Új Ifjúság, 1964 (13. évfolyam, 1-52. szám)
1964-04-07 / 14. szám
Kaland a ♦w*«m*mM**i***M*t**«*«*M»w Karl-Heinz Jakobs: EGY NYÁR TÖRTÉNETE A fiatal keletnémet író könyve rövid idő alatt nagy népszerűségre tett szert (filmet is készítettek belőle), de sok vitát is kavart. Egyesek javára írják, hogy életszerű, sematizmusmentes, mások naturalizmust vetnek szemére; van, aki elismeri, hogy a könyv méltón tárgyalja az új erkölcs kérdéseit, éš van, aki Tom és Grit, a regény két hősének szerelmében erkölcstelenséget lát, és így tovább. Tom és Grit szerelme csakugyan sok kérdést vet föl: mi a szerelem és házasság értelme? Helyesen cselekedett-e Grit, amikor elhagyta férjét? A szerző nem ad ezekre a kérdésekre egyértelmű választ — arra ösztönzi az olvasót, hogy vele együtt keresse a feleletet. Jean-Paul Sartre: AZ ÖRDÖG ÉS A JÓISTEN Sartre gazdag és változatos színműírói termésében kiemelkedő helyet foglal el — ha ugyan nem csúcsa eddigi alkotásának — az Ördög és a Jóisten. Az emberi lét alapvető problémáját feszegeti, a Jó és a Rossz kérdését, avagy — a történelmi események konkrét problematikájának nyelvén — a forradalmi cselekvés erkölcsiségének kérdését. S ha a dráma cselekménye régmúlt századokba, az újkor hajnalára, a német vallás- é$ paraszt- háborúk bonyolult, zaklatott korába vezet is, ha a kérdés- feltevés elvont filozófiának látszik is, mégis aktuális és konkrét mind a probléma, mind a megoldás: az egyének, akiknek cselekvését az író vizsgálja, önmaguk Sartre egzisztencialista filozófiája ellenére sem képviselnek osztályoktól független egyéniségeket és semmiféle elvont, történelmi helyzet fölött álló Jót vagy Rosz- szat; mélyen osztályukba ágyazódnak, s nem tehetnek másként, csak ahogy az osztályérdekek parancsolják. Sartre e müve rendkívüli erejű dráma; a színpadi helyzetek drámai kiélezettségével, az elvont eszmék és a konkrét cselekvés remek egybeötvözésé- vel, hőseinek életszerű jellemzésével s nem utolsósorban nemes veretű nyelvezetével magasan kiemelkedik a mai nyugati színpadi termésből. Tátrában zamatot ad minden szerelemnek. Ha tudnák, jobban vigyáznának a vallomásaikra és gyermeki együgyüséggel nem háborítanák fel az alvó vizeket. Bár hazudnának, hogy megmaradjon álmaink gyönyörűsége. Ma már nem tudom, hogy i mindez megfordult-e a fejemben. Tény. hogy előbbi nyugalmamnak nyoma sem maradt. Láttam, hogy miféle veszedelem leskelődik rám. Fél kellett készülnöm a védekezésre, de nem volt hozzá erőm. Nem éppen férfias gondolatok motoszkáltak az agyamban. Visszariadtam attól, hogy bátran szembenézzek sorsommal, és szépítgetés nélkül felmérjem helyzetemet. Inkább maradtam volna az öntudatlan bizonytalanságban, mint a bizonyos gyötrelmek között. Teljesen üresnek és tehetetlennek éreztem magamat. Érzelmeim vak hullámzása pokoli kínokat zúdított rám. Néhány pillanatig abban sem hittem, hogy Márta az enyém, csakis az enyém és hogy ez perdöntő bizonyság. A nagy jövő előtt álló fiatal főnök képe gúnyosan az arcomba vigyorgott, s lidércnyomásként telepedett a mellemre. Bizonyos voltam benne, hogy Mártát apján keresztül a hatalmában tartja és hogy Márta gyönge, erőtlen a lázadásra. Csak nehezen tért vissza életenergiám. Ez volt szerelmünk első nagy megpróbáltatása. Többé nem tudtam önfeledten szeretni. Ha bizonytalanul is. de számító és kimért lettem, mint az öreg hadvezérek. Ösztönösen megéreztem, hogy most sok szép szóval és forró csókkal meg kell Mártát erősítenem szerelmében. Finom és kedves leszek hozzá, hogy végleg magamhoz láncoljam és amíg bizonyosan nem szilárd a helyzetem a dolgokról nem beszélek. Végre készen volt a tervem. Megszabadultam gyötrő gondolataimtól és minden figyelmemmel feléje fordultam. Csendesen pihegve aludt. Egészen hozzám bújt, mint a menedéket kereső gyerek. Vál- lának márványmetszésű vonala csupasz nyaka fehéren világított. Óvatosan megcsókoltam az arcomba hulló fürtjeit. Nem akartam felébreszteni, de leheletnyi mozdulatomra megrebbentek a pillái és rám emelte csodálkozó szemét. Gyönyörű szeme volt. Okosan figyelő, csintalanul csillogó és ártatlanul tárulkozó. Finomvonalú szemöldöke sötét rúgóként feszült söpörgető pillái fölé és a hajjal szép keretbe fogták a tiszta homlokot. Mindig is komolyan vette a csókot, s most, hogy okos elszántsággal szabadon engedtem tomboló érzéseimet megriadt. Mintha sejtette 'volna a szándékom, egy rebbenésnyire elhúzódott, de én nem szelídültem. Anyáskodva, nyugtatta — simogatta a hajamat, míg benne is fel nem lángolt a szenvedély. Később szégyenkezve korholtam magam: — Milyen ostoba vagyok! Márta szerelmes szavakat suttogott a fülembe. — Aljas vagyok! Ravasz számítással akarom megtartani ezt a tündéri lényt... De mit érek vele, ha nem a legtisztább szenvedély tartja mellettem, hanem a fondorlat! . .. Hogy süllyedhettem idáig! ? örültem, hogy Márta nem látja szégyenletes gondolataimat. Délben a forró teához ittunk egy kis konyakot is. Most bontottuk fel az üveget, Márta az italt apró bádogcsészékbe öntötte és az asztallá kinevezett lócára helyezte: — Hogy ne légy olyan szomorú! — mondta mosolyogva. — Ha vélem vagy... — Akkor nem bánod, hogy mára is itt maradtam? — Nem bánom ... Legszívesebben megállítanám az idő folyását. . v- Akkor még mindig szeretsz .. . — Szeretlek és szeretni foglak, akkor is, ha már nem leszel így mellettem. — Igyunk, mert megint szomorú a szíved. — Nem szomorú. Csak meghatódom ... — Szeretlek, ha ilyen gyöngéd vagy ... — A haragom is gyöngéd, ha téged óv. — De én megriadok tőle ... Ittunk. Most én öntöttem. Először Márta bádogpoharába, aztán az enyémbe. Koccintottunk. — Ugye nem haragszol, ha ilyen őszinte vagyok? ... — Az őszinte szavak megszépítik az arcod. És az öröm is ... — Akkor vigyázz drágám, hogy mindig örüljek... — És akkor is gyönyörű az arcod, ha szeretsz ... Fénylik, mint májusban a hold. — A te szerelmednek tüze gyújtja azt fényre. Fogtam a kezét, aztán apró csókot loptam forró tenyerébe. Szeme édes izgalomtól égett. (Folytatjuk) ícü is SxífiSÍty Leanyfej — Bártfay Tibor alkotása A tavaszi napsugár fényében még inkább életre kelnek a szobrok. Kifejezőbb az arc, az alak, szinte teljesen felszínre tör az erő, a szépség. Korszerű műterem, Bártfay Tibor szobrász műterme. Fejek, alakok, a klasz- szikus művészet kifejező formái és a modern irányzat merész alkotásai. Itt egy bájos leányfej, mellette a tavaszi fényben fürdő leányakt, amott feketén csillogó vasszobor. „Az ember legyőzi az atomot“. Magasba tárt karok, felettük komoran csillog a hasadó atommag. A béke, a tudomány, a fejlődés szolgálatába kényszerít ett atom, nem a pusztítás, a rombolás eszköze. Az alak tartása szemlélteti, hogy az ember uralja az atomot, s nem az öt. Diadalmasan kitárt karokkal, nem leigázottan, porba sújtotton. Büszkén és bizakodással, erővel telten, magabiztosan, félelem nélkül. Azt fejezi ki, amit Sophoklés verse az Antigonéban: „Sok van, mi csodálatos, De az embernél nincs semmi csodálatosabb." A klasszikus, pheidiasi művészet jut kifejezésre Bártfay, emberábrázolásában, a hasadó atommag alatt is tökéletes az ember diadala. Erőt sugároz, merész bizakodást, a jövőbe vetett hitet. Pheidiasi mü- Az ember legyőzi az atomot vészét korszerű kifejező eszközökkel. Márvány helyett vasöntvény, csillogó gyémántfényben ragyogó korjelkép: a hasadó atommag. Vasöntvények, gipszfejek, hidegen csillogó leánytestek. A klasszikus művészet és az újkeresés kifejező módjai. A régi, görög alkotásokra emlékeztető szép formák, szépséget sugárzó leányfejek, női testek és merészen modern törekvések. A vas és atiél légies dinamikája a korszerű ember, a ma emberének nyugtalan életérzését, az újra, a jóra való törekvése sugározza. Az olajos-fémesen csillogó öntvények csak kompozíciójukban idézik hirosimás századunk rémségeit, alkotójuk optimista világnézete a bizakodást helyezi előtérbe. Az ember legyőzi az atomot. Bártfay nem a pusztulás, szenvedés, gyötrődés tolmácsulója, ö a szép, az erő, a kellem, az életkedv megörökí tője. Nem a véletlen mű ve, hogy az atommal kapcsolatban is a derűlátás, bizakodás alkotja kompozíciójának alapgondolatát. Alkotó- munkásságának területe a szépség kifejezése, nemcsak leányfejei és aktjai jelentik hódolatát a szép iránt, hanem még az atomhasadás is a békére való törekvést, az emberiségbe vetett hitét, a szépre, a jóra való törekvést fejezi ki. '' Rövid ismertetésünk nem volna teljes, ha nem emlékeznénk meg újat kereső munkásságának egyik ágazatáról, a teljesen modern irányzatáról. A haladó szellemű szobrászművészek közé tartozik, alkotásai között sok meglepőt ie találunk. A ma embere a korszerű ember. A ma művésze a korszerűséget kutató művész. Bártfay is az. Nem maradt meg a klasszikus kifejezési mód mellett, de nem halad a szélsőségeket kereső úton sem. Az ő korszerűsége az élő művészet természetes kifejezése. A technika vívmányainak haladásával a művészet kifejezési formái is megváltoztak. Az új keresésekor számos művész szembefordul a klasszikus hagyományokkal, az új keresésének ürügyén elveti mindazt, ami klasszikus és hogy korszerűnek lássák, hajlandó a művészeti nihilizmus útvesztőit járni. Bártfay Tibor alkotómunkássága az arany középúton hutád. Keresi az újat, de megmarad a valóság talaján —os (11.) — Értem. Nagyon is értefh... — nyugtattam meg egyre növekvő félelemmel a szívemben. — Apám nyakas ember. Hiú a végtelenségig. Furcsa, hogy így beszélek róla, de tudnod kell, hogy megértsd: miért nem szóltam otthon eddig rólad ... Egy pillanatra elhallgatott. Nem mert rámnézni. Ügy feküdt mellettem pihegve, nyugtalanul. — Csak beszélj! — bíztattam, most már higgadtan. — Sok mindent el kéne mondapom, hogy világosan láss. Nekünk otthon, az anyámnak is nékem is, alig van szavunk ... — Micsoda önkény!... — Igazában csak akkor vagyunk nyugodtak, ha apám nincs odahaza. És ez elég gyakran fordul elő ... Anyám szegény már idegroncs, nem ellenkezik semmiben az apámmal ... — És te ... — Én? Mit tehetnék én?... Ha ismernéd, belátnád, hogy semmit sem tehetünk. — Hogy bírja?! ... Hogy lehet valaki ennyire önző?... Egy pillanatig hallgatott, aztán szomorúan sóhajtott és fáradtan folytatta: — Én sajnálom... — Én viszont csöppet sem sajnálnám! Amit itt eddig elmondtál róla az is éppen elég ahhoz, hogy kinyíljon a bicska a zsebemben ... — Kegyetlen vagy!... — Az ilyen emberek mást nem érdemelnek! — Sokszor, ahogy fáradtan hazajön sajnálom, hogy olyan magányos... — Igen. Az önző emberek mind magányosak. Kihasználják piások jóindulatát, gyengéit, hiszékenységüket, de szeretetet megkövetelni, lopni nem lehet. Talán, ha becsapják az embert, elvakítják, akkor ideig-óráig szereti is őket, de csak rövid ideig. 'Aztán soha többé! Mert meggyülöl- jük őket... A te apád ... — Mégiscsak az apámról van szó, nem valami idegenről!... -• Nem válaszoltam. A szívem elismerte Márta apjához fűződő érzelmeinek jogosságát, de az eszem tiltakozott. — Apám főnöke gyakran eljár hozzánk... — Igen, nálunk mindenkinek van főnöke és valahogy ki kell velük jönni!... — vágtam a szavába csúfondárosan. — Fiatal és apám szerint nagy jövő áll előtte ... — Bizonyára rendben van a származása — jegyeztem meg gúnyosan, csípősen, mert megértettem, végre felismertem, hogy Márta hová akar kilyukadni. Ez a felismerés kegyetlenül görcsbe rántotta az idegeimet, nem tudtam magamon uralkodni. — Ha gúnyolódni fogsz, nem mondok semmit! — felelte Márta ingerülten és hátat fordítva elnémult. Lehúnytam a szemem, hogy nyugodtabban gondolkodhassak, hogy a görcsbe rándult idegeim lassan feloldódjanak. A testünk között kinyújtózott szakadék egyre elviselhetetlenebbé vált. Nem akartam szenvedni, nem akartam, hogy szenvedjen. Ösztönösen megéreztem, hogy át kell lépnem a testünk közé feszülő szakadékot, ha nem akarom elveszíteni. Csak nehezen győztem le indulataimat. Visszafojtottam gyors lélegzetemet. ökölbe szorítottam a kezemet és ösz- szehcraptam az ajkamat, nehogy megsértsem, vagy megrémítsem. Szelíden, engesztelőén mozdultam feléje. Lehetetlen, hogy megkínozzam — gondoltam és magamhoz fordítottam az arcát. Nem tiltakozott. Nedves pillantása megvillant a homályban. — Ostoba voltam — rebeg- tem. Nem válaszolt. — Hiszen végeredményben rajtunk múlik minden... — próbáltam magamat is meggyőzni. Élettelen karját a derekamra tettem. — Ha szeretsz, semmi sem állhat az utunkban ... Szánakozva, búsan nézett. — Ne nézz így! Szólj valamit! ... — ráztam meg, hogy felébresszem fásultságából, de csak a szempillája alól szivárgó könnyek gördültek végig az arcán. Szerelmem vad dühével vetettem magam rá. Csókoltam és a karjaim közé zártam. Összefüggéstelen fohászkodás, szenvedélyes szavak és kétségbeesett könyörgések hagyták el az ajkamat. Végre feléledt összetörtségéből és a könnyein át mosolyogva magához szorított. Puha tenyerével a halántékomat simogatta és mohón az ajkamba mart. Elszálló keserűségem nyomán nem maradt más bennem csak a szenvedéssel felszított lázas vágy. Szilaj elszántsággal szerettem. Egyszerre éreztem hatalmamat és gyöngeségemet. Lehetetlen, hogy ne szeressen, ne ragaszkodjon hozzám — gondoltam. Hiszen ez a rendkívüli szenvedély egész énjét átformálja, hozzám láncolja, mert én keltettem éledre benne és csak én vagyok képes tovább táplálni. Akkor még nem tudtam, hogy minden férfi így érez szerelmi győzelme után, de a magabiztos diadalt csakhamar koldussá nyomorítja a kétely, amelynek mélyén ott lapul a féltékenység. Megrezzentem, amikor ezt magamban először kimondtam. Nem akartam elismerni, hogy máris kiváncsi vagyok a „fiatal főnökre" és némi szorongást érzek, ha rágondolok. Márta nyugodt szendergés- sel pihent a keblemen. Nem is sejtette, hogy miféle poklot szabadított rám, hogy egyszerre megfosztott biztonságomtól és nyöszörgő szamárrá züllesztett. De mit tudják a nők, hogy milyen a férfi szenvedélye. Fogalmuk sincs róla, hogy az mennyire önző, hogy a féltékenység túléli összes érzelmeit és keserű SZŐKE JÓZSEF
