Új Ifjúság, 1964 (13. évfolyam, 1-52. szám)
1964-08-04 / 31. szám
VI. 1948 nyara ... Tízesztendős legényke voltam akkor tízesztendős fejjel vágtam neki első külföldi utamnak. Máig is emlékszem a robogó gyorsvonatra, ahogy repített az ismeretlen Dunántúl felé. a sistergő Keletire, az' álomszép Pestre, de legeslegélesebben a boszorkányhajú öregasszonyra, aki nekilódított az országhatárnak. Mit tudtam én akkor, mire vállalkoztam! Ma már szinte mesébeillőnek tűnik a kor, hogy nosztalgiával néztünk egy magyarországi látogatásra, s mintha egyenesen a Riviérára kaptunk volna beutalót, ha sikerrel kecsegtetett egy-egy budapesti vagy balatoni utazás. Volt ilyen kor? De volt ám! S nem is olyan régen, alig néhány esztendővel ezelőtt. Máig is borzong a hátam, ha visszagondolok a zord magyar határvadászokra, akikről csakúgy ordított a Rákosi-ne- velte kegyetlenség, s az öt évet kapott házaspárra, akit velem együtt füleltek le negyvenkilencben. Én akkoriban még szabadon mozogtam, ha elkaptak, vágtam egy ártatlan képet, s ijedtet persze, mondván, hogy eltévedtem De ma, visszagondolva azokra a napokra, szinte hihetetlennek tűnik számomra az egész. A merészség, hogy tízéves fejjel nekivágtam az ismeretlennek. Elkísért valaki Abafaláig, ott nekilódított a kukoricásnak. Bánréven ismét valaki feltett a pesti gyorsra. Pesten a nagy- néném átkalauzolt a Keletiről a Délire, s aztán már csak Ajka következett, onnan gyalog a tizenkét kilométerre eső Ma- gyarpolányra, s keresztanyám már csak tárt karokkal ámuldozhatott, hogy hogyan kerültem én ide, az isten csudájába egyesegyedül. Mit tudtam én akkor, mire vállalkoztam! Mit tudtam én akkor, mi az a tilalom. Nem értettem semmit a történelemből, nem értettem semmit a politikából! Csak azt tudtam, hogy szerettem a nagyanyámat, szerettem a szomszédaimat, szerettem a keresztszüleimet, szerettem a földijeimet, azok meg elmentek. Negyvenhétben történt, csak jöttek valami idegenek a falunkba, egyik házból ki. másik házból be, az asszonyok sírtak, a férfiak káromkodtak, s már csak azt tudom, hogy jött ki a konyhából keresztanyám sírva, majd a szíve szakadt meg, mondván, hogy no most már soha nem látjuk egymást. Aztán a pályaudvar negyvenhét őszén, a bevagonirozott ismerősök a szombati állomáson. Mit tudtam én akkor a politikáról, mit tudtam én azt, miért van a világ sorompók közé zárva, s miért kell egyeseknek menni, másoknak maradni. Több, mint másfél évtized tellett el azóta, de csak most döbbenek rá, hogy húszegynéhány éves fejjel sem tudok minderről többet, s még ma sem értem, hogy tulajdonképpen miért kellett elmen-, niük, s hogy a világ miért van még most is sorompók közé zárva. VII. így történt. Ilyenek voltak azok az idők. Háromszor voltam akkor Magyarországon, háromszor láttam Pestet, aztán jöttek azok a bizonyos nosztalgiával teli évek. S amikor hatvanegy nyarán, pontosan tíz év után kiszállok a Keletiben, meghatódást érzek. Azt is mondhatnám talán, hogy először lépek pesti földre, hisz tízéves fejjel mi lényegeset jegyezhettem volna meg belőle, s így azt is mondhatom, először érint a lábam külföldi talajt, először vagyok külföldön. Más ez a látogatás, mint a régebbiek voltak. Mindenki tudja ezt, aki úgy érkezik valahová, hogy csak a nevét ismeri érkezése helyének, ahogy én voltam ötvenben-ötvenegyben, vagy pedig úgy, hogy immár ismeri a várost, ismeri a múltját, ismeri házait, tereit, köveit, ízét, szagát, szinte minden zugát. így voltam én Pesttel, így yoltam az egész Magyarországgal Meg-megbotló lábbal, ámuló tekintettel sétálok el a Nemzeti előtt, megyek végig a Népköztársaság útján, állok meg az Oktogonon. A Margit-szigetre úgy megyek, nék-e mást, mint Krúdy Gyula lába nyomát s a Hungáriában Nagy Lajost, Karinthyt s mind a többieket. S ez nemcsak Pestre vonatkozik természetesen. Hisz a magyar irodalom nem is pesti irodalom elsődlegesen, inkább a vidék irodalma. Így aztán olvasó ember számára az utazás végig az egész Magyarországon tulajdonképpen egy felRWy&iwSt A budapesti Halászbástya mint egy ismerős kertbe, a Gellérthegyre, a Halászbástyára, a Várba, mintha tegnap láttam volna mindezt utoljára. Az irodalom, a művészet, a hagyomány képes erre a csodára József Attila, Nagy Lajos, Krúdy, Kosztolányi. Ök kalauzoltak engem éveken keresztül az ismeretlen Pesten, s íme, most megint ők fogják meg a kezem, s vezetnek. A Duna- part, a város pereme, József Attilából ismerős, az Üllői úti fákat Kosztolányi véste kitörölhetetlenül az idegeimbe, az óbudai kocsmákban kereshetfedező út, de nem az abszolút ismeretlenségben való tapogatózás, inkább egy rég látott ismerős tájnak az újrafelfedezése. Azóta, megjárván Európának egynéhány országát, magam is vallom: utazás és olvasás egymást pompásan kiegészítő, de egymást huzamos- sabban aligha nélkülözhető rokonfogalmak, s hogy aki úgy olvas, hogy utazik is közben azokon a tájakon, vagy fordítva, az tulajdonképpen hátvá- nyozottan kapja vissza fáradozása gyümölcseit. Mert micsoda élmény volt például számomra a Don-vidék. Életem egyik legmegrázóbb olvasmánya volt a Csendes Don, nyarakat töltöttem a társaságában, ismerem szinte minden egyes figuráját, minden egyes zugát S hogy arra jártunk, Rosztovon keresztül, kimondhatatlan nosztalgiát éreztem elmenni Tatarszkba, megnézni, hogy is fest az a falu, hol lakott Grigorij, hol lakott Akszinya, s hogy tulajdonképpen milyen is az a Csendes Don valójában, amiből itt Rosz- tovban csak éppen annyit látunk, amíg áthaladunk rajta, s gzzel vége. S ugyanez az érzés kapott el Párizsban a Thibault-fiúkat, Cranquebillét meg Julien Soréit keresvén, s azt hiszem, bárhol is járok már ezután, mindenütt az olvasott világ nyomában fogok járni, meghazudtolván ez eddigi tételt, hogy a könyv az csak másodlagos lehet, a valóság az elsődleges. VIII. Említettem már a magyar vidékeket, mind ez ideig ez volt az ilyenirányú legnagyobb élményem. Debrecenben barangolok? Mi mást kereshetnék vajon, mint a Móricz-megál- modta gyönyörűséges Hitves Zsuzsika lábanyomát. Meg Csokonait, meg Adyt, meg Tóth Árpádot, Gulyás Pált, Medgye- sit, s mindazokat, akiknek valaha is közük volt ehhez a városhoz, Pest után alighanem a legszebbhez, legjellegzetesebbhez Magyarországon. S méginkább ráismerek a Horto- bágyra, a kilenclyukú hidra, a Petőfi-megénekelte csárdára. Badacsonyban Kisfaludyt keresem, a dunántúli tanyákon Illyést, a nyírségben Krúdy kalauzol, az Ormánságban Ko- dolányi. Szegeden Tömörkény, Móra, Juhász Gyula. Annak a bizonyítására azonban, hogy egy olvasmány-élmény felér egy utazással, de legalábbis megsokszorozza az utazásadta élményt, Balmazújvárost szeretném felhozni. Nem tudom, ki, hogy van vele, ki mennyire szereti Veres Péter írásait, számomra trilógiája, a Balogh-család története épp a már említett Csendes Don mellett az egyik legnagyobb olvasmány-élményt jelenti. Csoda-e hát az öröm, amit érzek, amikor a Hortobágyról Debrecen felé karikázva, egyszercsak meglátom az útjelző táblát: Balmazújváros. 13 km. Halálosan fáradt vagyok már a több mint százkilométeres biciklizéstől a tikkasztó melegben, mégsem állom meg, hogy el ne fordítsam a kormányt. Ha már itt járok, megnézem a falut, megnézem a Gyepsort, megnézem a marhalegelőt, ahol valamikor Balogh Jani pásztor- kodott. s ahol az a nagy dögvész volt, amelynek leírása a realizmusnak alighanem egyik legszebb példája. E! kell még mondjam ehhez, hogy ha van a világirodalomnak írója, akinek írásait úgy olvashatod, hogy hitelükre, valóságosságukra mérget vehetsz, akkor az az író Veres Péter. így is figyelek hát, s az első, amire ráismerek, a hatalmas kiterjedésű legelő. Szinte fizikailag is érzékelhető élményem van nekem erről a legelőről, amint már említettem is, s ugyanolyan élményem a faluról, Balogh Jani meg Szabó Zsuzsika, de méginkább a Balogh Jani és Varga Julcsa szerelméről. Megyek hát tovább, be a faluba lássuk, hol éltek. A falu előtt forgószélbe keveredek, percekig nem tudok tájékozódni, csak köpködöm a port, de ez is csak élmény, mert akármilyen váratlanul jött, nem lépett meg, sőt, szinte hiány- zana, ha nem jött volna, s most boldog vagyok, hogy íme, megtapasztaltam ezt is. A falu, Balmazújváros egyébként valóban olyan, amilyennek elképzeltem. Vasárnap délután van, az emberek kiülnek a házak előtti padkákra, pipázgat- nak, beszélgetnek, s bámulják az arratévedt idegent. Kérdezem tőlük, hogy merre van a Gyepsor. Gyepsor? Csóválják a fejüket, tanakodnak, ők olyat nem ismernek. Szalonna-sor, Szegény-sor, ilyenről tudnak, de Gyepsorról? Olyan nincs. Nem akarom elhinni, ez az első nagy csalódásom Veres Péterrel kapcsolatban. Az nem lehet, hogy ő azt csak kitalálta volna, azokat a történeteket, amiket ő írt le a Gyepsorban, Szolgaságban nem lehet kitalálni. Vagy csak a neveket változtatta volna meg? Két évvel később, hogy személyesen is találkoztam Péter bácsival, meg akartam tőle kérdezni azt is, hogy létezik-e hát a Gyepsor vagy nem, de annyi minden fontosabb kérdeznivaló volt előbb, s az idő oly rövid, hogy végül is lemondtam kíváncsiságomról. Mindezt azért mondtam el ilyen részletesen, mert meggyőződésem, hogy sajnos, nem elegen jötték még rá az ízére az olvasásnak, s főleg nem arra, hogy mennyire megsokszorozhatta a jól választott könyv az utazás élményeit is. Márpedig ez egyáltalán nem lebecsülendő dolog. Főleg nem mostanában, hogy tárulkozik előttünk a világ, egyre több lehetőség van az utazásra, világlátásra, s micsoda szánalomra méltó turisták, akik szinte vadidegenként járnak- kelnek Moszkvában, fogalmuk sincs róla, miért a világ legszebb városa Párizs, s hogy Jerevánba a Kaukázuson keresztül visz az út. Magyarországról meg? Ha azt mondottam feljebb, hogy az utazás célja a viszonyítás, ennek az állításnak még inkább alapja van két szomszédos ország esetében, hisz. ha a szomszédban járunk, mégjobban nyissuk ki a szemünket, hegyezzük a fülünket, mert itt, lévén sokkal közelibbek a gondjaink, még többet tanulhatunk, mint a távoli idegenben. (Folytatjuk) FRAŇO KRÁĽ: Partizándal Békesség a szívünk álma, bár kenyerünk kevés van, de jaj annak, ki e tájra tolvaj gyanánt besurran! Zsong a Duna, zeng a Tátra, fia arcán hevület, bátran világgá kiáltja: jog, szabadság, becsület! Lobogónkat ifjak öklén lengesd szél, a bérc felett; igazság — Jánošík földjén — minden ármányt büntetett! Zsong a Duna, zeng a Tátra, fia arcán hevület, bátran világgá kiáltja: jog, szabadság, becsület! Vérünk inná aljas véreb, karma nyúzná bőrünket — a fasizmus kígyóméreg, nem érhette szívünket! Zsong a Duna, zeng a Tátra, fia arcán hevület, bátran világgá kiáltja: jog, szabadság, becsület! Sípos Győző fordítása Eredménvhirdetés A Kis Építő című gyermeklapunk által kiírt irodalmi pályázaton az alábbi írók nyertek díjakat: Prózában: III. díj Rácz Olivérné, III. díj Rényi Magda, III. díj Rácz Olivérné Vers műfajában: az első díj odaítélését a bíráló bizottság megfelelő műalkotás hiányában kiosztásra nem ajánlotta. A két második díjat Nagy Olivér és Verseghy Erzsébet között osztotta meg. A harmadik díjat Zala József és Kovács István nyerte. Szombat délután van. Az állomásról tömött autóbusszal jutottam a városba. Elmegyek a művelődés házba. Nézegetem jobbról-balról, vajon hol lehet itt bemenni? Végre egy kis oldalajtón bejutok. Felfelé indulok a lépcsőkön, lehetőleg elég hangosan fügyörészve, hátha valaki észrevesz. Jól számítottam! Még el sem jutottam az első lépcsőfordulóhoz, amikor a földszintről rámkiált Feri bácsi. (Csak később tudtam meg, hogy így hívják): — Hé, fiatalember! Hová? Elmondom neki, mi járatban vagyok, és hogy először is a CSEMADOK-ba szeretnék menni. Hofbauer Józsefhez küldött, — balra, második ház, nagy vaskapu, — So CSEMADOK elnöke. — A fiamat keresi? Nahát, fél órával ezelőtt utazott el — mondja sajnálkozva a néni. — Ejnye, — gondoltam elkeseredve, — ebből sem lesz cikk, üres kézzel térhetek haza. De úgy látszik Hofbauer néni kitalálta mire gondolok, mert máris folytatta: — De várjon csak, estére összehívom a CSEMADOK tagjait. Ennek aztán nagyon megörültem. Este nyolc órára valóban összejöttünk, és a finom, Szalma Irma — főzte kávécska mellett kellemesen elbeszélgettünk. Szóval mégiscsak van CSEMADOK. És működik is. Például május 30-án mutatták be Dávid Teréz „Lidércfény" című színmüvét. — Äs tájelőadásokra járnak? — Ajaj! Ezt kár volt megkérdezni, mert nyomban felforr bennem a méreg — mondja felháborodva Szaló Endre, a titkár. — Miért, mi történt? — Ezt nem is merem elmondani. — Mondja csak, nyugodtan. Es elmondta. Elmondta, hogy ' Töt . P&hkötiyi elmaradt, és a most megint „piaz előadás CSEMADOK henni“ fog. Körülnéztem. Most vettem csak észre, hogy a fiatalok, A buszra várakozók tömege Lévára készültek a darabbal, már mindent előkészítettek, egyszercsak az , előadás előtt két nappal cseng a telefon. Léva beszél. Az ottani „osve- tár" dörög felháborodottan a plakátok miatt. És hogy egyáltalán nem érdemes elmenni, mert különbenis csak tizenkét jegyet adtak el. Igaz, elmehettek volna játszani, de hát ki fedezi a költségeket, hiszen műkedvelőkről van szó. Tehát akiket a legjobban vártam, nincsenek itt. Csak ók, — a lélekben fiatalok. Már fél kilenc. Egyszercsak nyílik az ajtó, egy kisfái ront be a szobába: — Kint van az Erzsi, nem mer bejönni. Mégis bejött! Bemutatkozunk. Bizalmatlanul emeli rám barna szemét. — Mondja, maga igazán újságíró ? — Jelenleg az. Zavarba jöttem. Még az lesz a vége, hogy nem én kérdezek, hanem ő. De sikerült a húzás és mégiscsak én kérdeztem. — Mondja csak, hol van a többi fiatal? Miért nem jöttek el? — Igen, ilyenkor, amikor mindenki elmondhatná a magáét, ilyenkor nincsenek itt. Bezzeg, amikor egymás között vagyunk! Nem jöttek, nem baj, majd mi megyünk utánuk. Ügy gondolom, Molnár Erzsiké, meg én. Az úton elmondja, hogy ezreién érettségizett és nemrégiben szerepelt először „A vonat nem áll meg“ című rádiójátékban, és hogy ápolónő szeretne lenni. Közben ELÉRTÜNK A MOZI ELÉ A mozi az nagy dolog. Különösen itt, Párkányban. Ide jár az ember szórakozni; persze csak akkor, ha jó a film, és ha a televízióban sincs semmi érdekes. Most például a „Katona- zené“-t játsszák. Tehát elér-- tiink a mozi elé. Pont jókor, épp akkor tódultak ki az emberek a kijáraton. Egyszercsak Erzsiké — se szó, se beszéd — elrohan mellőlem, és a barátnőjével tér vissza. Bemutatja: Dejcző Mária. Nem kérdem tőle, mért nem jött a találkára. A sarkon ugyanis egy fiatalember várakozott türelmetlenül. — Hogy tetszett a film? — kérdeztem, csakhogy kérdezzek valamit. Tetszett neki. Összhangban volt a novellával, a szereplők is jók voltak, főleg Szirtes. És az a kb. tizenöt- perces menetelés a film elején, az sem tűnt soknak. Ez vezette be az embert az akkori világ hangulatába. (Nekem azahosz- szú menetelés nem tetszett). De úgy látom, már türelmetlen, hát nem tartom fel tovább. És most hová? Holnap vasárnap, minden zárva, az iskolákban pedig szünet van. Van még egy hely, ahová el lehet menni: A KÄVÉHÄZ. Ha már nincs se mozi, se színház, van kávéház. Ez sajnos akkor is van, amikor van az előbbi kettő is. Nem, nem ítélem el a táncot, kell az embernek az ilyen szórakozás is. De itt is felmerül a kérdés, a „hogyan ?“ Zsúfolt kerthelyiség, a dobogón unalmasan nyekereg a tangó. Talán hatan ülnek az egyik asztalnál, fiatal fiúk mind. Az asztalon sör, bor és valami „erős“. Szerzünk két széket, kávét rendelünk (igaz, hogy megfeledkeztek róla), szép lassan megismerkedünk, és egy kicsit bátortalanul beszélgetni kezdünk. — Fiúk, voltatok a moziban? (Folytatás a 8. oldalon)