Új Ifjúság, 1964 (13. évfolyam, 1-52. szám)
1964-05-12 / 19. szám
Kaland a Tátrában (16.) Szerencsére Pepó nem volt otthon. Mostanában gyakran elmarad éjszakára is. Ritkán látom s ennek örülök. Zavartalanul gondolkodhatom, nem kell arcom játékát fegyelmeznem, hangosan kiejtett szavaimra, sóhajtásaimra ügyelnem. A szűk szoba kopott bútorai egyre elviselhetetlenebbek. Fáradtan járkáltam le és föl a fakult szőnyegen. Addig töprengtem, míg belefájdult a fejem, de így se bírtam megérteni mindazt, amit ma átéltem. Az ágyra vetettem magam és elszundítottam, de aludni nem tudtam. Mártára gondoltam. Érthetetlennek tartottam, hogy <5 nem keres, nem kéri a segítségemet. — Nem szeret... — állapítottam meg magamban és eszelősen ismételgettem e két szót, hogy az ellenkezője legyen az igaz. Később aztán nagyon szégyeltem, hogy kétségbe vontam Márta szerelmét. De a kínom Így sem szűnt. Néha felébredt bennem egy-egy epizódja annak a néhány napnak, amikor boldog voltam, amikor szinte megsemmisültem az átélt szerelem élménye alatt. Érthetetlennek tartottam, hogy ma oly szelíden viselkedtem, hogy néhány kemény szóval nem vágtam Márta apjának a szemébe véleményemet, hogy egy pillanatra sem ébredt fel bennem a máskor oly kibírhatatlan lázadó szellem. Szelíd maradt őszinte büszkeségem, makacs nyakas- ságom. Hagytam, hogy meggyalázzanak anélkül, hogy ez csöppet is segített volna rajtam, közelebb vitt volna célomhoz. Hiszen oly keveset akartam. Tulajdonképpen azt kívántam, hogy ismerjék el szerelmem jogosságát, hogy rendünkhöz híven nézzék falusi voltomat, hogy Mártához fűző szerelmemben csakis az érzelmeimet értékeljék és minden egyéb szempontot tegyenek félre. Ehelyett azonban meggyaláztak, csúffá tettek. Oly ellentmondó érzésekkel voltam tele, hogy sehogy se tudtam köztük eligazodni. Megdöbbentett Márta passzív magatartása. Lehetetlennek tartottam, hogy ha szeretne ne keresett volna fel, ne kérte volna a segítségemet apja erőszakos döntésével szemben. Nehezteltem rá, de imádtam. Ártatlannak tartottam és bűnösen közömbösnek. Egyetlen fix pont ahová töprengésem során eljutott az a döntésem volt, hogy másnap kapcsolatot teremtek Mártával. Vele kell tisztáznom a dolgokat. Elvégre mindaz, ami történt, csakis ránk tartozik, senki másra. Másnap először az egyetemen kerestem. Órákig leske- lődtem a folyosókon, az előadó-termek és a laboratóriumok előtt. Nem akartam feltűnést kelteni, nem akartam senkitől érdeklődni, kérdezősködni. Gondoltam, hogy véletlenül is rábukkanok. Amikor hiábavalónak tűnt meddő várakozásom megszólítottam az egyik előadóterem előtt cigarettázó lányokat. Most az egyszer szerencsém volt. Ismerték Mártát, az évfolyamtársai voltak. — Srácok! Mi van Mártával?! — Srácok... — kiabálta egy hirtelen szőke, magas lány. — Nem tudunk róla semmit... — jöttek a lehangoló válaszok. — A téli szünidő óta nem volt előadáson — magyarázta a szőke lány, aztán egy szépszemű, éjfeketére festett hajú lányhoz fordult — Stefi te se tudsz róla semmit? — Nem ... — Nem is hallottál róla? — Ogy tudom, hogy beteg... De ez nem biztos! A lányok körülfogtak és alaposan szemügyre vettek. Amikor megköszöntem a felvilágosításukat és a kijárat felé indultam a hátam mögött összesúgtak. Az egyetemről Edit lakására siettem. Neki tudnia kell valamit, gondoltam. Nagyon megörült, amikor ajtót nyitott. — öh, te vagy az?... KeSZÖKE JÓZSEF rülj beljebb ... Igaz, hogy dolgozom, de egy cigit elszívhatunk. — Nem akarlak zavarni... — Hát hová lettél te elveszett ember?... Tulajdonképpen haragszom rád, hogy ide se ütöd az orrodat. — Ne haragudj, de annyi minden összejött... — Pepo mondott egyet és mást... Átmentünk a műtermen. Egy pillantást vetettem a modellre. Nem az volt, akit először láttam itt. Egy gyereklány ült az emelvényen s amikor elmentem mellette lesütötte a szemét, eltakarta a mellét. Edit megállás nélkül beszélt. — Igen. Pepo mondta, hogy nagyon mellre szívtad a dolgokat ... Nem válaszoltam. Néztem, amint festékes kezével konyakot önt a kis pohárba. — Remélem, hogy már túl vagy rajta... — Tulajdonképpen azért jöttem, hogy... kell pukkadni... Képzeld, nekem azt lódította, hogy a gyomrától sebesedett ki az ajka. Jó, mi? ... Nem válaszoltam. Végre ő is megnyugodott. — És most miről lenne szó? — Szeretném, ha beszélnél Mártával és összehoznál vele engem is ... — Hű, ez nehéz lesz !... Most hét lakat alatt őrzik... — Téged beengednek hozzá. — Minden esetre megpróbálok beszélni vele. Habár a tátrai kiruccanás óta nem szívesen hagynak magunkra. Neheztelnek rám... Tudod én vagyok a bűnbak. Azt hiszik, hogy én szedtem rá Mártát... — Semmit se tudok róla. — Azóta nem is láttad? — Nem. — Vagy egy hétig beteg volt. — Tudom. Mondták a lányok ... Értetlenül nézett rám. Magyarázóig hozzátettem: — Most voltam az egyetemen. Ott mondták. — No halljam! — Szeretném, ha segítenél rajtam. Nem akartalak zavarni, de ... — Már hamarabb is jöhettél volna. Vagy legalábbis Pepoval üzenhettél volna. — Nem! — elhárító mozdulatot tettem a kezemmel. — Pepoval nem akartam ... — Mi az! Valami történt közietek? — kérdezte és fürkészve az arcomat vizsgálta. — Nem... Csak... — összekaptatok? — Ahogy vesszük. — És min, ha szabad érdeklődnöm? ... — Semmi az egész! Tudod, hogy milyen a természete... — Az biztos, hogy néha nagyon hülye. — Gúnyolódott és ... — Talán verekedtetek is? Bólintottam. Edit harsányan nevetett és nevettében a térdét ütögette. — Hát így !... Ettől meg — Mást nem mondtak? — ők se tudnak semmit. — Hogy őszinte legyek én se tudok semmi újat. Talán egy hete, hogy nála voltam. Kicsit rossz bőrben volt, de már nem feküdt. — Nem zavarlak tovább — állottam fel. — Még ma felkeresem. Este, ha lesz időd ugorj fel hozzám. Ügy hét tájban ... Akkor már itthon leszek. — Eljövök — ígértem. — Ne szaladj — marasztalt, amikor kifele indultam. — Nem akarlak zavarni. — Nem zavarsz! Tulajdonképpen mára már végeztem... — A menzán kettőig adnak ebédet. — Elmehetünk valahová, megebédelhetünk együtt... — Köszönöm, de ... Valakivel beszélnem kell az ebédnél. Jegyzeteket ígért... lódítottam zavartan. — Hát akkor este — nyújtotta kezét. — Eljövök. — Hétre. Ahogy megegyeztünk ... — Föltétlenül itt leszek!... Nem akarta elengedni a kezem. Zavaromban nem mertem a szemébe nézni. — És Mártának mit mondjak. — Csókolom és ... — Jó, megmondom!... A többit úgyis tudja... Végre elengedte a kezemet. Még egyszer megígértem, hogy este hétre itt leszek és keresztül siettem a műtermen. Napok óta most éreztem először vidámnak magamat. Ha Mártával találkozom, rendbejön minden. Rábeszélem, hogy szakítson a szüleivel és menjen internátusba lakni, amíg összeházasodhatunk. Ez lesz a legjobb. Az internátusbán biztosan felveszik, hiszen nem élhet együtt olyan szülőkkel, akik a szocialista élettel ellentétben meg akarják akadályozni, hogy annak legyen a felesége, akit szeret. — Micsoda sötétség! Valóságos középkori erőszak ... — háborodtam fel magamban. — Igaz is! Tűrhetetlen állapotok. Ha Márta apjának a felettesei tudnák, hogy milyen emberben bíznak, akkor ... Igen, megérdemli, hogy jelentsem az egészet! ... De éljen ahogy akar. Már úgy sem sokáig zavarja a vizet. Csakhogy Mártát se akadályozza a boldogságában. Ilyesmit aztán nem tűrhetünk. Lassan megvilágosodott bennem, hogy az én kicsinek tűnő dolgaim mennyire összefüggnek a nagy változásokkal. Márta apja nem ehhez a világhoz tartozik, még ha hivatalos képviselője is. Ez a világ az enyém, az én igényemhez idomul. Minden fondorlat hiábavaló. Reménytelen az öregek makacs ellenállása. Megjelent előttem Márta apjának az arca. Sunyi arc volt, a mindenre képes szolga arca, a mindennel foglalkozó bírósági alkalmazott arca. Ki tudja mi minden rosszat tett életében? Hány életet tört derékba látszólag indokoltan, hányat csak azért, hogy a maga kis céljait elérje. Lépteim önkénytelenül Már- táék háza felé vezettek, Csak mikor már ott voltam, akkor ocsúdtam fel. Átmentem a túlsó járdára, hogy szembe nézzek az ablakokkal. Most, hogy a remény visz- szaadta életenergiámat, kedvem lett volna megfenyegetni ennek a kevély palotának az üvegszemeit. A múlt század valamelyik arisztokratája építhette, vastag falaival, nehéz kapujával, vasrácsos ablakaival. De a vastag falak és az erős vasrácsok nem védték meg a történelmi szél fuvallatától. (Folytatjuk) Irodalmi pályázat 1965-ben ünnepeljük felszabadulásunk 20. évfordulóját. Szeretnénk, ha a történelmi jelentőségű évforduló megünnepléséhez a csehszlovákiai magyar írók is érdemben hozzájárulnának. Ez alkalomból az Irodalmi Szemle és a Hét a Szlovákiai Irodalmi Alap és a Csemadok támogatásával széleskörű irodalmi pályázatot hirdet. Közös pályázati felhívásunkban olyan művek megírását szorgalmazzuk, amelyek magas művészi szinten tükrözik a felszabadult, szocialista társadalmat építő ember életét. Pályázati felhívásunkkal szeretnénk elérni, hogy íróink nagyobb érdeklődéssel kísérjék mai életünket, jelenünk kérdéseket felvető valóságát. Meggyőződésünk, hogy kezdeményezésünk nagy mértékben elősegíti irodalmunk eszmei és művészi színvonalának emelését és az új tehetségek felfedezését. Az Irodalmi Szemle és a Hét szerkesztősége A pályázat díjai és feltételei: Széppróza (regény, elbeszélés): Első díj 5000,— Kčs Második díj 3000,— Kčs Harmadik díj 2000,— Kčs Publicisztika: Drámai művek: Első díj 5000,— Kčs Második díj 3000,Kčs Harmadik díj 2000,Kčs Költői művek (versciklus, vagy verseskötet): Első díj 5000,- Kis Második díj 3000,— Kčs Harmadik díj 2000,— Kčs Műfordítások: Széppróza (regény, elbeszélés) 3000,— Kčs Vers (ciklus, vagy kötet) 3000,— Kčs A pályázatra beküldhető minden magyar- nyelvű irodalmi mű, eredeti alkotás és műfordítás, mely 1964. január 1-ig nem került nyilvánosság elé. A pályázatra szánt műveket 1965. február 28-ig kell beküldeni a Szlovákiai írók Szövetsége magyar szekciójának címére. (Sväz slovenských spisovateľov, maďarská sekcia, Bratislava, ul. Obrancov mieru 8a.) A borítékot „Pályázat“ jelzéssel kell ellátni. A pályaműveket tíztagú bizottság bírálja felül, tagjai: Fónod Zoltán, Dr. Gály Iván, Koncsol László, Dr. Milan Pišút, Dr. Szabó Rezső, Szeberényi Zoltán, Juraj Spitzer, Tolvaj Bertalan, Dr. Turczel Lajos, Ludo Zúbek. A bizottság csak gépírásos szöveget vesz figyelembe. A bíráló bizottság fenntartja magának a jogot, hogy egy-egy díjat megfelelő mű hiányában ne ítéljen oda és a visz- szatartott összeget belátása szerint használja fel a beküldött pályaművek jutalmazására. Az Irodalmi Szemle és a Hét a pályázaton résztvett legjobb alkotásokat még a pályázat befejezése előtt közölheti. A bírálóbizottság a pályázat eredményeit 1965-ben a komáromi Jókai napokon hirdeti ki, és 1965 május végéig teszi közzé az Irodalmi Szemlében és a Hét-ben, esetleg más lapokban is. Nyugtalan ének </yurcsó István versei Csaknem egy évtizeddel ezelőtt Gyurcsó István Anyám mosolyog című kötetének megjelenésével új tehetség jelentkezett költészetünkben. Megállapíthattuk már akkor, hogy bár első munkásköltőnk verseiben sok a formai zökkenő, a naiv, pongyola fogalmazás, a prózának tűnő színtelen sor — ami nem a leegyszerűsödés jele volt, hanem a könnyelmű játékosságé — joggal tarthatott igényt a költő nevére, Bábi Tibor mellett Gyurcsó az a költőnk, aki magyarságát, a szülőföld, a szülőhaza iránti szerelmét sallangmentesen szocialista hazafisággal kötötte össze. „Visszajöttem, ö ölelj magadhoz! Gyöngeségben erősíts a harchoz, hogy helyre billentsem a mérleget. Haraptak véres háborúk, ebek, Téged is hazám — de meggyógyulunk — így énekelte meg hazaérkezését és verse végén nem hatott plakát szerű szólamnak a kijelentés: „Itt akarok lenni ember, magyar.“ Írjak még a javára, hogy az elsők közt volt, akik múltidézésükben bántál- makróh a lakosságcseréből eredő tragédiákról, a cseh és morva földre deportált családok keserű sorsáról hozott általánosságuk mellett is megrendendítö képeket. Ma tudjuk csak valójában teljes egészében átfogni és értékelni, hogy a tegnap sebeiről és fájdalmairól nem a sérelmező hangján kesergett, hanem az előre is tekintő költő megrendülésével és érzékenységével, aki hisz a holnapban, bízik az új értelmű munkásélet elengedhetetlen velejárójában, a jóvátételben. A jelentkezése után, öt esztendővel később, lábában kiadott, Termő időben című kötetében elsősorban azt kerestük, hogy bátorhangú, szókimondó költőnk hangja hol és miben mélyült el, mennyivel nőtt embersége, kifejező ereje, mennyire vált keresetlenebbé és meggyőzőbbé költészete, amellyel a munkásember mai érzés- és gondolatvilágát tolmácsolja. A vizsgálódás pozitív eredménnyel zárult: a költő szocialista embersége elmélyült, látóköre tágult és ha új verseiben találkozunk is szokványos képekkel, szólamnak tűnő hangzatos kijelentésekkel, látnunk kell, hogy egyre jobban hajlik az egyszerűség felé, az okosság és értelem szavát sorakoztatja fel az érzelmei által sugalltak mellé. Fellapozom Nyugtalan ének címmel ezekben a napokban megjelent új kötetét és a szemem megakad első sorain, amelyekben a költő 'szíve minden maradék szeretetével egy öreg embernek, apjának ajánlja könyvét, aki „..háborúkban és békében, az embertelen hadak útján és fogolytáborokban, kőtörő kalapácsok és kaszanyelek végén balták, kapák, faragókések között, minden időben megmaradt igaz' embernek.“ Ez az ajánlás egyik vezérmotívuma az egész kötetnek, amelyben Gyurcsó nem egy versében emlékezik meg apja és édesanyja fáradhatatlan munkában eltöltött nyolcvan esztendejéről. (Otthon, Szőlőhegyen, Egyszerű újévi ének) Közéleti ihletésű versei mellett erőteljesebb hangot kap a féltéssel párosult tiszta, hitvesi szerelem: (Virrasztó) Ugyanilyen tisztán és egyszerűen — ez az új kötet legnagyobb erénye és erőssége — szól a szülőföldről, a szűkebb hazai tájról, nézi a folyót, az Ipolyt, a kis Csábrád vizét, a Korponát, a falut, Palástot, köszönti huszonöt év után a régi hárslombot, nézi cimborák gonddal szegett, őszülő homlokát és nosztalgiás érzéssel fakad ki: „Szidjuk az időt: olykor mostoha. A gyümölcs érik: hej, faültetők, másokra hagyjuk a szép jövendőt. Felnőtt nemzedék vagyunk: köszönöm. Jő így őszülőn, jő most az öröm. Ifjúság. Szívünk. A szív gondra ért. s az idő tett fejünkre ősz babért“ Mint minden kötetében, úgy a Nyugtalan énekben is a béke gondolata foglalkoztatja, tudva azt, hogy „az életnek ára van, és nagy árat fizettek ők, kik vérükkel öntözték — értünk, helyettünk — az erdőt, mezőt.“ (Kivirágzik a föld.) A minden istenvarázson, hiten, dogmán átlépő költő, aki naiv, ámuló hittel vallja, hogy miénk az élet, melynek kapuját, mi, kommunisták nyitottuk, e deklarativ kijelentés után a legegyszerűbb, és ezért talán a legmélyebben megragadó költői szóval fejezi ki a legnagyobbat: „A magunk gondja, hidd el, kicsiny pont, ha nem társul más gondjával e gond, kívül rekeszt magából a világ.“ (Harcok) Innen ível a gondolatok hídja a Kései haraggal váddal teli emlékei felé, s a Forradalmak hol ironikus, hol meg szenvedélyes hangú vallomásáig. A regionálist ának mondott költő éneket ír a szi- licei fennsíkról; Vágsellyé- ről, Dobsináról, a Csábrád völgyéből üzen, megáll a háborús Garam-hídnál, öregek beszédét figyeli a Duna-parton, de tud túlnőni a tájon, és a maga szűknek mondott világából messzebbre is néz: „Vádolhatnak: Aprócska táj! Költő, témád ennyi? Találj többet, mondják. Naqv távlatot, nyiss a világra ablakot! Vallom: Ez is Európa! E domb, ez is tartozéka. (Pásztorének öt hangra.) Gyurcsó itt jól felel és általában jól vizsgázik egész kötetében. Ha mégis akad kifogásunk és hiányérzésünk, az leginkább abból ered, hogy legújabb kötetében is v'sszaiit még az indulás kezdetlegessége. Kevesebb játékosságot és erősebb költői koncentrációt, költői sűrítést kívánunk; újabb felfedező titat őszi, borongás hangulatoktól árnyalt érzésvilágában és gondolatainak nagyobb elmélyült ségét várjuk el még tőle. A jó költő holtig tanul, Gyurcsótól is hisszük, hogy sikerül még tágabbra nyitnia költészete kapuját és újabb számvetésében a kis Csábrádról vagy a Duna mellől még messzebbre néz a világra, és még mélyebben önmagába. EGRI VIKTOR
