Új Ifjúság, 1964 (13. évfolyam, 1-52. szám)
1964-01-21 / 3. szám
Kaland a Tátrában SZŐKE JÓZSEF Az első köztársaság idején a nyitrai proletárnegyedben körülbelül 1200 ember élt a Čermáň nevű városrészben, a legnagyobb nélkülözések között. Azóta természetesen minden megváltozott, a város kiépült és a városnegyednek ma már több mint ötezer lakosa van. A lakosság az állami gazdaságban, a téglagyárban dolgozik, vagypedig bejárnak a városba. A „Z“ akció keretén belül 1,350.000 korona költséggel kul- túrházat építettek, amely Nyitrán már a hatodik. Különböző körök működnek itt, mint képünkön láthatjuk I bábszínház számára Up”“” »«' Ä végtelen hómező versenyt íutctt a gyorsvonattal s sehol sem maradt el mögötte. Az ünnepek már elmúlottak s ilyenkor kevés az utas, mert csak végső szükségből szánja rá magát bárki is e hosszabb útra. A kupéban ketten ültünk: egy sötétruhás fiatalember meg én. A fiatalember csöndesen olvasott s néha szótlanul kinézett az ablakon. Lopva végigpillantottam rajta. Magas homloka, mély üregében ülő szeme, dús szemöldöke, szögletes kemény álla akaratot, értelmet sugárzott. Mozgása férfias, nyers, közvetlen és természetes volt. Az értelmiség ama új, népi példányai közé tartozott, amelyet nem puhított meg a hivatali élet kényelme, energiája nem szelídült a kultúrált világ szűkre szabott korlátái közé. Hátradűltem a kocsi párnás ülésén és újságot olvastam, vagy őt figyeltem. Fáradt voltam. Nem csábított a komolyabb szellemi munka, s a vonaton nem válogathat az ember a szórakozásokban, a fölüdülés változatai közt. Lehúny- tam a szemem és a térdemre eresztettem az újságot, mintha aludnék. De aludni sem volt kedvem. Egész lényemen végigáradt a sokat utazó emberek fásult közönye. A fiatalember ügyet sem vetett rám. Elegáns műanyagtáskájából elővett egy vaskos jegyzetfüzetet és jegyezni kezdett. Számokat írt egy terjedelmes, sokszorosított kimutatás üres kockáiba. Ceruzája fürgén táncolt. Mosolyogtam. Tíz éve még én is ilyen buzgó voltam. Aztán az évek felőrölték energiám utolsó csöppjét is. Fészkelődve befűrtam a fejem a kupé párnás mélyébe és most már semmin sem töprengtem. ★ Ogy látszik, elaludhattam. A vonat hajmeresztő csikordu- lással rándult egyet és nagyot zökkenve megállott. Hogy a kerekek zakatolása és az ütközők csattogása elnémult süket csend támadt. A fiatalember lehúzta az ablakot és nyakát nyújtogatva kikémlelt a téli estébe. Valakit várt, mert nem törődött a nyakába hulló lusta hópelyhekkel, türelmetlenül tipegett, majd harsányan felkiáltott: — Hé, ide! — Már azt hittem, hogy nem jössz — hallottam a feleletet. A fiatalember sürgetően kiszólt: — Siess, mert máris indulunk! Lendületes mozdulattal felhúzta az ablakot és egyetlen rántással széttárta a kupé ajtaját: — Ide, ide! Az ajtón egy szőrmesipkás, nagydarab ember tolakodott be. Szuszogott és busa szemöldöke alól elégedetlen pillantásokat küldött felém: A fiatalember úgy látszik maga is észre vette, barátja elégedetlenségét, mert nyugtatóan rászólt. — Ne félj! Van itt hely elég... — Elől üres a szerelvény ... — duzzogott a busaszemű, szé- lespofaesontú, szőrmesipkás s nagy. csizpnás lábával tétován tipegett. — Én nem szeretek a vonat elején utazni. Minden állomáson az első kocsikat rohanják meg... — felelte a fiatalember. — Az igaz! De ha valahol befúj a hó. itt fagyhatunk