélte másnap borzongva —, három pár szőrös kar fojtogatott. Egy óriás pedig a gyomromon táncolt, aztán egy könyomatos könyvsatuban laposra sajtolta a fejem, a lelkem akarta mindenáron kinyomni belőlem.

— És kinyomta...?

— Ki. Láttam a telkemet, a- hogy sír, hogy miért nem mentem a könyvesboltba.

A probléma komoly, valóban meg kell fejteni. Ajánlottam, hogy aznap se menjen a könyvesboltba s meglátjuk, mi lesz.

— Karóba húztak — mondta reggel rémülettel a szemében, — nyársra húzták, mert nem bírtam megenni öt vagon könyvet. Ha megettem volna, nem húznak nyársra. Üvöltöttem, mint egy megszállott.

Akkor megengedtem, hogy elmehet a könyvesboltba. S másnap majd elmondja, mit álmodott.

— Egész éjszaka simogattak — sóhajtozott kéjesen —, balzsamokkal és illatos olajokkal kenegettek. Dallamos hangok suftogták körülöttem, hogy a nászéjszakámra készítenek elő. Egy csodálatos, ruhátlan nő is keresztülsuhant az álmaimon, könnyű, lebegő fátyol volt rajta csupán és mielőtt eltűnt volna, intett, hogy kövessem. Éppen utána indultam, de csörögni kezdett a vekker és felébredtem.

— Összetörted? (Mármint a vekkert.)

Össze — mondta Pemete Benő.

Ügy éreztem, nyomon vagyok. Aznap délután meglestem öt a könyvesboltban. Homályos sarokba ültem be, onnan lestem meg kitűnő barátomat.

lőtt, köszönt és zavártnál: látszott. Mintha maga sem tudná, miért zavart és ideges. Bizonyára a tudatalatti hatása alatt álló én zavara ez. Ténfer- gett, nézelődött, majd sorra nézte a könyveket a polcokon. Kivett egy könyvet, beleolvasott, maga köré pislogott és visszatette. Aztán egy vastag

kötettel leült egy fotelbe és olvasni kezdte. S ekkor érdekes dolgot figyeltem meg. Barátom láthatólag elmerülve olvasott. de közben a balszeme nem a könyvet nézte, de Mancikát, a csinos eladólányt. Szemérmetlenül fixírozta Mancikát a balszeme.

— Hová bámul a tudatalattid a bálszemeddel, Pemete?— kiáltottam rá szigorúan, hogy meglepődjön és elárulja önmagát. Összerezzent és jobbszemével is, mohó nyíltsággal megbámulta Mancikát. Tekintetéből a magára ébredt tudat tisztasága fénylett elő.

Azon az estén nem beszélt tudatalatti énje intellektuális szükségleteiről. Mondtam is neki, hogy miután a titok fátyla fellebbent, nem kell már naponta a könyvesboltba járnia.

— Dehogynem — mondta álmodozó boronsággal —, de most már nem kell annyi marhaságot összeolvasnom. Tudom már, mit kerestem, amikor azt hittem, hogy nem tudom, mit akarok. Ezután mindkét szememmel bámulhatom Mancikát.