Új Ifjúság, 1965 (14. évfolyam, 1-53. szám)
1965-03-30 / 13. szám
1941 JÚNIUS Június 21-én délután behívattak a rádióba és megkértek, hogy írjak két fasiszta-ellenes vérset. Megértettem, hogy nagyon közel a háború. Azt, hogy már megkezdődött először június 22-én délután két órakor tudtam meg. Egész délelőtt a verset írtam és nem emeltem fel a telefon kagylóját. Felhívtam a hadsereg politikai bizottságát, ahonnan azt a feleletet kaptam, hogy hívjam ő- ket később. Június 23-án reggel óta a népbiztosságon voltam. Aztán Dalmatovszki elvtárssal a párt járási bizottságán tartózkodtam. Frontra utazásom előtt lettem a párt tagjelöltje — a párt járási bizottságának titkára átadta az igazolványt. Utána estig ismét a népbiztosok tanácsán voltam. Elkészítették az irataimat. Grodnába kellett utaznom szerkesztőnek, a Harmadik hadsereg katonai újságjához. Megkaptam a felszerelést, Fegyvert nem adtak, mondták, hogy megkapom a fronton. Az élelmiszerraktárban elbúcsúztam írótársaimtól, akik szintén a frontra indultak. Azon a napon indult az első harminc ember. Próbálgatták az egyenruhát és talán túlságosan is hangoskodtak. Izgatottak voltak. Június 24-én este Moszkvában teljesen sôťét volt. Csak itt-ott világítottak kék égők. A fejetlenség és rendetlenség első jeleit tapasztaltam az elsötétített állomáson és a tolongásban. Nem volt világos, hogy melyik vonat hová és mikor indul. Nekiütődtem valamilyen korlátnak, amelyen nem szabad átmenni. Átdobtam a kofferomat és én is átmásztam. A vonat éppen indulóban volt. Isten tudja, hogy miért a kocsik kiránduló vagonok voltak, holott a vonat egészen Minszkig ment. Vagonunkban szabadságukról visz- szatérő tisztek utaztak. Keserű és furcsa érzésem volt, úgy tűnt, hogy a nyugati katonai körzet fele szabadságon volt. Nem értettem, hogyan történhetett ez meg. Huszonötödikére virradó éjszaka, huszonötödikén és huszonhatodikén éjszaka utaztunk. Egyszer volt berepülés, de valahol távol. Reggel hatkor szálltam ki Bi- roszovón. Tovább nem mentek a vonatok. A Minszkbe vezető vonatot szétbombázták és a németek valahol ejtőernyősöket dobtak le. Egy tüzérségi kapitánnyal három óra hosszat valamiféle katonai parancsnokságot kerestünk a városban és környékén. Elkoboztunk egy teherautót, amelyet a sofőr éppen ott akart hagyni, mért kifogyott a benzinje. A tankista képző iskola, amelyet egy közeli erdőben helyeztek él és a- hol számításunk szerint a helyőrség parancsnokát meglelhettük volna, már népteleri volt 6énki semmiről nem tudott. Ismét kihajtottunk az útra. Az úttesten katonaság és gépkocsik haladtak mindkét irányban. Semmit sem értettünk. A német repülőgépek alacsonyan szállottak, üldözték az autóinkat. Egy gép közvetlenül fölöttünk húzott él és gépfegyverből tüzelt ránk. Darabok törték le a teherautónkból, de közülünk senki sem sérült még. Üzemanyagot kellett volna tankolnunk, 'tovább mentünk Minszk felé, a benzinkúthoz. Ütközben azt mondták, hogy ott már németek vannak, de mi nem hittünk és jól tettük, hogy nem hallgattunk rájuk. A benzinkútnál különös kép fogadott. Egy kapitány és égy alezredes kivont pisztollyal két fegyveres műszaki tisztet kísért. Közülük az egyik, az öregebb őrnagy, akinek a mellén két kitüntetés lógott, kiabált, hogy soha életében ilyesmit még nem élt és nem marad számára más mint agyonlőni magát. Nagy nehézségek árán sikerült aztán megmagyarázni a félreértést. A műszakiakat azért küldték ide, hogy készítsék elő a benzinkút le- vegőberöpítését, de itt azt hitték, hogy német diverzánsok. Visszatértünk Boriszovba. A parancsnokság éppen távozóban volt. Arra a kérdésre, hogy mi folyik itt, a parancsnok rekedten felkiáltott: — Timosenko marsall parancsot adott Boriszov elhagyására, átkelésre a Berezinán, hogy ott védekezzünk az utolsó csepp vérig. Lementünk a Berezina partjára. A töltésen szörnyen dühös, felháborodott ember állt két pisztollyal a kezében. Állíthatta äž Embereket és autókat, rémítgette, hogy agyonlövi ő- ket, vadul ordítozott, hogy itt meg kell állítani a hadsereget és meg is állítja, mert agyonlő mindenkit, aki hátrálni merészel. De egészében siralmas látványt nyújtott. Az emberek közömbösen haladtak tovább, elmentek mellette. Engedte ő- ket és tovább rémítgette azokat, akik mögöttük jöttek. Június 28-án megtudtam, hogy a frontparancsnokság valahol Mogilev közelében van. Egy határvadász ezredessel Orsán keresztül mentünk oda. Az útmenti vezetékeket eltépték. Mindenütt hullák hevertek. Többségében menekültek hullái. Az úttesten viszonylag kevés volt a bombatölcsér. Arra gondoltam, hogy a németek bizonyára számolnak vele, hogy hamarosan szükségük lesz az útra és ezért nem semmisítik meg. Az úttest mindkét oldalán azonban ott ahol az emberek mentek, egymást érték a bombatölcsérek. A németek gyorsan alkalmazkodtak! A halottak többsége nem az úton feküdt, hanem éppen ott, jobbra és balra. Az orsai elágazásnál láttam először szervezett katonaságot. Állásokat építettek az út mentén. Géppuskákat ágyúkat, és tábori konyhákat láttam. Az emberek páncélsisakban. fegyverrel jártak. Mindez végül is eszembe juttatta a rendezett katonaságot, amihez szoktam. Valamiféle megkönnyebbülést éreztem. Orsába napnyugtakor érkeztem. A bombázások után fele épületnek nem volt ablaka. Ü- resek voltak a kirakatok. Tárva-nyitva a házak és ajtók. A lakosság menekült. Tele volt az állomás vonatokkal. Sok a katona, de még több a menekült Senki semmit sem tudott. A vasutas katonaság őrnagya a teléfonba kiabált: — Vonat nem lesz! Nem lesz! A szmolenszki vágány nem szabadi A németek szétbombáztak rajta egy lőszeres szerelvényt. Egymás után robbannak a vagonok. Egyetlen vonat sem indul Szmolenszk felé! Elindultunk megkeresni a szerelvényt, amelyik leghamarabb indult Mogilevbe. A mellékvágányok körül vagy tízhúsz tiszt gyűlt össze. Hirtelen légiriadót jeleztek. Abban a pillanatban sípolni kezdett az összes mozdony. Volt belőlük vagy 100. Az összes (előző bombázások nem hatottak rám oly nyomasztóan mint ez, amikor a mozdonyok fehér párát engedtek és sikongva, rémültén, végtelenül fütyülték. Lefeküdtünk a szénnel borított töltésre és a helyzetet latolgattuk. Ügy döntöttünk, hogy minden körülmények közt el kell jutnunk Mogilevbe. Ha nincs ott a frontparancsnokság, ott kell lennie a hadseregparancsnokságnak. Azok, akik a szabadságukról tértek visz- sza azon keseregtek, hogy valahol folyik a harc, hogy az ő alakulataik Is harcolnak, de ők nem tudnak odajutni. Egyetlen lehetőség maradt, felhajtani valamilyen parancsnokságot. Mogilévben a parancsnoknál Vagy kétszáz tiszt' gyűlt ősszé. Fegyvernemek szerint megkezdték a besorolásukat: gyalogosok, tüzérek, híradósok. Utoljára ketten maradtunk — én és egy katonai ügyész. A parancsnok megnézte a papírjaimat és közölte, hogy a frontparancsnok Mogilevtől tizennyolc kilométerre van. Az úton égy erdőbe jutottam, a- melyben néhány frissen taposott csapás-' volt. Esett az eső, A fák közt katonák ásták be magukat, az autóbuszaikat, autóikat ágakkal álcázták. A divízió parancsnoka künn állott' a földhányáson az esőben néhány politikai dolgozóval. Rövid bőrkabátot viselt. Kiderült, hogy a divízió komisszárja Lesztev, tagja a front haditanácsának. Ott volt vele a frontújság szerkesztője is. Azonban, hogy hol a harmadik hadsereg, vagy hol találom meg a harmadik hadsereg újságjának a szerkesztőségét, azt senki sem tudta. Megparancsolták, hogy maradjak az ő lapjuknál. A szerkesztő nyomban Mogilevbe küldött, hogy segítsek a nyomdában elkészíteni az első számot. Már éppen indulni készültem, amikor hirtelen néhány autó kanyarodott elő az erdőből. Elől hosszú, fekete Packard haladt. Két ember szentül Hitt ebben é tervben, szálott ki belőle, az arcuk is- ezért indult Szmolenszk irá- merősnek tűnt. Lesztyev vi- nyába, amikor földet ért. gyázba kapta magát és jelen- t\ nyomdába este érkeztem, tést adott. Átjavítottam és szedni adtam — Marsall elvtársi... valami anyagot, amely végteFigyelmesebben megnéztem lenül messze állott mindattól, és megállapítottam, hogy Voro- ami a valóságban történt. Kö- silovval és I aposnyíkovval ál- penyem a fejem alá tettem és lók szemben. lefeküdtem a padlóra. Teljesen Megörültem, hogy itt van- összezavarodtam. Egyik olda/ VEGTELEN K. Simönöy: HOSSZÚ IIIIIIMIHMIIIHII ..NAPPALOK Amikor kitört a háború 25 éves voltam. Négy évig küldöztem tudósításokat a Krasznaja Zvezdának a front különböző szakaszairól. Ha a háborús helyzet megengedte naplót vezettem. A frontra tett útalm közt a szerkesztőségben mindig ledlktál- tam feljegyzéseimet és kiegészítettem őket emlékeimmel. Sok jegyzetfllzetem megsemmisült, némelyik az autóban égett, mások a vízbe vesztek. Itt csak egy kis részét közlöm naplómnak, különböző évekből, különböző frontokról. Azt kell még hozzátenni, hogy az akkori események mai kommentálását Igyekeztem a minimumra csökkenteni. Lényegében ennyit mond az Író naplójának bevezetőjében, amely hű és izgalmas képet fest a II. Világháború lefolyásáról. Lapunk az első, amely részleteket jelentet meg magyarul ebből a rendkívül érdekes írói feljegyzésekből. nak. Ügy éreztem, hogy most már minden tisztázódik. Ebben a pillanatban hír érkezett, hogy elfogtak egy német pilótát. Megvártam a kihallgatását. Az ügyes, vaskeresztes fiatal németet a fel- derítök szűk sátrába vezették. Ott egy kicsit megszorongatták és hosszan kihallgatták. A vallomásából megértettük, hogy a háború hatodik napjára, vagyis tegnapra a németek Szmolenszk elfoglalását tervezték be és ő mint igaz német Ion az újságok és a rádió heves tankcsatákről beszéltek, arról, hogy határmenti városokat adtunk fel,, ugyanakkor azt hangoztatták, hogy Bob- rujszk és Ragacsevnál folyik a harc, vagyis itt a közelben. Hogy a németek bevették Bo- riszovot, magam is tudtam, És így az emberben az a furcsa érzés keletkezett, hogy ott valahol elől harcol a hadseregünk, de közéjük és közénk behatoltak a németek. JÚLIUS Mogileven át ömlik a katonaság. rengeteg ágyú gyalogság, de egyetlen tank se. Július 2-án reggel Bulkinyev politikai tiszthelyettessel elindultunk teherautón Bobrjuszk i- rányába, hogy szétvigyük az újságot az alakulatoknak. Negyven kilométerre a bobr- juszki úttól kezdtek feltünedezni egyenként vagy kettesével piszkosan, rongyosan azok, akik a bekerítésből kiszabadultak. Katonaságot nem láttunk se az úton, se az erdőben jobbra vagy balra. Nem messze a Berezintől megállított egy vörös katona, aki puska nélkül, gránátokkal az övében állott őrséget. Az volt a feladata, hogy azokat az egyéneket, a- kik Bobrjuszk felől jönnek küldje jobbra az erdőbe, ahol valaki valamit szervezett. A katonát tegnap óta senki se váltotta le. Éhes volt. Adtunk neki kétszersültet és tovább indultunk. A fejünk felett 15 öreg TB-3 bombázó repült el lassan vadászgépek kísérete nélkül. Nemsokára elől, bomba robbanásokat hallottunk. Amikor már majdnem a Berezin- hez értünk az erdőből emberek futottak elénk és rémülten integettek. Halvány szakaszvezető szaladt hozzánk és megkérdezte, hová megyünk. Megmondtuk. Közölte, hogy a németek átkeltek a Berezinkán. „Hol?“ Fél kilométerre innen. Már harcoltunk velük. Agyonlőtték a hadnagyunkat és tíz emberünket. Csak kerten maradtunk.“ Leállítottuk a motort és tisztán hallottuk a gépfegyvertü- zet elől, jobbra és balra, Mégis elindultunk még egy darabon előre. Háromszáz méter után egy Messerschmidt-re bukkantunk. Megfordultunk és fölvettük azokat a vörös katonákat, akik előbb megállítottak. Le akartunk térni az első mezei útra. Oldalt lehet, hogy lesznek valamilyen egységek. Ekkor hirtelen szörnyű kép tárult elénk. Fölöttünk lassan egymás után elrepülték a TB- 3 gépek. Most tértek vissza az akcióból. Láttam, hogy öt perc alatt hogyan lövi íe égy Messerschmidt mind a hat bombázót. Hátulról közelítette még őket, a bombázók megingottak és gyorsan zuhanni kezdtek. Egymás után mind a hat. Végignéztem és keserűségemben sírtam. Visszatértünk a gránátos vöröskatonához, aki még mindig ott állott az útkereszteződésen. Leállította az autónkat és megkérdezte: — Parancsnok elvtárs, már második nap és éjszaka nem váltottak le. Mit tegyék?, En azonban nem tudtam, hogy mit tegyen, azt sem tudtam, mit tegyek én... Mogilév mellett az erdőben a politikai osztályon elolvastuk Sztálin beszédét. Felhívás a partizánmozgalom kibontakoztatására a megszállt területeken egyszerre végét vetett annak a hatalmas ellentmondásnak, amely éddig a sajtó hivatalos jelentései közt és a valóban megszállt hatalmas területek közt volt. Nehéz volt olvasni, de számunkra, akik mindezt már tudtuk, mégiscsak megkönnyebbülést jelentett, hogy hangosan kimondták. És a másik érzés: egyszerre világos lett, hogy az összes reményünk az, hogy csupán a védelmi egységeink semmisültek meg, hogy valahol hatalmas ellentámadás készül, az a mese, hogy a déli front támad és elfoglalta Krakkót, hogy mindez csupán a fantázia szüleménye és abból ered, hogy hogyan képzeltük el előre a háborút, de a valóság egészen más volt. Ha keserű is, de világos lett a helyzet. Ügy látszik mindenütt úgy volt, mint nálunk itt Mogilevnél, néhol talán csöppet rosszabbul, másutt, pedig kicsit jobban, de nem maradt más hátra mint csakis a saját erőnkre támaszkodni. És még egy érzés: kedves volt és jól esett az a megszólítás „barátaim!“ így már rég nem beszéltek nálunk a beszédekben. És mindama évek után ez nagyon hiányzott' nekünk... Visszamentem a szerkesztőségbe és azon godoikoztam: hogyan írjak? Vágytam, hogy valamiben megkapaszkodhas- sam, mondjuk valamilyen emberekben, akik az összes sikertelenségük közepette hősiességükkel reményt nyújtanak arra, hogy minden jobbra fordulhat. Megismerkedtem a divízió komisszárjával Csernyicsenkó- val, egy zárkózott, hallgatag, energikus emberrel, ő mondta, hogy a divízióban legjobban Kutyepov ezredes ezrede harcol, amely további ez- redekkel a Dnyeper túlsó partján védi Mogilevet. Ha meg akarjuk látogatni, most azonnal, éjjel kell indulnunk, mert különben nem jutunk oda. Éjszaka haladtunk át a teljesen néptelen Mogileven. Az egyik háznál sebesülteket laktak csendesen teherautókra. Mindez a legnagyobb csendben történt. Az emberek fölöslegesen nem beszéltek. Látni lehetett, hogy a városban vasfegyelem uralkodik. Az utcaké- resztéződéseknél sátorlap alatt aludt az ágyúk személyzete. Mogilev mellett ugyanúgy rend volt, mint a városban és ez megörvendeztetett. Alig közelítettük meg őkét, az őrség azonnal feltartóztatott ás a parancsnoki álláshoz vezetett. A bunkerból feltűnően magas férfi jött elő és megkérdezte', hogy kik vagyunk. — Hogy az ördögbe, tudósítók most éjszaka kettőkor?! Lefektetem magukat a földrl és otthagyom reggelig! Szerencsére a megijesztett divízió-ügyeletes mégiscsak megszólalt: — Ezredes élvtárs, ez én vagyok, Mironov. — Magát Ismerem — mondta az ezredes. — Különben hagynám, hogy btt feküdjenek virradatig. Ismerjétek el magatok tudósító elvtársak. Már torkig vagyok vele, hogy körülöttem mindenki azt kiabálja: diverzánsok, diverzánsok! Ha betartják a helyes előírásokat, ézredem területén nem létezhet semmiféle diver- záns. Jöjjenek a bunkerbe. Le- ellenőrzöm az irataikat és elbeszélgetünk. Ezután az ezredes megbékélt és mesélni kezdett arról az ütközetről, amelyet éppen befejeztek és amelynek során ezrede 39 tankot lőtt szét és gyújtott fel. — Azt mondják, tankok, tankok, de mi megsemmisítjük őket és megfogjuk semmisíteni mindet. Holnap meglátjátok magatok. Húsz kilométer földhányás és futóárok áll a rendelkezésemre. És ha egyszer a gyalogság beássa magát és úgy dönt, hogy nem hátrál, a tankok vele szemben tehetetlenek. Holnap a németek valószínűleg megismétlik és ml is megismételjük. Meglátjátok. Itt áll egy tank, nézzétek meg. — Mutatott egy sötét' tömegre nem messze a parancsnoki állástól. — Látjátok, hogy hová eljutott, de nem okozott pánikot. Aztán az ezredes hosszan beszélt arról, hogy milyen nehéz volt katonáiban a harci szellemet fenntartani, amikor a szemük láttára vonultak el az úton a körülzárásból kimenekülő fegyveres és fegyvertelen katonák ezrei. — Nem számít. A harci kedvünket nem veszítettük el. Ezt a tegnapi harc is mutatja. Réggel, amikor a századunkhoz indultunk az első vonalba megemlítettük Kutyepov ezredesnek, hogy éjjel ahogy átjöttünk a Dnyeper hídján ott nem láttunk se légelháritó ü- tegeket, se gépfegyver-fészkeket. Nevetett. — Először is, ha láttátok volna, az azt jelentené, hogy rosszul helyezték el őket. És másodszor, minek nekünk ez a híd? — No és ha vissza kell vonulni rajta? — Nem fog kelleni — mondta Kutyepov. — Mi itt közösen úgy döntöttünk, hogy történjen körülöttünk bármi, vonuljon vissza aki akar, mi itt maradunk, amíg élünk. A katona nem azért ássa a lövészárkokat, hogy otthagyja. Ez régi igazság, de megfeledkeznek róla. Ássa és ássa... de mi ide beástuk magunkat és nem hátrálunk. És a többiekhez semmi közünk. Tudta, amit mi még nem tudtunk: Mogilevtől jobbra is, balra is a németek már átlépték a Dnyepert. Az ő ezredéi bekerítés várta. Tudta ezt, dS én csak az elkövetkező napokon értettem meg... (Folytatjuk?
