Új Ifjúság, 1966 (15. évfolyam, 1-52. szám)

1966-01-11 / 2. szám

u. I. 7 Hozzászólás a Winnetou - lázhoz A Szabad Földműves 1965. december 11-i számában egy cikk jelent meg: „Winnetou- láz" címen. Ez a cikk az if­júságot korholja, hangoz­tatva, hogy az ő olvasóik körében is akadnak „elszánt harcosai a Winnetou-kul- tusznak“, de ők ezt nem veszik figyelembe, mint a- hogy azt más lapok teszik. Szóval, azt állítja a szóban- forgó cikk, hogy az indiá­noknak semmi közük sem volt a földműveléshez. A továbbiakban pedig szemre­hányást tesz a „Winnetou- rajongóknak“, hogy miért nem támadják meg a „hó­ban, fagyban didergő, je­lenleg legyengült néhány- ezer kukoricatáblát és mi­ért nem skalpolják meg hátborzongató csatakiáltá­sok közepette a kukorica­csöveket.“ Mivel ml, diákok úgy érezzük, hogy az említett újságcikk elsősorban is re­ánk céloz, szükségesnek tartjuk rámutatni a cikkíró tévedéseire. Nevezetesen té­ves az a beállítás, mintha az indiánusoknak semmi kö­zük sem lett volna a föld­műveléshez. Köztudomású ugyanis, hogy abban az idő­ben, amikor Amerikát fel­fedezték, egyes magasabb műveltséggel rendelkező in­diántörzseknél fejlettebb nö­vénytermelés volt, és több Igen hasznos növényünket, köztük a ma már nélkülöz­hetetlen legjobb takarmány- növényünket, a kukoricát Is a délamerikai indiánoktól örököltük. Tudunk arról is, hogy az indiánoknál a ku­koricát, mely egyik fő táp­lálékuk volt, szent növény­ként tisztelték, és minden évben kukorica-ünnepséget rendeztek. Ami pedig az indiánokkal szembeni rokonszenvünket illeti, annak oka nem holmi kalandvágyban keresendő, hanem őszinte, szociális ér­zelmünkkel magyarázható. Tudjuk, hogy Amerika fel­fedezésével az Európából odaözönlő, aranyra éhes, minden embertelenségre ké­pes kalandorok tették tönk­re az indiántörzseket, el­hintve köztük a viszályko­dás magvát, megismertetve velük az alkoholizmus pusz­tító szenvedélyét, és elter­jesztve köztük az addig is­meretlen betegségeket. Tetszik nekünk May Károly regénye azért is, mert ab­ban az emberiesség, a be­csületesség győzedelmeske­dik az embertelenség és emberi gazság felett. Ami pedig a „hóban, fagy­ban didergő, jelenleg le­gyengült néhányezer kuko­ricatáblát“ illeti, azzal kap­csolatosan megkérdeztünk egy mezőgazdasági szakem­bert, aki arra nézve így nyi­latkozott: „Elég hiba, hogy mostaná­ban decemberben, hóban, fagyban kell a kukoricát be­takarítani. Ennek oka véle­ményem szerint az, hogy amíg azelőtt a nálunk jól beérő 100 napos kukoricát termelték, mostanában min­denáron a 150 naposat ter­melik, és ez az úgynevezett lófogú kukorica még nor­mális időjárás mellett sem tud időben beérni, sőt néha a korai fagy tönkreteszi. Mi, iskolai tanulók, min­denkor szívesen vállaljuk mezőgazdasági munkában is a segítségnyújtást, azonban csak megfelelő időben és megfelelő körülmények közt, függetlenül attól, hogy a Szabad Földműves cikkíró­jának milyen véleménye van rólunk. Szalmásy Katalin. A Duna-utcai ált. isk. 9. oszt. tanulója ■ _____________________J A Szahara, amely körülbelül akkora mint Európa, nem szívesen fogadja a látogatókat. Csend, titokzatosság, csalogató veszélyek; a pusztaságnak külön törvényei és szokásai vannak. A Szahara hazug, alattomos. Holt, moz­dulatlan, élettelen. De ha megszólal, pokollá válik, ahol a szél ropja kegyetlen halotti táncát. Egy vörösen izzó alkonyon ismertem meg a Szaharát. A homok e öreges ráncain vörösen égő tüzes fény táncolt. A fe­kete aszfaltkígyó, mint valami véges cémaszál veszik el a homokban. Néhány benzines hordó, ház és néhány sátor. A gépkocsitérképen ezt a néhány viskót meghatározott névvel jelölték meg. Farum Telakuime. Tovább délre már nincs út. Nincsenek rendőrállomások, ahol feljegyzik a kocsi számát, és jelentik a következő rendőrállomásnak az érkezés határi­dejét. Nincsenek telefonhuzalok sem. Élet sincs. Mindenütt homed«, homok, csak egy-két üres hordó jelöli a sivatagi utat. De az ügyes sofőr tovább vezeti a kocsit, éjjel a csillagok­hoz, a térképhez és az iránytűhöz igazodik. A gépkocsi siva­tagi hajóvá válik, kúszik a homokban, kerekei gyűrik a me­ridiánokat. A civilizációnak ezen a határán mesék, regények, filmek, strippek kezdődnek. Az utolsó határ ez, ahol megszűnnek a világok, országok, a végtelenségé minden. Itt az ember mint­ha közelebb lenne a Naphoz, még akkor is, amikor a vérvö­Tuareg — a sivatag teljhatalmú ura A távolban néhány bizonytalan fény. Kik ülnek a tűz körül, miről gondolkoznak, miről álmodoznak? Em­berek, a tűz egyetlen urai elfoglalták az oázist, a- mely az életet adja. Ezt az oázist, amely az életet adja. Ezt az oázist nem jelölték meg a térképen, Bargy el Baruf a neve, bár ki tudja, így nevezik-e a kataszteri hivatalokban is, vagy csak élőbeszéd tartja meg ezt a nevet. Az oázisokinak nincsenek állandó lakói. Az oázisok a látha­tatlan karavánutak útkereszteződései, a világ legcsodálato­sabb éjjeli szállodái, a kegyetlen egyhangúság egyetlen el­lentétei. Bargy el Baruf húszonvalahány pálma és egy zavaros vizű tavacska. Ha nem néptelen, akkor a tuaregek oázisa. A siva­tag teljhatalmú urainak nagy harcosoknak, unokáknak és ük­unokáinak tulajdona. Kikkel harcolnak, kik ellen? A Szahara legjobb harcosai, minden fegyveres ember ellen harcolnak, aki nem tuareg, aki nem viseli a lithomot, a fekete, az arcot bo­rító fátyolt. Harcolnak az európai fehér légionáriusok ellen, a csamba és a beduin törzsek ellen, ők lótolvajok, fegyver- és nőrablók, vadászok, kitűnő útvezetők, kitartók a szomjúság­gal, éhséggel, hőséggel és hideggel szemben. Napégette és szélcserzette fekete arcuk vad, de egyben szép is. És megkülönböztetik a felfegyverzett és a fegyvertelen em­rös golyó lebukik a sárga domb mögött:, és a sivatag egét feketeség borítja. Az első sötétségben szűkül a látôhatás. S ilyenkor úgy .tűnik, mintha a hatalmas végtelenség szűkké, szoríttoi <11 ina. A szürke forró ég, mintha egészen fejma­gasságig ereszkedne le. Ahol a csend csak látszólagos A z alkonyt, azt a felejthetetlen vörös alkonyt', állandó, kitartó szél kíséri. A dünék megmozdulnak, a föld hatalmas háta megremeg, minden feléled, menekül­ni kezd a széltől üldözve Kelet felé, mintha minden megijedt volna, á Nap eltűnésétől, a hirtelen sötétségtől és a hidegtől. És amikor a sivatag megkezdi kíméletlen hadjáratát, akkor minden ami nem szél és nem homok menedékhelyet keres. A gépkocsi is megáll, a gépek tehetetlenek a homokkal szemben. A sofőr kiszáll és ponyvával takarja le a motort, mások sátort emelnek. Az ember lába bokáig süpped a ho­mokba. és homok mindenütt, az ember fülében dobol, fogai között ropog, orrát csiklandozza. Amíg a sivatagot a szél tereli Kelet felé, más mozdulat nem érvényesül. A teljes sö­tétség csendet hoz. Akkor megnyugszik a szél és a homok, az ég kristálytiszta és mélységesen feketévé lesz. A fényszó­rók idegesen kutatják az utat, ami nincs. A fény hfv, talán sohasem úgy. olyan csábítóan, mint a sivatagban. Mert a si­vatagban olyan a fény, mint egy friss vfzsugár, amely fel­issza a szomjas életet. Az éjszakát kutató vadaik megriadnak a hirtelen és váratlan fénytől, egy pillanatra kővé merednek, azután ijedt vonítással, hosszú ugrásokkal ismét belefutnak az éjszakába. Az ilyen találkozások a sivatagi élettel, ahol élet csak látszólag nincs, elűzik az álmot és közelebb hoz­zák az ember utazásának célját, ami mi lehetne más, mint' egy oázis, egy bennszülött kunyhó. bért. Mert szerintük a fegyvertelen ember tehetetlen, szá­nalmas. Segítenek rajta, vízzel és teával kínálják. Kísérik a karavánokat oázistól oázisig, védik őket más törzsek tárna-1 dásaitől. Aisa fehér sátorban A tuaregek élete több mint kegyetlen. Mint tévéik, megszokták, hogy napokig étlen-szomjan kóborol-' janak a sivatagban, egy nap alatt átlag 60-80 kilo-' métert tesznek meg. Három-négy hónap is eltelik, amíg visz- szatérnek családjukhoz, élnek az ég és a homok szorító kö­zelségében, az égő nappalokban, a dermesztő éjszakákban. A hideg éjszakákban tevebőrbe burkolóznak, és nézik a hold fé nyétől hófehérre festett homokdombokat. Éjjel fekszenek, éjjel kelnek. A hajnal már tevehát ön ta­lálja őket, s az alkony tünteti el a tevéik lábnyomát. Számuk­ra nincsenek távolságok, nincs idő. Ütjük hosszabb a Nap út- jánál, pihenésük rövidebb a nyári éjszakánál. Talán nem Is alszanak, Miután megetették a tevéket, ülnek a tűz körül, s mindig ugyanazt a régi mesét' mesélik. Mert új mesét az ö- rök-csendes sivatag nem szól. De minden beszéd, szó üdítő. Hang kell, mely elűzi a halotti csendet. Régi legendák élnek a tuaregek táboraiban, csodálatos vadászatokat mesélnek e! számtalanszor, hazugságok hangzanak el, amelyekről valaki mindig úgy reméli, hogy elhiszik, de fő, hogy hang legyen, szó, nevetés az élet bizonyítéka. Csakhogy megmenekülhesse­nek a döbbenetes csendtől. Amikor rövid álomba merülnek és teljes sötétség ül a vég­telen homokra, a táborban valaki szájához emeli a furulyát s így altatja a többieket és a csendet. És a dal is mindig u- gyanaz, a karavánkísérők szép, hivő dala. Dal egy ezüst csil­lagról, mely egy oázis felett' ragyog, s őrzi a fehér sátorban alvó szépséges Aisa álmát. És jóval hajnal előtt a karaván ismét útjára indul... V. K. • rí. Nevetséges, de a XX. szá­zadban ismét közlekedni kez­denének a postakocsik és a hinték... Éppen ezért nem ma­radt más hátra, mint várni és várni. A sors sötét fellegei ott le­begtek Európa egén. A naptár 1931. szeptember 21-ét és a budapesti pályaudvar órájának mutatói 23.30 órát mutattak. A bécsi gyors, közvetlen kocsik­kal Róma-Párizs-Ostende-Lon- don irányába, most gördül ki a pályaudvarról. Néhány perc múlva már künn száguld az éj­szakában, a csendes és sötét éjszakában. Éjfél. Elmúlott. És még ti­zenkét perc múlik el. A vonat rohan. Közeledik a Biatorbágy közelében lévő vasúti hídhoz. A mozdony ráfut a hídra és las­sít. mintha félne. Amikor túl­halad a híd felén, láng csap fel. Robbanás, zuhanás, kiabá­lás; a vonat lezuhan a 26 mé­ter magasból. Elsőnek a moz­dony zuhan és maga után ránt 8 kocsit, mint a halál furcsa koszorúját. De ki és mire ké­szítette ezt a koszorút. Nem tudni; az éjszaka leple min­dent betakar. Amikor kjvilá- gosodik a roncsok közül ki­szedték az áldozatokat. Az e- redmény: 22 halott, 117 súljzos és könnyű sebesült. Elsőnek Angyal József, a bia­torbágyi állomás főnöke érke­zik a színhelyre, enyhe két ki­lométernyire volt az állomás­tól. Mivel a sötétben képtelen volt segíteni, az áldozatoknak, visszatért az állomásra és' fel­hívta Budapestet. Amint Heté- nyi rendőrfőnök értesült a szerencsétlenségről, azonnal vizsgálóbizottságot létesített, amelynek élére Dr. Schweinit- zer József, bűnügyi rendőrtaná­csost állította. Reggel 4.15 óra­kor a bizottság már a szeren­csétlenség helyszínén volt: a gyakorlott bűnügyi nyomozó minden nehézség nélkül megál­lapította a katasztrófa okát: a szétszakadt síneken jól látszott a robbanás zöldessárga nyoma — a robbanószer használatának jele. A vágányon két villany­lámpát és egy primitív vas­szerkezetet talált, amelynek segítségével a vonat maga kap­csolta össze az áramkört és idézte elő a robbanást. Rögtön azután, hogy a bi­zottság megállapította ezeket a tényeket, a bizottság egyik tagja nem messze a hídtól po­litikai jellegű felhívást talált az egyik telefonoszlopra akasztva. Dr. Schweinitzer ta­nácsos bűnügyi tanácsos meg­szakította a kivizsgálást, és kapcsolatot teremtett Buda­pesttel. A telefonbeszélgetés után bejelentette a bizottság­nak, hogy az ő feladata befe­jeződött, és az esetet — a bel­ügyminiszter utasítására - Far­kas Imre az államrendőrség ezredese veszi át. És miközben az ezredesre várakoztak a Pes­ti Hírlap riporterének, Kos Já­nosnak, mint fotoalany fel­ajánlkozott egy bizonyos férfi, aki azt állította, hogy a mélybe zuhant vonatból menekült meg. A riporter ugyan lefényképez­te, de különösnek tűnt előtte, hogy a mintegy harmincméte­res zuhanás ellenére a férfi öltönye teljesen sértetlen ma­radt; a nadrágja vasalt volt, csupán az arcán látszott né­hány könnyű sérülés. Erre a körülményre felhívta Farkas ezredes figyelmét, és meg­mondta, hogy a férfit gyanús­nak tartja. A riporter feltevé­se azonban nem igazolódott, mert az ismeretlen igazolta magát, mint Matuska Szilvesz­ter bécsi gyáros. Farkas intett a kezével és az ügy el volt in­tézve. (Folytatjuk) TALLÓZÁS Párizsban kiosztották az idei Goncourt- és Renaudot- díjat. A Goncourt-dí jat Jac­ques Bőrrel fiatal, író kap­ta, Imádat című regényéért, a Renaudot-díjat pedig szin­tén egy fiatal író, Georges Perec, Dolgok című regé­nyéért. Egy norvég hajóvállalat 191 ezer regisztertonnás tank­hajót rendelt Japánban. En­nél nagyobb ürtartalmú ha­jó már nem mehet át a Szuezi csatornán, hanem meg kell kerülnie a Jóre­ménység fokát és legalább 240.000 tonnásnak kell len­nie, hogy kifizetődjön. A világ most megrendelt leg­nagyobb tankhajója csak­nem 15 millió dollárba ke­rül. Szokatlan nagyarányú sza­porulat ejtette gondba a kuwaiti kormányt. Négy év alatt 25 százalékkal szapo­rodott a lakosság. 1957-es adatok szerint az ország­nak mindössze 200.000 la­kosa volt, 1961 májusában már 300.000, azóta pedig újabb százezer fővel emel­kedett a lakosság száma. Szokatlan incidens történt a Los Angeles-Miaml légi járaton. Egy 16 éves fiú re­volvert rántott a gépben, és ráparancsolt a pilótára, hogy induljon Kuba felé. Szavai­nak nyomatékéül néhány go­lyót a gép padlózatába eresztett. Akaratát mégsem sikerült véghezvinnie, mert egy nagy lélekjelenlétről ta­núbizonyságot tevő férfi le­fegyverezte. A revolveres fenegyereket a legközelebbi repülőtéren átadták a ren­dőrségnek. Sir Winston Churchillnak, az elhunyt angol politikus­nak bútorai igen kelendők. Szenvedélyes gyűjtők mint­egy 6000 dollárt adtak olyan bútordarabokért, amelyek legfeljebb 600 dollért ér­nek. Két kis kártyaasztal 1500 dollárért kelt el. A finn kormány külön bi- ? zottságot nevezett ki, hogy 1 kivizsgálja, milyen módon csökkenthető a finn állam­polgárok Svédországba va- ló kivándorlása. Jelenleg mintegy 67.000 finn polgár dolgozik a szomszédos or­szágban, családtagjaikkal együtt pedig mintegy 300 ezren vannak. Alig húsz év­vel ezelőtt még csak 6000 finn dolgozott Svédország­ban. Farkasok nyugtalanítják a Srebrnica körüli falvak lakosságát. A falubeliek sze­rint 10—20 farkas kóborol a környéken. Sokan nagyon tartanak tőlük, s nem is alaptalanul: Céda Nikolié földművest a napokban pl. négy farkas vette körül, s ha egy teherautótól meg nem riadnak, bizonyára megtámadják. Egy év alatt két termést hozott Mida Nešovanovič, ivanjicai lakos körtefája. A nyári termés beérése után a fa ismét kivirágzott, és november közepén rendkí­vül zamatos körtékkel lepte meg tulajdonosát. Érthető: Ivanjicén és környékén rendkívül enyhe, napfényes volt az ősz. Szkopjében megjelent a jugoszláviai török nemzeti­I ség irodalmi folyóiratának első száma. A folyóirat fő- szerkesztője Fljami Emin, Ismert író. A lap — többek között — közli Kemal Szej- fula, Macedónia Végrehajtó Tanácsa elnökének tanulmá­nyát a nemzetiségi kérdés­ről. TA «

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom