Új Ifjúság, 1966 (15. évfolyam, 1-52. szám)
1966-04-26 / 17. szám
GALL ISTVÄX: Egy üres óra I izi, úgy két óra tájt, amikor a bányászok hazafelé jöttek a sichtről, az ajtóhoz állt. Minden asszony így tett a házban, az urukat várták. De Lizi még lány volt. A Százszorszép utca — Jácint, Rozmaring, Nefelejts utcákat kötöttek egy csokorba itt a telepen — századszor nézve is csúnya poros volt. Nyitott kanálisa kátránytól büdös, és a koszos kacsák kövér zöld legyek után kapdostak a pocsolyák partján. A tatabányai házak olyan egyformák, mint két fogfájás. Egymás mellett hat ajtó, hat szűk kis udvar — szembeni szürke házon is hat ajtó, előtte hat tenyérnyi udvar. Volt, aki vadszőlőt futtatott az ajtó köré. De jött a térmester és leszedette. Tilos a MÁK Rt. házait rongálni! Aki nem hiszi, kérdezze meg a csendőrtől. Lizi legalább egy hímzett függönyt akasztott az üveges ajtóra. Két óra tájt kicsit félrehúzta a szélét, és nézett ki az utcára. Biztosan az apját várta. Velük szemben Magosék laktak. Volt egy legényfiúk, Laci, Lizi nap mint nap látta, amint a cimborákkal jött az utca közepén. Nyúlánk, széles vállú legény volt. Intett a többieknek: „Szevasztok!“ — és térdével belökte a kiskaput. Az anyja kiadta a mosdótálat, hogy az udvaron fröcsköljön. És Lizi látta, hogy a legény melle fehér, csak a nyaka és a csuklója vörös, a hasán pedig sötét szőrcsík kapaszkodik felfelé, és kibokrosodik a melie táján. A fejét is belógatta a lavórba, aztán hátracsapta a haját, és lekötötte kendővel. Lizi minden nap látta ezt, és a mellére szorította az öklét. A hasát behúzta, gyorsabban lélegzett. Közben döcögve megérkeztek az öregek is és Lizinek az apja körül kellett sürgölődni. Délután csendes volt az utca. A férfiak aludtak. Az asszonyok egy ideig csörgették a tányérokat, aztán kizúdították a mosogatóvizet, felmosták a konyhát, és a kifacsart rongyot leterítették az ajtó elé a lépcsőre. A ricsajoző gyerekeket addig ringatták, míg azok kivonultak a mezőre játszani. A kacsák pilledten sápogtak a sárban, már nem kapdostak a legyek után. Egy macska álmosan lépegetetett a járda porában, hirtelen a hátára hemperedett, mancsával a levegőbe kapdosott, majd félrebillent a feje, farka még megrezdült és elaludt. Az árnyékok megnyúltak, mintha a földgömb kifordulna a tárgyak alól. Az oszlopok vaiószínütlenül hosszú, fekete csíkot húztak maguk után. Lizi az alacsony sámlin ült, inget foltozott. Elgondolta: Laci odaát a szétdobott ágyban fekszik, fejéről letúrta a kendőt, nedves haja sötét foltot hagy a párnán. Foga kifehérlik, amint erősen húzza a levegőt. Vonásai szétomlottak, az ember védtelen álmában. Csak a pillák csukottak, mint egy kulcsra zárt ajtó. Mi van most odabent, a derengő gondolatok között?... És Lizi ölébe gyűrve az inget, előreborult, homlokát a térdéhez szorította, s átkulcsolta a lábát. Ha most nagyon akarja, talán odavarázsolhatja magát a fiú álmai közé!... Amikor a lebukó nap vörösre festi a szemközti Kálvária hegy szikláit, hat órakor dudál a bánya. A férfiak az ajtóban nyújtózkodnak. Az asszonyok szétkotorják a tűzhelyen a hamut, forgácsot dobnak a hunyorgó parázsra, és fújják, amíg csak vörösen nem éled a tűz. A kémények fölött a vacsora melege remeg. M ár szürkült odakint, amikor Lizi tányérba rakta a főtt krumplit. Ujja bögye vörös, a gőz megpárolta a kezét. Ahogy a sóba nyűit, kis fájdalmak szúrtak a bőrébe. Tálalás közben is fél szeme az utcán járt és egyszer csak kikottyantotta: — Ez a Magos fiú már megint a Sárihoz megy. — Jól van — mondta az öreg. — Férfiember öröme a szoknya. Lizi apja sváb volt. Mikor a század elején osztrák tőkével megindult a bánya, morva és sváb előmunkások vezették a fejtést. — Nem való hozzá az a cafka. — Mindenkihez az faló, akifel összeáll. — Áh, csak úgy mondom! — rázta meg a vállát Lizi. — Fati, kér egy kis savanyút? Sárga hajú, lapos lány volt Sári. Ha nevetett, az egész utca hallotta. Akárkivel elment, és nem kellett messzire kí- sérgetni, csak az iskolakertig. Lizi kivasalta egy fehér blúz nyakát, majd a konyhakötényét szegre akasztotta. Kombinében jött-ment, a cipőjét kereste. A karja barna volt, s az oltásoktól felfelé fehér. Melle előreduzzadt, hasán megfeszült az ing. Végigsimított a derekán, és az ajtó felé pillantott. Igen, becsukta. Nem látni be. ö se lát be odaátról, ezért megy, szegény, a Sárihoz. Mikor már elsimította magán a blúz nyakát, és a markába szorított egy zsebkendőt, odaszólt apjának. — Kilencre itthon vagyok. — Jól fan — motyogta az öreg és beült a kályha mellé, a szenes ládára, pipázni. I izi esténként a barátnőivel sétált. Elmentek a moziba — no nem, nem ültek be, csak megnézték, mit játszanak. Aztán egymásba karolva an- dalogtak az utcán, a fiúk utánuk szóltak, ők vihorásztak rajtuk, és amikor az éjszaka már megsürüsödött, s a kocsmák körül részegek dülöngéltek, hazaiszkoltak. Az utcákat nem világították. Ahol nyitva volt a konyhaajtő, ott kiomlott a fény az udvarra, és derengővé tette a sötétet, Lizi már majdnem otthon volt, amikor észrevette, hogy az úttest közepén ott áll Laci és fütyörészik. Csak állt és fü- työrészett. Nézte az égboltot és fütyörészett.' A lány elsurrant mellette, mikor a legény — csak hogy mondjon valamit — odaszőlt: — Te vagy, Lizi? — Én — felelte Liíi, és a gyomra összerándult. — Fiúk után jársz a sötétben? — ugratta a legény. — Lizit — milyen furcsa is ez! — hirtelen elöntötte az indulat. — Te jársz minden este a sötétben! Sári után! — No nézd csak! Leskelődöl utánam? — Nem leskelödöm... Mondták nekem. — Csak mondták! Hátha nem is igaz? — De igaz! — vágta rá Lizi túl gyorsan. És mert Így elárulta magát, elöntötte a forróság. A legény nevététt. Ettől még jobban égett az arca, a füle, és egy könnycsepp gördült végig áz orra tövén. De jó, hogy sötét volt... — Ha te iS eljössz velem — szólt a legény derűsen — ném megyek többet a Sárihoz. Lizi arra gondolt, hogy Sárit csak az iskolakertig kell kíSér- gétni, ott aztán... Kavargott benne az indulat. — Én ném vagyok olyan!... A kiskapu már becsattant mögötte, mikor Laci csak azért is utánakiáltott. — Lizi, te! Ha meggondolod magád, itt megtalálsz! Éjjel-nappal itt fogok állni! Hallod? És komiszkodva nevetett. Lizi mocorgott, ide-oda forgott az ágyban. A párna befülledt a feje alatt, forró volt a teste. Az öreg horkolva aludt. 0 pedig nézte az ablakot, a kinti kékes sötétet, és a sárga téliholdat, amit az ablak eresztfája ketté vágott. Távolról a drótkötélpálya felől, a kenetlen csillekerekek jajongása hallatszott. Nagyon csalódott volt. A haragja már elszállt, sajnálta magát. Nem hitte volna, hogy így beszél majd vele!.,. Langyos áramlatok keringtek a szíve körül, mint ahogy a víz mossa, ostromolja a partot. Szemét feszítette a sírás. „De azért észrevett. Mégis észrevett“ — vigasztalta magát. „Bár ne tette volna“ — gondolta mindjárt. Eddig volt remény — így érezte —, volt valami lehetőség kettőjük között, és ennek most már vége... „Dehiszen vár! Azt mondta, egész éjszaka várni fog!" Kiugrott az ágyból, futott a konyhába. Félrehúzta a függönyt és kiiesett. Az utca közepén a gödröket feketére árnyékolta az éjszaka. Egy álmos macska keresztül villant az udvaron, felszökött a kerítés tetejére, és a túlsó oldalon alábukott. Másnap, úgy két óra tájt, mikor a bányászok hazafelé jöttek a sichtről, megint az ajtóhoz állt. Nem húzta félre a függönyöket. De azért látta, hogy Laci jön a cimborákkal az utca közepén, elköszön tőlük, lassan befordul az udvarukra, lép egyet, kettőt, hármat — és hirtelen hátrafordul, feléje néz. Lizi a konyha közepére hátrált. H armadnap úgy két óra tájt, már félrehúzta egy picit a függönyt. Laci egyedül jött, sietett, elhagyta a cimborákat. A házuk előtt megállt és nyíltan bámult feléje. Lizi megkapaszkodott a kilincsbe, remegett a lába. De ottmaradt. A legény intett neki. Aznap még úgy tett, mintha nem venné észre De a következő nap visszaintett neki — és észrevette, hogy az apja is milyen hamar hazaér, milyen bosszantóan hamar hazaér! Pedig öreg már. Jöhetne lassabban. Egyik délelőtt a piacról jött. — Szervusz Lizi — köszönt rá Magosné. Ijedten megtorpant, maga sem tudta miért. — Csókolom. — Mit vettél? — Üjkrumplit. Fati nagyon szereti. Magosné termetes, fekete asszony volt. A haját simán ie- fésülte, és hátul, kemény kontyba csavarta. — Na jól van — mondta az asszony mosolytalanul. — Csak ügyeskedj, Lizi. Amíg otthon kaparta a krumplit, és a kést belemártogatta a vízbe, hogy lemossa a hártyahéjjat — Laci körül járt az esze. Én csak azt akarom, hogy nyugodtan éljünk. Lakásunk lesz, bútort veszünk, és szombaton elmegyünk moziba. Minden filmet meg akarok nézni veled. A sötétben sírni szoktam, ha olyan halálos film megy... De nem baj, ugye? A lövöldözést meg nem szeretem. Mindig behunyom a szemem. De amikor bendzsóznak és énekelnek, az nagyon szép...“ Lizi a megvakart krumplit belepottyantottá a tálba, utánanyúlt, és a fekete vízben benne felejtette a kezét. Mosolygott, és lehunyta a szemét. Amit elgondolt, azt olyan tisztán látta maga előtt mintha már megtörtént volna. És tudta, hogy így, pontosan így fognak majd beszélgetni. Jobb is, ha mindjárt az elején megmondja a fiúnak miképpen képzeli el az életüket. Hadd lássa, hogy ő nem olyan lány, aki engedi, hogy tönkre tegyék az életét. „Ha nem tetszik, keress mást! Azt hiszed, hogy olyan nagyon kapaszkodom utánad?!...“ És amikor a fiú majd megijed, hogy vége közöttük mindennek — azt mondja neki: „Te csak hallgass mindig rám. Akkor nem lesz semmi baj... És most — megcsókolhatsz, te buta...“ Lizi, úgy két óra tájt, most már mindig ott állt az ajtóban. Látta, hogy Laci, miután fejét belelógatta a lavórba, és hátracsapta a haját, fésűvel két hullámot bodorított a homloka fölé, és csak utána kötötte le egy kendővel. Nyugtalanság bizsergett benne, mert nem tudta, hogy kinek készül az a két hullám? Alkonyaikor magára kapta a frissen vasalt blúzt, de nem ment sétálni a lányokkal. A ház körül repkedett, felsöpörte az udvart kétszer, háromszor, négyszer is. Végre egy este, mikor a sötétség rádőlt a telepre, és elfojtotta a zajokat — a kerítéshez jött a legény. Lizi apja már lefeküdt, az ágya mellé a padlóra tette a pipát, s annak forró öblében magától sistergett a parázs. Itt is, ott is is leoltották a lámpákat. — Van egy üres órád? — kérdezte Laci. — Gyere el sétálni. — Kilenckor mi lefekszünk — felelte, és behallgatözott, hogy horkol-e már az öreg? — Épp csak fordulunk egyet. — Nem mehetek — mondta Lizi, és úgy nyitotta ki a kaput, hogy ne csikorogjon. Amíg sietve végigmentek az utcán, Laci a levegőbe bámult, ö rásándított, és nem tudta, miért megy vele ilyen engedelmesen? A torka elszorult, zavaros érzések kavarogtak benne. De a lába fürgén vitte, vitte! Könnyűnek érezte a testét, csak a feje volt nehéz. A ;árkon megálltak, szembefordultak. Laci rámo- solygott, és 6 ijedten érezte, hogy rögtön elsírja magát. De a férfi átölelte, ráborult, és az ajka zsibbadni kezdett. — Gyere — húzta Laci maga után. — Nem, nem! — Itt akarsz megállni? Lizi az iskolakert magas kőfalára meredt, Sárira gondolt, és hagyta, hogy tovább vigyék. A mezőn poros csapás vezetett az akna felé. Letértek róla, KASSÄK LAJOS: Munkásportré Ezt a fejet nem formálta saját képére az Isten ezt a fejet a tegnap emléke és a ma kétségei gyötrik ebben a fejben forradalmak magvai csíráznak erre a fejre régóta lesben áll a hóhér ezeket a kezeket a teremtés eszméje vezérli ezek a kezek balról áldottak és megátkozottak jobbról ezek a kezek lesújtanak és felemelnek egyszerre ezek a kezek bilincsek nyomait viselik ezek a kezek nem kulcsolódnak imára ezek a kezek undorodnak a vértől ezek a lábak nem csúsznak el egy narancshéjon ezek a lábak összekötik nyugatot kelettel ezek a lábak agyontapossák a sárkány hét fejét ezek a lábak eljutnak arra a tájra melyről a fej álmodik ez a szív zsarnokok fegyvereitől sebzett ez a szív saját parazsából újjászüli önmagát ez a szív az én szívem ikertestvére ez az ember olyan amilyen én vagyok egyazon ég alatt egyazon dalt daloljuk vetésről aratásról. JlftI YVOLKER: Májusé Ö, biztosan tudom, ma egész nap nevetek, mint a virághabos almafa: rózsafehéren... Tiszta, örömteli ünneplő ruhát veszek, s kifutok, hogy a világ engem nézzen — így köszöntőm nagyszerű ünnepemet. Félre a bottal, félre a szürke kalappal! Hajadonfőtt futok aranyvirágú réten, s a dombokról a csodát csodálva nézem: nézem a várost kis tornyokkal, tarka falakkal — a fehér házakon vörös zászlók lebegnek, virágát sok kert épp most bontja ki, csillognak az utak ezüstcsikjai, ragyog a tűz, cukorfehér világ. S tudom, ma az öröm jókedve lep meg, mintha csodás, legszentebb asszonyom ülne ölemben, és elfelejtem, biztos, biztos elfelejtem, hogy a városon este fáradtan baktattam át. Kezem, két nagy kezem ölembe ejtem, felsóhajtok mélyen, csendesen, míg áradó, varázsos kín lobog fel bennem — s leheverve nézem a kéményeken, tornyokon át a ferde kék eget. Furcsa, szorongó ünnepi érzés ejt rabul, szállók, emelkedek magasra, fel a feliegek fölé. Egy hang azt súgja: „Istent követed, amit csak teszel, minden az övé!“ A nap nevet. — Tudom, igen, tudom! S mint ostyát: tenyerem kérgét megcsókolom... Teliér Gyula fordítása be a harmatos íü közé. Drótkötélpálya húzódott a magasba. Közönként vastraverzek álltak, gyepes töltésen. A csillék himbálózva úsztak a fekete ég alatt, és a kenetlen kerekek éles hangon sírtak, sikongtak. Laci leült, és az plébe húzta a lányt. Baljával a vállát tartotta, jobb keze végigcsúszott a lábaszárán. Nem tudott tiltakozni, mert a feje hátranyaklott, ahogy csókolóztak. Amikor végre azt mondhatta, hogy: „nem, nem“! — ezt már nagyon erőtlenül lehelte. Utoljára még a csillék sikongását hallotta a feje felett, ahogy az agyába hasítottak. Mikor felülhetett végre, a legény hason feküdt mellette a gyepen és nem mozdult. A mező széle lebillent, mintha ott a semmibe omlana le a föld. Ringott körülötte minden, egyetlen hullámverés volt az egész világ. Karját a háta mögé feszítette — a lenyomott fűszálak csiklandozták a tenyerét. A feje könnyű volt. Most a testét érezte nehéznek. Egyszerre csak meghallotta a magasban a csillék '■ 'kor- gását. És a szeméből folyni kezdett a könny. — Mii lesz most? Laci oldalára fordult és ránézett. — Mi lenne? Kinyúlt érte, de ő nem húzódott közelébb. — Lizi ennek meg kellett lennie. — Nem akartam... — Meg kellett lennie... Felült, melléje dobta magát. Átölelte, de most a karja nem volt kemény, rásimult a hátára. Bal tenyerét a lábaszárára tette, és ő újra érezte bőrén az érdes férfiujjakat. De ettől most nem gyulladt benne tűz, — hanem mintha vízesés zuhogna, áradva ömlött szét benne valami nagy-nagy boldogtalanság. — Majd én is mamának foglak hívni, mint apám az anyámat. Jő lesz? — Jó — mondta ö zokogva. — És fiúnk lesz. Ugye? — Fiúnk lesz. — A lány szétmaszatolta arcán a könnyeket és csodálkozva nézett a férfira.
