Új Ifjúság, 1964 (13. évfolyam, 1-52. szám)

1964-10-06 / 40. szám

iMnrlrícfi a h&W™ ^ ^ .■ASV.V.V.W.V.VAV.V.V.V.V.V.VAVAW.V.V.V.V.V.'.V.V. Madách Imre száz éve halott s nagy müvét, AZ EMBER TRAGÉDIÁJÁ-T nyolcvanegy évvel ezelőtt mutatta be a Nemzeti Színház. Madách halá­la után egy híján húsz eszten­dőnek kellett eltelnie, míg színházi viszonyaink megéret - tek a TRAGÉDIA előadására s Paulay Ede rendezői zsenije felfedezte benne a nagyszerű színpadi lehetőségeket. Madách müvének rendezői elképzelései, színpadi előadásai a magyar színészet korszak­váltást jelentő határkövei, Adám, Éva, Lucifer szerepei pedig legnagyobb színészeink tehetségét próbára tevő, becs­vágyát növelő nagy művészi alkalmakká váltak. Paulay működése a meinin- geni korszakra esik. A meinin- geniek hatására megnő a pom­pázó díszletek iránti igény, s ennek kielégítésére 1875-ben Drezdából gépeket hozatnak, melyeknek segítségével hold és napfény, felhővonulás és víz- hullámzás illúzióját lehet kel­teni. Paulaynak a meiningeniek mellett Heinrich Laube, a nagy bécsi színházi reformátor volt a mintaképe; aki a színpadi beszédet és az összjátékot a színház legfontosabb tényező­jévé avatja. Paulay az ő nyo­mán kezdi el harcát a termé­szetes beszédért és a homogén összjátékért. Arra törekedett, hogy minden olyan legyen a színpadon, mint az életben. Az álpátoszos szavalás helyett em­beri hangon kezdtek beszélni színészei, a hatalmas operai taglejtések helyett közvetle­nebb gesztusokat alkalmaztak, elmaradt a fogak csikorgatása és a szemek forgatása, egysze­rűbb lett a mimika is. Paulay a Laube színházában megren­dezett a régi német dráma cik­lusának példájára szervezi meg a magyar dráma ciklusát, mely­nek keretében drámairodai - műnk sok régi értékét menti át az utókornak. így mutatta be 1883. szeptember 21-én AZ EMBER TRAGÉDIÁI A -T s né­hány évvel később a CSONGOR ÉS TÜNDE-T. A TRAGÉDIA színpadi pálya­futásának fontos állomásai Hevesi Sándor rendezései. A kiváló, haladó színházi szak­ember háromszor rendezi a TRAGÉDIÁT, 1908-ban a Nép­színházban, 1923-ban és 1926- ban a Nemzeti Színházban. A népszínházi előadás a tagolás­ban hoz újat, de az egyes szí­nek értelmezésében még Pau- layt követi. Hevesi a bibliai képeket elő és utójátéknak fogta fel s az I. felvonásba a három ókori képet, a II.-ba a közép- és újkort helyezte a bizánci képtől a francia for­radalomig, a III. felvonás pedig a londoni színtől az eszkimó jelenetig tartott, tehát a jelen és jövő színeit foglalta magá­ba. A húszas évekig lankad az érdeklődés Madách müve iránt. Amikor 1922-ben Hevesi elfog­lalja a Nemzeti Színház igaz­gatói székét, első dolga a TRAGÉDIA újrarendezése. Madách születésének 100. év­fordulóján adják elő új rende­zésben a nagy müvet, s 1923 január 22. jelentős dátum a magyar színészet történetében is. Hevesi az európai modern művészi törekvésekhez kapcso­lódó, a modern világszínház nagy lehetőségeivel kecsegtető előadást komponált. „Az ember tragédiája — írja Hevesi — nem történelmi arc- képcsarnok, nem látványos, képsorozat, nem történelmi korfestés, hanem mindennél több, nagyobb, költöibb valami: az ember örök küzdelme Ádám álmában, változó víziókban. Ennélfogva az egész színpadi beállításnak, hogy ne mondjam, szimbolikusnak kell lennie, egyúttal álomszerűnek, mert hiszen Ádám majdnem minden kép végén fölébred, vagy lega­lább is föleszmél. A képeken belül is a költő nem egyszer olyan időbeli ugrást tesz, — a sűrítés kedvéért —, hogy a naturalisztikus vagy realiszti­kus beállításnak itt föltétlenül csődöt kell mondania. Az új Ember Tragédiája tehát nem egyes korképek sorozatából, hanem Ádám leikéből — álmá­ból és vízióiból építi fel a szín­padi keretet s abból szerkeszti meg az egyes jeleneteket... Az idézetből kitetszik a He­vesi féle TRAGÉDI A-elöadás korszakos jelentősége. Hevesi nemcsak Paulaynak a meinin- genieken iskolázott stílusával szakít, de a naturalista berög­ződésekkel is. Hevesi a modern színház felől közeledik a TRA­GÉDIÁHOZ, felfedezi benne a nagy lírát s a nagy emberi belső küzdelmet, vívódást. Mint Jessner, aki III. Richárd véres indulatait az egész darabon végighúzódó, domináló vérvö­rös színnel szimbolizálta, He­vesi is színekkel fejezte ki a jelenetek hangulatait. „Egyip­tom sárga és kék: a puszták homokja és a sivatag égboltja. Athén kék és fehér, Róma fe­hér, vörös és arany. Bizánc kék és arany, Párizs vörös és feke­te (egy felgyújtott üszkös vi­lág, mely feketén füstölög fel a veres égre), míg végre Lon­donban a szabad verseny vilá­gában szinte észbontó tarkaság árulkodik, hogy aztán a fa­lanszterben a tudomány min­dent alumínium-szürkévé sá­passzon". Hevesi Ádám felfogásában az expresszionizmus nagy betűvel irt Ember kultusza kap hangot s Ádám látomásait, vízióit a szürrealizmus asszociációs technikája felől közelíti meg. Ehhez az elképzeléséhez min­den bizonnyal hozzájárulhatott a NYUGAT Madách emlékszá­mából Roheim több vonatko­zásban vitatható (a freudista álomfejtés pszichológiai alap­ján igyekszik megmagyarázni Ádám jellemfejlődését) nagyon érdekes tanulmánya, amely a szabad képzettársítások elmé­letével befolyásolta Hevesit. Az új rendezői felfogás nem Lucifer intrikáira, hanem Ádám küzdelmeire teszi a hangsúlyt, s Ódry Árpád a líraiságot és a drámaiságot, a gondolati el­mélyülést és a romantikus lán­golást egybeötvöző alakításá­ban méltó szövetségest talált a rendező. A Tragédia első, a mű társa­dalomszemléletét, dialektikáját helyesen értelmező rendezői kísérlete Hont Ferenc nevéhez fűződik, aki 1937-es szabadtéri rendezésében — élve a hatal­mas színpad és nézőtér szceni­kai lehetőségeivel — a töme­gek drámájaként vitte színpad­ra Madách müvét. Ennek akkor — a fasizmus előretörése ide­jén — megvolt a maga haladó momentuma, A Nemzeti Színház száz éves jubileumára Németh Antal ren­dezi át a Tragédiát, lényegében Hevesi 1923-as stilizált színpa­dához kíván visszatérni, de az előadásba sok koturnusos elem kerül. A felszabadulás után először 1947-ben újítja fel a Nemzeti Színház Madách művét, Both Béla rendezésében. Az előadás a kor színházi viszonyait, el­méleti ellentmondásait tükrözi: a szimbolizálás és a naturaliz­mus sajátságos keveréke volt. Ezután nyolc évig nem került színre Madách halhatatlan mű­ve az ország első színpadán. A személyi kultusz dogmatikus kultúrpolitikája kiutasította a TRAGÉDIÁT haladó hagyomá­nyaink közül s nemcsak azért, mert nem tudott mit kezdeni a sémák szerint gondolkodó dogmatikus kultúrpolitika Madách mondanivalójával, ha­nem azért is, mert a mű ro­mantikus művészi koncepcióját nem tudta belegyömöszölni az egyedül lehetséges formának kikiáltott realizmus centrikus felfogás szűk Procrusteságyá- ba. Az 1955-ös felújításkor né­hány előadás után Rákosi újra levetette a műsorról a darabot, mert „veszélyesnek" találta mondanivalóját. A TRAGÉDIA mai korszerű rendezői felfogásának alapjait, mellyel Major Tamás tanulmá­nya foglalkozik, ő rakta le az 1960-as szegedi szabadtéri já­tékok alkalmával. Ehhez első lépés kétségtelenül az, hogy Major drámai cselekménnyé fejleszti a cselekményt. Ez mi­nőségi változást jelent a TRAGÉDIA színpadi pályafutá­sában. Major rendezői pálcája a történelmi revűsor mögül előparancsolja az egységes drámai cselekményt. Ezt három dologgal éri el: Lucifer szere­pének új felfogásával, a törté­nelmi színek közötti merev válaszfalak lebontásával és a mű alapkonfliktusainak helyes felismerésével és exponálásá­val. A rendezők eddig nem tud­tak mit kezdeni a történelmi színek befejező soraival. Ádám és Lucifer kilépnek történelmi szerepükből s mint — bár szubjektív szemlélőként, de mint kívülállók — értékelik a történteket. Csak egy gesz­tus, s máris megoldva a döntő dramaturgiai és rendezői kér­dés. Ádám is, Lucifer is levetik történelmi kosztümjeiket és Adómmá és Luciferré válva mondják el értékeléseiket. így kiküszöbölődik a cselekmény szaggatottsága, elmosódnak a tablók, s érzékelhetőbbé válik a mondanivaló. A felszabadulás óta Ádám szerepét Básti Lajos, Bessenyei Ferenc és Ladányi Ferenc, Évát Lukács Margit és Szörényi Éva, Lucifert Balázs Samu, Major Tamás és Ungvári László ala­kították. A Madách évfordulóra készült jubileumi előadáson Sinkovits Imre, Váradi Hédi és Kálmán György mutatkoznak be a legendás szerepekben s Major Tamás rendezi az elő­adást. OSVÄTH BÉLA Egy forradalmár élete Z. HOLOTIKOVÁ KÖNYVE Nem volt könnyű feladata Zdenka Holotiková elvtársnő­nek, amikor Steiner Gábor életrajzának megírására vállal­kozott. A szerző nem elégedett meg a rendelkezésére álló párt- és irodalomtörténeti anyaggal, hanem időt és fárad­ságot nem kiméivé személyesen járta be azokat a vidékeket ahol a nagy forradalmár élt, dolgozott, szervezett és küz­dött. Kevésbé ismert vagy ed­dig ismeretlen adatokat tudott meg életkörülményeiről és munkásságáról, amivel szerves egésszé sikerült művét alkot­nia. Adatgyűjtési tevékenysége során a szerzőnek nyelvi ne­hézségeket is le kellett küzde­nie, hiszen cseh származású és nem ismeri a magyar nyelvet. Pedig Steiner Gábor szűkebb működését főként Dél-Szlová- kia magyarlakta vidékein fej­tette ki, s így érthető, hogy a Steinerre visszaemlékező idő­sebb nemzedék csak törve be­szél szlovákul, vagy csehül. Annál nagyobb a szerző érde­me, hogy ezeket az akadályo­STEINER GÁBORRÓL kát is legyűrte. A magyar kör­nyezetből kikerült Steiner Gá­bor életművének értékelése Holotiková mélységes eszmei meggyőződését, proletár nem­zetköziségét és elfogulatlan politikai érettségét bizonyítja. Holotiková Steiner-életrajza azonban nemcsak a forradal­már személyére szorítkozik, hanem az olvasó előtt feltárul a délszlovákiai mezőgazdasági dolgozók sanyarú sorsa, elnyo­matása, jogfosztottsága is. Felelevenednek előttünk az egykori magyar kubikosok, a földtúrók, az idénymunkások szánalmas alakjai, akiket a mai nemzedék már csak hírből- hallásból ismer. így Holotíko- vának 'sem lehettek róluk sze­mélyes élményei. Adatgyűjtése során azonban annyira megsze­rette az egykori nagybirtokok zselléreit, s a tanyák paraszt­jait, hogy szinte beleélte ma­gát környezetükbe. És ez őszinte érdeklődés áthatja az egész müvet. Szeretettel és tisztelettel emlékezik meg a fiatal törté­nész Steiner Gáborról mint emberről és forradalmárról is. Találóan jellemzi törhetetlen harcosságát, amikor a vízből kihúzott fuldoklóhoz hasonlít­ja, aki — minden emberi logi­ka ellenére — újból az örvény­lő mélyvizet keresi. Valóban csak mindenre elszánt, a nagy eszmétől áthatott kommunista képes Steiner-féle „öngyilkos­ságra". Mert amikor Horthy ék vészbírósága 1919-ben Buda­pesten halálra ítélte, szökése után visszatért Komáromba és a fiatal Csehszlovákiában foly­tatta tevékenységét, amelyet Magyarországon abba kellett hagynia. Pedig nős volt, csa­ládja volt, mégis a harcot, a kockázatot választotta a nyugalom helyett. Holotiková a nagy forradalmár hétköznap­jaival is megismertet, az em­berrel, aki gyermeki módon tudott örülni az életnek, a ter­mészet szépségeinek. Az emberi jogokat és méltó­ságot lábbal tiprö fasiszták nemzetgyűlési képviselői men­telmi jogától is megfosztották az elszánt forradalmárt, akinek nem adatott meg, hogy meg­élje a hőn óhajtott felszaba­dulást. A náci köpök 1939. már­cius 30-án Prágában letartóz­tatták és több milliónyi sors­társával egyetemben koncent* rációs táborba hurcolták, hogy elhallgattassák. Steiner Gábort 1943. október 8-án gyilkolták le bestiális módon a buchen- waldi haláltáborban, 57 éves korában. Fogolytársai, akik át­vészelték a halálgyár borzal­mait, elmondották, hogy elhaló hangon akkor is a Szovjetuniót éltette, amikor szembenézett a kivégző SS-pribékek géppisz­tolyának csövével. Közeleg Steiner Gábor halá­lának évfordulója. Álljunk meg mi is egy szóra és adózzunk egy percig kegyelettel a nagy forradalmárnak, akinek vére értünk is, mindnyájunkért hul­lott. Zdenka Holotíkovának e hősi életművet megrajzoló tanulsá­gos és érdekfeszítő könyvét az ifjúságnak is figyelmébe ajánl­juk. Az eredeti mű „Život revo­lucionára“ címen jelent meg a Szlovákiai Politikai Könyv­kiadó gondozásában. Magyarra a nemrégen elhunyt Tóth Tibor fordította „Steiner Gábor — Egy forradalmár élete" címen. Olyan dátum ez & magyar nemzet történetében, amelyet elfelejteni soha-soha nem le­het. Olyan, amelyre az egész világ részvéttel, szeretettel és őszinte csodálattal emlékezik. Igen, csodálattal! Hiszen egy olyan lángész költözött el ezen a napon az élők sorából, aki­nek verses drámáját tizennégy nyelvre fordították le, s már csaknem minden nagyobb szín­házban előadták. S amikor a magyar, német, orosz, cseh, olasz vagy bármilyen más nyel­vű előadás után legördül a füg­göny, s felharsan a szűnni nem akaró taps, a közönség Őt kö­1864. szönti. Őt, az frőt, a költőt, az Embert: Madách Imrét. A magyar köznemesség egyik legrangosabb rétegéhez tarto­zott, ahhoz, amely vagyon és származás szerint akár arisz­tokratának is tekinthette ma­gát. De nem tette! Tanult, ügy- védkedett, a „Pesti Hírlap"-ba Írogatott. Megnősült, de házas­sága nem sikerült. S milyen hatással volt lelkiéletére a sok­sok csapás, amely oly rövid idő alatt érte; a haza romlása, két testvérének elvesztése, a bör­tön, családi életének feldűlása. De környezete előtt magába zárta szenvedéseit Költemé­nyeiben sem panaszolta el őket. Csak itt-ott világítja meg egy- egy sor lelke sötét fájdalmát. Egy helyen így ír: Ellenállottam nőnek, hogy könyörge, Szerettemet hallgattam, mint zokog. Most már jöhet sorsomnak bármi vége, Nyugodtan várom, óh erős vagyok1 Elfásult, de nem esett két­ségbe. Erős volt. Tűrte a rá mért csapásokat, „s mind a rú­gást, mellyel méltatlanok bán­talmazzák a tűrő érdemet“. Amíg meg nem született „Az ember tragédiája“, még legszű­kebb környezete is alig tudta, mi forr benne. Csak titokban írt. És amikor Arany János fel­fedezte a mű nagyságát, várat­lanul hódította meg a nemze­tet. 1861-ben Emich Gusztáv kia­dásában Pesten megjelentek a Tragédia első példányai. S ami­re a költő még gondolni sem mert: Paulay Ede színrevitte .Az ember tragédiájáét a Nem­zeti Színházban. 1883. szeptember 21-ét írták akkor. De Madách — már nem élt. S a világ színpadai egymás után tűzték műsorra Madách halhatatlan művét. 1892: Ham­burg, Bécs, Prága; 1893: Ber­lin; 1903: Bécs; 1914: Zágráb; 1926: Pozsony; 1934: Bécs; 1937: Hamburg; 1939: Berlin; 1940: Frankfurt. Ezenkívül bemutatta a bécsi- prágai és a müncheni rádió is. Tíz évvel a szabadságharc bukása után a „Politikai hitval­láséban így ír: „Vannak álta­lános elvek, melyeket még hasznosság tekintetéből is fel­adni tilos, melyekért meghalni nemcsak egyeseknek köteles­ség, de melyek elárulásával nemzetnek is életet váltani ha­lál helyett gyalázat, mert a lá­vák között nem a legfőbb az élet...“ Ezért az elvéért került a bör­tönbe. Azért, mert egy polití-' kai menekültnek — Kossuth titkárának — menedéket nyúj­tott. Ez volt hát Madách! Legyünk büszkék rá! Csak ügy, mint ahogy a cseh ember büszkén mondja: Nezval a mi­énk! Mint ahogy a német em­ber a világért oda nem adná Schillert vagy Goethét. Mint ahogy az orosz közönség máig is rajongó híve Puskinnak. Cse- hovnak vagy Gogolnak. Le­gyünk mi is büszkék Madách Imrére! Mert ö a miénk! Dráfi Mátyás Gál Sándor: Három nap emlékei A víz a legnagyszerűbb! A víz izgató nyugalom. Lényege, hogy elmerülhetek benne.. Az elmerülés hasonló az álomhoz, vagy a ha­lálhoz, amit csak sejtek. Egy hullám szájon csapott. A klór íze a gyomromig ért. Elborzadt tőle mindenem. Mintha az életemet fertőtlenítették volna.-0­Feküdtem hanyatt sokáig, s végül már úgy éreztem, hogy én vagyon fent, s az ég alattam. Ez az érzés va­lami vers reflexiója, de most nem számít. Mint ahogy nem számít az sem, hogy a fűben fekszem, s az emlé­keimből próbálom felépíteni a sejtelmek tonnás váro­sát. Egyedül vagyok, s ez jó. Vagy talán mégse...?-O­A kövek olyan kemények, hogy az már nem is fáj. A kövek — kövek. Nem vitatkoznak. Költészetük kétezer méter magasra emelte az ember világát. Ha jobban meggondolom, sok mindenben példát vehetnénk tőlük. Ha erkölcsről beszélünk, s magatar­tásról, kiváltképpen.-0­Az ember mindien csúcsot meghódít. Ez azért van, mert kicsinek érzi magát. S a csúcson, ha felért, azt hiszi, hogy győzött. Pedig csak szeretné legyőzni a csúcsokat. Valaki egy követ cipelt magával, arra állt, hogy ti­zenöt centivel magasabb legyen a hegyeknél. A hegyek nem tiltakoznak. De ha kedvük támad, lezúdulnak, és magukkal sodorják azokat, akik tizenöt centivel fölé­jük szeretnének magasodni.-O­A fenyvesek túl komorak ma. „Zöld szelek! S ti mély zöld ágak!" Mondd, Garcia Lorca, mondd, a te tájad áhitatos zöldje hasonlít-e ehhez? Mese ugye? Kcmor, zöld mese. A Hold éles sarló-árnyék. A fenyves: titok. Gyantaillatú varázslat. „Zöld szelek! S ti mély zöld ágak!“ A fenyvesek fölött az éjszaka is zöld, Garcia Lorca.-0­Aki ember, azért él, hogy emlékeket gyűjtsön. Én most a hegyek emlékét szívom magamba: esővel, köd­del, viharral, napfénnyel, ózonnal, szerelemmel... A boróka illatát külön is próbálgatom. Fölkavarom, s várom lassú elnyugvását sejtjeimben. A hegyek emlékét gyűjtöm, amelyek egyszer olyan szépek és simák lesznek, mint a könyvek lapjai.-0­A harmadik napon húnyd le a szemed. Ne gondolj arra, hogy az autóbusz orra a hazai utak irányába for­dul. Hunyd le a szemed, s az Öriás-vízesés robáját őrizd a szívedben. S ha hazaértél, zárd magadra az ajtót. október 2.

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom