Új Ifjúság, 1966 (15. évfolyam, 1-52. szám)

1966-04-05 / 14. szám

ILI. SZIGEHARU NAKÁNO (Japán) „A vagonon kívüli felszállás Megtépázódik a szerencsétlen, szigorúan tilos!'' Mi az, hogy S ez így megy végetérhetetle­Naponta ismétlődik: az em­ber rohanna, de a helyi érdekű nem mutatkozik. Körülöttem gondterhelt, ingerült mindenki. Ingerültségét magába fojtja, emiatt még elkeseredettebb az arckifejezése. — Nem jön az átkozott... — tör ki valaki. Senki sem válaszol. Bömböl a hangszóró. Annyira recseg, hogy egyetlen szavát sem érteni. Néhányon a peron vége felé tartanak megnézni, jön-e a vo­nat? Engem is arra visz a tü­relmetlenség, de egy férfinak, aki már vissza is fordiüt, a ké­pére van írva: „nincs vonat, hogy süllyedne el!“ Megfigyeltem, minden fér­fiarc kísértetiesen egyforma. Van ugyan erősebb pofacsontú, szélesebb képű is, de végered­ményben mind elnyűtt, közön­séges, mai japán arc. Majd ha a vonat feltűnik, az elégedetlenség alább hagy, a kedélyek lecsitulnák. Szoron­gunk a vagonokban, mint a ke­ringek a hordóban, s megyünk apró dolgaink után. S hazamen­ni se jobb ennél... Rágyújta­nék, de hátha közben bejut a vonat... akkor el kell olta­nom a cigarettát. Pocsékolás... Milyen passzív, tehetetlen min­denki. Hogyha egy szép nő mu­tatkozna, akkor se rezzenne egyikünk se. Egyébként nincse­nek is itt szép nők. A nők a férfiakhoz hasonlóan egyfor­mán szürkék... A tömeg folyton növekszik. 'A függővasútról zajos áradat­ként özördik a nép. Az arcok némiképp élénkebbek, ám a pe­JOSÉ MARIA SANTOS (PANAMA)': Lalu a Pastorinö sziget déli részén született. Kora ifjúsá­gát a végtelen tengeren szinte elvesző, csendes kis szigeten töltötte. Élete minden eseményének változatlan és megvál­toztathatatlan háttere: a tenger volt. A trópusi erdő dala is csak akkor csatlakozott a tenger örök zúgásához, ha nyugati szél fújt. De Lalu édeskevese« törődött a trópusi erdővel — érdeklődését a tenger lenyűgöző ereje kötötte le. A nap izzó sugaraiban és vad viharok tombolásában nőtt és izmosodott. Nem játszott a vele egykorú gyerekekkel. Alig akadt valaki, akivel szóba elegyedett volna. Ahogy növekedett, úgy alakult ki benne az érzések és gondolatok sajátos világa. Lalu bátor volt és ügyes. Fejest ugorva, vagy egyszerűen a víz alá merülve, fáradság nélkül kutatta át a tenger leg­veszélyesebb helyeit. Az öregek a sziklás partról figyelték, és megrémültek, amikor úgy tűnt el a vízben, mintha a ten­ger mélye lenne igazi otthona. Gyakran látták, hogy fekete üstöké valahol, igen messzi a csónakjától bukkan fel. Szür­kületkor aztán visszatért a szüleitől rámaradt kis kalyibába. Sötét szemében különös láng lobogott. Teltek az évek, és Lalu egyre idegenebbé vált szülőfalujá­ban.- Portyázásai már az egész öbölre kiterjedtek. Ott élt, mindenhol és sehol. Csónakja idővel különös barlanggá ala­kult: az orránál deszkából eszkabált kamra magaslott, széles pálmalevél tetővel. Olykor, ha a faluhoz közeledett, nagyot ütött egy hatalmas kagylóra; a zúgó hang végigzengett az e- gész öblön, mint a tenger mélyéből a jajkiáltés... Egy nap hatalmas cápa bukkant fel a környéken, és bénító rémületbe ejtette a sziget halászait. A csigatenyésztést védő kerítések nagyon is gyengének bizonyultak, nem bírták a cápa irdatlan állkapcsának támadásait. Hatalmas teknösbékák páncélját a szörnyeteg úgy ropogtatta, mintha papírból lenné­nek. Aholcsak feltűnt a cápa, ott a halászat szinte megbénult. Uszonya örvényébe belesodródtak, felborultak, elsüllyedtek a kisebb csónakok. A cápa napról-napra falánkabban leste a prédát, és egyre nőtt áldozatainak száma. Végül egyetlen ha­lász sem merészkedett ki a tengerre, hacsak nem volt igen nagy, erős csónakja. Teltek a hosszú, gyötrő hónapok. Hiába vették üldözőbe a rablót — kis csónakokkal utol semérték; csak a part mentén vadászhattak reája. A szörnyeteg Jaguérszerűen pettyes hátá­ba már számos szigonyt tűzdeltek anélkül, hogy komoly kárt tettek volna benne. Lalu volt az egyetlen, aki nem félt a cápától. Akárcsak azelőtt, most is naponta tengerre szállt, és kis csónakjával keresztül-kasul portyázott. A halászok figyelmeztették: bor­„vagonon kívüli felszállás“ ? Sose tudom meg, ha nincs ott nül. Aztán robban a dugó. A sze­rt lákonikusabb angol nyelvű rencsétlen szökni akarna, de felírás: „Ne lógjunk a lépcső­kön! A torkom elszorul. Hova köp­ném tud. S ékkor egy helyben kezd ugrálni. Zavar engem is, az asszonyt fék? A peron szélén vízlevezető is. Nem ugrik magasra, de ronra érve rögtön eltompulnák a tekintetek. Nöttön nő a tömeg. Es min­denki siet. Együttérzek velük? Azt hiszem, szeretném, hogy ne mind jussanak fel. Persze, nem szép így gondolkodni, de mi mást csinálhatnék. Ismertem egy lányt, égy évig nap mint nap beutazott Akavi- ból a központba, s a vonaton örökké állt. Négy év alatt egyetlen egyszer sem sikerült helyet kapnia. Nem akadt senki, aki egyszer is átadta volna neki a helyét. Valaki csak any- nyit kellett volna mondjon ön­magának: „Légy férfi"! vagy: „Szánd már meg!“, s a lába mindjárt talpra állította volna. De nem akadt senki, aki rá­szánta volna magát. Szegény lány!... £s én hasonló esetek­ben ugyanúgy viselkedtem. Mindenki így tesz. Egész Japán. Látszólag nem kerülne nagy fáradságba udvariasnak lenni az emberekhez. S még sem va­gyunk azok. Az ember csak magával törődik. „Csák a tiszta lélek nyílik meg a jónak“. Hol vannak a tiszta lelkek? Ojra rákezdi a hangszóró. A szemközti peronra vonat fut be. Tolongás kezdődik, az érke­zők diadalmasan vonulnak a kijárat felé. Az ember nézi őket: a boldogok! A mi vonatunk még mindig nincs sehol. Körülnézek. A kö­zelben angol feliratú tábla: „No Leoitering!" Közelebb megyek, mellette a japán szöveg: „Szük­ségtelenül ne ücsörögjünk a peronon!" Dühbe hoz. Emlék­szem, az egyik állomáson üyen felhívás került a szemem elé: csatorna. De ma nem esett; aligha van benne víz. — Jö-ö-ön! — hangzik fel élesen egy fiú kiáltása. A tömeg örvénylik. Egyesek rohannak, mások még tétováz­nák, vajon tényleg jön-e? Az­tán sietnek a többiek után. Megjelenik a villamosvonat. A hangszóró ismét rákezdi fül­siketítő recsegését. Minderdeinek két dolog fon­tos: vigyázni, hogy a vonat ka­varta por ne csapjon arcán. a sapkája most az asszony or­rát verdesi. A hangszóró rekedten hajto­gatja: — Siessünk, a kiszállással meg a felszállással! — Nahát, mit táncol ez az alak? — kiabálja az asszony. Csakugyan pontos kifejezés, „táncol“. Jégesőként zúdult a szerencsétlenre a gúnyolódás. — Hé, hé! Hopp! Hopp! A férfi nyakát csavarja, vá­laszolna, de nem bír. Tovább s hogy pontosan kiszámítsa, hol ugrándozik, lesz vagonajtó. Mellettem valaki kacag. Szét­Közeledik a vonat, előtte, marcangolnám, ezt az asszonyt, mint forgószélben por kavarog. Odafordulok, látom erőszakos, A szemekben elhatározás, az húsos ajkát. Undor jog el. Alig arcokon konok elszántság. Az első — fehér sávos — vagon az amerikaiaké. A tekin­tetek elsiklanak mellette. A puha üléses, szinte üres, tükrös állom meg, hogy rá ne szóljak: „Hagyja békén! Es hallgasson!" Még agyontapossák a szeren­csétlent! Az asszony folyvást csúfoló­vagon nem kelt irigységet vagy d-ik, a férfi pedig a fejét se felháborodást. Ilyesmire most tudia forgatni. Ugrál, mint a nincs idő. A tömeg a japánok fölhúzható játékbaba. Be kell vagonjaira veti magát. Aki el­számította magát, a legközeleb­jognom ennek a némbernek a száját! Hadd hátljon egy-két bi feljáró közelébe furakodik. kedves szót most azonnal. Nekem sikerült ajtóközeibe ~ Hagyja már abba ezt a jutnom! Csak el ne sodorjanak, hülyeséget! — visít az asszony. A hangja kellemetlen és át­Az ajtók kinyílnak, kiözön- lenek az érkezők. Az ajtók előtt dugó keletkezik. Mindenki első­nek akar feljutni, s ezért meg­akadályoz mást az előrehala­dásban. A peron két egymásnak feszülő legyező. Hajladozik a ható. Micsoda ronda némber. A férfi megszólalna, de ekkor elfogy a leszálló, és a hátid állók az ajtóhoz lódítják. Vele együtt engem is; csaknem ele­sem. Ott van már az asszony ««ä i,-«“• “j­úgy repül a vagonba, mintha lihegnek, inognak, amint elöre-hátra rúgnák. Aztán az asszonnyal Elöl alacsony férfi, sapkája együtt szem elöl veszítem. nyomja az államat. Jobbomon negyven év körüli kemény asz- _ m szony tolakszik. Feje a sapkás kapaszkodom "Fütty es föle ágaskodik. A férfinak ala- lünk. csony növése miatt alaposan kijut. Egyrészt dühösen taszi­A vagon zsúfolt, állni is alig lehet. Az ajtónál a fogantyúba indu­Az első, fehér sávos vagonból ezalatt senki se szállt ki. Senki gálják..“ leállók, másrészt se szállt ki, és senki se szállt a mögötte állok pajzsnak hasz- be. nálva egyre előbbre dobják. Köpni sincs erőm. zalmas veszély fenyegeti. Ilyenkor nem válaszolt, csak solygott. Nemsokára képtelen históriák keringtek róla. Akadtak olya­nok, akik a fiatalember magányos kóborlásaival magyarázták a szörnyeteg megjelenését. Nincsen kizárva — így mondom gattak, — hogy bizonyos titkokat árult el neki a tenger. Ta­Ä“ 3 t,tk0lí!rt “ eIadta ma9át a sötét hatalmaknak. Meglehet, hogy o zúdít veszélyt a szigetre. Egyszer, úgy alkonyat táján, Lalu hosszabb tengeri portyá­zás után tért haza. Ekkor még nem tudta, milyen ellenséges érzésekkel gondolnak rá a sziget lakói. Mit sem sejtve elin­dult egy öreg tengerész, Joseph Baker házához, Baker volt az egyetlen ember, akihez ragaszkodott. Szülei halála után a rrr? f.°9adta. be és vetíe Pártfogásába. Ha viszály tá­ľk"“"' Bak" *■ Esténként, ha a fiatalember meglátogatta, rágyújtottak a- gyagpipájukra és kiültek a partra, nézegették a csillagos ég­bolt változékony képét. Baker néha az életéről mesélt, de többnyire szótlanul ültek, és a „Sárkánytorok“ tompa zúgá­sát figyelték — így nevezték a szigetbeliek a homokzátonyt, amelynek végén hatalmas szikla fogta fel a hömpölygő hullá­mok csapkodását. Mint rendszerint*, Lalu ezen a napon is egész köteg friss gyökérrel állított be Bakerhez. Az öreg változatlanul ked­vesen fogadta, és semmit sem említett a rossz nyelvek hí­reszteléséről. Vacsora után az öreg ki nem mondott gondo­latokat sejtető mély hallgatásba merült. Hangos recsegés törte meg hirtelen a csendet. A sziklás parthoz rohantak, és a holdvilágban fürdő homokpásztára pil­lantottak. A cápa betört az egyik tenyészetbe, és ott pusztí­tott. A tenger felé vezető ösvényekről a halászok sietős léptei, aggódó kiáltásai hallatszottak. Lalut ellenséges hallgatással fogták körül. A fiatalember Uggyel-bajjal átbújt a tenyészet szétzúzott kerítésén és szemügyre vette a törött cölöpöket. Azután kiúszott és visz- szatérve a partra vonszolt egy nagy teknősbékát, amelyet a cápa kettéharapott. A halászok dühösen rontottak neki, vala­ki ököllel az arcába vágott. Lalu vadmacska fürgeséggel tá­madójára vetette magát, egyetlen csapással földre terítette. Baker lecsillapította az embereket, majd kézen fogva félre­vonta Lalut, és megmondta neki, milyen hírek keringenek róla, miért bizalmatlanok a sziget lakói. Lalu valamit beszélt Bakerrel, majd ügyet sem vetve a nyo­mába zúduló emberekre, csónakjához rohant, és pillanatok alatt eltűnt az éjszakában. Ekkor mesélte el Baker, hogy mit forgat a fejében Lalu. Hajlandó a tíz legbátrabb halásszal a tengerre szállni és a szörnyeteget elejteni. A következő éjszakán jöjjenek a ha­lászok nagy vitorlás csónakukkal, a Maria-val, a Lalu által meghatározott helyre. Lalu betartotta ígéretét; a nap utolsó sugarainak lehanyat­lásakor csónakját odaerősítette a vitorlás farához, Mihelyt besötétedett, útnak indultak. Vég nélküli, szürkén csillogó kupolára hasonlít a tengerre boruló trópusi éjszaka. Gyöngéd szeretettel köszönti a halá­szokat, meghitten és hívogatóan, mint egy gyönyörű asz- szony meztelen válla. A halászok merengve siklanak a vízen, beburkolja őket a nesztelen, fennkölt éjszaka. És az egész vi­lág tükröződik az égen ragyogó csillagokban, a hullámok zú­gásában, a foszforeszkáló víz pezsgésében. Szép és jó a tró­pusi éjszaka a tengeren. De ezúttal másként történt minden. Ezer hangon üvöltött a Sárkánytorok sziklafala. Hevesen vert a halászok szíve, hallgatagon ültek a nagy vitorlásban. A gerendázat kínzón SALVATORE QASIMODO: A KŐFAL És már a stadion kőfalán a rések közt és a függő fűcsomók közt villámgyorsan villannak a gyíkok; és visszatér a lefolyóárkokból a béka, messze tűnt falusi éjszakáim elszánt énekese. Emlékszel arra a helyre, hol a nagy csillag üdvözölt bennünket, amint megérkeztünk, mint két árnyék, ö, te kedves, mennyi idő folyt le a nyárfák leveleivel és mennyi vér a föld folyóival. Képes Géza fordítása GÄLSÁNDOR: Hol találsz védelmet ? Ha ellened lázadnak a tárgyak, melyek szolgáltak eddig, ha bűvös forradalmuk eláraszt, hova menekülsz, meddig lesz érőd ceruzád sötét, dárdahegy-tűje elől kitérni?! S ágyad ölét, mely halált-virágzón dől eléd, hogyan léped át? Mikor a tető feletted már nem lesz tető, s a kanál lenyeleti magát, és belet, gyomrot repeszt fémes gyönyörrel, s a kés éles pengéje pengve mozdul — Merre futsz, a remegés merre lök, ha felmordul a zár, s kéjes gyönyörrel a falak karcsú, szabad téglái megfontoltan rádomlanak?! Hová fogsz majd állni, ha szolga-formáktól szabadulva elhagynak ruháid rendre; hol találsz védelmet újra sajgó meztelenségedre?!... SZABÓ JENŐ: Éjiéi felé,,, Mikor a vágyak húrjain útra kél az ének s az alkony bíbora szívemre száll, Tudom, soká lesz vége az éjnek, mert kóborló lelkem rólad muzsikál. Röpke fényként szempillád ha rezdül, kergetem a lázas álmokat, Csókolnál, de gyötrődsz csak az éjben és ajkadon is kínos jaj fakad. *Szabó Jenő 1943-ban született Patason. Ki­tanult ács. Jelenleg a komáromi gimnázium es­ti tagozatát látogatja. Versét bíztatásként kö­zöljük. nyekergett. Sziklás szigetnél kötöttek ki. Hatalmas fekete fel« hő mögül éppen ekkor bújt ki a hold. A szél süvöltve hömf pölygette a súrú, sötét fellegeket. A víz alatti üregekből vészjósló morajlás tört fel. Sorjában, némán szálltak ki az emberek a barátságtalan sziget partjára. A vízből mindenütt; borotvaéles sziklák magaslottak ki. Nemsokára megpillantották egy nagy barlang sötéten tátogó torkát. Víz alatti bejárata sziklával övezett kis lagúnákhoz vezetett. Lalu hadarva, kifejező mozdulatokkal magyarázta tervét a halászoknak. Köveket hordtak össze, és egymásra rakva, hamarosan összeszúkítették a víz alatti alagút bejára^ tát. Lalu nagy kagylót szedett fel, hogy azzal majd jelzése­ket adjon le, és lejjebb ereszkedett a parton. Elállt a szél, t hold ismét kibújt a fellegek mögül. Lalu le sem vette tekin­tetét az öböl sima felületéről. Időnként a kagylópáncélt ütő-1 gette; harangkongáshoz hasonló hangot csalt ki belőle, amely-j nek sajátos visszhangja kélt a barlangban. A halászok hirtelen megmerevedtek a rémülettől: a távol­ban megjelent a rettegett szörnyeteg, s mind közelebb úszott'. Lalu egy csipkézett szélű éles kagyló után nyúlt, és azzal mélyen megsebezte a karját. Sugárban szökkent fel vére a sebből. Karját vízbe mártotta, és a barlang bejárata felé tar-> tott. A cápa követte. Lalu csendesen úszott előtte, és vé-* rés nyomot hagyva mága mögött. Az elképedt halászok értetlenül bámultak a barlang bejára­tára, ahol Lalu eltűnt és nyomában a cápa. Ekkor egy má­sik nyílásból előbukkant Lalu feje, és mindenki tudatára éb­redt, hogy Lalu előtt sem a sziget, sem a barlang semmi­féle titkot nem rejteget. Hirtelenében előteremtett egy nagy követ, s biztos mozdulattal a barlang bejáratához görgette, majd a vízbe merült. A halászok követték példáját, és a bar-“ lang bejárata hamarosan teljesen el volt torlaszolva — a közös ellenséget foglyul ejtették! Másnap reggel a halászok hiába keresték a parton Lalut ős csónakját. De a víz szélén, ezüstösen csillogó hasával felfelé fordulva, mozdulatlanul feküdt a cápa — fejét hatalmas bun- kóütés hasíthatta szét...

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom