Új Ifjúság, 1965 (14. évfolyam, 1-53. szám)

1965-03-02 / 9. szám

Nyomok és emlékek A fasiszta német hóhérok a tömeggyilkosságok elköveti* se után szívesen lefényképeztették magukat. Bizonyára nem gondoltak arra, hogy a fényképek majd bizonyítékul szolgál-' nak ellenük. A fénykép leleplezi a német hóhérok valódi arcát. A selmeci hegyek s a Buko­vina télen fehér köntöst öl­tenek. A csendet semmi sem zavarja. Igazi idillikus hely ez. — Nyomok a hóban... Az én lépteim nyoma — gondolja Pa­vol Chovan. De akkor, húsz évvel ezelőtt! A nyomokat nehezen lehetett volna megszámlálni. Karasza- jev és partizáncsoportja járt érre, le egészen Korponáig. A Hlinka-gárdisták „titkos hetes csoportja" csak számot­tevő német erősítéssel, kutyák­kal mert' e helyhez közeledni. Miért volt e csoport „titkos" hetes, amikor Korponán min­denki tudott róla? Veszett dühUk nem ismert határt. Nem egy vonatkozás­ban még a németeken is túl- tettek* Először is 21 lakost likvi­dáltak, főleg cigányokat. Ezek az emberek Kremničkán fejez­ték be pályafutásukat. — Legalább utoljára megme­legedtek — röhögött a marká­ba Lacko gárdista. — Sietni kell ezzel a csiirhével — bíz­tatta a többieket. Sietett. A front közeledett. Agyúdörgés és a katyusák sor- tüze zavarta az álmukat. — Le kell számolni az ellen­séggel — hangzott a parancs. .„Ellenségnek" számított a 8 éves Lengyel Judit iskoláslány is, akit decemberben szintén kivégeztek s tizenharmadma- gával a krupinicai tömegsír­ba temették, a felső vendéglő mellé. — Januárban értem is el­jöttek — mondja Pavol Cho­van. — Kihallgatás, kínzás, a szered! koncentrációs tábor. laztdri BratisTavába deportáltak. Szerencsésen megszöktem. A 150 letartóztatott közül, aki­ket a hideg februári éjszaká­ba zavartak ki kevesen érték meg a szabadságot. Sietni kellett „rendet" csi­nálni. A németek a saját so­raikban is „rendet" csináltak. Jozef Dekycký, akkori molnár­segéd parancsra hóval hányta be a vérnyomokat.' A malom mellett kilenc osztrákot, német katonát, lőttek agyon, azokat, akiknek megszólalt a lelkiis­merete... Az ok? Már nem hittek a „Vezérnek". Nem akarták lelő­ni a civileket. Hát Őket lőtték agyon. Az emberek aztán fellélegez­tek. A pincékben és a bunke­rekben eltöltött néhány hóna­pos bizonytalanság megszűnt. Végre eljött a szabadság. S éppen Jozef Dekycký volt az, A KAIRÓT SAJTÓ VAGY FONTOSSÁGOT tanúsított Ul­bricht látogatásának. Hangsú­lyozta, milyen szívélyes fogad­tatásban részesítik az EAK­akl elsőnek szorított kezet 8 szovjet katonákkal. S Pavol Chovan. a Korponaí Városi Nemzeti Bizottság há­ború utáni első elnöke újból a jelenről beszél: A városban sok minden meg­változott Kezdetben a szov­jet katonák segítettek. Megcsi­nálták a hidat, helyreállították a vasútvonalat S később? Két gyönyörű, korszerű is­kola több mint öt millió ko­rona költséggel épült, 200 la­kás. óvoda, a megjavított ut­cák. A várostól nem messze felépült a „pionír-víkendház". Gyors ütemben építik a szol­gáltatások házát. Ez az épít­kezés 2100 000 koronába ke­rül. A járási nemzeti bizott­ság régi épületét is tataroz­zák. Az új Korpona felszabadulá­sának huszadik évfordulójára készül. (A) ban az NDK vezetőjét, s több cikk Ismertette Ulbricht éle­tét, harcait, sikereit. A cikkek kiemelték az NDK vezetőjének az arab kérdésekben tanúsí­tott magatartását, az el nem kötelezettség politikájának nyújtott támogatását. Az A1 Ahbar vezércikkében hangsú­lyozta, hogy az EAK Ulbricht meghívásával nem akar nyo­mást gyakorolni egy országra sem, csak kitart ama politiká­ja mellett, hogy baráti kezet nyújt mindazoknak, akik ba­rátságot szeretetet, őszinte e- gyüttműködést és kölcsönös tiszteletet tanúsítanak iránta. STRAUSS A CSU ELNÖKE, pártjának hivatalos lapjában, a Bayern-Kurierban lemondásra szólítja fel Schröder külügy­minisztert. Straus e cikkében, amely nagy feltűnést keltett' Bonn­ban, védelmezi Erhard kancel­lárnak a közel-keleti válságban tanúsított magatartását és é- lesen támadja azokat, akik a kormányon belül bírálják Er- hardot. „Ha egy miniszter — írja Strauss — mint most hír­lik, nem ért egyet a kancel­lár és a kormány politikájával, akkor ebből már le kellett vol­na vonnia a következtetést és vissza kellett volna lépnie." Bár Strauss cikkében nem nevezi néven Schrödert, Bonn­ban mindenki tudja, hogy a cikk e mondata Schröderre vo­natkozik, annál is inkább, mert Strauss néhány nappal ezelőtt egy televízió-interjúban kifeje­zetten utalt arra, hogy Schrö­der a kormányon belül kriti­zálta Erhard magatartását. von hasse Államtitkár A BONNI KORMÁNY sajtófő­nöke bejelentette: Erhard kan­cellár meghívta Koszigln szov­jet miniszterelnököt Bonnba. A meghívást Gröpper, az NSZK moszkvai nagykövete nyújtot­ta át a szovjet kormányfőnek. „Koszigin miniszterelnök kö­szönetét fejezte ki a meghí­vásért és kilátásba helyezte, hogy a szovjet kormány vála­szolni fog rá" — hangoztatta von Hasse. Több nyugatnémet lap moszkvai tudósítója jelentette, hogy Koszigin elvben elfogad­ta a meghívást, a látogatás I- dőpontjáról azonban még nem történt döntés. Több lap kommentárban fog­lalkozott a meghívással. A ke­resztény-demokrata Rheinis­che Post ezt írta: Erhard kan­cellár nyilván elérkezettnek látja az időpontot, hogy meg­valósítsa régi vágyát és sze­mélyes kontaktust teremtsen a szovjet kormányfővel. A bonni General-Anzeiger véleménye szerint senki sem számít komolyan arra, hogy Erhard és Koszigin már a kö­zeljövőben találkozzék Bonn­ban. Egyéb’ gátlásokon kívül itt vannak a parlamenti vá­lasztások, amelyeknek eredmé­nyét a szovjet vezetők is min­den bizonnyal be akarják vár­ni, már csak azért is. hogy esetleg ne a vesztes kancel­lárral parolázzanak. A meght- vás tehát gyakorlatilag a vá­lasztások utánra szőL A szociáldemokrata West­falische Rundschau hangsú­lyozta: minden nyugatnémet­szovjet eszmecserét csak üd­vözölni lehet. A kormány azon­ban nem valami szerencsésen választotta meg a meghívás időpontját, mert azt éppen akkor nyújtották át, amikor Ulbricht kairói látogatásával súlyos vereséget szenvedett. fifonii-ií iiíi örvendetes jelenség, hogy a bratislavai utazó közön­ség fegyelmezettebben visel­kedik, amióta a villamosokon autóbuszokon és trolibuszo­kon fokozatosan bevezetik az elöl felszállás — hátul leszállás rendszerét. Sőt a fehér csíkkal megjelölt megállóknál még libasorba is fejlődnek. A régibb tí­pusú kocsik előtt viszont — sajnos — még változat­lanul dühöng az „ököljog“. De mi a helyzet külföl­dön? Japánban járt egyko­ri iskolatársam mesélte a következőket. Forró köszönet, hogy fel­szállt autóbuszunkra! Ebben az udvarias hang­nemben üdvözöltek bennün­ket, külföldieket, angol nyelven a japán jegyszedő­nők, betőduló utasokat. Bá­jos, mindenkit lefegyvere­ző mosolyuk nem árulja el törődöttségüket. Ha kanyar következik, dallamos csi­csergéssel figyelmeztetik a kevésbé edzett, álló idege­neket: „Tessék fogózni, bal­ra kanyarodunk!" Mert a japán akkor sem kapaszko­dik semmibe, ha története­sen egyedül áll az imboly­gó jármű kellős közepén. Akkor sem, ha merész íve­lésű hídra szökken fel a skatulyaszerű alkotmány, akkor sem, ha kormány nélküli bárka módjára rin­gatózik a hagyományosan komisz utakon. Bocsánat a késéért! — rebegi a japán vasúti kalauz vezeklő szerzeteshez hasonló ábrázattal. ha csak öt’ perccel később fut be a szerelvény rendeltetési he­lyére, Az igen tisztelt u- tazóközönség figyelemre sem méltatja a bocsánatké­rést. Mindenki fellélegzik, ha bordatörés nélkül sike­rül kikecmeregnie a tolon­gásból. Felszállásnál viszont a hírhedt tokiói „pusher"- ek — „utas-begyömöszölők" — lépnek működésbe. Tevé­kenységük nem nevezhető éppen emberbaráti csele­kedetnek. A többnyire sze­génysorsú főiskolásokból to­borzott pusher-gárdát a ja­pán vasútigazgatóság fize­ti. Az izmos fiatalemberekre hárul az a feladat, hogy minél több utast préselje­nek be az amúgy is dugig tömött kocsikba. Az uta­zók zöme emellett nem zú­golódik, a béketűrés nem­csak tokiói, hanem általános japán jellegzetesség. Igaz, hogy Tokióban is látni kí­méletlen és erőszakoskodó könyöklőket, akik a legszű­kebb helyre is beékelik ma­gukat. Jóllehet a japánok nagyjában véve tisztelik a korosabb egyéneket, a fiata­lok ritkán engedik át ülő­helyüket. A hagyományos patriarchátus pedig abban nyilvánul meg, hogy a fér­fiak nem részesítik előny­ben a gyengébb nemet. Közúti járművön ide­gen ne utazzon! — ez az íratlan törvény Tokióban. Aki mégis meg­próbálja, bajosan éri el ú- ticélját. Utcaelnevezések u- gyanis a világ legnépesebb városában egyszerűen nem léteznek. Csupán a földa­latti vasút állomásain lát­hatók a számunkra érthe­tetlen japán írásjeleken kí­vül angol nyelvű feliratok, de ezekből sem lesz senki okosabb. A leggyorsabb és legbiztosabb közlekedési eszköz a taxi. A külfödi lá­togató legjobban jár. ha ja­pán nyelvű címet ad át a taxisofőrnek, vagy az .1 négyzetméter nagyságú vá­rosterven megjelöli úticél­ját. A borravaló ismeretlen fogalom. Élvezetszámba megy a nagyobb távolságra terve­zett utazás. A több fogás­ból álló meleg ebédet tet­szetős faládikóban hordják fel hangtalan pincérek hangtalanul gördülő szalon­kocsikban az O-cha nevű zöld teával együtt. Persze csak annak, akinek pénz­tárcája arányban áll az u- tazási „igyekezettel". Grek Imre New Yorkban február 21-én merényletet követtek el Mal­colm X, a „Fekete muzulmánok“ szervezet elnöke ellen, aki sérüléseibe, néhány óra múlva belehalt. Február 14-én tért vissza Angliából és ismeretlen tettesek aznap bombát dobtak a lakóházára, amely súlyosan megsérült, de a családjában nem esett kár. Képünkön Mai com X-et látjuk a bombame­rénylet után. • * RÖVIDEN I KÜIPOHTIKABOL ö, csodálatos város, Párizsom! Ékeskedik veled e földi hon. Szomszédaid rettegnek és cso­dálnak. Párod nincs színén a kerek világnak, Egy dús és hatalmas nép anyja vagy, Költészeted virágzik s nő javad. Egy XVI. századi nagy rene­szánsz költő, Pierre Ronsard trta ezt a csodálatos vallomást a „világ fővárosához", s ezzel megnyitja a sort a Párizst zengő versek végeláthatatlan sorának az 1500-as évektől mind a mai napig. Máig meg­fejthetetlen rejtvény: mi vonz­za a művészeket Párizshoz? Hiszen város nem egy van a világon, szebb is, nagyobb is, modernebb is, ám hódítani i- gazán csak egyetlen egy tud közöttük: Párizs, Mi magyarok különösen büsz­kék lehetünk erre a városra, s szinte azt mondhatnánk, hogy nemzeti létünk legfontosabb forrásvidéke, ahogy Shakespea- ret is valaki a legnagyobb ma­gyar írónak mondotta. A „Vi­gyázó szemetek Párizsra ves­sétek" Bacsányijától, a Béran- gert olvasó Petőfin keresztül Adyig, Illyésig, József Attilá­ig alig van magyar költő, mű­vész, aki ne ennek az oly va­Párizsban, a világ városában! rázsos városnak köszönhette volna a legtöbbet. Az utóbbi tizenöt-húsz esz­tendőben megritkult a találko­zás lehetősége, s hogy las­sanként kezdenek emelkedni a sorompók, csoda-e, ha a vi­lágra kíváncsi mai fiatalember első útja Párizsba vezet? Párizs, Párizs, Párizs. Vers­ben és regényben, képeken és muzsikában annyiszor volt már találkozásunk, hogy szinte is­merni vélem, de olyanfajta ez az ismeretség, mint a rég lá­tott jóbaráttal való, hogy az első út a boldog viszontlátás ezerszeres gyönyörét kelti az emberben. Két nap, két éjjel utaztunk Pozsonytól Prágáig, Prágától Párizsig, hétfő estére jutván először szabad perchez még­sem pihenés a fontos. Ki is tudná az első éjszakáját átalud­ni Párizsban, mégha egy hete nem aludt is, s ki tudná a másik éjjelt átaludni, s a har­madikat, a negyediket A mész- sziről jött, s rövid ideig tar­tózkodó idegennek Párizsban nincs megállás. Hiszen nem ismeretlenül jöttem, jegyzetfü­zetemben oldalakon keresztül figyelmeztetnek a jóelőre el­Cselényi László készített tervek: ml minden- s alig hogy körülnéz,először nel kell összeismerkednem. S fogván teljes egészében szeme Párizsban persze, nem lehet sugarába az egész Párizs lát- csalódni sem. Legfeljebb ha a- képét, máris indulnia kell le­zárt, hogy felmászik az em- felé, mert rövid az idő, s mi bér a Notre Dame legtetejére, mindent kell még megtekinte­A Diadalív nie. Az Eiffel-torony, a Louv­re, a Place Pigalle, Montmart­re, a Latin-negyed, a Sorbon­ne, a Montparnasse-temető, a Pantheon, a Saint Chapelle, a Tuillériák, a Diadalív, a Champs Elyéses, a Luxemburg-kert, a Versalleisi kastély, hogy csak a legnevezetesebbeket említ­sem. Hogy bírjuk ezt végig­járni csekély egy hét alatt? Aztán a színházak, a múzeu­mok, a kabarék, a kiskocsmák — s az ember, a messzi főid­ről idetévedt kíváncsi remény­telenül adja fel a harcot: eh­hez egy év is édeskevés. Az első út, a Chaps Elyéses. Mennyit hallottam, mennyit olvastam már róla, s most. hogy kiszállok a Louvrenál s bak­tatok felfelé a diadalív irányá­ban, az az érzésem, hogy most nem is itt járok Párizsban, ha­nem álmomban a mesék bi­rodalmát járom, s ezt nem­csak szólam, de valóban így is van, mert a párizsiak gon­doskodnak róla, hogy mesébe- illő fényekkel, színekkel ci- comázzák .fel városukat, hó­dítsák el az idegeneket. A modern művészetnek há­rom talán legnagyobb alakja (a költészetben Apollinaire, a festészetben Picasso * a zené­ben Sztravinszkij) Párizsban é- lö lengyel, spanyol, orosz. S ez ismét egy vonás városunk természetrajzához, hiszen ki tudja, hogy eme nagy művé­szek lettek volna-e azok, akik Párizs nélkül, vagy viszont, ha csak párizsiak tettek volna, s nem a világváros kohójában megedződött „idegenek", Mindez a múlt. A XVI. szá­zad, a XIX. (Balzac, Hugo, Baudeliére kora) s a XX. szá­zad eleje. Mi újság jelenleg Párizsban? Hírlik ugyanis, hogy a „világ fővárosa" kezdi el­veszteni varázsát, s fontos­sága, jelentősége egyre inkább háttérbe szőrűt a XX. száza­di modern város-kolosszusok, elsősorban New York előtt? írásunk következő fejezetei­ben a mai Párizsról, a hatva­nas évek Párizsáról kívánunk beszámolni olvasóinknak. Be tudjuk talán bizonyítani azt is, hogy Párizs még mindig nem vesztett varázsából, hogy ma is az, ami évszázadok Óta min­dig is volt. Mert lehet, hogy vannak nagyobb városok, s vannak modernebbek is, ám Párizsban van valami, amit semmilyen mércével nem lehet mérni, se nagysággal, se mo­dernséggel, s ezért marad to­vábbra is legyőzhetetlen. (Folytatjuk)’

Next

/
Oldalképek
Tartalom