Új Ifjúság, 1964 (13. évfolyam, 1-52. szám)

1964-08-04 / 31. szám

VI. 1948 nyara ... Tízesztendős legényke voltam akkor tízesz­tendős fejjel vágtam neki első külföldi utamnak. Máig is em­lékszem a robogó gyorsvonat­ra, ahogy repített az ismeret­len Dunántúl felé. a sistergő Keletire, az' álomszép Pestre, de legeslegélesebben a boszor­kányhajú öregasszonyra, aki nekilódított az országhatárnak. Mit tudtam én akkor, mire vállalkoztam! Ma már szinte mesébeillőnek tűnik a kor, hogy nosztalgiával néztünk egy magyarországi lá­togatásra, s mintha egyenesen a Riviérára kaptunk volna be­utalót, ha sikerrel kecsegtetett egy-egy budapesti vagy bala­toni utazás. Volt ilyen kor? De volt ám! S nem is olyan régen, alig néhány esztendővel eze­lőtt. Máig is borzong a hátam, ha visszagondolok a zord ma­gyar határvadászokra, akikről csakúgy ordított a Rákosi-ne- velte kegyetlenség, s az öt évet kapott házaspárra, akit velem együtt füleltek le negy­venkilencben. Én akkoriban még szabadon mozogtam, ha elkaptak, vágtam egy ártatlan képet, s ijedtet persze, mond­ván, hogy eltévedtem De ma, visszagondolva azokra a na­pokra, szinte hihetetlennek tű­nik számomra az egész. A me­részség, hogy tízéves fejjel nekivágtam az ismeretlennek. Elkísért valaki Abafaláig, ott nekilódított a kukoricásnak. Bánréven ismét valaki feltett a pesti gyorsra. Pesten a nagy- néném átkalauzolt a Keletiről a Délire, s aztán már csak Ajka következett, onnan gyalog a tizenkét kilométerre eső Ma- gyarpolányra, s keresztanyám már csak tárt karokkal ámul­dozhatott, hogy hogyan kerül­tem én ide, az isten csudájába egyesegyedül. Mit tudtam én akkor, mire vállalkoztam! Mit tudtam én akkor, mi az a tilalom. Nem értettem semmit a történelem­ből, nem értettem semmit a politikából! Csak azt tudtam, hogy szerettem a nagyanyámat, szerettem a szomszédaimat, szerettem a keresztszüleimet, szerettem a földijeimet, azok meg elmentek. Negyvenhétben történt, csak jöttek valami idegenek a falunkba, egyik házból ki. másik házból be, az asszonyok sírtak, a férfiak ká­romkodtak, s már csak azt tudom, hogy jött ki a konyhá­ból keresztanyám sírva, majd a szíve szakadt meg, mondván, hogy no most már soha nem látjuk egymást. Aztán a pályaudvar negyven­hét őszén, a bevagonirozott ismerősök a szombati állomá­son. Mit tudtam én akkor a politikáról, mit tudtam én azt, miért van a világ sorompók közé zárva, s miért kell egye­seknek menni, másoknak ma­radni. Több, mint másfél évti­zed tellett el azóta, de csak most döbbenek rá, hogy húsz­egynéhány éves fejjel sem tu­dok minderről többet, s még ma sem értem, hogy tulajdon­képpen miért kellett elmen-, niük, s hogy a világ miért van még most is sorompók közé zárva. VII. így történt. Ilyenek voltak azok az idők. Háromszor vol­tam akkor Magyarországon, háromszor láttam Pestet, aztán jöttek azok a bizonyos nosztal­giával teli évek. S amikor hatvanegy nyarán, pontosan tíz év után kiszállok a Keletiben, meghatódást ér­zek. Azt is mondhatnám talán, hogy először lépek pesti föld­re, hisz tízéves fejjel mi lé­nyegeset jegyezhettem volna meg belőle, s így azt is mond­hatom, először érint a lábam külföldi talajt, először vagyok külföldön. Más ez a látogatás, mint a régebbiek voltak. Mindenki tudja ezt, aki úgy érkezik va­lahová, hogy csak a nevét is­meri érkezése helyének, ahogy én voltam ötvenben-ötvenegy­ben, vagy pedig úgy, hogy im­már ismeri a várost, ismeri a múltját, ismeri házait, tereit, köveit, ízét, szagát, szinte min­den zugát. így voltam én Pest­tel, így yoltam az egész Ma­gyarországgal Meg-megbotló lábbal, ámuló tekintettel sétá­lok el a Nemzeti előtt, megyek végig a Népköztársaság útján, állok meg az Oktogonon. A Margit-szigetre úgy megyek, nék-e mást, mint Krúdy Gyula lába nyomát s a Hungáriában Nagy Lajost, Karinthyt s mind a többieket. S ez nemcsak Pestre vonat­kozik természetesen. Hisz a magyar irodalom nem is pesti irodalom elsődlegesen, inkább a vidék irodalma. Így aztán olvasó ember számára az uta­zás végig az egész Magyaror­szágon tulajdonképpen egy fel­RWy&iwSt A budapesti Halászbástya mint egy ismerős kertbe, a Gellérthegyre, a Halászbástyá­ra, a Várba, mintha tegnap láttam volna mindezt utoljára. Az irodalom, a művészet, a ha­gyomány képes erre a csodára József Attila, Nagy Lajos, Krúdy, Kosztolányi. Ök kalau­zoltak engem éveken keresztül az ismeretlen Pesten, s íme, most megint ők fogják meg a kezem, s vezetnek. A Duna- part, a város pereme, József Attilából ismerős, az Üllői úti fákat Kosztolányi véste kitö­rölhetetlenül az idegeimbe, az óbudai kocsmákban kereshet­fedező út, de nem az abszolút ismeretlenségben való tapoga­tózás, inkább egy rég látott ismerős tájnak az újrafelfede­zése. Azóta, megjárván Euró­pának egynéhány országát, magam is vallom: utazás és olvasás egymást pompásan ki­egészítő, de egymást huzamos- sabban aligha nélkülözhető ro­konfogalmak, s hogy aki úgy olvas, hogy utazik is közben azokon a tájakon, vagy fordít­va, az tulajdonképpen hátvá- nyozottan kapja vissza fárado­zása gyümölcseit. Mert micsoda élmény volt például számomra a Don-vidék. Életem egyik legmegrázóbb ol­vasmánya volt a Csendes Don, nyarakat töltöttem a társasá­gában, ismerem szinte minden egyes figuráját, minden egyes zugát S hogy arra jártunk, Rosztovon keresztül, kimond­hatatlan nosztalgiát éreztem elmenni Tatarszkba, megnézni, hogy is fest az a falu, hol lakott Grigorij, hol lakott Akszinya, s hogy tulajdonkép­pen milyen is az a Csendes Don valójában, amiből itt Rosz- tovban csak éppen annyit lá­tunk, amíg áthaladunk rajta, s gzzel vége. S ugyanez az érzés kapott el Párizsban a Thibault-fiúkat, Cranquebillét meg Julien Soréit keresvén, s azt hiszem, bárhol is járok már ezután, mindenütt az ol­vasott világ nyomában fogok járni, meghazudtolván ez eddi­gi tételt, hogy a könyv az csak másodlagos lehet, a valóság az elsődleges. VIII. Említettem már a magyar vidékeket, mind ez ideig ez volt az ilyenirányú legnagyobb élményem. Debrecenben baran­golok? Mi mást kereshetnék vajon, mint a Móricz-megál- modta gyönyörűséges Hitves Zsuzsika lábanyomát. Meg Cso­konait, meg Adyt, meg Tóth Árpádot, Gulyás Pált, Medgye- sit, s mindazokat, akiknek va­laha is közük volt ehhez a vá­roshoz, Pest után alighanem a legszebbhez, legjellegzete­sebbhez Magyarországon. S méginkább ráismerek a Horto- bágyra, a kilenclyukú hidra, a Petőfi-megénekelte csárdára. Badacsonyban Kisfaludyt kere­sem, a dunántúli tanyákon Illyést, a nyírségben Krúdy kalauzol, az Ormánságban Ko- dolányi. Szegeden Tömörkény, Móra, Juhász Gyula. Annak a bizonyítására azon­ban, hogy egy olvasmány-él­mény felér egy utazással, de legalábbis megsokszorozza az utazásadta élményt, Balmazúj­várost szeretném felhozni. Nem tudom, ki, hogy van vele, ki mennyire szereti Veres Péter írásait, számomra trilógiája, a Balogh-család története épp a már említett Csendes Don mellett az egyik legnagyobb olvasmány-élményt jelenti. Csoda-e hát az öröm, amit ér­zek, amikor a Hortobágyról Debrecen felé karikázva, egy­szercsak meglátom az útjelző táblát: Balmazújváros. 13 km. Halálosan fáradt vagyok már a több mint százkilométeres biciklizéstől a tikkasztó meleg­ben, mégsem állom meg, hogy el ne fordítsam a kormányt. Ha már itt járok, megnézem a falut, megnézem a Gyepsort, megnézem a marhalegelőt, ahol valamikor Balogh Jani pásztor- kodott. s ahol az a nagy dög­vész volt, amelynek leírása a realizmusnak alighanem egyik legszebb példája. E! kell még mondjam ehhez, hogy ha van a világirodalomnak írója, aki­nek írásait úgy olvashatod, hogy hitelükre, valóságossá­gukra mérget vehetsz, akkor az az író Veres Péter. így is figyelek hát, s az első, amire ráismerek, a hatalmas kiterje­désű legelő. Szinte fizikailag is érzékelhető élményem van ne­kem erről a legelőről, amint már említettem is, s ugyan­olyan élményem a faluról, Balogh Jani meg Szabó Zsuzsi­ka, de méginkább a Balogh Jani és Varga Julcsa szerelmé­ről. Megyek hát tovább, be a faluba lássuk, hol éltek. A falu előtt forgószélbe keveredek, percekig nem tudok tájékozód­ni, csak köpködöm a port, de ez is csak élmény, mert akár­milyen váratlanul jött, nem lépett meg, sőt, szinte hiány- zana, ha nem jött volna, s most boldog vagyok, hogy íme, meg­tapasztaltam ezt is. A falu, Balmazújváros egyéb­ként valóban olyan, amilyennek elképzeltem. Vasárnap délután van, az emberek kiülnek a há­zak előtti padkákra, pipázgat- nak, beszélgetnek, s bámulják az arratévedt idegent. Kérde­zem tőlük, hogy merre van a Gyepsor. Gyepsor? Csóválják a fejüket, tanakodnak, ők olyat nem ismernek. Szalonna-sor, Szegény-sor, ilyenről tudnak, de Gyepsorról? Olyan nincs. Nem akarom elhinni, ez az első nagy csalódásom Veres Péter­rel kapcsolatban. Az nem lehet, hogy ő azt csak kitalálta volna, azokat a történeteket, amiket ő írt le a Gyepsorban, Szolga­ságban nem lehet kitalálni. Vagy csak a neveket változtat­ta volna meg? Két évvel ké­sőbb, hogy személyesen is ta­lálkoztam Péter bácsival, meg akartam tőle kérdezni azt is, hogy létezik-e hát a Gyepsor vagy nem, de annyi minden fontosabb kérdeznivaló volt előbb, s az idő oly rövid, hogy végül is lemondtam kíváncsi­ságomról. Mindezt azért mondtam el ilyen részletesen, mert meg­győződésem, hogy sajnos, nem elegen jötték még rá az ízére az olvasásnak, s főleg nem arra, hogy mennyire megsok­szorozhatta a jól választott könyv az utazás élményeit is. Márpedig ez egyáltalán nem lebecsülendő dolog. Főleg nem mostanában, hogy tárulkozik előttünk a világ, egyre több lehetőség van az utazásra, vi­láglátásra, s micsoda szána­lomra méltó turisták, akik szinte vadidegenként járnak- kelnek Moszkvában, fogalmuk sincs róla, miért a világ leg­szebb városa Párizs, s hogy Jerevánba a Kaukázuson ke­resztül visz az út. Magyaror­szágról meg? Ha azt mondot­tam feljebb, hogy az utazás célja a viszonyítás, ennek az állításnak még inkább alapja van két szomszédos ország esetében, hisz. ha a szomszéd­ban járunk, mégjobban nyissuk ki a szemünket, hegyezzük a fülünket, mert itt, lévén sokkal közelibbek a gondjaink, még többet tanulhatunk, mint a tá­voli idegenben. (Folytatjuk) FRAŇO KRÁĽ: Partizándal Békesség a szívünk álma, bár kenyerünk kevés van, de jaj annak, ki e tájra tolvaj gyanánt besurran! Zsong a Duna, zeng a Tátra, fia arcán hevület, bátran világgá kiáltja: jog, szabadság, becsület! Lobogónkat ifjak öklén lengesd szél, a bérc felett; igazság — Jánošík földjén — minden ármányt büntetett! Zsong a Duna, zeng a Tátra, fia arcán hevület, bátran világgá kiáltja: jog, szabadság, becsület! Vérünk inná aljas véreb, karma nyúzná bőrünket — a fasizmus kígyóméreg, nem érhette szívünket! Zsong a Duna, zeng a Tátra, fia arcán hevület, bátran világgá kiáltja: jog, szabadság, becsület! Sípos Győző fordítása Eredménvhirdetés A Kis Építő című gyer­meklapunk által kiírt iro­dalmi pályázaton az alábbi írók nyertek díjakat: Prózában: III. díj Rácz Olivérné, III. díj Rényi Magda, III. díj Rácz Olivérné Vers műfajában: az első díj odaítélését a bíráló bi­zottság megfelelő műalko­tás hiányában kiosztásra nem ajánlotta. A két máso­dik díjat Nagy Olivér és Verseghy Erzsébet között osztotta meg. A harmadik díjat Zala József és Kovács István nyerte. Szombat délután van. Az ál­lomásról tömött autóbusszal jutottam a városba. Elmegyek a művelődés házba. Nézegetem jobbról-balról, va­jon hol lehet itt bemenni? Végre egy kis oldalajtón beju­tok. Felfelé indulok a lépcső­kön, lehetőleg elég hangosan fügyörészve, hátha valaki ész­revesz. Jól számítottam! Még el sem jutottam az első lép­csőfordulóhoz, amikor a föld­szintről rámkiált Feri bácsi. (Csak később tudtam meg, hogy így hívják): — Hé, fiatalember! Hová? Elmondom neki, mi járatban vagyok, és hogy először is a CSEMADOK-ba szeretnék men­ni. Hofbauer Józsefhez küldött, — balra, második ház, nagy vaskapu, — So CSEMADOK elnöke. — A fiamat keresi? Nahát, fél órával ezelőtt utazott el — mondja sajnálkozva a néni. — Ejnye, — gondoltam elke­seredve, — ebből sem lesz cikk, üres kézzel térhetek haza. De úgy látszik Hofbauer néni kita­lálta mire gondolok, mert már­is folytatta: — De várjon csak, estére összehívom a CSEMADOK tag­jait. Ennek aztán nagyon meg­örültem. Este nyolc órára va­lóban összejöttünk, és a finom, Szalma Irma — főzte kávécska mellett kellemesen elbeszélget­tünk. Szóval mégiscsak van CSEMADOK. És működik is. Például május 30-án mutatták be Dávid Teréz „Lidércfény" című színmüvét. — Äs tájelőadásokra járnak? — Ajaj! Ezt kár volt meg­kérdezni, mert nyomban felforr bennem a méreg — mondja felháborodva Szaló Endre, a titkár. — Miért, mi történt? — Ezt nem is merem elmon­dani. — Mondja csak, nyugodtan. Es elmondta. Elmondta, hogy ' Töt . P&hkötiyi elmaradt, és a most megint „pi­az előadás CSEMADOK henni“ fog. Körülnéztem. Most vettem csak észre, hogy a fiatalok, A buszra várakozók tömege Lévára készültek a darabbal, már mindent előkészítettek, egyszercsak az , előadás előtt két nappal cseng a telefon. Léva beszél. Az ottani „osve- tár" dörög felháborodottan a plakátok miatt. És hogy egyál­talán nem érdemes elmenni, mert különbenis csak tizenkét jegyet adtak el. Igaz, elmehet­tek volna játszani, de hát ki fedezi a költségeket, hiszen műkedvelőkről van szó. Tehát akiket a legjobban vártam, nincsenek itt. Csak ók, — a lé­lekben fiatalok. Már fél kilenc. Egyszercsak nyílik az ajtó, egy kisfái ront be a szobába: — Kint van az Erzsi, nem mer bejönni. Mégis bejött! Bemutatko­zunk. Bizalmatlanul emeli rám barna szemét. — Mondja, maga igazán új­ságíró ? — Jelenleg az. Zavarba jöttem. Még az lesz a vége, hogy nem én kérdezek, hanem ő. De sikerült a húzás és mégiscsak én kérdeztem. — Mondja csak, hol van a többi fiatal? Miért nem jöttek el? — Igen, ilyenkor, amikor mindenki elmondhatná a ma­gáét, ilyenkor nincsenek itt. Bezzeg, amikor egymás között vagyunk! Nem jöttek, nem baj, majd mi megyünk utánuk. Ügy gon­dolom, Molnár Erzsiké, meg én. Az úton elmondja, hogy ezreién érettségizett és nemrégiben szerepelt először „A vonat nem áll meg“ című rádiójátékban, és hogy ápolónő szeretne lenni. Közben ELÉRTÜNK A MOZI ELÉ A mozi az nagy dolog. Külö­nösen itt, Párkányban. Ide jár az ember szórakozni; persze csak akkor, ha jó a film, és ha a televízióban sincs semmi ér­dekes. Most például a „Katona- zené“-t játsszák. Tehát elér-- tiink a mozi elé. Pont jókor, épp akkor tódultak ki az em­berek a kijáraton. Egyszercsak Erzsiké — se szó, se beszéd — elrohan mellőlem, és a barát­nőjével tér vissza. Bemutatja: Dejcző Mária. Nem kérdem tőle, mért nem jött a találkára. A sarkon ugyanis egy fiatal­ember várakozott türelmetle­nül. — Hogy tetszett a film? — kérdeztem, csakhogy kérdezzek valamit. Tetszett neki. Össz­hangban volt a novellával, a szereplők is jók voltak, főleg Szirtes. És az a kb. tizenöt- perces menetelés a film elején, az sem tűnt soknak. Ez vezette be az embert az akkori világ hangulatába. (Nekem azahosz- szú menetelés nem tetszett). De úgy látom, már türelmet­len, hát nem tartom fel tovább. És most hová? Holnap vasár­nap, minden zárva, az iskolák­ban pedig szünet van. Van még egy hely, ahová el lehet menni: A KÄVÉHÄZ. Ha már nincs se mozi, se színház, van kávéház. Ez sajnos akkor is van, amikor van az előbbi kettő is. Nem, nem íté­lem el a táncot, kell az ember­nek az ilyen szórakozás is. De itt is felmerül a kérdés, a „ho­gyan ?“ Zsúfolt kerthelyiség, a dobo­gón unalmasan nyekereg a tan­gó. Talán hatan ülnek az egyik asztalnál, fiatal fiúk mind. Az asztalon sör, bor és valami „erős“. Szerzünk két széket, kávét rendelünk (igaz, hogy megfeledkeztek róla), szép las­san megismerkedünk, és egy kicsit bátortalanul beszélgetni kezdünk. — Fiúk, voltatok a moziban? (Folytatás a 8. oldalon)

Next

/
Oldalképek
Tartalom