Új Ifjúság, 1966 (15. évfolyam, 1-52. szám)
1966-05-10 / 19. szám
7"* IJ.L * v Wloucyuar (mkjÓJt^oJtíjtv^r FAZEKAS MIHÁLY: Költő, 1776 január 6-án született Debrecenben (megh. 1828 tebr. 23.). Jőmődu atyja a debrecennl Kollégiumban neveltette flát, de az mint főiskolai tanuló összezördülvén tanáraival, katonának állt. Vitézségével a közlegénységböl a főhadnagyságig emelkedett. 1796-ban megvált a katonaságtól. Legnagyobb sikerét az 1804-ben irt Ludas Matyljával érte el. HOGY ZSÁKMÁNYOL A MAGYAR POÉTA? Fazekas Mihály, a francia háborúban már főhadnagy volt. Ekkor történt, hogy ezrede megszállt egy Rajna-melléki várost. A lakosság ellenállása oly dühös volt, hogy az óbester büntetésből egy órai zsákmányolást engedett katonáinak. Fazekas Mihály is beállított egy úri házba. A család rémülve nézte az ellenséges tiszt jöttét; de a főhadnagy udvariasan köszönt, s bemenve a könyvtárba, levett a polcról egy jeles munkát s az asztalhoz ülve figyelmesen olvasta. Mikor megszólalt a trombita, hogy a zsákmányolás ideje letelt és mindenkit föbelőnek, aki még tovább sarcol: Fazekas Mihály visz- szatette a könyvet a helyére, s mint aki a zsákmányból jól kivette a maga részét, meghajtotta magát és elindult kifelé. A meghatott háziúr szemében a hála könnyűivel sietett utána, s nagyne- hezen reátukmált a nemes ellenségre egy értékes arany órát. — Hát elfogadom és köszönöm — mondta Fazekas Mihály —. De csakis mint emléket. A zsákmányt itt viszem a fejemben. (Szűcs István: Debrecen város történelme c. könyve szerint) A PRÁGÁI ÓVÁROSBAN I. Kőbe-dermett múlt mesél a mának, mégnézek minden fakult boltívet. Húsz János robusztos szobrának csodálói már új hitü hívek. II. Az Orloj előtt kíváncsi tömeg: apostolok érkezését várja s az óra hívó harang-szavára ük élfáradt hajlongással jönnek, a csontváz halál-riadót csönget, — ám felkacagva ott táncol a fény tavaszt hirdetve remegő kezén. SÁNDOR KÁROLY Ll (/)-ül * < I N (/) LU o * z < 4 ö ■a s tö < c. 4 J 4 re O J s w Mi lesz, ha késel, s száraz hamu, keserű föld ízét Őrzi már csak a szám? Mi lesz, ha jössz és megvakult szememre már sötét, feltépett föld pereg? Ha száműzve a fényről saját fényemben kereslek, mit testemben hiszek, s rájövök, hogy fényem sem volt soha ? Meg-megbotiok majd saját magamban akár a vak, kinek minden tétova léptét véresre marják emlékei. Mi lesz, ha jössz, s az undor köti már kezem, hogy ne táruljon karom ölelésre, hogy ne zárhasson magába, mint kagyló rejti ölében testének titkát, a gyöngyöt? Ha nem hallom nyílni verseid virágát és illatát sem érzem? Ha merev újjaim már nem érinthetik virágaidat és virágaimat melyeknek szine mindig azonos volt? Mi lesz, ha késel, s már csak a várakozás keserű hamujának ízét őrzi a szám? # Inez kissé félénkén ült fel a két Hosszú rúdból és égy székből összeeszkábált gyaloghintőra. így vitték ki az állomásra. Első ízben történt, hogy elhagyta otthonát, s látta az algaroba fedte hegyeket. Fivérei ezeken az erdőkön fogták a papagályokat, melyeket azután a vonat utasainak adtak el. A falut nem ismerte Inez; általában azzal töltötte az idejét, hogy a konyha agyagpadlőjára terített függönydarabkán ült, míg nagyanyja ánizsmaggal szagosított dohánylevélből és ku- koricacsuhéból szivarokat sodort. Nagyanyja ezenkívül átjá- rogatotť a komaasszonyhoz, akinek a fájós fogát is kezelte, azután a postára, megérdeklődni, jött-e levéle, s néha elindult az üzletig bevásárolni. A fiúk mindig a hegyekben voltak, Inez magában játszott a cérnagurigával és a magocskákkal teli cipődobozzal. Hogyha unatkozott, felélesztette a braserót, melyen kukoricaleves főtt, aztán azzal töltötte az idejét, hogy nyáibuborékokat fújt, legvégül pedig mindig elaludt. Péntek volt. Pénteken jár a vonat, és nagyanyja szólt a fiúknak, hogy vágják le a két hosszú tucuara-ágat. Ezekre széket erősítettek, azután a kislánnyal a vállukra emelték. — Tudod, Inezita — figyelmeztette nagyanyja még egyszer — úgy kell tenned, mintha csak játszanál... — és kezébe nyomott egy üres konzervesdobozt. * * * # Hetenként kétszer, kedden s pénteken járt nagyanyja fiúunokáival az állomásra. Szivart, madárkákat kalitkástól és dinnyét vittek eladni. Amikor éjszaka hazaérkeztek, az öregasszony kiszedegette kötényzsebéből és hüvelykujja körmével kisimította a gyűrött papírpénzt, miközben a fiúk az öt és tíz centavosokból tornyocskákat építettek a konyhaasztalon. Inez már régóta szeretett volna velük menni, de nagyanyja mindeddig leintette: — Várj ... Majd ha nagyobb leszel... Inez ötéves, vézna kislány volt. A térdei néha megroggyantak, s ha elesett, a fivérei kikacagták. Szántszándékkal újra lehuppant ilyenkor, boldog volt, hogy ilyen áron is megnevetteti őket; nagyon ragaszkodott a fivéreihez, annak ellenére, hogy igen gyakran kicsúfolták. — Hunyd be a szemed, nyisd ki szád — szokták mondani neki hitegetően. Inez behunyt szemmel és nyitott szájjal várta az ínyencséget. De cukorka helyett madárpihét vagy hangyát tettek a nyelvére. Csakhamar rájött, hogyan állhat bosszút a sérelmeken: csak kiáltania kellett, s nagyanyja seprűje vagy papucsa máris valamelyik fiú fején koppant. — Azért kiabál, mert hintés — védekeztek a póruljárt fiúk. — Mi nem is bántottuk. De az öregasszony nem hitte el. Karjába emelte a kislányt, vigasztalta: — A haszontalanjai... mindig bolondságon jár az eszük. Téged se hagynak nyugton az ördögfik ... A fiúk, ikrek, az elmúlt évben még tanultak. A szomszédtól kölcsönzött lóval ügettek a több mérföldnyire levő iskolába. Tavaly aztán az öreg tanítót nyugdíjazták s mást nem küldtek a helyébe, az iskola bezárta a kapuit. De a fiúk a másodosztályos olvasókönyből esténként rendszerint felolvastak. Inez betéve tudta már az összes olvasmányt, néha, hogyha kezébe került a könyv, úgy tett, mintha felolvasna belőle. A levesvacsora elfogyasztása után nagyanyja ágyba parancsolta a gyerekeket. Mindhárman a keretre szegezett hevederekből összetákolt fekhelyen szorongtak. Az éjszakák csendesek voltak s hidegek. Nagyanya a mécses reszkető fényénél szivarokat sodort, s közben poleo-teát kortyolgatott. Kint, a hold alatt, aludt a kopár vidék. A csendet tücsökcirpelés törte meg, s olykor a háztetőre telepedett a „halálmadár“. Az öregasszony gyorsan keresztet vetett. „Tegnap is ilyenkor repült erre. Valaki meg fog halni“ — gondolta. * * * # „Meg fog halni“ — akkor is ez volí az észében, amikor Rosa annak idején azt a szegényes pokrócba bugyolált valamit a karjaiba nyomta. Rosa, a lánya, egy márciusi délután állított be a furcsa göngyöleggel. Négy év telt el azóta, de Rosa ígérete ellenére csak nem jött. Meghalt a férje, azért szegődött el a városba mindenesnek. Az ikreket nagyanyja nevelte — nem is esett nehezére, apjukra, a derék vasúti munkásemberre ütöttek, akivel a lánya az állomás mögött, egy bá- dogtetejü faházikóban lakott. Egy vasárnap aztán elaludt a síneken... Rosa akkor hazaköltözött. Hogy valami keresethez jusson, édességet és apró gyümölcstortákat árult az utasoknak. A peronon ismerkedett meg azzal a hölggyel, aki szolgálólánynak hívta Rosa mindig irigykedve bámulta az első osztályon utazó, tarka turbános, gyöngysorokkal teleaggatott aapszemüveges nőket. Ezek sohasem vásároltak tőlei legyezők JUAN JÓSÉ HERNANDEZ: mintha csak játszanál Juan Jósé Hernandez Argentína egyik terméketlen, zord éghajlatú tartományában, Santiago del Esteroban él, még harmincadik életévét sem töltötte be, ennek ellenére hazája legjelesebb írói közé sorolják. és színes tollak után érdeklődtek, vagy nagy néha megvettek egy-egy kis teknősbékát. Á második osztály női utasai nagy kendőbe bugyolálták fejüket, a férfiak meg négy bogra kötött zsebkendőt nyomtak sapka helyett a fejükre. A vonat még meg sem állt, de ők már leugráltak s a víztartályhoz rohantak, és már a vásár kedvéért is vettek szivart legyezőt vagy papagájt. Rosa tehát a városba ment. öt éve lassan, hogy be se tette lábát a faluba. De havonta küldött levelet, amelybe tíz pezós bankjegyet is tett. Ezekben a levelekben — melyeket nyilvánvalóan az úrnője írt — nem esett soha szó Inez születéséről. # — Elhoztam a gyereket — mondta Rosa, — a városban csak utamban volt. Nagymama átvette a pokrócba göngyölt, mélyen alvó kicsi csenevészt, s míg nézte, azt gondolta megborzongva, „minden bizonnyal meg fog halni." — Makrancos a kis szája — mondta azután. Rosa elhadarta, hogy a gyerek nemrég lábalt ki a kanyaróból, ezért sovány. — Nem sokat zavar majd — magyarázta. — Csendes, jóravaló, sohasem sír. Amikor később a konyhaasztalnál matét ittak és hájaspogácsát ettek, Rosa elmondta a tervét. Szobát bérel a városban, hogy az egész család vele lakjon, ő bejárónő lesz, mert úgy esténként hazajárhat. Anyja majd a mosást, stoppolást, foltozást intézi. —Már be is szereztem égyét-másf — újságolta. — Ágyat, asztalt, klsszekrényt, tükröt és ami még kell hozzá. Az öregasszony hihetetlenül hallgatta. Ügy látta, a lánya valahogy megváltozott. Sokat beszél, a haja fel van sütve, csípője megszélesedett... szorosra összefogott szoknyájában alig lélegzik... Berontottak az ikrek, de mindjárt megtorpantak, szinte odaragadtak a küszöbhöz. Az idegen hölgyet fürkészték, akinél kisgyerek volt. — Köszönjetek, anyátok. No, rajta! Mit néztek olyan bárgyún? Bátortalanul közelebb léptek és megcsókolták anyjukat. — Sose hittem volna, hogy ilyen nagyok! — kiáltotta Rosa. — Csaknem olyan magasak, mint én. Este Rosa visszautazott a városba. Az állomás peronján azt mondta, hogy év végén pénzt küld a vasúti jegyekre. 9 Kezdetben nagyanyja alig törődött mással, egyetlen gondja a kislány volt. Meleg zsírral masszírozta a lábát és marhavelőbe mártott kenyérmorzsával etette. Egy ideig Inez még emlékezett az anyjára, de a napok múltával teljesen kiment a fejéből. Ült a keményre döngölt a- gyagpadlőn, a gurigákkal játszott, vagy nézte az ikreket, a- mint fűzfavesszőből kalitkát fonnak. A gyerekek bújócskát és szembekötősdit is játszottak. Inez, ha bevették, úgy intézte, hogy kipislogjon a szorosan kötött zsebkendő alól. — Csalsz, csalsz! — kiáltották az ikrek, és úgy megcibál- ták, hogy elsírta magát. — Semmirevalók! Ki hinné, hogy testvéretek?! — szidta ő-* két nagyanya. — Év végén hal istennek Rosától majd rendet tanultok, ö nem lesz könyörületes hozzátok. De eljött év vége, azután a farsang is, és Rosa nem küldte a vasúti jegyek árát. Azután beköszöntöttek a forró hónapok, s a nyomasztó aszály alatt nyögött a tartomány. A kutak elapadtak, az öregasszony fiúkísérettel járta az állomást, ahol katona intézte a víz elosztását. Egy fiút postanyitásra folyton az épület elé állított, megtudakolni, jött-e a levél a városból. A pénzből, amit Rosátől vártak, nagyanya élelmiszert akart vásárolni. Cukruk nem volt, a dohánylevél kifogyott, nem volt miből szivarokat sodorni. A tyúkokban elapadt a tojás, és a többször kifőzött velőscsont már semmi ízt nem adott. Az ö- regasszony mindig úgy gondolta, inkább meghal, sem hogy a tyúkjaihoz nyúljon. Dehát a gyerekek... # Azon a csütörtöki napon, amikor a babost végigtapogatta és megállapította, hogy már a végét járja, úgy döntött, levágja. öreg tyúk volt különben, már egy hete csüngő szárnynyal járt. Kora hajnalban kelt és mindjárt a tusac bokorhoz ment, ahol a tyúkok aludtak. A babos, mely valamikor gyönyörű kékesfehér tojásokkal ajándékozta meg, élettelen volt. —Szegény jószág, úgy halt meg, mint a jó keresztények; végelgyengülés meg szomjúság végezte ki... Felemelte és megpaskolta az állat sovány testét. Üres begye volt. Azután visszament a konyhába, tüzet rakott és vizet forralt. Ült, ölébe vette a babost, és elsírta magát. A nyitott konyhaajtón át látta, mint jön fel a felhőtlen é- gen, mint izzik a könyörtelen nap. „Ha így folytatódik, nemsokára földet eszünk" — gondolta. Miközben a tyúkot koppasztotta, bősz harag ébredt benne Rosa iránt. Ügy érezte, hogy keserűség és düh ömlik el egész valóján. „Hazudott! Nem igaz, hogy a gyerek miatt nem kapott munkát. Rögtön átláttam rajta: egy új férfi jelentkezett eny- nyi az egész. Ezért hozta a nyakamra a kicsit, hogy nyugodt lehessen. Egy nap aztán újra megjelenik egy új gyerekkel... Az a baj, hogy túlontúl jó vagyok...“ Megkoppasztotta a babost, aztán levágta vörös lábát-fejét, kiszedte a belét, és végül a fazékba csúsztatta. Ebéd után nagyanya lefeküdt. Péntek volt ugyan, de nem ment a fiúkkal az állomásra, nem volt mit eladniuk. „Ha holnap se jön Rosától levél, meg kell környékezni a komaasszonyt egy kis kölcsönért“ — jutott eszébe. # öt óra is elmúlt már, mikor Inez kiáltása felébresztette nagyanyót. Felugrott, s a seprű után kapott, hogy megfenyítse az ikreket. Amikor az ajtóhoz ért, meglepetten látta, hogy a kislány jókedvében kiáltozik: bekötött szemmel, előre- nyújtott karral igyekezett a fivéreit megfogni. Ekkor ötlött eszébe, hogy a két tacuara rudat kivágja és gyaloghintót eszkabálnak össze. Az ikrek könnyűszerrel vállra veszik, s ha sietnek, a vonattal egyidőben az állomásra érkeznek. — Könyörüljenek meg a szegény vak kislányon — kiáltoz-* zák majd az ikrek. Az öregasszony a székre ültette a gyereket, kezébe nyomta az üres konzervesdobozt, mely remélte, majd tetésen megtelik. Megállt az ajtóban, és tekintetével a gyerekeket követve, kik az algaroba fedte hegyeknek tartottak, mégegyszer teli torokból a kislány után kiáltott: — El ne feledd, Inezita! Mintha csak játszanál, úgy tegyél!
