Új Ifjúság, 1966 (15. évfolyam, 1-52. szám)

1966-08-09 / 32. szám

čul———-----------------------—

llonoszlov Dezső:- Kisregény Megható az egész 'jelenet. Kéjesen nyújtózkodna is e- gyet, de az ébresztő csengő felriasztja. Kelletlenül és morogva mászik ki a koporsóból. Reggeli tornához kell sorakozni.

— Te vadszamár, nem tudsz háromig számolni?! — ordít.ia a nevelő.

Balogh bosszúsan rázza meg a fejét, amely még mindig tele van jegesmedvékkel, rinocéroszokkal és csodaképekkel.

— Te pimasz huligán, kinek rázod a fejedet?

Balogh megrántja a vállát. Ez a vállvonás annyit jelent, hogy legjobb szándéka mellett sem tud válaszolni a kérdésre, a nevelő azonban azt hiszi, neki szól, kiráncigálja hajánál fogva Baloghot a sorból, és képen teremti.

Balogh meg se rezdül, ez még többé-kevésbé az álomhoz tartozik, azt hiszi, hogy nekirontot a fehér rinocérosz.

Ha nem hinné, talán vissza is adná a pofont, és ez sem lenne különös, hiszen a seriff nyolcvanöt kilót tud a feje fölé emelni, s a vörös kígyóval szemben is csak azért maradt alul, mert benzinpumpának nézte.

Negyedik gimnazista koromig tartó életemre úgy emlékszem vissza, mint egy összefüggéstelen, lidérces álomra. Any- nyit mindenesetre fel tudok idézni belőle, hogy rossz tanuló voltam, s a tanítóm bennem látta a rossz diák mintaképét. Ha valami fogalmazási feladat volt, nekem nem is kellett írnom, hasztalan időveszteségnek tartotta volna elolvasni. Amikor a- zonban anyák napjára készültünk, s nekünk az anyákat irás- ben kellett köszöntenünk, egyszerre csak úgy éreztem, hogy a toliamra csordulnak a gondolatok, pacát ejtek, ha nem írom papirra. Két vagy három nap múlva volt a kiértékelés. A tanítóm nagy körülményességgel látott hozzá a dolgozatok ismertetéséhez. — A legjobb két dolgozat — mondta, ez meg ez, és felolvasta az osztály két legjobb tanulójának a nevét. Ezután kis szünetet tartott. — Van még egy dolgozat', s az előbbi kettőnél is jobb, de alig hiszem, hogy önálló munkának lehet tekinteni... Mert azt mindnyájunk legnagyobb meglepetésére ő írta — és ezzel vádolóan rám mutatott. Az osztály hangos hahotába tört ki. A tanítóm megvetően és gőgös fölénnyel állt a dobogón. De én akkor már tudtam, hogy nem neki van igaza, tudtam, hogy ő varázsolt el engem hülyévé és rossz tanulóvá. Kirohantam a katedrához, szembefordultam vele, s én teljes erőmmel beleharaptam. Abban az elemiben a történtek után igaz nem maradhattam, magánúton kellett befejeznem az éve£ mégis ha ma visszagondolok a sújtásos magyar ruhában járó balga tanítómra, magamban hálás vagyok neki. Az ő rövidlátásának köszönhetem, hogy önmagámra eszméltem, hogy kócos és lidérces álmok alján valami kibányászható értéket is megsejtettem. Talán ennek köszönhetem, hogy később sem robbantak fel a longrif-töltények.

Van egy óriási fekete kémény, abban másznak fel a kéményseprők, van egy fehér jégbarlang, ott buknak a víz alá a jegesmedvék.

Lehet, hogy Baloghnál nem így történt, öt is kihívta a tanára a dolgozatírás után. s megmondta neki: — Balogh te szamár vagy, téged semmire se lehet használni. S Balogh elhitte neki, hogy ezt a mondatot az osztály előtt már soha többé jóvá nem teheti, ugyanakkor érezte, hogy ő nyolcvanöt kilót tud a feje fölé emelni, s hogy neki is ki kell valamiben tűnni. Ha Balogh tanára azt mondta volna, nézd, fiam, ez a dolgozat igaz, hogy gyenge, de például mindenki tudja rólad, hogy te nyolcvanöt kilót tudsz kinyomni, sőt ha igyekszel, talán kilencvenet is. De nem ezt mondta, s Balogh ki akart tűnni, meg akarta mutatni... Tizenöt éves korban lehetetlen belenyugodni abba, hogy az ember fölösleges és használhatatlan... Ezért alapította meg a Villám-bandát. „Mindig együtt, mindenki ellen!“ Mert hiszen ő ellene Is fordultak, kizárták annak a lehetőségéből, hogy az osztályon belül is meg tudjon mutatni valamit.

Sokáig zsongtak fejemben ezek a gondolatok. Balogh álma is, amelyet; én álmodtam végig, félig ébren és olyankor is, a- mikor másokkal beszélgettem. Egyre reménytelenebbnek tűnt, hogy kifaragom és életre keltem Pinochiót. Egy játékos gondolat is incselkedett velem, hogy pontot tegyek a történet végére. Valamelyik játéküzletben csak találok egy Finochió figurát, becsomagolom és elküldöm Baloghnak. Talán egy cédulát is mellékelek hozzá: Gúzsbakötött Rövidnadrág. Persze, ha egyedül rólam lenne szó — töprengíem tovább — ez is megoldás.... Egy hasztalan igyekezet szimbóluma. De Balogh megértené-e? Balogh nem értené meg, hiszen azt se tudja, ki volt Pinoehió.

A véletlen úgy hozta magával, hogy magyarországi szerzői estekre hívtak. Újból ifjúságom tájain száguldott velem a gépkocsi. Szorosan az intézetünk mellett robogtunk el. Az autó ablaküvegén keresztül lestem a vonatkanyart, kerestem a síneket, ahová a longrif-patrőnokat tettük, De az autóból nem láttam sem a síneket, sem az üvegajtót, az autóból a zöldes fényű betegszoba sem látszott, csak egy idegen, sárga épülettömb. Kerestem a kapukat, amelyeken ki-be jártam, de a sebességben a gépkocsi kereke! alá lapuié az emlék. Kétségbeesett igyekezettel szerettem volna valamit kihúzni a kerekek alól. Végül sikerült Is egy gyűrött és szétszaggatott papírt elóráncigálnom. Az intézet havi értesítője volt. A bentlakók nálunk minden hónapban kaptak bizonyítványt, tanulmányi előmenetelükről. Az érdemjegyek többé-kevésbé össze- sározódtak a kerekek alatt, ezeket nem tudtam elolvasni, de ott állt’ a jegyek alatt a prefektusom megjegyzése: „Szorgalma: Változó. Társaival nem eléggé barátságos. Figyelme: lankadó. Tanáraival szemben elég tisztelettudó. Rendszeretete: meglehetősen hanyag. Ennyit tudtam elolvasni a havi értesítőből, aztán az egyik mellettem ülő írótársam meglökött, és a papír kirepült a kezemből. Olyan mozdulatot tettem, mintha utána akarnék kapni, szerencsére még idejében ráeszméltem, hogy a saját gondolataimmal hadonászom. A mozdulatot azonban már nem lehetett visszavonni. Előre lendülő kezemmel kimutattam az ablaküvegen:

— Ebben az intézetben voltam öt évig bentlakó.

— Milyen volt? — kérdezte valaki.

— Már nem emlékszem rá, milyen volt.

— De az osztálytársaidra csak emlékszel?

Beke, Bálint, Kiss és a többiek után tapogatóztam magamban. Lovasjáték, csúszás, indiánosdi, világkörüli út, hajnali didergések a rendház kápolnája előtt, fehér halál és lila halál, ólomkatonák, falakban szaladgáló vonatok, mindez most hihetetlenné vált, a közelség még valószínűtlenebbé tette, mint az emlékezés.

