Új Ifjúság, 1966 (15. évfolyam, 1-52. szám)

1966-07-19 / 29. szám

ILL A rhodoszi kolosszus az ókor hét csódája közé tar­tozott. Mintegy 2300 évvel ezelőtt építette meg bronz­ból Khörész. A szobor ismét dísze lett a Dodékanézus legnagyobb szigetének. A szigeti ható­ságok elhatározták, hogy mire megkezdődik az 1968- as turisztikai idény, a szo­bor hajdani nagyságában díszlik majd. Régi feljegyzésekből tud­juk, hogy időszámításunk előtt 285-ben Rhodosz szi­getén 35 méter magas szob­rot emeltek, amely Apollót, Zeus isten fiát ábrázolta.' Rendkívüli méreteinél fogva Rhodosz visszakapja kolosszusát . .. ezt a szobrot az ókor hét csodái közé sorolták. Ott állt a kikötő bejára­tánál — kezében hatalmas fáklyával. Ezzel világította meg a kikötőbe igyekvő hajó útját, úgy hogy világítóto­ronyként is szolgált. Az antik szoborból úgy­szólván semmi sem maradt meg. Időszámításunk előtt 224-ben földrengés sújtotta Rhodosz városát, és a ha­talmas szobor elmerült a tengerben. Évszázadok múlva feltűnt a tengerben a szoborkolosz- szus lába és a tenger tiszta vizében a szobor többi ré­szei is láthatók voltak — darabokban. A rhodoszi görögök az is­tenek intelmét látták abban, hogy a földrengés ledöntöt­te imádott szobrukat. El is határozták az után, hogy csak ember nagyságú szob­rokat emelnek. A kikötő vizében levő ha­talmas bronzszobor marad­ványait a hétszázas években tengeri kálózok kiemelték a vízből, hajóra tették, majd szíried partokon hétszáz te­vét rakták meg vele. A ká­lózok azonban nem eléged­tek meg azzal, hogy a se­kély vízből kiemelték a bronzdarabokat, a szobor talapzatát is teljesen lerom­bolták és elvittek minden elmozdíthat ót, s a szoborból nem maradt semmi sem! Azt sem tudják pontosan, hogy a kikötőnek melyik részén állt a kolosszus. Alakjára egy régi, de nem korabeli rajz emlékeztet. Kérdés, hogy a századokkal később keletkezett rajz hí­ven örökítette-e meg a szob­rot. Ifjabb Plinius is igyeke­zett a szobrot híven leírni, ‘ de mivel az első században élt, ő is csak a hallottak alapján irhato-tt a szoborról. A szigeten most bizottsá­got alakították a kolosszus újraépítésére, és már a szobrászt is kijelölték, a bel­ga Waterkin személyében, aki a brüsszeli világkiállítás Atomiumnak elnevezett óriás alkotmányát 1958-ban meg­tervezte. Az új rhodoszi kolosszus alumínium lesz, és az építés költségei meghaladják a há­rommillió dollárt. A szobor belsejében és alatta múzeu­mot, éttermet és — mint turisztikai attrakciót, — bárt rendeznek be. Mr. Dedhem sápadtan, fel­indulástól reszkető hangon mondta el már harmadszor a detektívnek, hogyan tör­tént a dolog. — Mr. Adairnak huszon­egy harminckor meg kellett volna érkeznie, de nem jött, és így egyedül vártam a lá­togatóra. Mr. Greenwoodnali huszonkettő és huszonhárom között kellett jönnie kocsin Richmondból. Huszonkét óra harminckor meg is jött há­romnegyed tizenegykor el­ment, és utána néhány perc­cel ütött le a tettes a saját lakásomban. Hogyan került oda? A bejárónő megáUapí- tásp szerint a hátsó bejára­ton. így hát nem láthattam az illetőt. Mégis, mit kertel­jek, az volt az érzésem, és most sem tudok szabadulni tőle. hogy Adair volt. Mr. Adair. — Ahhoz nem fér kétség, hogy Mr. Greenwood minden gyémántját elvitte. És csak Mr. Greenwood gyémántjait. — Kétség sem fér hozzá. Te. lefonon beszéltem Greenwood- dal, aki most Hartfordban tar. tőzkodik, és mondhatom, alapo­san megrendítette a dolog. Adairt letartóztatták. Jerome Adair már négy esz­tendeje állt Mr. Dedhem szol. gálatában. Kitűnő ajánlóleve­lekkel érkezett Clevelandból, és meg is állta a helyét. Szakér­telméhez kétség sem férhetett. S miután már túl volt az ötve- nen, nőtlen, látszólag minden szenvedély nélkül (sem kártya, sem nő), hamarosan kivívta fő­nöke teljes bizalmát. Ám Mr. Dedhem nem volt naiv ember („Nem vagyok naiv" — mon­dotta a detektívnek is), és a látszat nem vezethette félre. Miért? Azért, mert ha jól meg­gondoljuk, csupán hárman tud­tak a találkáról. Ö maga, Adair, és természetesen Mr. Green­wood, aki a gyémántokat hozta. Nem, nem volt különösen nagy titok ez a tranzakció, azt állít, ja. de nem tudott róla senki. A megállapodás szerint Adairnek ott kellett volna lennie az ér­tékek átvételekor, mert a gyé­mántok ára ezt megérdemelte. — Tehát, Mr. Adair? — kér­dezte a detektív a gyanúsítot­tól. — Myersnek hívnak. — örvendek. Nagyon megle. pett, uram, ez a lépés. Ártatlan vagyok. — Mr. Adair, ez egyáltalán nem lehetetlen. Csak be kell bizonyítania ártatlanságát. Ali­bit kell bizonyítania. — Hm. Én úgy tudtam eddig, hogy az Egyesült Államokban a bűnözés ellen küzdő közegek­nek kell bebizonyítania valaki­nek a bűnösségét. Honnan ve­gyek alibit? A hozomány — Kérem. Hol volt tegnap este 22 és 23 óra között? Miért nem jelentkezett főnökénél a megállapodás szerint' huszonegy óra után. — Már mondtam. Telefonon értesített, hogy nem kell jön­nöm. — Ki hallotta a beszélgetést. — Ugyan kérem, ki hallotta volna? Á telefonnak egyetlen kagylója van. És nem hívok ta­nút, amikor telefonon beszélek valakivel. Este kilenckor hívott fel Mr. Dedhem, én azt hittem, ő az, és lerendelt. Myers lenyomoztatta Adair vallomását. Ennek az ember­nek szerencséje van. A szom­széd lakás lakónője, Mrs. Chongsan hallott valamit az említett telefonbeszélgetésből. Sokáig szólt a csengő Adair la­kásában, csodálkozott, hogy az nem emeli fel'a kagylót, és ki. váncsiságból kilépett a folyo­sóra. Abban a pillanatban hal­lotta Adair hangját. így vala­hogy: „igenis, tudomásul vet­tem. Tehát nem kell mennem.“ De Mrs. Chongson másról is beszélt. Myers közölte a dolgot a gya­núsítottal. de mégsem helyezte szabadlábra. Adair keserűen el­mosolyodott. — Persze — mondta —, hi­szen megbeszélhettem egy ba­rátommal hogy telefonál. Nem igaz? — Később mit csinált tegnap este? — Később? Tíz körül letusol­tam magam, és elmentem ha­zulról. Nagyon meleg volt. Tud­ja Mr. Myers, nem? Hőség volt és alaposan letusoltam. Azután elmentem. No, Mrs. Chongsan erről is beszélt. Nem tudja, vajon Mr. Adair eltávozott-e tegnap este a lakásból, de 22 óra után, biz. tos benne, hogy 22 óra már el­múlt, hallotta, hogy prüszköl, és „ugrál“ a fürdőszobájában. Nem emlékszik, hogy Mr. Adair csapott-e máskor is ilyen zajt, de a tegnap estire emlékszik. A Samedi Night bár egyik pincére fényképről — úgy vél­te — felismerte Adairt. Most szolgálatban volt, tehát más­napra idézték be szembesítés céljából. — A bárban senki sem látta? — kérdezte a detektív a gya­núsítottat, aki fejét rázta. — Alig van ismerősöm New Yorkban, uram. Visszavonultan élek, nem érintkezem senkivel, ne is próbálkozzék. Ha nem hisz nekem, mit tegyek? Ott vol­tam, ott ittam egy Martinit, az órámat leejtettem, tönkre is ment, de tanúm nincs. Hagyjon békén. Fura ember . gondolta Myers. De kötelessége volt feltárni az igazságot, és nyomozni, még akkor is, ha a gyanúsított csö­könyös. így talált rá a pincérre, aki valóban felismerte a vendéget. Onnan emlékszem, uram — mondta — mert a vendég leej­tette az óráját, és én ráléptem. Képzelheti. — Hol az óra? — Eldobtam — felelte Adair. — Tönkrement. Olcsó holmi volt. — Hány óra lehetett, amikor ez történt? — tette fel a kér­dést a detektív a pincérnek. — Huszonkét óra harminc­harmincöt perc volt, uram. — Honná tudja? — Én emeltem fel az órát. Megnéztem, hogy mi történt, és tekintetem a számlapra té­vedt. Természetesen. Myers a szája szélét rágta. — Megértem önt — gúnyo­lódott vele Adair. — önnek produkálnia kell a tettest. És végeredményben én meg is játszhattam ezt az óradolgot. — Gyerünk, tovább, gyerünk. Hová ment a bárból? — Moziba. — Kivel? — Egyedül. — Hánykor? — Huszonkettőkor kezdődött a mozi, és huszonnégy óráig tartott. — Ott sem találkozott isme­rőssel? — Mondtam már... Illetve... Az egyik jegyszedőnő ismer. Ha emlékszik rám, talán mondhat­na valamit. — És honnan ismeri a jegy­szedőnőt? — Gyakori mozilátogató va­gyok uram. Egyébként nem ál­lítottam, hogy a jegyszedőnő igazol. Nem is állítok ilyet. Meg vagyok róla győződve, hogy el­vesztem. Anélkül, hogy a gyé­mántok előkerülnének. Juli Schultznak hívták a iegy- szedőnőt. Zavartan ült a detek­tív szobájában, nem értette, hogy mit akarnak tőle, és ami­kor bevezették Adairt, első pil­lanatban mea sem ismerte. Csak akkor szedte össze magát, amikor Miyers feltette a kér­dést, hogy látta-e már ezt a férfit. — Persze, persze, uram. Hogy­ne. Rendszeres mozilátogató. Hogyne ismerném. — Tudja a nevét is? — Nem uram. A nevét nem tudom. Annyira nem ismerjük egymást. — Jó. Emlékszlk-e rá, mikor látta őt utoljára a moziban? — Mikor is, mikor is? Hi­szen nem jegyzem meg az ilyesmit... I — Kedden este? Emlékezzék csak vissza. Próbáljon emlékez­ni. Mit adtak kedden? Adalr közbeszólt: — Egy házasság története... — Igen, igen... Emlékszem:.. Igen, találkoztunk. Most már tudom. Ott volt. Ott volt. Myers egy fél órával később kezet fogott Adairral. — Bocsánatot kérünk öntől, Mr. Adalr, azonban ez a köte­lességünk. Mégis, láthatja, hogy mindent elkövetünk, hogy ki­derítsük az igazságot. — És ha a jegyszedőnö hazu­dott? — kérdezte Adair ártat­lan arccal. — Nemcsak a jegyszedőnő számít. A pincér, a telefon, a tusolás.., Legyen nyugodt, az első bizonyítéknak nem enge­dünk. Este Adair elment a moziba. A jegyszedönó mosolyogva kö­szöntötte és megkérdezte: — Talán hibát követtem el, amikor elfelejtettem megmon­dani a rendőrségen, hogy Mr. Adair tizenegy óra után jött a moziba? — Nem. Nem, aranyos — nyugtatta meg az asszonyt Mr. Adair. — Nem hibázott. Azt a csomagot, amit kedden este át­adtam magának megőrzésre, megkaphatom? — Meg, Mr. Adair, de csak egy módon. — Nocsak? —* mosolygott kényszeredetten a férfi. — Egyetlen módon. Az lesz a hozományom — az esküvőnk után. TALLÓZÁS A cataniai (Szicíliai) ren­dőrség letartóztatott egy 19 éves fiatalembert név sze­rint Giulielmo Ponarit, mert töltőtollakat gyártott és áru­sított. Miután már a tör­vény rátette a kezét, a te­hetséges fiú a rendőrök és detektívek szeme láttára nem egész fél óra alatt elő­állította a szemre igen bo­nyolult alkalmatosságot. A találékony olasz fiú ke-' ze munkáját azért nevez­zük bonyolult alkalmatos­ságnak, mert Íráson kívül ugyanúgy tud lőni, mint egy huszonkét milliméter kali­berű pisztoly. HAMBURG Egy hamburgi tudós hosz- szas megfigyelés után „szen­zációs" megállapításra ju­tott. A nyugatnémet patká­nyok Lucienne Boyer dalait jobban szeretik, mint a Spe- ady Gonzales című slágert. A tudós lehetővé tette a kí­sérleti patkányok számára, hogy azok kikapcsolják a magnót, ha más dalt akar­nak hallgatni. Számtalan eset igazolja, hogy a házasság mindaddig nem biztos, amíg a vőlegény ki nem mondja a boldogító igent. Erről meggyőződött Susan Renald amerikai menyasszony is, akinek szü­lei annyira emlékezetessé szerették volna tenni az es­küvőt, hogy különleges me­nedzsert is szerződtettek, aki az ünnepélyes külsősé­geket megszervezi. A jó fan­táziájú üzletember úgy kép­zelte el a dolgot, hogy a fiatal pár a ház kijáratánál kékes füstfelhőból bukkan elő, akárcsak két földre szállt angyal. Kezdetben minden remekül ment. Még a jó minőségű egyáltalán nem köhögtető kékes színű füstöt is könnyedén előállí­tották. Belőle, mint egy főidre szállt angyal, ki is lépett a boldog menyasz- szony, aztán a lakodalmas nép várt, várakozott, lilába... A vőlegény a nagy füst­ben meglépett. A jugoszláv egyetemisták­ra jellemző esetet mondok most el: Az új-belgrádi egyetemi­sta város internátusaiban minden nyáron, amikor már vége a tanévnek, egész se­reg kis cigány jelenik meg, s használt holmit kunyerál. A napokban az egyik ablak alatt megállt egy kis sötét bőrű srác, s fölkiáltott a harmadik emeleti ablakon könyöklő egyetemi hallgató­nak: „Van régi nadrágod?“ — Van — válaszolta az unat­kozó akadémiai polgár. „Dobd le“! — Most nincs kedvem levetni!,“ TALLÓZÁS SO. foto Prati hirtelen ötlettel megszólal: — Halálos csöndet! Senki se mozduljon! Mindenki megmereve­dik. Csak Micheli alatt recseg a padló. Prati bosszúsan néz felé. Micheli mosolyogva emeli feje fölé az őr­mester pisztolyát: sike­rült megszereznie! Prati haditervét ak­kor kezdik megérteni, amikor a kinnrekedt né­metek tétován vissza­szállingóznak. Az elsőt szinte hangtalanul sike­rült Pratinak elnémíta­nia, s a másik Is nemso­kára hasonló sorsa jut. Prati kúszva húzta a szoba egyik sarkába az élettelen testeket. Kintről azonban újabb lövések zaja veri föl a csöndet. Judit remegve húzódik a fal mellé. Prati egy pillanatra ösztönösen átöleli a lényt, aki hálásan pillant rá. Aztán újabb géppisztolysorozet golyói csapódnak kívülről a falba. Prati és Micheli pillantása összevillant: vaktában nem akar­nak lőni, s fogalmuk sincs róla hányán lehetnek még kint. — Eressz meg egv lövést1 — súgja Micheli. Prati a? ablakba emeli fegyverét, de a következő pillanat­ban fájdalmasan följajdul. s lassan lecsúszik a fal mellé. 52. foto — Hol fáj? — hajlik a sebesült fölé aggódva Judit. — Most már sehol — mondja alig hallhatóan Prati. Judit kigombodja a fiú gallérját, akinek fe­je oldalra csuklik. — Elvesztette az esz­méletét — mondja Mi­cheli. Kint elhalkul a fegy­verek zaja. Lassan be­sötétedik. — Kellett neki fegy­vert fogni — mondja a sarokban lapuló férjé­nek Tassonlné. — Iga­zán kibírhatta volna anélkül is. Hirtelen éles fény vi­lágít a szemükbe: az ajtóban egy géppiszto- lyos amerikaj katona je­lenik meg. '

Next

/
Oldalképek
Tartalom