Új Ifjúság, 1964 (13. évfolyam, 1-52. szám)
1964-01-28 / 4. szám
Tompa Mihály szobra Hanván Imre. Az „új" kastély százötven éves, a költő atyja építette. A hajdani várkastély a múlté. Az udvaron modern iskola, sok fürge gyerek. Körülötte, beleolvadva kicsi erdőbe, szántóföldbe a valamikori park. Ma játszótér. Tavasszal majálisok helye. Keresem a költőt a parkban, ahol bolyongva tűnődött az emberiség, a haza — s enmaga sorsán; a kopasz fák nem szólalnak meg, magamnak kell idéznem őt. Sírja és a sír fölött a kiterjesztett karú bronz Ádám ott áll a domb közepén, messzire láthatóan. Ápolják, őrzik. Rajta csak egy név: MADÁCH. Imre, a hullámos nógrádi táj, amelyben annyit gyönyörködött, lejtős rétek, pici, befogott patak, az Ipolyig lefutó dombsorok, a messzi honti hegyek. A szomszéd völgy, ódától, a szklabonyi határ, Mikszáth Szklabonyája. Gyerekek hógolyóznak vidám visongással, a Madáchjobbá- gyok utódai. Szlovákul köszönnek, illedelmesen, messziről. Dobálózunk egymással, nevetve dobnak vissza. Puffan. S egy kis szünetben: — Tudjátok, ki volt ez a Madách ? Tűnődve, s barátságosan pillognak. De az iskolában senki sem mondta, tudni meg csak az öregek tudják. Szeretnének felelni. Két téli látogatás AHOL MADÁCH SZÜLETETT S AHOL TOMPA MEGHALT Az Ipoly kanyargós partján lehullott a hó, a kis folyócskát jég lepte. A korponai dombsor halavány egén, fel a Szitnyáig, megszürkültek a fellegek, a Nap fagyos takarékossággal bujkál. A szürke autóbuszban azonban, amely a losonci állomás mellől vág neki a sztrego- vai útnak, nem fagy be a beszélgető kedv s négy falu hosszán keresztül mulatnak a népek magyarul, szlovákul, egy rappi emberen, aki traktoros létére lovagolni próbált, s az elkeseredett állat rögtön le is vetette a hóba. — Nem bírja a ló a benzinszagot — böcög egy bárány- gallétos palóc — nyer gelte vôňa meg a traktorát! — Ammeg lehet, hogy a 16- szagot nem állya! — rá a másik. Vidám lelkülettel kecmer- günk hát ki a kocsiból s ez gyorsan vész el a kékkői hegyek között, hogy az alsószt'e- govai vendéglő ajtajában hagyjon bennünket. Kicsi borovicska nagy-jót tesz ilyenkor. Lépkedünk a dombon felfelé, toronyiránt. A barokksüveges, fehérfalú lutemnus templomot uralja a táj, messzire látszik. A Madáchok temploma volt ez, s mellette a Madách-uraságok kéttornyú kastélya. Zarándokút a mai. A tiszteletes úr az almafáiról rázza le az ágakat bontó, súlyos hódunnát, magasról, létra tetejéről, de lelépked róla szívesen, mihelyst ismeretlent lát, s hallja ezt a nevet mondani: Madách: S hozza is már az öreg terhplomkulcsot nagyon szerényen, nagyon kedvesen és nagyon szakszerűen mutassa meg kincseit; elsőül ama ritka - szép, aranyozott faragású, dús reneszánsz oltárt, amely mind történelmi emléknek, mind műdarabnak elsőrendű munka: S néhány percre, kegyeletből, a Madáchok, s a Libertsevek padjából, festett címereik alól méregetjük a templom belsőt. Szép ez így, még lágyan szórt téli fényben is. Ötszáz évig éltek itt a Madáchok. Az ó szellemüket keresem, a ma is élőt. A kis templomkert szomszédságában a kastély, ahol született, szeretett, lakott, alkotott legnagyobbja, Imre fia, — Itt, ez a szobor, kié lehetett? Egy fiú szeme megcsillan. Tudja. Sok hasonló szobrot lát mostanában Losonctól Zólyomig, s azonosít: — Partizán volt, a németek lőtték agyon. S tovább hógolyózunk. Ezzel a tudomással ballagok be aztán a tanítóhoz a kastély toronyszobájába. Kedves fiatalember, losonci sarj, magyarul is beszél. Ő mindent tud Madáchról, amit pedagógusnak és sztrego- vainak a Madách-emlékév küszöbén tudnia kell. Büszke rá, hogy abban a lakásban él, családostul, amelyben a költő lakott. Kisgyermek-holmik száradnak a toronyszobában, meg iskola. — Ebben a toronyszobában írta — mutat körül, s mindketten tudjuk, ki írt, s mit írt. Hűvös belső folyosó. A középső nagyteremben, a hajdani ebédlőben, raktár. — Már nem sokáig — közli a fiatal tanító. — A költő halálának százados fordulójára itt múzeum lesz, ünnepségek keretében nyitják meg. Már jártak itt Bratislavából, Pestről akadémikusok, bizottsági tagok. Rendbehozzák a kastélyt, a parkot, emléktáblát helyeznek el. Megbecsüljük Madáchot. — Meg kellene a gyerekeknek is magyarázni, a friss nemzedéknek, hogy ők is tudják. — Nincs benn a tantervben — mosolygott halványan —, de majd segítünk rajta, itt, Sztregován. Az öregek még emlékeznek Madáchékra, persze őket is elsősorban a családi vonatkozások érdekelték, hisz sokan zsellérek voltak. Tudják, hogy volt nagy költő is a családban. Ojra szállingózik a hó, de tavaszi reménységekkel búcsúzunk. Ünnepségek lesznek, két ország szellemi követei találkoznak majd itt. Kinn, a tornácon ülünk. Ama tornácok egyike ez, amelyet irodalomtörténet szentelt meg, s amelynek könyöklőjéről egy hatalmas termetű nagyindulatxí férfi tizenhat esztendőn keresztül vívódó, benső világát és egy zsandáros korszak külső, rossz világát. Itt elmélkedett, itt indulat osko dot t. Repült innen részeg kocsis, emelt ki a papi gazda nyeregből hetvenkedő falusi bírót, itatta mosolyogva feketekávéval fejcsóváló udvarosát és etetett galambokat, tűnődött gólyák fészekrakásán. A hanvai pap lakásának oszlopos szőlővel futtatott tornácán ülünk, a Tompa Mihályén, Rimaszombatból Rozsnyóra menet tériünk be ebbe a kis gö- möri faluba. A megtartó kegyelet, a költő iránti szeretet nyoma mindenütt. A ragyogóan gondozott parókia, falán a márványtáblával: Itt lelkészkedett Tompa Mihály 1852—1868 között — művészi mellszobor a templomkert feljárójánál, s a temetők ért ben Tompának és feleségének az úgy szeretett Saldos Emíliának síroszlopa a maga gondozottságával, mind, nagyon beszédes. Itt a költő ma is él! Eleven emlék, hatóerő, a mindennapok adomáiba belefüzött, hús-vér, tisztelt ember. A költőt szeretik, a papot tisztelik, az indulatos, igazságtevő embert még ma is félik benne a hanvaiak. Amikor a kalákában sírgödröt ásó, tucatnyi, feketeruhás, barátságos hanvaiakkal, ezekkel az ízesen palóc-szavú, a komolyságot tréfás kedvre azonnal váltó férfiakkal, hazatérőben, hosszú beszélgetésbe fogunk, az ásónyélre támaszkodva úgy szólották az ö Tompájukról, mintha csak a múlt években távozott volna tólük. Ma is idézik a híres mondást, amit Tompa mondott egy alföldi hívő küldöttségnek: — Nem megyek innen már sehová. A hanvai pap hamvai Hanván hamvadnak el. Büszkék erre a mondásra. Ezen a történeten pedig még ma is mosolyognak: — Keresi egy nap Varga József kurátor felesége az urát. Szomszédban, kocsmában, szérűben, de se égen, se földön az ember. Ekkor kopogtat be a paphoz: „Álló nap kajtatom az emberemet. Nem látta-e tiszteletes uram?“ Tompa ösz- szeráncolta a homlokát: „Ejnye — bosszankodott — hát nem bennfelejtettem a magtárban? Mert hiányzott ám krajcár a perselyből elszámoláskor. Hol az Isten pénze, Józsi? — kérdeztem tőle, de nem tudott felelni. Hát becsuktam egy órácskára s nem ott maradt valahogy? Egy nap lett az órából, de azóta bizton megtalálta már az Isten pénzit. No. gyere ki, Józsi!" Magnetofon kell majd ide Rimaszombatból a tavaszon, szalagra venni a hanvai szót, ahogy ezeket az élő anekdotákat elmondják, forgatják, ízesítik ma is. ... Majd ismét a tornácon ülünk, pompás lakodalmi torta mellett, az imént hozták ajándékba. A zsandárok is itt fogták el Tompát a tornácon, amikor a falu szerint „éppen a csillagokban olvasott". Az első osztrák csak besettenkedett a kapun, felmérte a papot, s mert roppantnak találta, még hármat hozott segítségül. De a pap nem ellenkezett, engedelmesen ment velük a kassai börtönig. A gólya-versért vitték. — Ott a gólyafészek — mutat a méltó utód, Szakáll János, a csűr tetejére — innen A rimaszombati Tompa szobor nézegette Tompa mindennap a gólyát. Megvan hát a gólyafészek! Ha nem is ugyanaz, amelyet még a Tompa gólyái raktak, ha a régi nádszálak, füvek, puha- pihék el is fúvódtak a tenger időben — száz esztendeje ennek is —, de a falu kegyelete ma is őrzi a régi csűrt s a meg- énekelt gólyák ük-unokáinak ad szeretettel szállást minden esztendőben, békében és hadviselés idején. Rendre visszaszállnak a gólya-ükunokák a régi fészekbe minden tavaszon, a hanvaiak meg-megigazítják, újjal pótolják a fonadékot, a Sajó-part járói. Soha ilyen akkurátus, masszív gólyafészket, mint a hanvaiaké! Egyik a csűr innenső, a másik a túlsó ormán. — Sőt, három van már, mert azóta egy harmadikat is alapítottunk! Áll a csűr, a telek is körülötte, kifut egyenest a folyóhoz. Éppen havas kukoricaszárak támaszkodnak egymásnak rajta apró sátrakként, mintha mindegyik egy-egy kis meleg házikó lenne, a kegyelet s hű megtartás emlékházacskája. Szombathy Viktor IRODALMI PÁLYÁZAT A Kis Építő szerkesztősége a pionírszervezet fennállásának 15. évfordulója alkalmából gyermekirodalmi pályázatot hirdet az i alábbi irodalmi műfajokra. 1. PRÓZA: MESE VAGY TÖRTÉNET, ESETLEG EGY- FELVONÄSOS JELENET. 2. KÖLTÉSZET: VERSES MESE, ELBESZÉLŐ KÖLTEMÉNY VAGY VERSCIKLUS. Mind a prózai mind a költészeti részben első díj 700 Kčs, második díj 500 Kčs, harmadik díj 300 Kčs. A szerkesztőség a közölt munkákért ezenkívül rendes honoráriumot fizet. Az irodalmi müvek terjedelme 1—6 gépelt oldal lehet. A pályázaton minden csehszlovák állampolgár részt vehet ilyan irodalmi müvekkel, amelyek eddig nyomtatásban nem jelentek meg. A pályázat jeligés. Azokat az irodalmi müveket, amelyek díjat nem nyernek, de a bíráló bizottság értékesnek tart, a Kis Építő a verseny kiértékelése után közli. Az irodalmi müvek beküldési határideje: 1964. április 30. A KIS ÉPlTÖ szerkesztősége, Bratislava, Pražská 9. — mmm-.nm? VI. folytatás Kéz a kézben szaladtak a tér felé... A tér sétányán lassan emelkedő, őszes fej jelent meg. Ostoros, a magyar irodalom tanára éppen befejezte szokásos pihenését az egyik pádon s indulni készült. Amikor meglátta őket, visszaült. — Ide, ide... mellém! Neszti a gyermekek sajátos képmutató tehetségével egyszeriben rendbe hozta kissé zilált külsejét, eltüntette arcáról megcsalt-nő haragját. — Itt vagyunk tanár úr kérem ... Leültek mellé. Egyikőjük jobbról, másikójuk balról Ostoros, amint ott ült közöttük, olyan volt, mint máskor: kellemes jelenség, bár kissé elmosódott, bizonytalan körvonalú, mint mindazok a földi lények, akiket nem Nesztinek, avagy Lacinak hívnak. Hangja kellemesen rekedtes volt, de közvetlenségével már régen megnyerte a fiatalokat. — Látom, még mindig jó barátok vagytok ... — Igen, a mi barátságunk már régóta tart..., de nem veszélyes, tanár elvtárs kérem ... mi úgy vagyunk ... Laci maga is érezte, hogy hangja túlságosan hangos és hazugul hetvenkedő A tanár dülledt szürke szeme kérdően nézett az övébe. Ez a tekintet feszélyezte: tisztán, felhőtlenül sugárzott, mintha az a jótékonyan oltalmazó tiszteletköd, melybe a titkokat rejtő gyermekek szüleik, nevelőik elől burkolózni szoktak, egyszeriben szertefoszlott volna. — Két nap múlva érettségiztek ... aztán huss! ... Elmentek, elhagyjátok a mi városkánkat ... Nem búsulsz emiatt Lackó? — Az érettségi miatt? ... De kérem... — Bizony. Elhagyod az iskolát. És ez évről évre jobban fog fájni. A városka, a Diák Otthon ... Nesztike ... Majd megtudod te is, milyen ritka az olyan barát, akivel évről évre veszekedés nélkül barátkozhatunk ... Jól teszed, ha továbbtanulsz, kell a mezőgazdasági mérnök .. Ugye Nyit- rába mégy? Miközben beszélt lélegzetet vett egy-egy mondat után, úgy próbált lassan beszélni. — Várj csak egy kicsit! Szeretnék elmagyarázni nektek egyet-mást a ti barátságotokkal kapcsolatban ... Tudjátok a barátság nagyon kényes portéka ... Könnyen összetörik . .. Várj csak!... Volt egy kis barátnőm ... Katka ... Igen-igen ... Pozsár Kati volt a becsületes neve, csakhát én Katkának neveztem ... Szóval ez a kislány egyszer írt nekem egy levelet... Egy egészen ártatlan kis levélkét __ Még talán az sem volt benne, hogy csókol: Kati... Szóval a levelet felbontották... A nénikém bontotta fel. Nem történt semmi. De az a tény, hogy felbontották ezt a levelet azt eredményezte, hogy a mi barátságunk lassan-lassan szertefoszlott ... Nem is tudom hogyan, de szertefoszlott... Értitek? Laci értő képpel bólintott, s igyekezett becsületesen figyelni, de akárhogyan iparkodott is, az „összetörik" szónál elvesztette a kapcsolatot. Gondolatban újra visszament az Egészségügyi Intézetbe, oda, ahol a nővér közölte, hogy .. . „Vigyázzon, megint tegezni fogom". Közben bólogatott, s tekintete, melyben tanítványi igyekezet sugárzott, a tanár arcáról a bokorra vándorolt, majd meg az új autóbusz-állomás oszlopcsarnokára. solygott. Valamit arról magyarázkodott, hogy szakköri foglalkozásra kel! mennie. Felállt. Tiszteletteljes tekintettel búcsúzott a tanártól. Elköszönt Lacitól is, kezét úgy engedte — Én úgy gondolom tanár úr kérem — magyarázta Neszti — hogy Laci elmegy Nyitrába tanulni, távol lesz igaz, de talán éppen ez a távolság megszépíti, állandósítja majd barátságunkat ... Legalább tudjuk majd egymásról, hogy következetesek, állhatatosak is tudunk lenni, ha éppen szükséges ... — Igen, igen, csakhogy maholnap itt az érettségi... Erre kell gondolni!... Aztán Nyit- rában még felvételi vizsgát kell tenni... Laci felkapta a fejét, öntudatosan kijelentette: — Sikerülni fog! Neszti most már nem moát pajtásának, mintha egy bot végét nyújtotta volna oda. — Ügy látszik — magyarázott tovább Ostoros tanár — nagyon valószínű, hogy idővel szerelem is lesz közietek... Legalábbis amikor rólatok beszélgettünk a tantestületben, ezt hangoztatták a kollégák ... De éppúgy lehet az is. hogy nem lesz se szerelem, se barátság. Mit mosolyogsz? — Azon amit a szerelemről tetszett mondani... — Igen. Még nem érett meg a dolog. Nagyon helyes kislány Nesztike .... de gyermek még, igazi gyermek ... Te pedig éppen csak most lettél ifjú ... Ostobaság is most ilyenekről beszélgetnünk ... A dülledt szürke szemek még egyszer kibukkantak az általános zűrzavarból, hogy végigmérjék Lacit. — Várnotok kell ... A kislánynak még sokat kell tanulni... És a tanulásnak te sem leszel szűkében .. . Első időben könnyen megvan az ember csókok és ölelések nélkül... Elég egy illatos kis levélke ... Egy kis egészséges ábrándozás ... Tanulás közben ... Nehéz a kezdet a főiskolán ... Csak komolyan, érted?... Van időtök bőven, előttetek az egész élet... A főiskolán pedig nagyon sok függ a bemutatkozástól. .. Ügy értem, hogy nagyon fontos az, hogy a tanárok úgy ismerjenek meg, mint okos, igyekvő, szorgalmas embert ... Döntő a bemutatkozás ... Már a beszámító vizsgák, a gyakorlatok, a szemináriumok megmutatják, hogy kiben mi lakozik ... Ezt figyelik a tanárok .. _ Nem szabad kihagyni ezt az előnyt. .. Tudod én még akkor tanultam meg ezt a szabályt, amikor régen- régen ... foggal, körömmel, könyökkel küzdöttünk ... A hang, a kihagyó szavakkal együtt, halk, lágyan szétáradó köhögésbe fulladt. Laci féltő aggódással nézte, hogy kínozza öreg tanárját az asztmás köhögés. A tanár egy kis száj- rándítással, egy bíztató bőlin- tással megpróbálta önmagát és a fiút jókedvre deríteni. Közben mereven nézte, szemét, arcának mozdulásait, megint a szemét, fekete szemét, melybe a nap egy kis aranysugarat lopott, félig nyitott, csodálkozó ajkát s a sűrűn ülő fehér fogakat. — Leérettségiztek... és én nyugdíjba megyek ... Egy féltő pillantást villantott még a fiúra. Ajkáról bátorító szavak váltak le. Kezet nyújtott. Aztán lassan elindult az iskola felé. Laci sokáig kószált a városban. Elhatározta, hogy most már nem fog többet tanulni a vizsgáig. Maga elé képzelte a termet, a vizsgabiztosokat, tanárait, az egész érettségit. Verejték lepte el a homlokát. Most egy pillanatra nem volt ereje, hogy erőt vegyeh izgatottságán. Az állomás környékén járt. A kertekből kerítéseken át kihajlottak a lombok, virágporillat áradt. A híd sötét burkolatkövére sárgás fényt vetett a forrón delelő nap Tikkadt és fojtott volt a levegő, mint fekete füst gomolyoktak az alacsony viharfelhők. A Kálvária-domb lejtőjén túl tüzes sárkányként kúsztak a villámok. Laci arcába hirtelen esőcseppek hulltak, bosszúsan törölte le őket. A távolból sötét porfelhő közeledett. Az utca két oldalán félve zizegtek a szél alatt hajladozó fák. Laci tenyerét szeme elé tartotta. Valaki rászólt: — Vigyázzon! Majdnem nekiment egy villanyoszlopnak. Még szerencse, hogy rászóltak: Vigyázzon! Eszébe jutott, hogy ma már mondták ezt neki, csakhogy egészen másképpen hangzott. .Vigyázzon, megint tegezni fogom!" Szemét telefújta porra! a szél. Botorkálva lépett be a Diák Otthon előcsarnokába. (Folytatjuk)