— Nem emlékszem rájuk — mondtam.

— Az lehetetlen — szálltak velem vitába ketten is. — Én pontosan emlékszem az osztálytársaimra, te se vagy kétszáz íves. A padtársamra például most is úgy emlékszem, mintha mellettem ülne.

— Én ülök melletted, s én nem hasonlítok a padtársadra.

— Persze, hogy te ülsz mellettem, de ha lehunyom a szemem, akkor a régi padtársam ül mellettem.

— Nem igaz. j

— Hogy-hogy nem igaz?

— Ha lehunyod a szemedet, zöld és piros köröket látsz, vagy kockákat, vagy téglalapokat vagy mit tudom én mit. A padtársadat nem látod többé. Lehet, hogy mai és tegnapi szavakból összerakod magadnak, mint egy hamis karikatúrát, de ennél többre nem jutsz. Az ember csak a jelent látja és esetleg becsukódott üvegajtókat.

— Miféle üvegajtókat?

— Amit a gúzsbakötött gyerekkor után bezárnak.

Ebbe a kijelentésembe egyik utitársam sem akart belenyugodni. Ki-ki fújta a maga gyerekkorát, és elhitte, hogy önmagát idézi.

— Ti mind kitűnő nyúlpásztorok vagytok — hagytam rájuk — olyanok vagytok, mint Ványuska, aki harmonikaszóval terelgette a nyulakat.

A mesét nem ismerte mindenki, röviden elmondtam. Volt egy kapzsi gazdag, akinek sok-sok nyula volt, s olyan pásztort akart keríteni, aki nyulai fölött őrködik, de úgy, hogy egy se vesszen el közülük. Ha akadna ilyen, annak ezer rubel jutalmat ad, de ha egy is elveszik, deresre húzatja. Egye. dűl Ványuska vállalkozott a pásztorkodásra. Napközben hagyta, hogy a nyulak hancúrozzanak, ugráljanak, széjjelszaladjanak, de este harmonikaszóval összeterelte őket, és visz- szavezette valamennyit a nyúlkarámba. Semmiféle hamisság nem fogott rajta, sikeresen pásztorkodott a mese végéig

— De az ember az elveszett éveit nem tudja összeterelni — tettem még hozzá, — azok messzebbre szaladnak el mint a nyúlak.

— Ezek szerint másról nem is lehet írni, csak a jelenről?

— Másról nem lehet írni.

_ 9

— Persze nagyon régi dolgokat is lehet mondani, de ezekhez is hozzátapad a saját létezésünk. A létezés tudata pedig a jelenhez kapcsolt.

Ügy látszik, nem tudtam pontosan kifejezni magam, meri a többiek ledorongoltak. A szőcsatában nekik lett igazuk, de én fizikailag éreztem, hogy a tenyeremből kirepült a havi értesítő és többé semmi közöm nincs hozzá. Nem is érdekel. Az üvegajtó se, a betegszoba se. a tanáraim se. Balogh köJ zelebb van hozzám, mint a saját gyerekkorom. Nincs mit ag-> gód.jak elveszett lehetőségeimért, Baloghért kell aggódni, neki most robbantak fel a longrif-töltényei, neki kellene itt ülni az autóban, neki kellene nézni a síneket, most már ő éli az én megfejthetetlen Gúzsbakötött Rövidnadrágos éveimet. A tanári pofonok is csak neki fájnak, minden rámcsukott ajtó mögötte csukódik.

Az irodalmi esten a modern költészetről beszéltem.

Nem az osztálytársam, hanem a helyi nemzeti bizottság elnöke ült mellettem.

Egyik későn jövő érdeklődő kissé zajosan csukta be a díszterem ajtaját, erre összerezzentem, egy pillanatig úgy tűnt, a történelemtanárom rohan fel a dobogóra.

— Hannibal ante portás — amikor ezt mondta, mindig dobbantani szokott a lábával...

De aztán megnyugodtam, nem a történelemtanárom volt, tovább beszéltem a modern költészetről.

Ettől kezdve azonban a Hannibal ante portás is az értelem küszöbére settenkedett. Nem erőszakosan, csak annyira, hogy az autóban elkezdett szőcsata tovább vitatkozzék bennem.

Nincs igazad.

Igazad van.

Nincs igazad. Vannak nyülak, amelyek visszatalálnak. Még akkor is, ha senki sem hívja őket. Hannibal ante portás.

Nincs igazad, a kéményben a kéményseprők... A barlangban a jegesmedvék...

Igazad van. Hogy hívták a padtársadat? Hogy hívták a természetrajz tanárodat?

Nincs igazad, van ami elveszik, és van ami megmarad. De ami megmarad, az is inkább az álomra hasonlít. Olyan lesz, mint a benzinpumpa, ha a pillanat szeszélye akarja megmozdul és kígyó lesz belőle. Például ez is egy benzinpumpa, Helyesebben egy dobogó, hatalmas dobogó. Ott állok negyedikes kisdiákként és belesülök a versbe. Miért sültem bele a versbe? Hiszen a nyilvános szereplés előtt minden nagytxzpercben fel kellett mondanom az osztályfőnökömnek, délután a priornak, este a prefektusomnak. Tudtam elölről, hátulról a verset, annyira tudtam, hogy már semmit sem tudtam belőle, olyan voltam, mint egy beszélő kutya vagy. egy éneklő fóka.

Cívis romanus sum, civis romanus sum. Így kezdődött a vers és még sok versszakon át folytatódott, de amikor kiálltam a dobogóra, és körülnéztem a sok felnőttön, a Zeneakadémia nagytermében, egyszerre több akartam lenni, mint a vers, civis romanusnak éreztem magam, nagyfiú a- kartam lenni, nem prefektustól, osztályfőnöktől betanított beszélő kutya, mindössze annyit mondtam, civis romanus sum, és álltam nyugodtan, vártam, hogy elsüljenek a longrif-töltények, hogy törjön ki a taps, hogy ünnepeljék az én külön versemet, amit nem lehet tovább mondani.

Talán Baloghnak is volt egy ilyen bemagolt, fülönfogott gyerekkora, amelybe bele akart sülni, amelyet nem akart tovább mondani. Érdekes, majdnem harminc év kellett hozzá, hogy megváltsam magam egy belesülés szégyenétől. Vajon Baloghnak mennyi kell majd? Segíteni kellene neki. El kell magyarázni ezt az egész civis romanus sumot. Lehet, hogy ő nem is sült bele. Csak annyit mondott el, amennyit elmondhatott, őneki összesen csak idáig írták le a szöveget, nem tehet róla, hogy nem tudta tovább megtanulni.

Elemiben furulya-zenekarunk volt. Az a bizonyos sújtásos tanító volt a karnagyunk. A furulyák végére elmés kottatartó volt szerelve, oda lehetett beleilleszteni a kottákat. Csakhogy a kották nem valódi kották voltak, mindössze egymásután következő számsorokból álltak, ilyenekből: 1, 6, 2, 3, 3, 5 stb. Ez pedig azt jelentette, hogy ennyi meg ennyi újjal kell befogni a furulya nyílásait. A leegyszerűsített kotta kitűnően bevált, hatig mindannyian jól tudtunk számolni. Baloghnak azonban véletlenül kicserélték a kottát, igazi kottát' csempésztek helyette, nem tehet róla, hogy eltévesztette a dallamot,, egyszerűen nem ismerte ki magát a kották útvesztőjében. Szerette volna megkeresni a számokat. Hatig ő is tudott számolni, de egyszerre csak jöttek az igazi kották, és nem tudta, hogy melyik ujjával nyúljon u- tánuk.

Van egy óriási fekete kémény, azon másznak fel a kéményseprők, van egy fehér jégbarlang, ott buknak a víz alá a jegesmedvék.

De vajon nem csonka-e ez a varázsige? Hol maradt belőle a félszemü óriás, aki Gúzsbakötött Rövidnadrágot kergeti, vagy az oroszlánfejü ember, vagy a kalapácsos gyilkos?, És a panoptikum százféle viaszfigurája? Olyan is, amely magas korláttal van elkerítve, s ahová föl kell kapaszkodni; hogy az alacsonyabb növésűek is be tudjanak kukucskálni. Előttük figyelmeztető tábla: Csak erős idegzetűeknek! Viszont egy rövidnadrágos fiúhoz hozzátartozik a félelem. Folyton félnie kell. A tábla is csak azért lóg ott, hogy kiváncsivá tegye. Ott lóg a korlát mögött a felakasztott; öregasszony, onnan vigyorog rá Mat'uska Szilveszter, a Biator- bágyi Rém. Viszont Balogh aligha járt panoptikumba. Félni azonban ö is félhetett elégszer. Rövidnadrágban folyton félni kell. Az órák előtt, dolgozatírás előtt, elvesztett tízórai-pénzek miatt, a szülőktől, akik állandóan verekednek. Félni kell az osztálykönyvtőí, ahová beírják a rendetlenke- dőket, a nagyobb fiúktól, akik erősebbek. Talán a seriffnél is volt erősebb fiú az osztályban, akiről Balogh nem akar beszélni, de aki miatt meg kellett alakítani a csapatot, aki ellen szövetkezni kellett, hogy a félelem arcába csaphasson, hogy végre ne ő féljen, hanem tőle féljenek mások.

A lányoktól is lehet félni, elvégre annyi különös dolgot mesélnek róluk. Az is lehet, hogy nem is elevenek, lehet, hogy ők is viaszból vannak. De mégsíncsenek viaszból, elkezdenek kiabálni.

Gúzsbakötött Rövidnadrágnak mindig félni kel!, még akkor is, ha véletlenül a zsebébe nyúl.

— Hol van már megint a kezed?

— Már megint a zsebedben bányászol?

Érdekes, a zsebekről teljesen megfelejtkeztem. Önkéntelenül is a zsebembe nyúlok, de csak dohánypor, cigaretta és a zsebkendőm lapul benne. Mennyivel érdekesebb zseb volt ez rövidnadrágos koromban. Hihetetlenül sok minden elfért benne. Néha egy egész futballcsapat. Persze nem olyan, amilyet üzletekben lehet vásárolni, Az olyan gomb- futballnak nincs egyénisége. Mi a csapatunkat magunk készítettük. Mindegyik gomb más volt. Voltak emeletes gombjaink is, amelyeket pecsétviasszal és gyufaszálakka! erősítettünk össze, volt olyan gomb, amely fejelni is tudott, és mindegyik gomb alabástrom síkossságú volt, a falak récéin reszeltük ilyen tükörsimára, hogy jobban csússzanak a pingpong-asztalon. A pingpong-asztal másik oldalára ugyanis olajfestékkel kirajzoltuk a pályát, a tizenegyes pontot, a kor- ner-sarkokat, a tizenhatost és a pálya közepét. A kapukat a Modiános cigarettahüvelyes dobozokból fabrikáltuk, és a gombokat fésűvel vagy a körmünkkel pöcögtettük. Mindem gyik gombnak külön neve volt. A csodabekkemet Alamandi-< nak hívták és persze gyakran a zsebembe kellett nyúlnom, hogy megvan-e még, nem vitte-e el valaki.

— Már megint a zsebedben bányászol! — ordítottak rám ilyenkor a felnőttek, s az ilyen kiabálás tele volt arepírí- tő gyanúsítással. Pedig egy esomo üveggolyó, ceruzahegyező, bicska és más egyéb holmi között bizony sokáig kellett Alamandi után kotorásznom. És abban a zsebben voltak a Schmoll cédulák is, és a Stühmer csokoládé-dobozokból származó különféle, színes papírgombák, amelyeket albumba lehetett ragasztani, s ha valakinek minden gombafajtája megvolt, az különleges ajándékot kapott a csokoládé-* gyártól. Nekem egyedül at inorú gombám hiányzott, ezt sehol se tudtam beszerezni. Talán éppen emiatt a tinóra gomba miatt útáltam meg az egész albumot. Szinte vádlóan meredt rám az üres helyé, és hiába volt korállgombám, csiper- kégombán, légyölő galócám, azt: az ürességet’ semmi sem pótolhatta.

Biztos Balogh is gyűjtött valamit, bélyeget, reklámcédulát, jelvényt, vagy gyufaskatulyát, s aztán hiányzott egy ilyen buta, tinóra gomba, s ráúnt az egészre. Túl sokáig hiányzott ahhoz, hogy beérje a keresésével. Mással akarta pótolni a tinóra gombát, és futballcsapata sem volt és pingpong asztala se, el kellett indulni Afrikába.

A zsebemben kotorászom és szinte várom, hogy rám kiáltson valaki. De senki se kiált rám, nemcsak azért, mert teljesen egyedül vagyok a szobában, hanem mert kinőttem a rövidnadrágos korból, a gúzsbakötöttséqbő! és a tinóra qom- bából,

Balogh azonban, ha a zsebébe nyúl, egy egész sereg furcsaságot tud onnan elővarázsolni. Elsősorban itt van az á kis szerecsenrongy, amely egy majdnem szénné égetett: vászonból származik. Ha a seriff egy szöghöz üvegszilánkot dörzsöl, a parányi szikrától parázslani kezd a szerecsenrongy, s erről a parázsról cigarettára lehet gyújtani, gyufa se kell hozzá. Aztán itt van az eszkimó töltőtoll, felöltöztetett nők vannak ráfestve.de ha Balogh megfordítja a tollat, a nők menten levetkőznek, és nem is kiabálnak. Van egy parányi fénykép is, ez Darinát ábrázolja. Nem hermelin palástban, nem is könyökig érő kesztyűvel, egy kis hunyo- rítással azonban egy ilyen fényképp tetszés' szerint felöltöztethető. éppen levetkőztetni is lehetne, de azt inkább á töltőtollas nőkkel érdemes játszani, annál is inkább, mert Darinka még nem tizenhat éves, s ha tizenhat éves lesz, úgyis szül egy kisfiút Baloghnak.

Van persze még egy csomó más érdekes dolog is Balogh zsebében. Olyan titokzatos tárgyak is, amikről így nem is lehet beszélni, legföljebb a tíz centis, tengert ringató árok-* part szélén, ahonnan azok a hajók indulnak, s ahol a bugylibicskákból seregeket feltartóztató csodafegyverek lesznek, így van, talán ez is kis Rolls-Royce' is lehet tinóra gomba, könnyen egész közönséges csúfnevekkel illetné valami járatlan és beavatatlan felnőtt.

Mindenféle van Balogh zsebében, csak a tinóra gomba hiányzik.

Elgondolkozva húzom ki az Íróasztal felső fiókját. Ott lapul egy gyufáskatulyára emlékeztető dobozban az' 1906-ban készült P.olls-Royce Silver Chost autó modellje. Igaz, hogy nincs benne motor, igaz, hogy kicsi. Balogh azt mondaná, nem lehet beleülni. De a doboz fedele mégis arról tanúskodik, hogy több, mint hatszáznegyven ezer kilométert tett' meg. Ilyen messze még a valóságban sincs Afrika. S ha ez így van, talán ez a kis Rolls-Royce is lehet tinóra gomba. Elgurítom, hátha az orchieda kelyhében lakó törpemajom majd szembejön vele, és elviszi Baloghnak hogy ne hiányozzon a tinoru gomba se. Vége