Új Ifjúság, 1965 (14. évfolyam, 1-53. szám)

1965-06-29 / 26. szám

45-ös korosztálybeli Ion, Pavel Titica fia, megše- sebesült a Budapest kö­rüli harcokban. Egy hó­napig kórházban maradt, most éppen hazatért Egészen fiatalon nősült, s volt egy fia, akinek most kellett be­töltenie az öt évet. Ha a kór­házban szenvedett, ez nem a sebesülése miatt volt: a vágy gyötörte Marioarája s kisfia, Niculae után. Késő este, éjfél táján érke­zett haza. Szendergett a falu, s aludt a felesége is; sötét volt az ablak. Amint belépett az udvarba, S kutya vonítani kezdett, de hirtelen abbahagyta, hozzáro­hant és boldogan ugrált a há­tára, köpenyére, nyalta a kezét, ahol érte ... — Mi lelt Vidrighin? — dör- mögte Ion és tétován megko­cogtatta az ablakot. Niculae egy szempillantás alatt kutatni kezdett apja zub­bonyzsebében. Diadallal húzott ki belőle egy ceruzavéget, majd ujjongva akadt egy revolver­golyóra, anyjához ugrott, hogy megmutassa neki ezeket a kin­cseket, majd megpillantotta a letett köpenyt és derékszíját s azokhoz szaladt. — Niculae, menj, feküdj le szépen — mondta az édesanyja a tűzhely mellől, ahol éppen begyújtott, hogy főzzön vala­mit. No, de ilyet! Ez aztán szép: megjött az édesapja és — tes­sék! — Niculae feküdjön le. Várjunk csak: hol is volt az édesapja? Aha, megvan: a há­borúban. És mit csinál ott? Ahá, puskával lövöldözött... jő! De vajon miért nem hozta haza a puskáját? S a töltény, amit a zubbonyban talált, hon­nan van? Hát a derékszíj vajon «— KI az? — hallatszott Ma- rloara ismerős hangja; néha a fronton is fülében csengett; álmában is hallotta. >— Én vagyok, te gyermek... — válaszolta Ion az örömtől rekedtes hangon. így hívta az asszonyát: te gyermek. Az asszony félrehúzta a re­teszt és ő belépett a pitvarba, megállt a sötétben, amíg Ma­rtosra térült-fordult, megtalál­ta a gyufát, és lámpát gyújtott. Aztán boldogan és a hosszú várakozás minden fájdalmával a tekintetében reánézett és csodálkozó hangon suttogta, mintha nem, akarna hinni a szemének: — Ion .., Nem szaladt hozzá. így éltek ők, az élet jegyetlen és kérlel­hetetlen volt hozzájuk, félve becézgették, csókolták egymást. Ion azonban már nem volt ä-régi; nagyon megváltozott... Nyugodt, lassú mozdulattal le- "■—vette sapkáját, köpenyét s az­tán széles mosollyal, végtelen gyöngédséggel, elnyűjtottan majdnem suttogva szólalt meg: — Martodra, te... Te, gyer­mek ... Hogy vagy? .. Až öröm hullámain ringatózó hang egészen elhódította az asszonyt. Két tenyerével elta­karta arcát és >—> elörebukott volna, ha Ion ki nem fogja. 'A férfi melléhez simulva egész teste rázkódott a zokogástól. Arcát a zubbony gombjai közé fúrta,- könnyeitől nedves lett ä durva szövet... Ajkait, sze­mét a zubbonyhoz tapasztva szüntelenül zokogott. I on megsimogatta az arcát; aztán gyöngéden felemelte az áliánál fogva és a sze­mébe nézett. Mosolygott. — Ejflye-'éjnyé ... né, hogy sír... né, hogy könnye­zik .. í — csodálkozott. Az asszony felnyögött; átölel­te két karjával a nyakát és olyan erősen odaszorította ar­cát az uráéhoz, hogy az meg- indultságában lefejtette az asz- szony két karját. Ezután Ion átlépett a küszö­bön s kinyitotta a szoba ajta­ját. Kpzét még a kilincsen tart­va elnyújtott, suttogó hangon szólalt meg, mintha nagyon messziről kiáltana: — Te Niculae, hééé! ... Kelj fel s gyerünk aratni! Csend. Egyszerre azonban az ágy megmoccant, a pokróc fél­rerepült és egy ötéves fiúcska ugrott ki belőle. — Édesapám! — kiáltotta. Hangja mintha riadt lett volna. Almában hallotta az apja hangját és amint talpra ugrott — nos, igen! Ö volt: az édes­apja! Akárcsak anyja, ő is egyenesen Ion karjaiba ugrott! Milyen huncut ember is az ő apja, éppen úgy kiáltotta, mint a mezőn szokta... S mit is mondott? Nem azt, hogy né, megjöttem a háborúból, hanem azt, hogy ő, mármint Niculae — menjen aratni. No, de elég már! Túl sokat csókolgatja!. az övé? És vajon ml a szándé­ka a derékszíjjal? Vajon nem akarja neki ajándékozni? Ion beszélgetni szeretett vol­na már a feleségével is, ám lehetetlen volt szót érteni Ni­culae miatt. — Eredj, Niculae, feküdj le, elég volt a hancúrozásból — szólt rá az édesanyja bosszú­san. N iculae szomorúan kullo­gott az ágy felé, de ami­kor lefeküdt, odalett a szomorúsága. — Hiszen az ágyból is lehet hal­lani! A pitvarban Ion az asztalhoz telepedett. Marioara egy párnát hozott ki a szobából, letette az ura mellé s ráült. Eleinte azt hitte, hogy a hazatérés miatti örömében változott meg az ura, de lám, az idő múlik és a férfi homloka továbbra is derült marad és tekintetének az a meleg fénye nem apad. Szó se róla. Milyen különös! Valahányszor Ionra nézett, az a fény egyre csak nőtt és Ma­rioara körül forogni kezdett a világ örömében. Mi történhe­tett a férfivel,- hogy ennyire megváltozott? Nem, az asszony nem csalódhatott, valóban na­gyon megváltozott a férfi; szíve és lelke már nem volt a régi. Uram isten, mintha szelídebb volna. És sokkal erősebb! Nézte az urát, amint eszik. Milyen nyugodtnak, megbékéltnek lát­szott! Vajon merre járt? Mit látott? Az imént; miközben az ételt készítette, Ion megkérdezte tőle; mi újság a faluban és né­hány szóban >— hiszen Niculae- tól alig jutott hozzá — mon­dott egyet-mást. Valójában mindent elmondott,- s most arra várt,- hogy a férfi kérdezze bi­zonyos dolgokról; amelyek őt fájón érintették. Elmondotta, hogy Predescu még mindig nem adta meg neki azt a búzát; és hogy egész nyáron szinte bagó­ért dolgozott a kertjében. Nem esett, zöldség nem termett, s Predescu azt mondta: honnan fizessen,- ha így áll a dolog? Az Úristen a hibás, mert nem adott esőt. Csak ennyit mondott Marioa­ra a férjének, nem is akart többet, várta, látni akarta,- akar-e többet is megtudni a férje? Ion azonban akkor sem szólt egy szót sem, s most is hallgat. Vajon miért? — Sokat dolgoztál a kertben? — kérdezte mégis Ion, némi hallgatás után. arioara úgy érezte, hogy összeszorul a szíve. Ha meghallja, ki tudja, mi történik. Tán az a fény is kihúny a szemében ... — Mondd csak, te gyermek... — Hát dolgoztam én is egész nyáron ... gondoltam, legyen, amivel * egy malacot vehessek és... Gyorsan beszélt, riadtan, de nem, a fény nem húnyt ki férje szeméből. s— Egész nyáron? — csodál­kozott Ion. — Hát... dolgoztam tavasz- szal is. Gondoltam ... — Egész tavasszal és egész nyáron... — suttogta elámul- tan és közben jóízűen szopoga­tott? egy olajban pörkölt sava­nyúpaprikát. — De hiszen ak- kpr sokat dolgoztál neki! — mondta, mintha az asszony le­galábbis azt állította volna, hogy nem dolgozott eleget. — Jó sokat dolgoztál! — ismétel­te meg. — Magammal vittem Niculaet is, mert Predescu azt mondta, a gyermekeknek is ad száz lejt napjára. — Hm! — csodálkozott el Ion. De mit csinálhat ott Nicu­lae az ő erejével? — Ö, szegényke! Mennyit jaj­gatott,- hogy fáj a háta! Ott gyomlálgatott 6 is! Dolgozott vagy harminc-negyven napot Niculae. alszol? — Há? — szólalt meg a kis­fiú az ágyban. — Hány napot dolgoztál a kertben? — Harmincnyolcat! — dicse­kedett Niculae és le akart száll­ni az ágyról. — Maradj ott, maradj! — állította meg az anyja és az urára mosolyogva, gyöngédség­től fátyolos hangon mondta: — Nagyon rakoncátlan lett. Ma Is kikapott! Vagyis nemrég verte meg, de hiába, úgy látszik, nem használ. — Ugyan már! — kiáltott fel Ion,- s csodálkozva nézett a fe­leségére. — De, ha nem bírok vele! — mentegetőzött az asszony. — Tudod, mit csinált ma? (Az embert a kacagás is elfogja.) Ügy déltájt jó meleg volt s mondtam, vesse le a lábrava- lóját, mossam meg. Alit a kü­szöbön, kezében a gatyával s amikor kérem, hogy adja ide. odanézek, hát látom, a kutyán van a gatya. — Hogyhogy a kutyán? — Feladta a kutyára. A szobából, a pokróc aio! kuncogás hallatszott. — Hát ilyeneket csinálsz, te Babszem Jankó? — mondta Ion, s nehezen fojtotta vissza a ka­cagást. Hallgattak. Kis idő múlva Ion megkérdezte tőle: — A búza jó-e? Az asszony bólintott. A férfi megkérdezte; ki segített neki. Az asszony azt válaszolta, hogy hol ez,- hol az, de leginkább Mátéi Gheorghéja. Mátéi Ghe- orghéját is behívták volt kato­nának, de nyárára hazajöhetett. — Szóval, a búza jó... és Predescu űr mit mondott? Hogy az isten a hibás!... Hm! Sem­mit sem adott? — Valamicske burgonyát s néhány paprikát, abból, ami nem kelt el a piacon! Néhány apróságot! Számolj csak utána te is... — Predescu úr most az egy­szer alaposan megjárja! — mondta Ion elgondolkozva és abbahagyta az evést. — Igen, igen! Hadd csak, te gyermek, mert fizet ő nemcsak ezért a te nyári munkádért. Fizetni fog egy egész emberéletért, mind­azért, amit neki dolgoztunk... Még ő sem sejti, mi vár reá. Az asszony nem csodálkozott. Maga sem tudja miért, de mint­ha éppen ezeket a szavakat várta volna a férjétől. Csak ezek a szavak találtak a férfi szemében lobogó fényhez «— egyebet nem is mondhatott volna. — Még mindig ő a bíró? — kérdezte Ion. — Nem,- most a sógora. De azt beszélik, hogy ismét ő lesz. — Hm! dörmögte Ion. — Majd meglátjuk! Majd meglátjuk! Marioara egyszerre megértette, mit je­lentett az a fény az ura szemé­ben. Tudott ô valamit, ami arra késztette, hogy senkitől se fél­jen. Az a fény a szemében el­szántságot jelentett. Elszánt­ságot és erőt. A boldogságtól és reménytől szinte aléltan nézte Iont; felsóhajtott és a párnát lassan közelebb húzva, fejét az ura térdére hajtotta, ROMÄN IRODALOM 9 ROMÄN IRODALOM • ROMÁN IRODALOM • ROMAN IRODALOM >-i b o cs Z «í 5 o 5 o-J «fi c o a z '< S o ss S o­o o a z '< ž o a. TUDOR ARGHEZI: A költemény Lelkem kitártam. Benne égtek Üj álmok s minden hajnalok. A költemény, mit álmom éltet, Régesrég szárnyra kapna ott. Kár, hogy az álmom s költeményem Nem tűbe fűzött lenge hím, Melyet hajnalban ölt serényen Virággá friss kéz selymein Fuvola-hang a szárnyalása. Roppant, akár a földkerekség. Száz könyvön magam által-ásva Ily költeményt vágynék s keresnék. Megleltem költeményem végre. Kis kunyhónk tornácán az ócska Teknő nyugtatta s fiityörészve Ringatta, lábbal, egy rigócska. LEONIDA NEAMTU: A fellegek Kibontják hosszú fürtűket A fellegek, mint szép szüzek, Ha dús hajuk megfésülik, És nagy szemük földre sütik. A felhők messzi vándorolnak, Keringő, nagy ölyvekként gyűl nek, ' / De nyomukban szivárvány tá mád, Mely tartófésűje sok fürtnek. EUGEN JEBELEANU: NINA CASSIAN: A szél párbeszéde a tengerrel — Testetlen, furcsa utazó vagyok a láthatár mezőin. Lágy hajamban csapongnak fönséges madárrajok. Ellenségem minden, mi mozdulatlan. — Ó, szél, nem kell a háborgás. Ma még nem. Megrémít, hogyha így szólsz súgva: te. Ifjú testem ne zúzd szét a sziklaélen, Ö, szél. ne még. Ma ne! — Alomba, sóba mért hullsz ily korár}? Tunya iszapra dőlni van időd még. Hadd zúgjam-zengjem ezer orgonán: dicsőség néked, szépségem, dicsőség! — Felindulok... Vlz-Izmom megfeszül. Fakadnak bennem énekek! Kilépek medremből, mezítlenü!, Hogy szél legyek, hogy szél legyek! A legyilkolt gyermekek kara Mily sűrű, sűrű köd van, - út se látszik Sehol se... Jaj, hogyan jutunk hazáig?... Könnyűk vagyunk, a köd ránk füslepelt vet;, Hol bűjkál most az út? Hová vezethet? Mily sűrű köd van, elborít a pernye. Jaj, hol az út, tanító néni, merre? Talpunk alatt az űr... lebegve járunk... Jaj, hol találjuk meg szülői házunk? Vak félelemmel tévelygünk mezítlen... Apánk anyánk, hová került el innen? ss 1 >> z B o c > r o 2 ss 1 5» Z M 50 O o > r o 2 Nem látjuk egymást; hogy jutunk tovább f még? Rossz játék ez! Kegyetlen, csúnya játék! a 2 Jaj, jej be nagy, be sűrű ködben lépünk. > Terítsetek egy ösvényt már elébünk! Z Nincs űt, amely hazáig elvezetne, És sűrű, sűrű köd fedett be. a O a > ROMAN IRODALOM • ROMÁN IRODALOM # ROMÁN IRODALOM • ROMÁN IRODALOM Tudor Arjhezi: S zínes képeskönyvet ígértem, neked, erdők­kel és riiezökkél, de el kell hedasztanom a dolgot, hogy sarokba állítsalak. Vétkes szeleburdiságodban úgy meglökted az asztalt, hogy felborult a levesestül tele tojással, habart levessel. Latod, mit műveltél! Apuka új ruhát vett föl, és most úgy fest, mintha egy hordó sávos túróból bújt volna elő. Anyukának a hasához ragadt a selyempongyo­lája, s elázott a világos cipője, amelyet azért húzott fél, hogy étvágyat csináljon apukának, amikor térdig érő rövid ruhában elébemegy az ajtóig. Te zsivány! ne meregesd rám a szem­öldököd alól azt a szép szemedet! Nézz a föld­re, hajtsd le a fejed, ez illik hozzád, te dagadt, és egy-kettő, be a sarokba! Kérlek, ne válaszd ki a sarkot, amelyik ínyedre van, ott a befőttem szekrény mellett, hogy ha majd kibékültünk, az epres üvegre mutass. Mi már úgyse békü- lünk ki ketten. Eredj a túlsó sarokba, és ott állj lógó orral, két ajtó között. Egy hónapig maradsz ott, alvás, evés, mosdás nélkül, hogy állva bóbiskodj és jajgass, hogy „bibis a lábim". Aztán átküldenék a fürdőszobába, hogy ott is egy hónapig állj a sarokban: köréd gyűlnek a pókok, himpellér, és nem védtek meg. Legvé­gül leparancsollak a pincébe. Hát még ott mi vár rád! Majd megtanulod, szabad-e feldönteni a levesestálat! E gy téglából előjön a vasorrú bába a kor­mos seprűjével, és rád vicsorít, és kiölti nyelvét. Más téglából a büdös görény jön ki, és fúj, akár a gúnár. És jön a krokodilus, olyan hegyes orral, mint az olló. És jön az elefánt, a szájában két nyárssal. És jön a pópa is. Akkor lássuk majd, mit csinálsz, amikor mindenik azt kérdezi tőled: — Miért borítottad fel a levesestálat? Kézzé meg az ember! Feldönteni a tojássár­gájával habart tyúklevest! Ki hallott még ilyet! Majd meghalok szégyenemben. Hallod? Még soha senki nem döntötte föl a levesestálat. Kekem kellett világra születnem, hogy ilyen jelenséget lássak! Ahá! megijedsz a „jelenség" szótól — zsivány! Hogy menjek ki veled a me­zőre? Még a dombok is ujjal mutogatnák majd rád, és én mukkanni sem merek, hogy te vagy az, aki tönkretette apuka .fiovereoat“ nadrág­ját és anyuka „soie lovable* szoknyáját. Ho­gyan is hallgathatnám végig a gaztetteidet, hogy ne süllyedjek a föld alá! Fordítsd el a fe­jed, és ne sandíts rám titokban, mert nem bocsátók meg. Kém tudok megbocsátani, és nem is szabad megbocsátanom, mert ha most megbocsátok, mire felnősz, lótolvaj lesz belő­led. — Kagyszerü! — szólt anyuka. — Ez aztán a lecke! K ezd már reszketni az állad! Remeg belül­ről az alsó ajkad! Sírni akarsz! Arra nem gondoltál, mi történik a tál felbori- tása után! Azt hitted, egy ilyen szörnyűséges tettnek nem lesznek következményei. Ahá! megrettensz a ,következmények“ szótól? Meg­mondtam már: maradj a sarokban. Eredj oda, apuka kislánya, töröld meg annak a zsiványnak a szemét, és mondd meg néki, hogy ne sírjon hiába: most már késő. Készé, vedd a zsebkendőmet: a felső zsebembe nem folyt be a leves. Fúvasd ki a duzzadt orrát is. Még egyszer. Ügy. Szólt valamit? Mit mondott? Ahá! Azt akarod, hogy megbocsássak neki? Azt hiszed, meg tudok bocsátani! Ahá! szóval te is azt mondod, anyuka, hogy bocsássák meg. Majd még Foltos is azt akarja, hogy megbocsássak. Várjatok. Ke siessetek. Hadd gondolkozzam egy keveset. Mit mondok, ha az emberek ujjal mutogatnak ránk az utcán! Meg akarom fon­tolni: van-e kiút, vagy nincs? Nem tudom, mit tegyek. Biztosan megtudta a polgármester is. Mindenáron azt akarjátok, hogy megbocsássak ? Jó, jó a ti felelősségiekre. De nem mondom, hogy megbocsátok, éppen csak megengedem, hogy kezet csókoljon: ez minden, amit tehe­tek... Ko, gyere ki a sarokból, jöjj ide és mondd, hogy nem teszed többször. Ügy, puszit ide. Jó. Ültesd fel a székére, add vissza a kicsi villáját és a szalvétáját; oda akartam adni holnap a szenesembernek; most már nem adorn oda. Eredj le a pincébe és mondd meg, hogy a vasorrú bába mehet a dolgára, a görény pe­dig sétálni. A krokodilus se jöjjön elő. Marad­jon otthon az elefánt — és a pópa is. M i van még ebédre? Leves híján kezdjük a sülttel. Ebéd után elvisszük a nadrágot és a szoknyát a tisztítóba. El akartam mondani nektek, hogy a posztó­teve egy szép napon eljött a ruhásládából, és morgolódva a nagy bőröndhöz ment, hogy bár- sonybeföttet egyék. De inkább a jaurt után mesélem el.».

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom