Új Ifjúság, 1965 (14. évfolyam, 1-53. szám)

1965-07-27 / 30. szám

\ Csehszlovákiai magyar irodalom • Fiatalok • Csehszlovákiai magyar irodalom akítóan süt a nap. V Ilyenkor déltájban eléggé nagy a város forgalma. Az utca közepén gépkocsik, a járdán emberek nyüzsögnek, s a kirakatok előtt is nézelődnek jó néhányan. Torz, rekedtes hangon bömböl­nek a hangszórók, valamiféle indulót sugároznak. Fenn a ma­gasban, a derült kék ég alatt ezüstös csillogású repülőgép von habos, fehér pántlikát a város fölé.. Néhányan hunyo­rogva, pislogva felnéznek rá, aztán tovább sietnek. — Marika!... Marika! A járda közepén tétován meg­áll az asszony. Körülnéz. Isme­rősnek tűnik a régen hallott hang. — Gábor! — mondja végül enyhén megremegő hangon, s a felismerés derűje nyílik az arcán: emlékek után sem kell kutatnia. — Gábor! — mondja újra, s a férfi felé lép. — Ez aztán a meglepetés! — szól a férfi, s kézfogásra nyújt­ja mindkét kezét. — Hány éve is...!? — Tíz... vagy tizenöt is ta­lán... — Hogy szalad az idő! — Szalad — feleli az asszony és csak nézi, nézi az előtte mosolygó, enyhén ószülő fér­fit. Zavartan az órájára pil­lant. ja, mint a fürge hegyipatak kristályos vize. / — Konyakot is kérsz a fe­ketéhez? — Ha nagyon muszáj! — Nagyon muszáj... Lassan kavargatják a feke­tét, kutatják egymás arcát, az­tán halkan összecsendül ke­zükben a két kispohár. — Szervusz! — Szervusz! Az italtól nedves marad az asszony szája széle: megszépül tőle a mosolya. Szeme a férfi arcán pihen. — Gábor, Gábor! — Mondd még! Lassan félresiklik az asszony tekintete. — A lányom már másodikos gimnazista — mondja csende­sen. — A fiam meg nyolcadi­kos. Hogy szalad az idő! — Az én fiam már főiskolás. — Hát a leányod? — Most érettségizne... _ ? ? ? — Meghalt... Decemberben lesz két éve... Egy pillanatra elfelhősödik az asszony arca, valamit mon­dani akar, de nem tud mit szólni. Hallgat és lehajtja a fejét. A mennyezet alatt pis­log a neoncső, a lemezjátszó­ra új lemezt tesznek, s árad a muzsika simogatón, diszkréten. — Megiszunk még egy ko­nyakot — mondja a férfi. — Sok lesz, Gábor, megárt. — Sietsz? — kérdi a férfi. — Megy a vonatom. — Csák nem szaladsz el?... A vonatot sosem lehet lekés­ni. Ha elmegy az egyik, majd jön a másik. — Vár a családom. — Hát aztán! Legfeljebb két órával tovább vár. Ne félj, nem dúl össze a világ!... Tudok itt egy jó kis cukrászdát. — Mennem kell, Gábor. — Visszautasítod a meghí­vásomat!?... Hiszen mindig sze­retted az édességet. Vagy már megváltoztál? — Változik az ember... Min­den megváltozik lassan... — Jó kis cukrászda, Marika... Árnyas, csendes, és ami fon­tos, kitűnő a feketéjük - mond­ja a férfi rábeszélő hangon, s feleletet sem várva beleka­rol az asszonyba. — Menjünk. Marika, nagy itt a tolongás és a zaj! — Rettenetes ember vagy, Gábor! — mondja az asszony némi szemrehányással, de az­ért mosolyog és engedelmesen lépeget a férfi mellett. incsenek túl sokan a N cukrászdában. A le­mezjátszó * pityegö zongoramuzsikával szórakoztatja a ven­dégeket Az ízlése­sen berendezett helyiségben l^ibog, csobog a zongora hang­— A konyakból sosem lehet sok, Marika! . — Sokat iszol, Gábor? — Néha... Néha sokat iszom... — Talán boldogtalan vagy? — Mindig szerettem a fele­ségem. — És ő? — Ő is... Talán' túlságosan is... / — Hát akkor...!? A férfi megvonja a vállát és felelet helyett a poharat eme­li meg. — Szervusz, Marika! — Szervusz! Az asszony nedves, fáradt mosolya erőtlen bíztatással tü­zel át az asztalon. S a férfi lerázza magáról a pillanatnyi elkomorulást. újra mosolyog. — Alig változtál valamit. Marika. Még mindig szép vagy... Csak kissé fáradtnak látszol... Emlékszel?... Utoljára Bratis- lavában találkoztunk, valami­kor ötvenkettőben. Táncoltunk Most is magam előtt látlak: méregzöld ruha volt rajtad, és egyre azt hajtogattad, hogy sí­rás szorongatja a torkodat...? — Ilyen opntosán emlékszel? — Igen. Én mindenre pon­tosan emlékszem. Arra is na­gyon jó! emlékszem, hogy né­ha megszorítottad a kezemet. ismét félrenéz az asszonv — A férjem katona volt ak­kor. '< ,VW' ’ i ■ — Igen katona... Akkor azt hittem, csak véletlen volt az egész. — Micsoda? —* kérdi az asz- szony. — A kézszorítás. — Véletlen ? — Igen. — És most?... Most máskép­pen gondolod, Gábor? őst a férfi néz félre. — Tudom, nagyon szeretted a férjedet. Az asszony ragasz­kodik az előbbi kér­déséhez: — Most másképpen gondo­lod, Gábor? — Igen... Ügy érzem több volt a puszta barátságnál. — És akkor nem érezted? — Akkor is éreztem. — Mért nem mondtad meg, mit érzel!? A férfi ismét konyakot ren­del, bár az asszony tiltakozik. Mégis összecsendül kezükben újra a két kispohár. — Mért nem mondtad meg, hogy mit érzel, Gábor? — Gyáva voltam. — Te, gyáva!? — Talán nem is gyávaság volt az, Marika... Túlságosan tiszteltelek és becsültelek... Féltettem a barátságunkat... Nem akartam megzavarni, vagy ha úgy tetszik: bemocskolni a nagy szerelmeteket és a bol- dogságtokat... És nem akar­tam megalázni magamat meg a feleségemet... — Nem gyáva voltál te, Gá­bor, hanem büszke! — Nincs igazad, Marika... És mi történt volna, ha akkor megmondom őszintén, hogy mit érzek!? Sokéra válaszol az asszony. — Nem tudom... — Nem tudom... Ugyanezt felelted volna akkor,is, És a kimondott szó már bizonyos­ság, hinni kell benne... Lega­lább is én tapintatos elutasí- sásnak vettem volna, és tu­dod milyen borzasztó dolog az egy férfi számára, ha...!? — Az őszinte érzéseiért so­ha senkinek nem kell és nem is szabad szégyenkeznie, Gá­bor! — Köszönöm, hogy megér­tettél, Marika!... Szervusz!... Nehéz ezt megmagyarázni, de úgy .van valahogy, az ember ritkán találkozik az életben olyan igazán nagy, tiszta és őszinte érzésekkel. S ha már egyszer találkozik, fél, hogy elveszíti. Tudom, sokan legyin­tenek és azt mondják, szamár­ság, ilyen nincs. Hogy ez csak amolyan szentimentális nya- valygás. Pedig nincs igazuk... Sokszor kerül nehéz helyzetbe az ember, sokszor elkeseredik. Hová, kihez meneküljön?... Csakis az érzéseihez. Jó elját- szogatni a gondolatokkal, jó ahhoz a hiányzó valakihez me­nekülni, akit hosszú évek so­rán olyanná formált a lelké­ben, mint amilyennek százszor megálmodta, ezerszer elkép­zelte... Valahogy így van: hiányérzettel éled le az életed, mégis úgy teljes és egész. Hiányzik valaki, mégis benned él. Láthatatlan szálak össze­fűznek, legyen bár ezernyi ki­lométer közietek a távolság, gondolataid hidacskáján min­dig rátalálsz. És erősebb az a híd minden vasszerkezetnél, és csodálatos fények ragyogják be az ívét .....Nem tudom“... A ki­mondott szó bizonyosság, Ma­rika... Nem akartam... féltem tőle... Büszkeség?... Nem, ez nem büszkeség, Marika... Ugye milyen bolondságokat beszé­lek? z asszony hallgat, nem A válaszol. Közben sze­méből elered a könny. Nem nyúl a zsebken­dője után: hadd foly­jék! S felgyűlő ar­cán a neonfényben megcsillan könnyének pici csermelye. — Boldogtalan vagy, Marika? — Szépek a gyerekeim, sze­retem őket­— És őt?... Őt már nem sze­reted? Hallgat az asszony. — Talán anyagi gondjaitok vannak? — Megvan mindenem... Na­gyon is jó! élünk .. J álságosán is nagy bőségben... — Hát akkor? £ O "3 T5 o Jm Sm CB ©3 CB £ *3 2 'CB > *N vi-C Of </3 CB £ u CB >> 03 CB £ 'CB > *N c/J-C <L C/3 o £ CB .2 o. £ CB ’O o u u CB >> 03 CB £ JX 'CB > C> *N co *3 V) vJ. "3 ■w CB £ © CB T3 O J­u CB ©* CB £ 'CB O N c/> £ © c/j U NÉMETH ISTVÁN: Az idő és va szerelem Véres-deres szárnyai úgy röpítenek, mint üstökké égő csillagok. Nagy kapuk boltozatai alatt megállsz, aztán a só az ajkadról szép csendesen felszívódik. A végén pontosan számokkal és képletekkel, jelekkel jegyzed föl hogy volt. Volt és te vagy, magányosan, mint kereszt a határban, " orrod az arcod közepén. Volt és te vagy. így zárult a kör, testedhez égtek, szárnyaid. £ 2 VIRÁG BARNA: CB T3 O M Kétely Kettétört a perc és több lett. Forró tűzgolyók forognak Lázas agyadban Ismeretlen Zabolátlan lovak patái tipornak Valami csodás változás leselkedik rád és nem hagy nyugton Elébe rohannál-de hová? * SÁNDOR KÁROLY: Magány i. A magány: nyűgös teher, hiába futsz, ha nem vár senki: helyben topogsz s úgy érzed, bölcs megváltás volna nem lenni. Süketítön bőg a csend, vigyorognak a béna tárgyak és végtelenbe nyúlik pár órája az éjszakának. II. A magány: könnyült teher, ha tudod, hogy mikor lesz vége s nevetsz ha lázad is már énednek önző testisége. Ha érzed, hogy van kiért siettetned az álmos percet: magányod pöreségét őéretyte el is felejted. MÉSZÁROS KÁROLY: Csak a sóhai Elveszett lelkemért mondatok misét Sírva fakadok bűnök átka kísért Kém hittem sosem az éjféli szónak Most gyötörnek s felállnak buktatónak Tavasz virul s én hullok hullok egyre Szép ágaim csonkulnak keseredve Nem fakadok rügyet sem hajtok levél Gyümölcs nem ring nem ring nem ringat a szél Csak a sóhaj száll magasra a sóhaj Sámy nélkül repül repül s eltűnik óh jaj BATTA GYÖRGY: Az utolsó hazudós Nem leszek király. Hadügyminiszter is csak a képzelet kék pillanatain lettem, de — mert hazudni akkor sem tudtam — " mindenkinek mindent kifecsegtem: Van száz lila ágyúnk, piros puskánk ezer, s egy nagy hordó puskaporunk: országotokat az égbe hajítja és megsúghatom, ha mindez kevés, de csak akkor! — van még három parittya. A köszörűkő őszintén kiveti magából pergő jókedve csillagait; a köszörűs egyet szól csak, de abból kettő hamis. Mint cellaajtón feszülnek, hányon, kemény fehér pántként a csontok! Attól, hogy nem tudnak belelátni, a fodrász, a pék... a fél világ boldog' Hiszen, ha egyszer magad, akár az ablakot sarkig kitárod, kinyílnak majd á jól szigetelt csont-rácsos, erekkel összegubőzott világok. Tudom: törvény az, hogy egyszer igazán helyükre kerülnek a dolgok, s akkor csillag-kalodába teszik az űri téren az utolsó hazudóst is: íme, itt még az egyetlen, ki nem igazat mondott! GINZERY ÁRPÁD: Megismerem az arcod •t a tt © 3 2 E* EL © 7? n s I W © < »> 5T 3 S3 fi: 3* o a EL ©* 3 2 3' 2Ľ 5“ Ezt az arcod kedves, többé sosem látom, — a pillanat kihűl s maradnak a csonka vázak: •'* Szivemben hömpölygő csodák, M­szememben egy soha-kész világ. ~ Ez az arc lett a tükröm, S. kettétört néma ábra. 3 A percek sántikálnak. amíg az arcra várok... ® £ "S SZÖDY VIKTOR: — kínai porcelán tested úgy olvad belém törékeny mozdulatokkal mint folyóba a patak s váltig attól tartok buja kedvem szorításában összeroppansz mert bennem is állat feszül mert SZERETLEK de azt hiszem ez a legigazabb törvény téged szeretni mert veled váltam csak egésszé félemberként kóboroltam szennyes éjjeleken pataktiszta nappalokon esősszínű őszben és most tudom csak hogy nem az otthon Te vagy ott­honom belátható emberi folytonosság melynek végén tárt karokkal áll a HALÁL. ■n e a. 2L o 3 Csehszlovákiai magyar irodalom • Fiatalok • Csehszlovákiai magyar irodalom mint, az enyém... Hiszen kívá- nőm, szeretem én is az anyag jólétet, de nem így... Kiégjem összetörtem, Gábor... — Nem vagy még öreg^ Ma­rika, még nincs késő, még le­hetne valamit kezdeni... valam újat — Szeretem és féltem a gye­rekeim jövőjét... — Hiszen a gyerekeidhez jo­god van. szeretheted őket. osszú csend. Végül H szól az asszony. — Az a tragédia, Gá­bor. hogy még most sem, még ezek utár sem tudnék a férjem nélkül élni... Bocsáss meg. most már el kel! mennem. Kilépnek az utcára. Vakítóan süt a nap. Ilyenkor déltájban eléggé nagy a város forgalma. Az utca közepén gép­kocsik, a járdán emberek nyü­zsögnek... v Kézfogás után elválnak és elvegyülnek a járókelők kö­zött. s mennek tovább kí-ki a maga útján... — Kocsink is van. — Mégis, mi a baj? Nagyot, mélyet sóhajt az asszony, fáradtan emeli meg a vállát, s mereven nézi az asz­tal lapját. Most, most ‘látszik csak igazán rajta, hogy meg­öregedett. Szeme alatt sötét homály, széplvú ajka körül rán­cok éktelenkednek, s a ráncok között fájdalom remeg. Hajá­nak fénye is tompább lett. — Beszélj, Marika, beszélj! — Nehéz erről beszélni, Gá­bor... — Ne félj az őszinteségtől. Marika! — Sokarcú az én férjem, Gá­bor... Választékos szavával és mosolyával úgy játszik, mint ördöngös bűvész az eszközei- vgj. Olyan az én férjem, Gá­bor. mint a leheletfinom se­lyemszál: mindig árra hajlik, amerre a szél fűj... Tudod, ő minden helyzetben feltalálja magát, és mindig talpra esik mint a macska. De meddig meddig tudja ezt csinálni!?.. Sokszor mondja is fitymáló fö­lénnyel, hogy ö egy „életmű­vész“, s azt hiszi, hogy én fel­nézek rá, mint valami istenre... Utálatosan sokarcú ember a férjem, Gábor... Sajnos, későn jöttem rá, későn ismertem meg az igazi arcát... És a gyerekek rajonganak érte, mert a pén­zével elvakítja őket. Féltem a gyerekeimet... Borzasztó ez. Gábor! Nem tudok neki hinni, és nem tudok örülni semminek. Testem égetik a ruhák, vádol­nak a bútordarabok, a kocsi, keserű a falat, minden, min­den... Hazugság volt az egész életünk, Gábor!... És mind gyakrabban hallom hátam mö­gött a suttogásokat, érzem a gyűlölködő tekinteteket. Hát miért, miért gyűlölnek engem, én nem vagyok bűnös, én, én... Tehetetlen vagyok... — Hátha tévedsz, Marika...? — Sajnos, nem tévedek. Qá- bor. Valamit én is konyítok az élethez, látom, mi történik ma­gam körül... Az én szüleim be­csületes emberek voltak, ott­hon mindig csak a szépet és jót láttam, hallottam... Más a férjem világa, egészen más.

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom