Új Ifjúság, 1964 (13. évfolyam, 1-52. szám)
1964-03-10 / 10. szám
Életem, amit elhagyott, mintha most újra elérné, most lényegül a valóság emlékezéssé. De a deres évek sűrűje nem altat, nem andalít, robogó szivem szimatolja önmaga ós nyomait. Nagy László: Sír a sas _ a“91/ László gyönyörű vergüt séböl idézem e sorokat. Myš Nem hiszem, hogy e versnél pontosabban ki lehetne fejezni az érzést, ami bárkit hatalmába kerít, ha hosszú évek után visszakerül szülőföldjére, gyerekkora, iskoláskora régi tájaira. így vagyok vele természetesen magam is, valahányszor Tornaijára megyek. Senki sem választhatja meg előre a szüleit, születésének idejét, helyét. Vannak, akik fényes palotákban pillantják meg isten szép napját, nagy népek fiaiként; százados hírű iskolákban szívják magukba a tudást. Nekünk ennyi jutott a mindenségből. Tornaija, mint magyar, magyarok közt, szlovákok közt, csehek közt, mint csehszlovákiai magyar, csehszlovákiai magyarok közt mint egy túlságosan is elhagyatott sarka a világnak. Nekünk mégis sokat jelentett, legalább annyit, mint másoknak Prága, Pest vagy Párizs. Mert ki állíthatná például, hogy a diákszerelmek, itt, a romantikus Sajó partján, egy szikrányit is kevesebbet jelentenek az itt-születetteknek, mint, mondjuk a Szajna partján, vagy hogy a világhódító diákálmok itt egy milliméterrel is messzebb esnek a holdtól, mint Moszkvában, Londonban, vagy New Yorkban. „Bobogó szívem szimatolja önmaga ős nyomait“ — visszhangzik bennem most is a költő, hogy eljöttem ide, Tornaijára ... miért is ? Önmagam (de talán mégin- kább egy nemzedék, egy korosztály) nyomait keresem itt, s az utat, amely ez indulási pontból vezet a nagyvilágba. Ki hová jutott, ki mit ért el, s ha elért valamit, honnan indult, hová vezetnek vissza ez ősi nyomok ? Mert nézzük csak a kérdést! Adva van itt egy magyar iskola. Egy a sok közül, nem a legrosszabb, nem is a legjobb. Mit végzett ez az iskola, mondjuk az utóbbi tíz esztendőben ? Sokat halljuk mostanában a vádat, hogy a magyar iskolák végzettjei nem tudnak mit kezdeni az életben, hogy nem állják meg helyüket a főiskolákon, s ennélfogva hát nincs is jövője az itteni magyar iskoláknak. Igenis bizonyítani szeretném, mégpedig a hozzám legközelebb álló tornaijai példán: nem is hogy nem igaz ez a legenda, de talán éppenhogy az ellenkezője az igaz. Lássuk a tényeket: XII. folytatás Gyorsan és ügyesen dolgoztak. Neszti eleinte néha lemaradozott, de gyorsan belejött az ütembe, lassú, egyenletes léptekkel hajladozott, egyik kezével felmarkolta a gabonacsomót, másikkal meghúzta a zsineget és, kissé leszorítva térdével a kévét, ügyesen ösz- szekötötte. Gyorsan a félkereszt tetejére dobta. Igyekezett, hogy egy lépéssel se maradjon le a többiektől. Arcát hűvös, ragadós veríték borította, csípte a szemét, fájt a háta és összekarcolt keze, lába égett, szeme káprázott a sárga kalászoktól, de nem állt meg. Csak néha egyenesedett ki egy pillanatra, letörölte arcáról az izzadtságot, szeme elé ernyőzött tenyérrel végignézett a határon, a távolban kéklő magas hegyeken. Laci lehúzta ingét, félmeztelenül, úszónadrágban dolgozott. Megnyalta száraz, poros ajkát és biztatón bólogatott feléje. Amikor felnézett munkájából, elnézte ezt a napról napra nőiesedő, életerős leánytestet, a formás, kemény térdet, a hosszú, izmos combokat. a büszke csípőt. „Milyen erős“ — gondolta magában megelégedéssel. A tarló izzó forróságban úszott, a kalászok titokzatosan suttogtak valamit a maguk nyelvén, forrón, fáradhatatlanul A közeli rét kesernyés illata összevegyült a friss szalma alig érezhető szagával. Laci összerezzent, mikor meghallotta az elnök hangját. — Ezt már szeretem!... Itt tornaijai magyar középek iskola 1950 szeptember Mim elsején nyitotta meg kapuit, öt tanítóval, s kb. 160 tanulóval. Ma, 1964 elején a tanítók száma 42, a tanulódé hozzávetőlegesen 1000. Ennyit az iskoláról. A felsőbb tagozat (akkoriban az ú. n. Tizenegy- éves iskola) 1953-ban kezdett, az első érettségizők 1956-ban hagyták el padjait. Elmúlt tehát azóta tíz esztendő, leérettségizett azóta kb. 250 tanuló. Hol vannak, mit csinálnak, mit értek el a magyar iskolával? Nem állítom, hogy kimutatásom százszázalékosan pontos, hiszen ki tudná a szélrózsa minden irányába szétfutott 250 ember mindegyikének a nyomára bukkani, de az eredmény hozzávetőlegesen így fest: az érettségizettek kb. egyharmada végezte el vagy végzi főiskoláink valamelyikét. Ebből 10 százalék az orvosi vagy mérnöki pályát választotta, egy újabb 10 százalék a pedagógiai főiskolát ill. a Ko- menskfj-egyetem bölcsész vagy természettudományi karát, és egy újabb tíz százalék egyéb (leginkább mező gazdaság i- ekonötniai irányzatú) főiskoláink valamelyikét. Ez hát a végzettek egyharmada. Egy újabb harminc-harmincöt százalék azoknak a száma, akik rendes vagy távhallgatóként végezték el vagy végzik az egykori ú. n. pedagógiai fel- söbbiskolát, pedagógiai intézetet vagy valamely más irányzatú (leginkább mezőgazdasági jellegű), főiskolának ugyan nem számító, de érettségit megkövetelő felsőbb iskolát. Czíczer János matematikus Zsámbok Tamás Az érettségizettek harmadik harmada az, amely belevonható abba a bizonyos kategóriába, hogy „nem érvényesül." Ám ez sem olyan bizonyos, (legalábbis teljes mértékben nem az), hiszen már csak azért is sántít az a nem-érvényesülési teória, mert hol van ma épkézláb ember ebben a minden kézre, minden fejre- szomjas országban, aki nem érvényesülne. Az igazság inkább az, ahogy erre az Oj Szó cikke is rámutatott, hogy éppen a szlovák tannyelvű iskolákban érettségizett magyar anyanyelvű tanulók azok, akik kevésbé bírják az iramot, a különböző főiskolákon. Bizonyítja ezt a tornaijai példa is, hiszen a szlovák tannyelvű iskolába kerülő színmagyar gyereknek éppen elég megküszködni nyelvileg a tananyaggal, arra már sokkal kevesebb ideje jut, hogy elméletileg is foglalkozzon a tudnivalókkal. Itt sem szolgálhatok természetesen konkrét statisztikával, ám annyira éppen eléggé ismerem a helyzetet, s főleg az ott végzett növendékeket (ismerőseimet - barátaimat), kbgy megállapíthassam: igaz ugyan, hogy az ú. n. hivatalnoki pályára (a kispolgárság vágyainak netovábbjára) többen jutottak be a szlovák iskolában végzettek közül (sőt, rossznyelvek szerint még a kvalifikálatlan tanítókban eléggé bővelkedő járásban a pedagógiai állást is bőkezűbben mérték az ott végzetteknek, mégha magyar iskolában kellett is tanítaniuk), a főiskolák tekintetében viszont határozottan felülmúlja a magyar tannyelvű iskola a másikat. Mindezekután induljunk el a nemzedék nyomában. Ki mit csinál, ki meddig jutót t ? P rágában, a műszaki főiskola magfizikai intézetében épp az imént zajlott le a promóció ünnepsége. Majd száz hallgató vonul kifelé az ünnepélyes teremből, boldog, megelégedett mosollyal, közöttük Csata András is, aki néhány évvel ezelőtt még Tornaiján biflázta a matematikát. Boldogok persze a szülők is, egyszerű sajógö- möri munkásemberek, hiszen az sem mindennapi dolog, hogy valakinek főiskolás vagy éppen diplomás fia van, de eleven atomfizikust, hát azt eddig nem hogy Gömörön, de messze a környékén sem láttak. S íme, aki most jön kifelé, Csata András, a magfizika mérnöke. Arról beszélgetünk később, sörözgetés közben, hogy nehéz volt-e a megtett út. De Bandi csak nevet s joviális alakjára mutat, hogy neki aztán meg nem ártottak a vizsgák, el nem szárították, ki nem szikkasztották. Hogy a magyar érettségi befolyásolta-e tanulmányait? Nehéznek nehéz volt megbirkózni a cseh nyelvvel, dehát a Prágában szépszámmal tanuló ázsiai, afrikai fiataloknak vajon köny- nyebb volt-e csak egy hajszállal is? S ami az előnyeit illeti: ahol Czíczer János tanár elvtárs tanította a matematikát, ott nem kell szégyenkeznie a műszaki főiskolára felkerült diáknak. Bizonyítja ezt Farkas (Folytatása a 8. oldalon) Pazderák Bertalan magyarorosz szakos TÓTH ELEMÉR: VIRÁG Virág! Szeretlek és ezt csak így mondom egyszerűen, a késben fájdalom van, — talán egy megölt ember. Virág, a szerelem, jaj, kín-gyöngy napokra fűzve, kék-tiszta virágokat tűzök még a hajadba. Virág! Szeretlek és ezt csak így mondom egyszerűen, a késben fájdalom van, — talán egy megölt ember. BÁRCZI ISTVÁN: HALOTT SIRÁLY A legelő szélén állt a tölgy. Az erdő meg suttogott mögötte. Izmos volt és itt-ott ágatört. őrszem volt: lesett, lesett a völgyre. Csak állt a tölgy magában, koronásán, és jött sziszegve az első golyó. És jött a többi. Ordinäre táncban ördögcsapat jött, lángos, vijjogó. És jöttem én. Fejsze volt vállamon. Sebét kiforrta régen már a háncs. És kuncogtam és vagdaltam vakon. Dongott a tölgy. Dirr-durr! Csapás! Csapás! Halott sirály: forgács hullt szárnyatörten. Szisszent a fejsze, öblösült az ék. És akkor megállt fejszém a görcsben. És láttam reszketni a baltafényt. Borzongtam. Valaki állt mögöttem. Hehe ... kuncogott. No. Ne félj azért. Még nem... Majd... Tudod, ha megöregszel. Megfordultam. És láttam csontkezét. vannak a diákjaink is ... Jól van!... Legalább megkóstolják a munkát... Aztán így a tanulás is jobban ízlik majd .. Igaz-e? Laci nem állhatta szó nélkül. — Nem kell a diákokat félteni, tudnak dolgozni, csakhogy maguk is használhatnák egy kicsit az eszüket, Józsi bátyám! Az elnök gúnyosan mosolygott. — Mit károgsz fiam?! — Csak azt, hogy maguk még nem hallották a kétme- netes, meg a hárommenetes aratás közötti különbségről! — Ahá! Szóval, hogy kritizálni már megtanítottak ... — Amint látja! Váratlanul friss szellő támadt. Könnyebben haladt a félkeresztezés. Nemsokára li- lás felhők bújtak elő a hegyek másnak, és most semmi sem mögül, a szél hullámokat vert hangolta örömre őket. a gabonában. Elsötétedett az „Még csak négy hét... “ — ég, a cséplőgép izgatottan sí- gondolta Laci — „aztán én polt, összehívta az embereket, elutazok, ő pedig ittmarad ...“ Nem messze vakítón cikázott Beletörölte sáros kezét egy le egy villám, megdördült. La- vizes búza-virág-bokrétába, ci egészen addig hordta a ké- melynek virágain ázott kis véket, míg forró nyakán nem méhek gunnyasztottak és várgördültek végig a hűvös eső- ták, hogy újra kisüssön a nap. cseppek Mélyen beszívta a könnyű, Mire fedél alá ért, már égé- tiszta illatot, és leküzdötte szén átázott. Meglepte a mun- ellágyulását, halk szomorúsá- kában beállott csend. Hallga- gát. tott a cséplőgép, nem zörgött _ Azért Józsi bácsival nem a rostáló, csendesen beszél- kellett volna kötekedni! gettek az emberek. Ültek a Fordult felé a lány. szalmakötegeken, és komoran — Jól van no! nézték a tetőről lecsurgó esőt. Megtörölte homlokát. A Leült Neszti mellé. Nem csorgó esőkönnyeket hajára mosolygott rá pajtására. Rég- kente s megcsodálta Neszti óta nem kellett már moso- komolykodó, asszonyi arcát, lyogniuk, hogy tessenek egy- melyet csak neki mutatott, keskeny ösvényen. Beszélgetésük színhelyéül a litasi dűlő végén álló fák csoportját választották, ahol az akácok között három nagy tölgy áll. Eszükbe se jutott soha, hogy titkukat valamikor is falakra bízhatnák, vagy levélpapírra leírhatnák. Találkozásaik egy- egy rét közepén, parkban, a folyóparton, vagy az országút szélén a legnagyobb biztonságban történtek mindig. Egyszerűen beszéltek, fel- készülten a súlyos, nagy szavakra, vagy a csaknem éppoly sokatmondó hallgatásra. — Négy hét múlva elmegyek — kezdte Laci. Elhallgatott mindjárt. Meglátta a lány arcán, a szeme alatt a fáradtságot, a bánat szántotta fényes árkokat. Szemében a selyempuha fényt, melyet csak olyan nők szemmindenki más elől rejtegetett, bogarán látunk, akik titokban titkolt. Arra gondolt, hogy a szenvednek, lány derűs józanságában van — Bizony elmegyek, valami igaz, és dühösen hát- Neszti szájaszéle kissé meg- ravetette a homlokába hullott vonaglott, de sikerült elfojta- tincseket. ni sírását. Meghasadtak a felhők, az — Tudod mit gondoltam?., eső elállt; az ég alján támadt Nem megyek a Főiskolára... fénylő sebből bágyadt-fehér Állást fogok vállalni, aztán sugarak törtek elő és futottak bevonulok, mire te befejezed szét legyező alakba. Laci re- az iskolát, akkorra végzek a peső szívvel figyelte, hogy vi- katonasággal és akkor senki- lágosodik, tisztül az ég; zak- sem állhat utunkba... látott lelke szinte áhítozta a Amíg beszélt, Neszti szemderűt. öldöke magasba futott, és — Gyere, menjünk haza, csodálkozva fennakadt. Kemár nem esik! rekre nyitott szeméből keNeszti megindult. mény pillantás hullt a fiúra. — Gyere — kérte nagyon — Buta! Buta! Buta! halkan a fiú — mondok vala- Szabadjára eresztett női ha- mit... de keressünk egy nyu- ragjában úgy rikoltozott, mint godt helyet. egy eltévedt lúd. Tapogatózó Neszti szótlanul követte a keze megragadott egy száraz ágat, aprókra tördelte és el- hajigálta. Laci elképedve figyelte. — Hallgass, Neszti! — Nem hallgatok! Először is magunkban vagyunk, aztán meg kiabálni akarok, ha éppen akarod tudni. Azért hoztál ide, hogy elmond nekem még egyszer, hogy mennyire szenvedsz, nem tudsz várni... mert azt hiszed, hogy leérettségiztél és a világ ura vagy.. És azt hiszed, hogy másnak semmi sem fáj, más, nem szenved... Csak tel? Egy pillanatra elhallgatott, és torkát köszörülte. A nyaka tövéig vörös volt. Szeméből két kis könnycsepp buggyant elő. Ajkát harapdálva küzdött a feltörő könnyekkel, és nem kockáztatott meg több szót. Ez a zabolátlan érzés megnyilvánulás, megnyugtatta a fiút. Csaknem elmosolyodott, de a lány haragvó pillantása elvette kedvét a tréfálkozástól. — Nesztikém, édes — sóhajtott fel Laci. A t lány méltatlankodva nézett fel rá. — Engem mersz így szólítani? Laci lehajtotta fejét. — Édes Nesztikém. A lány feléje fordította síró arcát, melyen a könnyek nem hagytak nyomot. Szemében napsugár fénylett, s kitágította a kék íriszeket. Ajkán és remegő állán kislányos fintor játszott. Fejét felemelte, homlokát kínálta a fiú felé. — Megcsókolsz és többé ilyet nem is gondolsz!