meg. — Ugyan, ugyan! Hiszen az asszonyod úgy felöltöztetett, hogy Szibériában is kiülhetnél a hóra. Az új útitárs elmosolyodott, mégegyszer óvatosan felémpis- lantott, aztán ledobta bundás télikabátját, sapkájáról leverte a megolvadt hó levét és a polcra helyezte. — Egész délután szakad a hó — mondta és barátjával szemben lehuppant az ülésre. — Csak szél ne kerekedjék... — Egyelőre csendes az idő. — Majd meglátjuk a Tátrában. — Azt hiszem ott is szép időnk lesz. — No, no! A Tátra az más! Az új útitárs nem válaszolt a fiatalember ellenvetésére, s az töprengve, csendesen ismételte: — A Tátra egészen más! — Én nem ismerem. — Én viszont annál inkább ismerem. — Nofene! Hát te honnan a csudából ismered, amikor lenn születtél, Csajágröcsögén. Jóformán hegyet se láttál még... — Én barátom? — nevetett a fiatalember. — Hogy honnan ismerem? — Hát honnan is ismerhetnéd?! — Én barátom egyszer már meghaltam a Tátrában. — Te? ... Hahahal — Az új útitárs torkán mint a mennydörgés szakadt fel a jóízű nevetés. — Hiába nevetsz! — folytatta nyugodtan a fiatalember. — Várjál csak... Igen, jól emlékszem. Pontosan öt évvel ezelőtt történt... — Ugratni akarsz? — Dehogy ugratlak! — Hát akkor? — Ogy, ahogy mondom... öt évvel ezelőtt a Tátrában halottá nyilvánítottak. — Ahá, most már értem — hunyorított a busaszemű. — Öt évvel ezelőtt meghaltál és most mint doktor Jónás ellátogatsz a saját sírodhoz — ismét nevetett s lapátnyi tenyerével a térdét csapkodta. — Ne vicceljl Ráadásul nem is egyedül voltam ... — Csak folytasd öregem. Én szeretem a mesét. A fiatalember óvatosan felém pillantott. Tekintetét barátja is követte. Ogy tettem, mintha aludnék. Arcom meg se rez- dült, pedig minden szavukat hallottam, s félig lehúnyt szemmel kíváncsian kémleltem minden mozdulatukat. Megnyugodtak. Azt hitték alszom. Közelebb hajoltak egymáshoz és a fiatalember csendesen, alig hallhatóan súgta álmélkodó barátjának: — Méghozzá egy nővel haltam meg!... — Nővel? — kiáltott csodálkozva a busaszemű. — Psz! Felébreszted... — intett felém a fejével a fiatalember. Néhány pillanatig visszafojtott lélegzettel figyeltek, aztán a fiatalember megnyugodva folytatta: — Igen ... Egy nővel voltam ... De hogy ne vágjak a dolgok elé, tudnod kell, hogy miután te már végeztél az utolsó évemet nem töltöttem az internátusbán. Azt hittem, könnyebben boldogulok a vizsgákkal, ha függetlenítem magam az internátustól s egyéb elfoglaltságoktól. Kerestem egy albérleti szobát, ahol elzárkózva mindentől készülhettem a vizsgákra. Csakhogy ilyen csendes zugot sehol sem találtam. Végül is szövetkeztem egy meglehetősen rosszhírű harmadévessel, aki éppen pénzzavarral küszködött s lakótársat keresett, hogy az a lakbér terhét levegye a nyakáról. A szoba a vár alatt volt, ama hírhedt negyed egyik kopott bérházának második emeletén. Valamikor nem is lakószoba lehetett, hanem egy nagy udvarra néző kamra, ahol a két ágyon kívül alig volt bútor. A háziasszonyt ritkán láttuk, inkább csak a lakbérrel zaklatott havonta egyszer, máskülönben fogalmam sincs, hogy mivel foglalkozhatott. Néha esténként fiatal lányok s jólöltözött urak keresték fel a lakását. Pepo szerint — így hívták a lakótársamat — néhány intim pillanatra, „melegedni“ járnak hozzá. Pepo is hordott lányokat, barátokat a lakásra s zajos mulatságokat csaptak. Ilyenkor, ha nem akartam hozzájuk társulni az utcára szorultam, vagy az Egyetemi Könyvtárba siettem. A háziasszony nem ellenezte Pepo mulatozásait, néhány pohár borral könnyen lekenyerezték és elküldték hazulról, hogy övék legyen az egész lakás. Különben Pepo nem volt sem züllött, sem ostoba, üresfejü szépfiú. Csak szerette a lányokat, s azok talán még jobban őt... Vígkedélyű, magas, jóképű legény volt, dús fekete hajjal, merengő nagy szemekkel. Jól táncolt, magabiztosan, sőt fölényesen viselkedett mindenkivel. de különösen a lányokkal szemben, s szemükben ez nagyon imponáló volt. Szívesen barátkoztak vele, körülrajongták, s Pepo nem éppen kíméletesen váltogatta őket. Engem arcának jellegzetes vonásai ragadtak meg a legjobban. Egyenes homlokának vastag, férfias redői, pisze, gyerekesen derűs orra, négy- szögletes, energikus álla. Hamar rájöttem, hogy magabiztos fellépése mögött, tulajdonképpen gyerekes naivitás,, bizonytalan lélek rejlik. Maga előtt is megjátszotta a nagyfiút, de folyton szüksége volt a bókra, istenítésre, mert nélküle hamar kétségbe esett, elvesztette önbizalmát, önmagába vetett hitét. Ezért csak olyan embereket tűrt meg maga körül, akik elűzték szeszélyeit, akik szolgalelkűen meghajoltak végletes óhajai előtt és a fülébe csupa dicséretet duruzsoltak. • Nem bírta a rendszeres, kitartó munkát. Csapongó természete kerülte az élet egyhangú ismétlődését, mindent, ami hétköznapi szürkeségbe süllyeszti az embert. Igazi művésziélek volt, művészi ambíciók nélkül. Elve volt, hogy a mai fiatal nem élhet úgy, mint az előző generációk éltek. A maga elvei és elképzelései szerint akart élni, anélkül, hogy tekintettel lett volna a mások érzelmeire. Ezért aztán, hol napokig az egyetem felé sem nézett és elvesztette az ösztöndíját, hol pedig egy megszállott szívósságával bújta a könyveit és kitűnőre vizsgázott. A tanárai minden szertelensége ellenére is szerették és megvédtek a fegyelmi bizottságoktól. De nem részletezem. Ebből is láthatod, hogy miféle ember lehetett. Őszintén megvallva nem sokat törődtem vele. Talán éppen ezért kedvelt, sőt mivel kiegyensúlyozott életet éltem, pénzt is kölcsönözhettem neki. Hálából beavatott legbennsőbb titkaiba, kedveskedve igyekezett belevonni a mulatozásaiba és ha komolyan tanultam, nem zaklatott, magamra hagyott a szobában. Ogy december derekán az egyik este nyugtalanul heveré- szett az ágyon. Már napok óta tapasztaltam, hogy valami nyomja. Megkérdeztem mi baja Sóhajtozott s csak nehezen mondott néhány szót. Valami gyógyszerészetre járó lánnyal ismerkedett össze és először életében szerelmes lett. Csakhogy a lány nála is nagy- stílübb életet élt, csakis befutott művészekkel érintkezett és egy ideig visszautasította Pepo minden próbálkozását. — Isteni nő, — kiáltotta. — És holnap idejön! — No és? — kérdeztem meglepődve. — Nincs egy fityingem se! — kiáltotta kétségbeesetten. — Egy fityingem se ... Magam is kíváncsi lettem a lányra, aki Peponak ellenáll, aki előtt Pepo leborul. Aznap kaptam otthonról valami pénzt jegyzetekre. Gondoltam, hogy a stipendiumig megleszek nélkülük s felajánlottam Peponak a segítségemet. Elhatároztuk, hogy közösen vendégeljük meg. Másnap így találkoztam Pepo jóvoltából Mártával. Akkor még nem sejtettem, hogy ez az ismeretség milyen kihatással lesz életemre. (Folytatjuk) Mii olvassunk? WILLIAM CONTON: AFRIKAI VAGYOK Nagy-Britannia Sanghai nevű gyarmatát hiába keressük Nyu- gat-Afrikában: William Conton képzelt országba helyezi regényének színhelyét. Lokko, Kisírni Kamara szülőfaluja sem található Afrika térképén. De a poros házak, és a körülöttük szakadatlanul dolgozó férfiak és nők, és az anyák, akiknek biztonságot nyújtó, verejtékes hátán a csecsemőt a rizscsép- lés ritmikus hangjai és mozdulatai ringatják álomba — ezek a mai Afrika valóságos képei. Aminthogy Kisírni Kamara életének sok szomorú, vidám, érdekes és izgalmas eseménye is megtörténhetett volna bárhol az ébredő Afrikában. Oj hang, új szemlélet jelentkezik William Conton regényében: az afrikai ember vall magáról, életéről, szerelméről egy fehér lány iránt, és a gyűlöletről, amelyet a gyilkos fehér férfival szemben érez.,. oanszinnaz szamara ügyes nguraxat KesziteneK. Széljegyzetek az új magyar Népnaptárhoz 70.000 példányszám és 191 oldal — már maga ez a tény megköveteli, hogy foglalkozzunk az 1964-es Népnaptárral, hiszen ilyenkor a téli hónapokban (különösen falun) a televízió és a rádió mellett a könyv a legjobb barát. Bevezetőként megállapíthatjuk, hogy Szűcs Viola és Milan Rajsky szerkesztők alapjában jó munkát végeztek, mikor a Pravda politikai könyvkiadóban megjelent Népnaptárt összeállították, mert nemcsak politikailag jól nevelő, de érdekes olvasmányt is juttattak el a behavazott Szlovákia távoli vidékeire is. A naptár első részében a szokásos kalendárium! anyagot tartalmazza, a képekkel sűrűn tarkított „hónapos“ oldalakon azt is megtudjuk, melyik naphoz milyen politikai és kulturális esemény is fűződik. A naptár további képanyaga különben is csak dicséretet érdemel, nemcsak a művészileg szép felvételek, de az anyag összevá- logatása folytán is — mely bemutatja országunk és a nagy Szovjetunió gigantikus új társadalmat építő munkáját, de ugyanakkor elvezet Afrikába vagy Szingapúrba, hogy bemutassa a távolabbi országok életét is. Helyes az, hogy az összeállított anyag tengelyében a Szlovák Nemzeti felkelés áll, hiszen az idén ünnepeljük a szlovák testvéri nép történelmében a legfényesebb fejezet húszéves fordulóját - és ebben a szlovák nép mellett magyar egységek is résztvettek, amint azt ép a Naptárban dokumentálja legjobban Peter Sever „Az egész világ“ című novellája. Az irodalmi részt nagyobbrészt a szovjet, cseh, szlovák és magyar írók alkotásai képviselik, prózában, versben egyaránt. Janko Jesensky „Gene- ralisszimuszában“ az u-n. szlovák állam burzsoáziájáról rántja le szatirikus sorokban a leplet, Xeodor Fisch Kegyetlen éjszakája megrázó jelenetet fest meg a duklai harcokból, Ladislav Mňačko Sétahajó című bátortollú Írása az árvaduzzasztó elhallgatott nevű építészéről ír. Viera Stiborová: A Kuzmányi utca című novellájában mély lélektani írást alkotott. A magyar irodalmat vagy húsz írás képviseli a naptárban, Móricz Zsigmond és Dal- los Sándor írásain túl csaknem egészben a szlovákiai magyar irodalomból. Ez az elgondolás helyes, hiszen a naptár a szlovákiai magyar dolgozóknak szól bár nézetünk szerint nem ártott volna hozni egy-egy szemelvényt a mai magyarországi, sőt az erdélyi irodalomból is. Feltétlenül figyelmet érdemel köztük Mács József Éva az ártatlan című írása, Szabó Béla regényrészlete a szlovákiai magyar munkásság mártírjáról, Steiner Gáborról, Gábor első titka címmel, Petröci Bálint A fehérkalapos nő, Lovi- csek Béla a Garamparti ha- lászirásai, Szarka István A szomszédok című írása jó témát vetett fel, kár hogy a feldolgozásban halomra halmozza a jogi tévedéseket (A novella a bírósági életből merít). Figyelmet érdemel Balázs Béla a Csemadok jubilál című írása. Kár, hogy nem olvastunk írást Fábry Zoltántól — azt hisszük ez csak emelte volna a naotár irodalmi részének színvonalút Versekkel * Bébi Tibor, Veres János, Gyurcsó István és Csontos Vilmos szerepelnek. A naptár szlovákul is megjelent, és a két kiadásban sok a közös anyag. Ez rendben is van, a két testvérnép egy államban ismerje meg egymás irodalmát minél jobban. Ugyanakkor nem szabad mellőznünk a magyar forradalmi és haladó értékű emlékdátumokat! Az évben 365 nap van, — as egész naptár pedig csak öt naphoz fűz közvetlenül magyar vonatkozású megemlékezést, melyek ezen túl az emberi haladás és a forradalom ügyét szolgálták. A naptár megemlékezett Móricz Zsigmond születésnapjáról, Madách Imre halálnapjáról, Dózsa György meg- égetéséről, a felsőmagyarországi szociáldemokrata lap betiltásáról, és persze a Magyar Tanácsköztársaság kikiáltásáról. Nem tudjuk megállapítani, milyen szempontok vezették a szerkesztőket a magyarvonat- kozásű anyag összeállításánál, mi egész másként jártunk volna el — és több magyarvonatkozású anyagot tömörítettünk volna egy magyar naptárba. Elsősorban megemlítettük volna azokat a főként magyarvonatkozású dátumokat, amelyek a szlovákiai dolgozók szívében — függetlenül a nemzeti hovatartozóságtól — eleven lánggal égnek ma is. így a ko- suti sortüzet, ahol főként a magyar ajkú dolgozók vére folyt a szocializmus győzelméért. Megemlékeztünk volna halálának egy éves évfordulója alkalmából Major Istvánról, megemlékeztünk volna születése vagy halála évfordulója alkalmából a szlovákiai munkásság nagy halottjáról Steiner Gáborról, sőt megemlékeztünk volna Háber Zoltán és sok más szlovákiai magyar munkásvezérről. De megemlékeztünk volna a forradalmi vagy haladó hagyományokról is. Petőfi Sándorról születése (Újév) vagy halála napján (július 31.) ugyanúgy Ady Endréről vagy József Attiláról — hogy csak néhány nevet említsünk mutatóba — hiszen mindegyiknek szlovákiai vonatkozása is volt, (Petőfi Selmecen járt iskolába, Ady ötátrafüreden gyógykezeltette magát és verset írt a Csorba- tóról, József Attila is többször volt vendége a szlovákiai dolgozóknak.) Ha a naptár csupán a kerek évfordulókból indult ki (bár úgy véljük, ez épp egy naptárban nem egészen helyes —) akkor is sok fogyatékosságot kell felemlítenünk — hiszen Táncsics Mihály, aki először írt a volt Magyarország területén szocializmusról, kommunizmusról — és aki Nyitrán járt iskolába, 80 évvel ezelőtt halt meg, Jókai Mór, a komáromi mesemondó szintén hatvan éve halt meg (1904 május 5.) Amadé László 180 éve. Ha a naptár szerkesztői azt vetnék ellen — hogy csak az ötven vagy száz éves évfordulókat vették számításba (Madách is 100 éve halt meg 1864 október 4.) — úgy rámutatunk arra, hogy a magyar zene forradalmára Lavotta János (Szlovákiában, Pusztafödémesen) 200 éve született, Csak a jószándék vezetett, amikor a naptár értékei mellett annak bántó fogyatékosságaira is rámutattunk — remélve, hogy a jövő év naptára valóban magyar népnaptár lesz. MártonvÖlgyi László
