Új Ifjúság, 1966 (15. évfolyam, 1-52. szám)

1966-01-04 / 1. szám

A CSISZ SZLOVÁKIAI KÖZPONTI BIZOTTSÁGÁNAK LAPJA I A cédrusok árnyékában I Lollo kontra Loren A titkosírás magasiskolája I Vincii öanjii útja a1 »áŕtiyjiulisámy 2. oldal 4. oldal 8. o ?.-TT XV évf. 1966. I. 4. Ára 80 fillér Riport az ismeretlen lányról Tíz éve vagyok újságíró. Szabva nyos, hétköznapi riportot, — nyu godtan kijelenthetem — százszámra írtam. A forma ismert: először szó lünk néhány szót a bemutatásra ke rülő személy munkahelyéről, esetley a környékről, pontosan meghatároz­zuk: hol dolgozik és mit csinál, és ezután bemutatjuk őt az olvasóknak A riport elkészülésének legfontosabb mondhatnánk elengedhetetlen része a szerkesztőnek a riportalannyal való megismerkedése. Éneikül nincs riport. A megszokott dolgok azonban bizo­nyos idő elteltével sablonosakká vál­nak. Kissé megúnja őket az ember 0jobbat, eltérőt szeretne, tgy szüle tett meg ez az írás. A riport alanyát maga e sorok író­ja sem ismeri. Annyit tud róla, hogy lány, nagyon kedves, igen szorgal­mas, Komáromban a városháza mel­lett lévő hentesüzletben dolgozik, s ha jól hallottam, a munkatársai Piros­kának szólítják. Fiatal, barna, mindig mosolyog, s jobban ízlik a szalámi, ha ő szeleteli le, csomagolja be. Van ebben az aranyos kislányban valami nem hétköznapi. Amikor fél négy felé megveszem nála az általa cigarettapapír vékonyságúra leszele­telt tízdeka román szalámit és meg­csodálom udvarias és rendkívül vonzó lényét, mindig fejtörést okoz, mi le­het benne, amit nem tudok megma­gyarázni, ami minden (dkálommal jól­eső érzéssel simogatja a szívem táját. Sokszor arra gondoltam, nyilván az tetszik benne, hogy a mai általáno­san isrúert udvariatlan kiszolgálói gyakorlattal ellentétben olyan, ami­lyeneknek az üzletek alkalmazottait álmainkban elképzeljükí udvarias, gyors, becsületes. Ez kétségkívül így is van. De van benne még valami: emberiesség, más szóval sok emberi érték. Egy alkalommal tanúja voltam az alábbi jelenetnek: egy, a régi idők nagyságait hűen megtestesítő, fácán, strucc és különféle baromfiak tollá­val felékesített, nagykarimájú kala­pot viselő idősebb nő tárgyalt vele rgyancsak az egykori nagyságák un­dorító, szőrszálhasogató modorában d. „hölgy" kétségbe vonta a kislány Oítal kínált, testet-lelket gyönyör­ködtető karaj minőségét. Piroska — nem tudom helyesen szólítom-e? — angyali türelemmel magyarázta, tes­sék csak megnézni: milyen szép, pár órával ezelőtt hozták, s hogy ő ga­rantálja, ízleni fog. Erre a nagysága nem átallott még a kislány becsüle­tébe is belegázolni, mondván, maguk mind hazudnak, be akarják csapni az embert...! A kezem akaratlanul ékölbe szo­rult, s a hölgyet csak kora és neme mentette meg egy szokatlan nagy po­fontól. Tekintetem a kiszolgáló kis­lányra esett: halvány pír futott át arcán, nyelt egyet, majd csak ennyit mondott: én sohasem szoktam hazud­ni:.. Ennyit tudok róla. Se többet, se kevesebbet. S hogy miért írtam meg ezt a riportot? Leszögezem: nem volt semmilyen hátsó gondolatom. E sorok írója közel egy évtizede gya­korló nős, s iskolás lánya van, aki­ből a riportalanyhoz hasonló, becsüle­tes, szorgalmas embert szeretne ne­velni. Követ tehát nem lehet rám vetni. De megírtam azért, mert a sok kiuívmmm JflHMWB# m UW téma, ami cáfolja a mai fiatalságra sokszor méltatlanul általánosított szidást, becsmérlést. Meg akartam győzni a hcmgoskodókat, hogy ilyen is van közöttük. Méghozzá nem U egy, se keltő, se három... Komlósi Lajos M icsoda problémák ... Oj cipőt kell venni, ruhát varratni. Az utolsó nap min­inek „ülnie“ kell. A varrónőnek, Irásznak és a többi apróságnak, szén a szalagavatóról van szó. Ez dig csak egyszer van az ember éle- Den!... Gaudeamus igitur ... E régi, szép diákhimnusz dallamára nul be a bratislavai Tátra Kávéház rkettjére a város magyar tannyelvű alános műveltséget nyújtó közép- :olájának harminckilenc, júniusban attségiző diákja. Egy fiú, egy lány. irminckilenc csillogó, bizakodó szempár... Az igazgató és az osztály­főnök ünnepi beszédükben elmondják mindazt, amit tán évek óta tartogat­tak erre az alkalomra. Janda igazga­tó azt hangsúlyozta, hogy az előtte álló osztály, sorrendben már a hete­dik évfolyam, amelyik elhagyja majd a Duna utcai iskola padjait. Roskó Izabella osztályfőnök az intenzívebb tanulás mellett, az anyanyelv és a szülők szeretetére hívja fel az elér- zékenyüit diákok figyelmét. A lányok itt-ott zsebkendőjük után nyúlnak, SZALAGAVATÓN XV. évfolyam első szám Az új év első munkanapján útnak indítjuk lapunk XV. évfolyamát. Ko­runkra nézve tehát még mindig elég fiatalok vagyunk, de nemcsak az é- vek miatt, hanem azért is, mert már indulásunkkor az örök fiatalság jel­zőjét, az ifjúság elnevezést kaptuk ajándékba. Legyünk tehát továbbra is csak mi az ifjúság, és legyünk új is, hiszen az ifjúság mindig az újat kedveli, az új után vágyik csak. Legyünk mind­annyian fiatalok továbbra is, még ha egy évvel idősebbek is lettünk. Mert ki gondol ilyenkor az évekre, talán még a legidősebbek sem, mikor még fülünkben csengenek a szokásos jó­kívánságok, és poharainkból még nem párolgott ki minden bor. Fiatalok vagyunk, ezért első szá­munkban olvasóinknak kívánunk szép és felejthetetlen szerelmet; a munkában és tanulásban sok si­kert; szüleiknek, gyermekeikből csak ö- römet. S végül pedig toldjuk meg ezt a jókívánságot még azzal, hogy sze­retnénk, ha minden olvasónk, aki ke­zéhez kapja lapunk első számát, ki­tartana mellettünk egesz az 52-ig számig, s akkor majd ismét ugyan­azt kívánjuk neki, amit ma. míg a fiúk egyenes, kifeszített háttal, „férfiasán“ élik át ezeket a többé már soha vissza nem térő, de örökké emlékezetes perceket. A valóban nagy pillanat csak most következik: gazdára talál a harminc­kilenc sárga selyemmel kivarrt zöld szalag. Most a jelenlevő szülők sze­mében csillan könny... Amikor már minden „gyerek" mel­lén ott büszkélkedik a remény jelké­pe, a kis szalag, az ünnepi vacsora következik, majd minden szalagavató vidám része — a táncmulatság. A szülők asztalai éjféltájban egyre job­ban megürülnek. Ez alkalommal azon­ban nyugodtan hagyják magukra „ki­maradó“ gyerekeiket. Hiszen felnőt­tekről van már szó! A hangulat egyre bensőségesebb, barátibb. Eltűnnek a tanárt és diákot elválasztó gátak. Nem, nem az elfo­gyasztott két-három pohárka bor, hanem az együttlét gondtalan öröme, a fiatalság szépsége teszi ezt. Reggel­felé, amikor letelik a zenekarral előre megbeszélt hosszabbítás is, az iskolá­ba vonul még a vidám társaság. Ott ki-ki magnóra táncol, vagy harmoni­kaszó mellett népdalokat énekel. Per­sze — és ez már a nagydiákoknál természetes —, egy-egy szerelmes pillantás, meghitt kacsintás itt is előfordul. A fesztelen jókedvnek a tanításra érkező fiatalabb diáktársak vetnek véget. Kár! Bizonyára talán délutánig is együttmaradt volna mindenki. Dehát minden jónak vége szakad egy­szer, és szürke hétköznapok követ­keznek megint. Ez alkalommal az érettségi, az ezt megelőző „erős“ ta­nulás. Erre vonatkozóan Tóth Tibor osztályelnök ünnepi beszédében a kö­vetkezőket hallottuk: „Ez a vékony, zöld, arannyal átszőtt szalag szinte a kötelesség záloga. Záloga és jelképe annak, hogy megálljuk a helyünket ott, ahová az élet sodor; záloga an­nak, hogy valóban teszünk majd vala­mit. Elkötelezzük magunkat, hogy nem esünk el, hogy nem válunk a társadalom eltűrt, jelentéktelen tagjaivá. Nem hagyjuk magunkat so­dorni az árral, de megmutatják, hogy a belénkvetett bizalom nem volt hiá­bavaló, elpocsékolt". Reméljük, a valóság igazolja majd e szavakat! Gaudeamus igitur ... Miklósi Péter

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom