Új Ifjúság, 1965 (14. évfolyam, 1-53. szám)

1965-12-21 / 51-52. szám

H árom tagú bírálóbizottság értékelte az Új Ifjúság irodalmi pályázatát, amelyet a szerkesz­tőség ez év szeptemberében írt ki. A pályázaton közel száz fiatal, főleg középiskolás vett részt. A feldolgozott témák többsége a mai fiatalok problémáival, gondjaival, életmeglátá­sával volt telítve. A XX. század sok esetben ellentmondásos if jai kaptak helyet, Írtak maguk és mások életéről. Az írások tele vannak kitörnivágyással, helykereséssel és helyköveteléssel. A bírá­ló bizottság dolgát nagyban megnehezítette az a tény, hogy kezdő tollforgatókról van szó (ez nem akar sértés lenni), akiknek helyes előlegezni a bizalmat, de nem adni okot az elbizakodásra. Az irodalmi pályázatnak az volt a célja, hogy új embereket ösztönözzön az írás-szolgálatra, akik lehet hogy... No, de bánjunk csínján a szavakkal, majd beszéljenek a tettek. Tudjuk, sok volt a bátortalan, aki papírra vetette gondolatait, de nem küldte el. A szerkesztőség várja az olvasók Írásait, most már versenyen kívül. Reméljük, hogy azok a pályázók, akik díjat nem nyertek, új írásokkal próbálkoznak. A bíráló bizottság a nyerteseken kívül több pályaművet javasolt közlésre, amelyet az Új Ifjú­ság szerkesztősége az elkövetkező számokban közzétesz. A szerkesztőség által kinevezett három tagú bíráló bizottság a következő dijakat osztja ki: I. díj: 500.— Kčs. Nyerte Izsák Vilmos, 18 éves, Strekov, 648, II. díj: 400.— Kčs. Nyerte Lelkes Anna, 19 éves. Malinovo, III. díj: 300.— Kčs. Nyerte Hlavatý Márta, 18 éves, Magyar Középiskola, Somorja. IV. díj: Könyvek 200.— Kčs értékben. Nyerte Balázs Ilona, 20 éves, Rešica, p. Buzica, V. díj: Könyvek 100.— Kčs értékben. Nyerte Nagy László, 18 éves, Magyar Középiskola, Somorja. VI. díj: Könyvek 70.— Kčs értékben. Nyerte Ábel Gábor, 18 éves, Zseliz, Hviezdoslavova 41, VII. díj: Könyvek 50.— Kčs értékben. Nyerte Balázs Bálint, 15 éves, Hosťovce č. 69. p. Tur- ňanská Nová Ves. A nyerteseknek gratulálunk, és további munkájukhoz sok sikert kívánunk. A Bíráló Bizottság Izsák Vilmos fokos in Reggeli Öt éra. A falu fölött tejszerű köd gomolyog. A ki- véhetetlen tárgyak, az útszéli fáki a nyomasztó csendben is éreztük közelségüket. A por még nem szállott fel, s a leve­gő hideg, tiszta, láthatatlan tömbjébe belevág egy ifjúi tüzű kacagás. Nahát, csóválja fejét a stihanc, ezt már sehogy se tadom elhinni. S most még nagyobbakat kacag. A hajnali jókedv átragad az öregre is, aki onokájára és botjára tá­maszkodva igyekszik a meredek oldalú fennsík tetejére. Hát osztón mi nem hiszed el? S mi­kor az onokát már-már megint előveszi a jókedv természetes kirobbanása, az öreg sóhajt egyet: Pedig úgy vót a. S még egyszer el akarja hitetni, ho­gyan .vázolt át" a világháború­ban egyszerre nyóc tatjánt. Ugyan hagyja már abba! De mikor az megint tiltakozni akar, már hangzik is a — jó, jó, el­hiszem. Még mindig sötét van. s észre sem veszik, hogy maguk mögött hagyták az emelkedőt. Majd én lemegyek a vőgyre, kezdi a szót az öreg — téged, meg itthallak a hegyen. Ügy jó dire el is végzem, addig beka- páhatod, ami a pincéné tennap- rú megmaradt. Már közel jár­tak a fennsík végéhez, ahol a szőlőhegy kezdődik, mikor ke­leten a ködből kivállt a Nap, ami az öreg vérét úgy meg- pezsdítette, hogy barátságosan ráförmedt az előtte haladó fiú­ra; eridj már előre, oszt hozz föl abbú az újabbik akósbú! Roggyónt hátú présház, sár­guló levelű hatalmas diófa és bőséges harmat. S a harmatos fűvön egy rongyos sátorlap, mélyen két falánk ember gyűri befelé a nyársonsiüt szalonnát, és nagyokat húznak rá a cse­répkantából, melynek már ki- kibukkan szennyes feneke. Es boldogok. Mert ilyenkor min­denki boldog. Most a fiú beszél, hiába mondja neki az öreg a régi magyar... Nevetés nélkül, bár lett volna rá alkalom. Csak­hogy nem mindenki egyforma. Itt ott azért bedepatlog az öreg (megtörölve férfi díszét, mely­nek egyik szára vagy fél cen­tivel rövldebb), hogy „abba a világba“, meg „mikor én még meztélláb jártam“. De a fiú csak fúffa a magáét, azzal a megnyugtató szóval, hogy „majd a végén nagypapa.“ De már neki is fogytán a türel­me. Valamelyik kabátzsebéböl előkerül egy selmeci, meg tönti, csak olyan korona ötvenesbű-, s a mutatóujjával segít tüzet fogni a dohánynak, mert az i- gen durva fajta. Közben kiissza a maradék karcost, a gyereket leszalasztja, majd mikor az új­ból letelepszik melléje, elkezdi. Isten tudja hányadszor hallja ezt a fiú, de most nem nevet. A nagyapja gyerekkoráról lesz szó, s abba mindig belesző az öreg valami újat. Tudod, nyí­lik szóra már kissé — talán a bortól — remegő ajka, ott lak­tunk a vásártérhő közel, on­nét nem messze meg legjobb barátom. Tán má a harmagyik elemibe jártunk, mikor a Laj­csi meg én először pipáztunk. Az apámnak volt kimustrált pi­pája nem is egy, ott porosod­tak azok az istállóablakban. Hát egyszer gyün a Lajcsi. Má előre láttam, hogy akar valamit mondani, de csak ászt mondta; hogy ez titok. Elmentünk hát a vásártérbe, oszt annak a szé­lin a bukrok közé beütünk, oszt aszongya: te — tudok ám pipáznyi. Avval elóveťt egy pi­pát. Az este csórta az öregapja ünneplő kabátjábú, oszt még akkor kipbróbáta. Hát most is rágyújtott, mert maradt még egy kis dohánya. Eszíta felit, de a köhögéstű tűig tudta mondanyi, hogy szid most má te. Páníztem, dehát mondom; csak nem halök bele — nem is haltam. Hanem hát eefogyott a dohány. Azt meg nem lehe­tett ömeenyi, mert arra nagyon vigyázott az én apám is, meg az ö öregapja is. Az apja távirdá- hó járt. Azt indítványoztam hát neki; te, mi lenne, ha megta- núnánk bagóznyi. Arra osztón rászoktunk annyira, hogy mikor iskolába mentünk, a közné ta- lákoztunk, oszt óit mingyig bevettünk egy adagot. Csak az iskola előtt köptük ki. Ez jó vöt, mert megtanút tűle ser­ein tenyi is az ember. Hanem egyszer a kántor észrevette. Jó eevert minket, oszt még az a- pámnak is megmondta. Má azt hittem, hogy előveszi a szíj- ostort, deosak jót neveteti rajta, — nyúgogyon. Azzal be­fejezte, és rászólt az onokájá­ra, hogy csukja be a száját, mert az bizony tátva maradt, hogy menjen már dolgozni. S ö is nekiindult. Apró léptekkel az öregség miatt, de itt már nem bottal, s a kapát is vál­lon vitte. A fiú magára maradt. A kö­zelben seregélyek csMt eltek, s egy cinke, tőle alig pár mé­terre csatázott egy szőlőszem­mel, melyet levert a fürtről, s az a barázdán gurult tovább. A fiúnak tetszett a természet ezen oldala, ő ugyanis iskolá­ba járt, a városba — j most örült a kétnapos váratlan szü­netnek. Bekapált néhány tőkét, aztán leült, szemben a napnak, s halkan fütyörésznl kezdett. Eszébe jutott az iskola. A min­dennapos koránkelés. Eltűnő­dött, — milyen jó lenne ilyen­kor városban lökni, de a kö­vetkező pillanatban már az el­lenkezőjére szavazott. Aztán mosolyra nyílt szája, mikor nagyapja gyermekkorára gon­dolt, s mintha látná a feddö kézlegyintést; „má tik csak o- lyanok vattok, mint a vaj. Dó- goznyi, azt egy se akar; mikor olyan idős vótam mint te, má az istállóba hátam a lovtdekm. Reggee bevertem nyóc tojást, csak úgy nyersen, oszt ment is a szántás. De te — ? S i- lyenkor legyintett, azzal elfor­dult. S valóban? — maga e- lött látta a vonatban társai­nak gondtalan társalgását, kik ricsajozva tréfálkoznak, vagy sokszor előveszik a .... de hagyjuk ezt! mondja magának, s újból nekilát a munkának. Hm, azért is megmutatom. — s vad irániban dolgozni kez­dett. Már nagy utat tett meg a nap az égen. mikor a fiúnak először jutott eszébe, hány ó- rája ment el nagyapja. No, nézzük csak, hogy fut az idő, jegyezte meg magának, mikor már vagy féltucatszor mérte le a gyomos föld hosszát, és szá­molta meg a még ,piszkos“ tő­kéket. No, tízig bekapálom a meggyfáig, — nem lehet — de, fél tizenkettőre már koppasz- lom is az őszibarackfát, és er­re összefutott a nyál a szájá­ban. De egyelőre csak visszaté­rő nagyapjától kapott egyet a fejebúbjára, aki nagyba kezdte dicsérni a szomszédot; hogy milyen derék ember, mert se­gített neki rendbetenni az alsó szőlőt. Hí — csóválta fejét az öreg: milyen szőlője van annak, majd megszóld. De azért a végén ar­ra lukadt ki, hogy könnyű né­ki, mert egész évbe csak ott dogozik. Aztán maga is mérle­gelte a fecsegést, beállt egy sorba, s olyan hajrába kezdett 80 éves fejjel, hogy a fiú már fél órával dél előtt nyithatta a csapot. No — lássuk csak, mit tett ide az öreganyád; dörmögött, miközben pipája, egyetlen zápfogára csapva, ke­gyetlenül füstölt. Ebéd közben egy szó se esett, csak kanalaz­ták a hideg bablevest, melynek jó harmada küocsogott az ú- ton. Utána az öreg megette maradék szalonnáját, „veres- hajmávcU“ és ledőlt a fűre pi­henni. Már vörösbe játszott az erdő felett a nap, ovikor vállá­ra dobta a kopott tarisznyát, fogta a botját, s hazafelé i- rányította lyukas bakancsának hagyottszínü órrát. A fiú mel­lette bandukolt egy köteg ve­nyige alatt hajladozva. A leve­gő porral telitett, szinte szür­kének látszott. S előjöttek a háborús emlékek s az idei po­litika. Az utóbbiról nem sok szó esett. Szó volt a második vüágégésről is (melytől kezd­ve az öreg gyűlölte a némete­ket), s összehasonlította azt az elsővel — Hej, fiam, rabló háború vót az. Hadüzenet nél­kül, csak úgy „cakóm pák", nézd meg az eesőt! Amikor a sopronyi nyóevanhármasok a cső végire tették a bajnétot, rezegett ott ménnek a lábaszá­ra. Vagy a kassai hiirmincné- gyesek, még a trencsényi ötven. hármasok. A vót csak az ez­red! Szép, magos gyerekek. Árvábú valók. Nem tudtak a- zok magyarú csak annyit, hogy jászom Magyar, de azokat osz­tón nem láttad hazafelé sza- lannyi. így idézte az öreg a ré­gi dicsőséget, s közben szür­ke szeme szinte átfúrta a po­ros levegőt. Nézett, merően, egyenesen előre. Romlott má a vüág, jegyezte meg hosszú hallgatás után keserűen, s a még mindig az acélszernek a lábnyomokkal teli vastag por­réteget fürkészték, melyben a csoszogó bakancs mindennap az utolsó vonalakat húzta. Mi­kor a lejtő szélihez értek, a „gyerek“ pihenésre ösztökélte nagyapját, mert az már nyi­tott szájjal szíttá a levegőt. A völgyre, melyben a falu fe­küdt, ismét köd borult. Mögöt­tük a szövetkezet nyája bége- tett. — Már azzal is kibékült az öreg. Nem sajnálta már két tehénkéjét meg a pár hold fői­det. Ehhez 5 már öreg volt. A fiú iüt a venyigekötegen, fe­jét tenyerébe hajtván, — tán a fáradtságtól, vagy nagyapja szavainak súlyától, vagy tán ö is a régmúltat vizsgálta? Gon­dolatai egyre közelednek lété­hez, s már túlcsapnak a jövőbe. Feltűnik a homályban egy elér­hetetlen lény, mely már rég le • tűnt volna? Az öreg únt rá a pihenésre, az ember aki úgy ismerte ön­magát „bennem már csak a bor tartja a lelket". S kurjan­tott egyet a bóbiskoló fiúra; no, vedd már azt a köteget, vagy tedd az én hátamra! — Holnap vasárnap. Rá­érsz? Gyere el. Meglátod meg­éri! Nincs ott senki. Tudok egy cuki helyet, — mondta Bo­ri — és csettintett a szájával, az ujjaival meg csókot dobott felé. — Nem tud róla senki. Állóvíz van ott. Legaláb jó me­leg. — Velem akarsz oda menni? Unalmas vagyok, tudod. — Gyere el. — Mit vigyek? — Valami öreg takarót, szemüveget, meg olvasnivalót. — Bikinid van? — Tudod, hogy nincs. Gitáé nincs otthon, elvitte magával. Irta, hogy jár a Palatínusra. — Valamid csak van? — Nincs. — Gyere el, akármibe, nem jár arra senki. Eljössz? El­jössz? Kapsz valamit. — Mit? — Meglátod. — Jót? — Olyat még nem ettél. Bojár megismerte, amikor rászólt. Nyüszítve lapult a lá­bához, a szemével meg szinte könyörgött, hogy simogassa meg. Lehajolt hozzá, aztán észrevette, hogy Bori ott áll az ajtóban. — Szevasz banya. — Szevasz. Eljöttél ? — Parancsára. — Gyere be. Anyámék el­mentek. — Látogatóba? — Oda. ölelkező el-betük voltak a müanyagabroszon. Oj volt még és tiszta. A négy sarkánál meg az oldalaknál keményen elállt még, Bori meghuzogatta rajta a kezét, erősen, hogy feszül­jön az asztalhoz. — Ülj le minálunk. Mind­járt jövök. Bori bement a szobába és ő hallotta, hogy odament az ablakhoz. Tudta már, hogy most fogja hozni azt a valami jót. Valamivel csörgött ott az ablakban, mert télen-nyáron az ablak közé rakták az ételt, — éléskamrájuk nem volt. Ki­csi lábasokban ami megmaradt, tejfeles, meg sörös üvegeket, vajat, kenyeret. Valaki más nevetne rajta, ő meg már meg­szokta. Csukott szemmel is tudja mindennek a helyét. So­kat jár hozzájuk. Kedvesek hozzá! ő meg nem mondja sen­kinek. de koldulni tudna. a szeretetért! Bori valamit hozott ki egy tányéron. — Vegyél. — Almáslepény? — Vegyél! Rebarbara. — Mi? — Rebarbara. Ettél már? — Nem. — Cimetes. Először csak a cimetes cu­korízt érezte, aztán valami édeskés savanyút. — Jó. — Ugyehogy? Vegyél még. Viszünk ki magunkkal. Hatalmas lett Bori, 6 meg egészen kicsi, mikor kiértek a határba. Eltűntek a házak, meg a fák a bokrokkal, és úgy érezte, mintha kulisszák mö­gül léptek volna ki. Igazán nem járt erre senki, csönd volt és meleg, kalászérlelő júliusi meleg. Hallgattak még, de tudta, hogy beszélni fog. Egész idő alatt rengeteget fog majd be­szélni. Énekelni is fog majd. és ha lesz ott domb, akkor kö­veket fog hajigálni a vízbe. Bori majd csodálkozni fog, és mit bánja Is ő olyan helyen lesz, ahol nem lesz senki. Csak ő meg Bori. Minden pőz, maszk nélkül. Uramisten! Ha most itt volna Gita is. az a szépséges Gituska, az ő egyke nővére. Erősen beleásta kör­meit tenyerébe, akarta, hogy valamije fájjon. Hullámokként rohanta meg valami könnyű, boldog érzés. — Szomorú vagy — szólt rá Bori.. — Én? Szomorú vagyok? Idenézz, te banya — kacagott, nevetett. Csípte, harapta, tépte Borit. — Ideinézz, ťe Borí, Rebar­bor!, én vagyok szomorú, én szomorú, hallod- én? Ügy is­mersz? Persze mindenki úgy ismer, mindenki csak sajnál. Szegényt úgy fogadták be Fintáék, kicsit csúnya és hibás a lába. Pedig jő és szerény, csak mindig szomorú. Milyen rossz lehet neki. — Idenézz, hogy nevetek, látod Borlska! Látod ki vagyok én? (Csak 18 éves vagyok és már meg akartam halni. Bo­londság!) Ismerjél meg, tudd meg, hogy milyen is az igazi énem. Tévdesz, ha azt hiszed, hogy jő vagyok. Én jő? Min­denki bolond, aki azt hiszi. Undok vagyok és buta, sok­szor ... sokszor mindenkit gyű­lölök, az a legnagyobb bajom. Tudod miért?... Sokat va­gyok egyedül, mindig csak egyedül vagyok ... — Haragszol rám. Bori? Olyan közömbös az arcod. — Megnyugodtál már? — Ne beszélj így. Ilyen han­gon, mert visszamegyek. Pe­dig azt hittem, hogy te mész vissza, mert azt hiszed, hogy megbolondultam. — Ne félj, jobban ismerlek. Értelek én, ne félj, nem is hinnéd. Ha most leülnél itt előttem, akkor is értenélek. — Sajnálsz? — Ah nem. — Messze van még? — Már nincs. — Szeretsz te engem Bori? — Nem tudom. — Milyen jő, hogy igy mond­tad. Én se tudom, hogy szeret- Iek-e. Mit tudom én. Jó hogy vagy, és az is jő, hogy az unokatestvérem vagy. Nem baj, ha nem az igazi. Most nem haragszom anyuékra, meg Gi- tára sem. Nem baj, ha ők sgm igaziak. Gita helyes tud azért lenni. Odanézz! Lovak. Két fe­hér ló. Figyeled? Odamennek, biztos. Osztatni mennek. En már láttam sokszor olyat. Be­lehajtják őket a vízbe, akik velük vannak, azok meg a há­tukon ülnek. Nem sokáig van­nak a vízben. A lovak nem szeretik nagyon a vizet. Fiúk vannak velük. — Ah. nem érdekesek — taknyosok még. Arrébb megyünk majd. Van ott egy másik gödör is. Nem látnak majd oda. — No és ha odalátnak? — Bori, olyan kövér vagy mint egy bomba. Ha ledobná­nak valahová, akor biztosan fölrobbannál. — A hízelgő bókokat hagyd meg magadnak, jó? Te meg ottragadnál valahol, olyan nyá­pic vagy. — Te. Azért most lehetné­nek Itt... neked elkelne most egy... — Mit? — Egy férfi, no! Szeretnek bámészkodni. Megvesznének most. — Utálatos vagy. — Én is mondtam, de amikor ők olyan szegények. Meg ne haljanak, meg kell szegényeket sajnálni. Szenvednek! Hallod? Rossz nekik néha, ugye ne­vetsz? KI kell őket olyankor nevetni is. Ugye? Fene vigye el őket. — Nézd olyan nincs, hogy örök szerelem. Banfilis valami az egész. Pillanat van, gyö­nyör, aztán közöny. Piszkok ők azért! — Idenézz ehhez kell érte­ned: otthon háziasszony, per­sze ügyes, tiszta — utcán dá­ma, ágyban kurva! — Bolond — kitől hallottad ezt a hülyeséget? — Gitától. így van ez, majd meglátod! Azt is Gita mondta, hogy érteni kell a hímneműek- hez. Amikor a legjobban kö­nyörög, ígér, akkor nevess á szeme közé úgy, hogy rázza ki a hideg. Amikor meg nem szá­mít rá. akkor meg szeresd, csó­kold, úgyhogy reszkessen — persze azért másnap aztán me­gint csak nevesd ki. Gitának' ez a receptje. — Olajozzál be engem is, aztán adj egy rebarbarát és én Is napozni fogok, jó, már nem fogok beszélni. — Bori! Már csak azt. Tu- dód. hogy én milyen eset va­gyok? — No? — Pszichológiai. Iskolában mondta az orvos. Tudod, hony mi az? — Tudom. — Akkor jól van.

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom