Új Ifjúság, 1964 (13. évfolyam, 1-52. szám)
1964-06-16 / 24. szám
Kaland a Tátrában (21.) — Akkor Is... A szegénynek nem volt ügyvédje. Azt nekem ne mondja senki! Mink is tör- vénykeztünk eleget... Hát csak tudom... — Te se szereted a tanult embert... — mondtam szemrehányóan.. — Az ügyvédet azt nem ... — Hát engem akkor miért taníttatsz? Nem válaszolt és nem nézett rám. Most láttam csak, hogy mennyire megöregedett mióta nem voltam itthon. Válla előre görnyedt, arca beesett. Belém hasított a fájdalom. Odamentem hozzá és átöleltem. — Ne haragudj rám... — Én nem haragszom... Csak nem akarom, hogy te is olyan légy... — Milyen? — Olyan... — Nem értelek.., — Ma is sokféle az aktatáskás... És nem akarom, hogy olyan légy! — Hát milyen legyek? — Azt akarom, hogy okos légy fiam. — Okos?... — Az okos ember mindig segít magán... De rajtunk butákon csak ti segíthettek... Ezért nem akarom, hogy elhagyj... Csak most értettem meg nagy félelmét, hogy elveszít. — Az ég szerelmére, hát honnan veszed mindezt?... — Azt hiszed nem dugták már néhányszor az orrom alá?... Simogattam konytyba simított ősz haját és szólásra bíztattam. Szembefordult velem s fáradt tekintettel az arcom kémlelte. — Emlékszel, hogy amikor főiskolára menté! mennyit mulattunk a szomszéd Rozi néni aggodalmain. Azt mondta te is úgy jársz mint Csendes Pisti, a háború előtt. Azt is fölvették rendőrnek és amikor hazajött kardosán, fehérkesztyűsen senkit sem ismert meg a faluból. Le és föl sétált feszítve az utcán és elvárta, hogy mindenki előre köszönjön neki... Pedighát ki volt Csendes Pista?... Egy senki! De ha a parasztnak fölviszi az isten a dolgát, nem ismer senkit... Még a saját apját, anyját sem. Ez már így van! és így van most is... Csendes Pistinek se kellett lány a faluból, csakis uri- lány kellett neki és végül is most ott túrja a ganajt a szövetkezetben. Az asszony elhagyta... Hát ez lett belőle!... Sóhajtott s én kissé ingerült lettem. Mit jön itt nekem a Csendes Ristikkel? Hát azzal hogy tanult lányt szeretek elárultam talán a fajtámat? — Azért mondom ezt, mert az emberek mindent megjegyeznek és semmit sem felejtenek... Ha az ember valamit tesz, valamire elhatározza magát, gondoljon mindig arra, hogy tíz, húsz év múlva is élni fog és akkorra minden másképp lehet... — Mire gondolsz?... Anyám, olyan homályosan beszélsz!... — Nem is tudom, hogy mit beszélek... — Csak nem félsz valamitől? — Egyszerű asszony vagyok... Nem látok bele a politikába, de az emberek sok mindent mondanak... — Semmi közöm a politikához! — fakadtam ki türelmetlenül, mert már végképp meg- kavarodtam. Nem értettem a saját szülőanyám szavát. — Ne is legyen közöd a politikához!... Te csak tanulj kisfiam és ne törődj semmivel. Te a politikához túlságosan becsületes vagy, ne piszkítrd be magad... — De anyám!... Mondtam már, hogy nem politizálok... — Jól teszed! — Csak azt nem értem, hogy mi köze mindennek Mártához?... Oda ment a tűzhelyhez és anélkül, hogy rámnézett volna úgy beszélt hozzám tétova, akadozó szavakkal. — Mondtad, hogy Márta apja olyan... Én nem ismerem! Lehet, hogy rendes ember... De ha téged is belekevernének valamibe, én nem élném túl... — Mibe keverhetnek bele?... — Azt sose tudhatod... Jobb ha távol tartod magad tőlük!... — Ne aggódj anyám!... Ügy is kitették a szűrőmet... — Csak fejezd be az egyetemet. Ráérsz még megnősülni... — Ne félj, nem lesz semmi ta irt. Rohantam a postára, baj!... — nyugtattam meg, s ő hogy átvegyem, felvidulva, békéit lélekkel más- Nem Márta írt. Az egyetem ról kezdett beszélni. Elmondta dékánja értesített, hogy sze- magányos életének örök gond- mélyi ügyben azonnal keres- jait, szegényes örömeit. Én sem fel. Hivatalos idő: 9-12- azonban alig figyeltem oda. Két ig. SZŐKE JÓZSEF világ vonzásában, taszításában hányódtam tehetetlenül. Két világ közt. mely békíthetetle- nü! háborog egymásra és minduntalan felkavarva évszázadok mocskát, szennyét, a soha jóvá nem tett megbántottságot, a soha ki nem engesztelt gyűlöletet. Tudtam, hogy hiába faggatnám most anyámat, nem tudná megmagyarázni miért félt a politikától, Márta politizálócsa- ládjáról.Talán, mert évszázadokig naplopó foglalatosság volt a politika? Vér és hazugság volt minden mozdulatában, a- melyből a népnek csak keserűség és anyagi hátrány jutott. És most, amikor a nép nevében történik itt minden, miért ez a nagy bizalmatlanság? Lehetséges, hogy valamiről nem tudok, hogy a nép ösztönösen megérezte a felszín mögött rejtőző rendellenességeket. Mint amikor az ember kívülről szép és derűs, de érzi, hogy beteg és ez a virulása nem sokáig tart. Természetesen anyám aggáRossz előérzet kínzott. Eszembe jutott minden mulasztásom, a konzultációk elhanyagolása, a kötelező rajzok be nem adása. Otthon lát^as gyorsasággal befejeztem az egyik félig kész vizsgarajzomat, aztán pontos tervet állítottam össze a tanulnivalókról. Magam is meglepődtem, hogy mennyi időt pazaroltam el fölösleges tétlenséggel, de végzetes mulasztást azért nem követtem el. A nagy elfoglaltságban észre sem vettem, hogy Pepo agyán takaró nélkül lapulnak a matracok. Kikiáltottam a háziasszonyért. — Mari néni! Hová ment Pe- pó? — kérdeztem a ravaszul pislogó duzzadt testű asszonyt. — Hát nem tudja? — Nem. — Pepó úr nősül... — Ne bolondozzon! — Komolyan beszélek! Látja, hogy már el is költözött. — Hát ez meglepetés! — Én se akartam hinni... De nővel jött tegnap és segített lyait azzal magyaráztam meg, hogy örökké idegenkedett a falusi ember a várostól. Ez a nagyon is kézenfogható magyarázat megnyugtatott. Nem vettem többé komolyan és nem is szándékoztam, átrendezni a jö- vőmet. Elvégre a városi és falusi élet nagy küldelméből, a- ligha fog a falusi győztesen kikerülni. A város nem fog. el- falusiasodni, de a falu jövője a városi élet. Két napig maradtam odahaza, többé azonban Márta nem került szóba. Meglátogattam a barátaimat, kártyáztunk, lányok után koslattunk. Anyám határozott igényére megrajzoltam az új családi házunk tervét. Nagy szobákat, fürdőszobát, lapos tetőt. Amikor készen lettem és a csörgő pergamenteket anyám elé fektettem, a fehérre festett konyhaasztalon láttam csalódott arcát, de kedveskedve lelkesen dicsért, mindenben egyetértett velem. Csupán attól tartott, hogyha nem lesz cserép a tetőn, befolyik az eső. Most már nem volt maradásom, nyugtom. A sok tanulni- valóra hivatkozva vonatra ültem és visszautaztam. A háziasszony azzal fogadott, hogy ajánlott levelet kaptam. Ez meglepett. Azt hittem Márneki az elköltözésben is. — És kiféle, migéle? — Nagyon elegáns? Egy tizes borravalót adott, hogy ösz- szecsomagoltam Pepó cuccát... •— Szőke? — Barna és karcsú... Pénze az sok lehet, mert rókabundában, tűsarkű cipőben tipegett itt. Az ujja teli gyűrűvel... Engen is nagyságósasszonynak szólított és fintorgott, amikor ide belépett... Egyszóval jó parti!... Nekem arra rögtön van szemem... — Hogy hívják? Az asszony egy ideig gondolkozott, aztán reménytelenül rázta a fejét: — Nem tudom!... Valami Micky, Fičky... Nem, nem tudom... Egészen kiment az eszemből... — A címét remélem, hogy tudja... — Pepó úr még nem jelentkezett ki... — Kár! — Azt mondta, hogy most nincs ideje... Majd az esküvő után. Megígérted hogy engem is meghívnak!... — Nekem nem üzent semmit? — Nem. Semmit... — Na jó! Ha megtudja a címét. szóljon. Amikor a háziasszony elment az a buta gondolatom támadt, hogy Pepo kibékült Edittel és hozzá költözött. Ez a lehetőség megzavart. őszintén megvallva nagy csalódást okozott volna Editnek ez a hirtelen színváltozása. Az a nagy testi egyetértés, amely szerelmi kapcsolatunk első rezzenésénél kialakult köztünk új szálakkal fűzött hozzá. Edit csupa körültekintő jóság és előzékenység, amilyen csakis egy érett nó lehet. Fájna, ha elveszíteném. Magamra kaptam a felöltőmet és máris rohantam Edit műtermébe. Nem találtam otthon és ez növelte kételyeimet. Máskor ilyenkor mindig dolgozott! Beültem egy moziba, hogy könnyítsem a várakozást. Fogalmam sincs, hogy mit láttam. Amikor ismét az utcára léptem, zuhogott az eső. Felhajtott gallérral rohantam vissza Edit műtermébe. Nem törődtem vele, hogy a kabátom pillanatok alatt elázik és hogy a cipőm rejtett hézagain befolyik a víz. Amikor Edit ajtót nyitott és meglátott, riadtan nézett rám. Gyorsan betessékelt, leszedte rólam az elázott ruhát és erős konyakkal kínált. Nem beszélt. Mint valami hűséges, hálás kutya nézett rám. Óvatosan magam köré kémleltem: semmi jelet sem láttam' Pepo ittlétének. Megnyugodtam, de nyomban azt súgta valami, hogy nem szabadott volna ismét idejönnöm. Editre néztem. Most nem volt benne semmi a megszokott szeleburdi bohémségből, a minden mindegy könnyelműségből. Vártam, hogy megszólaljon, de hallgatott. Ott ült velem szemben és bánatosan nézett. Egyenesen a szememre függesztette a tekintetét, nem titkolta érzelmeit, belső nagy áhítozó remegéssel. Talán szánalomból, hogy ki- bírhatatlannak éreztem nagy ragaszkodását, megfogtam a kezét. — Haragszol, hogy eljöttem? — kérdeztem rekedt hangon, kiszáradt torokkal. — Örülök... Meg akartam kérdezni, hogy mit tud Mártáról, de visszariadtam. Ha kiejtem a nevét, csak megzavar kettőnket. Hallgattam hát. — Otthon voltam... — Gondoltam... A háziasszonyod mondta, hogy elutaztál... — Hát kerestél?... Csak a szemével bólintott. — Nagyon egyedül voltam.;, Szükségem lett volna valakire... — Szegénykém... Nagyon szenvedtél... Megsimogattam a kezét. — Nem kellett volna - mondtam zavartan. — Ne haragudj, de gyenge voltam azon az estén... — Ne beszélj róla... Néhány pillanatig hallgattunk, aztán ismét ő szólalt meg: — Én vagyok a hibás... Azt hittem, hogy egy kicsit mégiscsak szeretsz... Megremegett a szívem. Kiáltani szerettem volna, hogy szenvedek, mert a csalódás fájó kötelékein kívül más nem fűz már Mártához. Görcsösen összefonódott a kezünk és a szemünket nem tudtuk egymásról leverni. Edit szeméből valami különös gyöngédséget olvastam ki, amilyet soha nő szemében nem láttam. Most már nem tudtam volna elszakadni tőle. — Nem foghatom fel, mi történt velem... — mondtam. — Semmire se kötelezlek... — Ez nem segít rajtam. — Ha számodra terhes a szerelmünk, nyugodtan elmehetsz. Azt is megígérem, hogy többé nem kereslek a lakásodon. — Miért beszélsz így? — Mert szeretlek... — De ha megalázod magad, az fáj nekem... A könyörgő és szenvedő nőknek nem tudok nemet mondani... — ígérem neked, hogy vidám leszek és nem okozok neked fájdalmat. Megsimogattam a kezét. Mosolygott. — Talán egyszer szeretni foglak — mondtam, később. — Kedves vagy és ez nekem most elég... — felelte felderülve. — Beszéljünk másról. — Mártáról? — Ha tudsz róla valami újat... (Folytatjuk) V*., : ** Zsűri í*Ci mit .. I így an, a komáromi köU zönséget nem hozza lázba semmi. Nekik első a televízió, utána a futball és ha már más nincs, a mozi vagy a színház. Ilyen és hasonló megjegyzések hallatszottak a selejtezők előtt. Maguk a rendezők is csak titokban reménykedtek hátha mégis ... Azután gyűltek a jelentkezők: tíz, harminc, ötven... De ne vágjunk az események elébe! A komáromi magyar színjátszókor régi, gazdag múltra tekint vissza. Hogy csak egyet említsünk a Vitézek és hősök c. színmüvei 1953-ban országos viszonylatban elsők lettek. A csoport az idő folyamán azonban teljesen szétesett. A régi tagok néha összejöttek, egy-egy új arc is megjelent köztük, de csak nem bírt kialakulni egy igazi műkedvelő gárda. — Ez így nem mehet tovább, valamit tenni kell! — mondogatta a csoport egykét idősebb tagja. Az év elején egy teadélutánt szerveztek a szín játszókör tagjai számára, hátha magukra találnak. Nem így lett. Az aktívabbak Szilárd elv- türs vezetésével összedugták a fejüket s megszületett az ötlet: szervezzünk egy Ki mit tud-ot. Rodný Jozef elvtárs a Szakszervezetek Házának vezetője teljes mértékben támogatta a kezdeményezést. Kialakult a bírálóbizottság. Elérkezett az első selejtező napja. A szépszámú jelentkező a siker első pontját jelentette. Gyűlik a közönség is. Olyan nagy a tömörülés, hogy sokan be sem fértek a 472 ülőhellyel rendelkező terembe. A szereplők, és a rendezők is izgatottak. A vártnál sokkal nagyobb az érdeklődés. Kissé zavarosan indul az egész, de rövidesen minden rendben van. Ötféle csoportban mérik össze erejüket a versenyzők: 1. Próza — szavalat^ 2. ének; 3. zene: hangszerszóló, együttes, 4. tánc; 5. paródia, pantomim. A közönség néha elfogult, főleg a könnyűműfajú számok iránt. A zsűri pártatlan. Nem hiába elnöke Csík János, aki maga is műkedvelőként kezdte, azóta persze lemezre énekel, színpadon, rádióban, televízióban szerepel. A második selejtezőre is megtöltött nézőtér előtt került sor, de pesszimista hangok újra felütötték fejüket: a döntőre, amelyre már belépőjeggyel lehet csak eljutni, üres lesz a nézőtér; sajnálják a pénzt az emberek! Az ilyen megjegyzésekre azonban már nem figyelt senki. A döntőre elővételben minden jegy elkelt. Az érdeklődés akkora volt, hogy az egészet esztrád- míisor formájában meg kellett ismételni. Nem is csoda, hiszen olyan ismert szereplők vettek részt azon, mint Harsányi Gabriella az Pintér László — paródia országos szavalóverseny többszörös II. helyezettje, Szép Ferenc és gitáiregyüttesé, Jády Gábor, Keresztényi Kató, Bangha Dezső, Gaborek Mari, Hanzsér Árpád dzsesszegyüttese és még egyre sorolhatnám a neveket. A díjak is szépek: első díj üdülés, a továbbiak tranzisztoros rádió, kerámiai dísztárgyak, könyvek és természetesen a sikeres szereplésről tanúskodó diplomák. A győztesek: Harsányi Gizella, Kiss Erzsébet — szavalat; Strasser Ilike — Gléz Mártika, Zelenicky Éva — ének; Tóth Kati — zongoraszóló, Szép Ferenc gitáregyüttese; AKI tánc- csoportja; Pásztor-Schlöss- ler táncospár: Sztrecsko Rudolf, Keresztényi Kató — paródia. A szereplők közt valóban tehetséges fiatalok vannak, már csak a színjátszókor vezetőinek szervezőkészségén múlik a csoport léte (vagy nem léte), mert az érdeklődés meg van. A Ki mit tud minden té- kintetben sikert jelent, * ezen a sikeren felbuzdulva a zsűri és a SzH vezetősége elhatározta, hogy versenyre hívja az újvári Ki mit tud győzteseit. Nemes vetélkedőre van kilátás — a komáromi közönség nagy érdeklődést tanúsít a rendezvény iránt. Az első lépés tehát megtörtént, várjuk a továbbiakat! M a á h r E. Uhrin-Ourišová — csa-csa-csa
