Új Ifjúság, 1963 (12. évfolyam, 1-52. szám)

1963-03-12 / 10. szám

Rozsdatemető Áz ember csak egy nádszál, a természet legtörékenyebbje, hanem egy gondolkozó nádszál. Nem kell hozzá, hogy az egész mindenség felfegyverkezzék, ha el akarja tiporni. Egy kis gőz, egy csepp víz meg tudja ölni. De ha mindenség eltipor­ná is, akkor is az ember ma­radna nemesebb annál, aki el­tiporta, mert ő tudja is, hogy meghal, míg a mindenség semmit sem tud arról az előnyről, amivel az ember fö­árulja a süvegcukrot. — Pen­gő-húszért — felelte. És szidta az Auróra cirkálót, mert nem New Yorkban kezdte a lövöl­dözést. A rakodók hangosan nevettek. Zentay György is el­mosolyodott. Ott állt közöttük, vadonatúj kék munkaruhát vi­selt, hátát a teherautó oldalá­nak támasztotta, arca koszos volt, fényes a verítéktől, haja tele ősz szálakkal Amikor if­jabb Hábetler János a karjá­hoz nyúlt, összerezzent. A só­kötekedő ember gorombaságai­tól. — Részegen sem vagy kelle­mesebb — mondta Jani. Rozs­dás láncot emelt föl a bakan­csa mellől, megforgatta a te­nyerén, majd hátradobta az ócskaságok közé. — Az egész életedet így toltad el. Ittál, kurváztál, veszekedtél. Az én családomban sem tudtál meg­maradni — Más sem tudott — vála­szolta Zentay. — Még a saxo­lött áll. így minden méltóságunk a gondolatban rejlik. Ezáltal kell feltámadnunk, és nem térben és időben. Legyünk hát azon, hogy jól gondolkodjunk: ez az erkölcsi kiindulás. PASCAL * * * Hamar elmúlt a tél. Febru­árban még tízfokos hideget mértek, aztán hirtelen meg­enyhült, néhány napig tartó esőzés után átmenet nélkül, szinte egy csapásra kitavaszo­dott. A Fémfeldolgozóban már kitámasztották az ablakokat. Ifjabb Hábetler János reggel hat órakor átvette a gépet, ki­olajozta, ékszíjat cserélt. Aztán bekapcsolta a motort. Alumí­niumot esztergált. Kilenc óra­kor odajött hozzá a vörös hajú Gróf. Szaporán, hülyén pislo­gott. Jani a fény felé fordí­totta, lehúzta a szemhéját. Le­tépett egy szelet papírt, meg- nyálazta, és kivette a spent. A vöröshajú próbapislogást csinált, majd bólintott, hogy rendben van. — Elvállalod a tanterem fes­tését? — kérdezte. — Igen — mondta Jani. — Vasárnap reggel, hozzálátok, hajnalig be is fejezem. A vöröshajú gondolkozott. — Állami dologgal nem jó kezdeni. Számlát kérnek. Vállat vont. Kijelentette, nem fél. A szülői munkaközös­ség bizta meg őt, saját kasz- szából fizetnek hatszáz forin­tot, és ő tisztességes munkát ad a pénzükért. Ezért nem akasztanak föl senkit, be sem zárnak. — Vagy bezárnak? — moz­dította sárgás szemét. — Tehetnek egy szivességet — mondta a vöröshajú. — Ma­ximum megbüntetnek pár száz forintra. A betonra köpött és elment. Jani lehajolt, a radiátor elé rakta a kész munkát, lesöpörte bakancsáról a vizes fémhulla­dékot, és kiment az udvarra. Sütött a nap. A raktárépület ajtajában Klein Béla kiabált, piros meg kék cédulák voltak a kezében. Aranyfoga villogott, tegezett mindenkit, de a mun­kások nem haragudtak rá, tré­fásan Klein úrnak szólították, nevetve kérdezték, hogy megy a füszerüzlete, mennyiért gora arcába nézett, ellensége­sen hallgatott egy percig. Majd elvigyorodott, azzal a részeg vigyorral, amellyel az őrületig dühítette Esztert. — Üdv a proletárnak — mondta gúnyosan. És megha­jolt. A rozsdatemető kőfallal zárt udvar a raktárépület mögött. Iparvágány felezi, két oldalán rendetlen összevisszaságban, egymás hegyén-hátán kiselej­tezett gépek, behemót kazá­nok, feismerhetetlen szörny- szülöttek nyomódnak mélyen a fekete salakba, mázsás, pe­nészgombás karokkal mutat­nak az égre, várják a tűzha- lált. Az udvar végén rácsos, magasra épített vaskapu enge­di a sínpárt a macskaköves utcára. Zentay György hosszú tra­verzen ült, árnyékban, kereszt­be tett lábbal, vászonnadrágja fölcsúszott, mutatta bokáján a méregzöld nylon zoknit, hátát kényelmesen a kőfalnak tá­masztotta. Tudta, esztelen hangulatában van, okosabb vol­na hallgatni, mert veszedelmes útra téved, megverik, mint nemrég héhány kalauz egy Kálvária téri italboltban, tudta, Janival nem szabad játszani, szemmel tartja őt, sárgás sze­mét nem mozdítja el az arcá­ról. De már nem törődött vele. Piskos ujjai között remegett a cigaretta, vigyorgott széle­sen, csípős gúnnyal kijelen­tette: megkíméli sógorát a szabványprédikációtól, elisme­ri, hogy ő megint illuminált állapotban van, hat deci bort ivott, és kellemesen érzi ma­gát, e szép tavaszi délelőttön, érdekes környezetben, az ara­nyos rokon társaságában. Csak attól fél, ha a tündéri mámor elfogy az ő jókedve is. Ez pe­dig nem jó, jönnek a hülye gondolatok, az ingerültség, gyomor- és fejgörcs, ilyenkor meg ő komisz lesz, marakodó, beleköt még az eleven fába is. — Az orvosok véleménye szerint ivás után alacsonyra száll a vércukor — mondta egy pedagógus hangján, ujját_ a magasba emelte. — Ezért isz­nak másnap reggel sört, elmú­lik a katzenjammer. Engem ez nem érdekel. Én a .szent bé­kességért iszok, hogy megkí­méljem embertársaimat egy Napfény a hálóban Múlt heti számunkban mi is h'írt adtunk már róla, hogy a csehszlovák filmkritikusok idei díját a Napfény a hálóban című szlovák film nyerte el. A filmet, amely megragadó erővel szól napjaink, örömök-gondok köze. pette formálódó ifjúságunk problémáiról, hatalmas si­kerrel játszák filmszínházaink. fonos is lelépett. Pedig az nem ivott és nem kurvázott. Mégis elment egyetlen szál ruhában, lyukas cipővel. , Otthagyott mindent. Kihívóan nézett a sógorára, várt egy ideig, de az néma volt. Szemközt ült vele, föl­fordított ládán, hajlott háttal, mozdulatlanul bámulta a ba­kancsát. Akkor hirtelen meg­szánta öt, eldobta a cigarettá­ját, gépelt papírokot húzott elő a zsebéből, ráütött a ke­zével, és másról kezdett be­szélni. Csöndes hangon elbe­szélte, hogy őt a Malomgép Vállalat személyzeti vezetője yVHtoot tizenkét esztendei becsületes munka után, a Munkatörvény­könyv C pontjára való hivatko­zással tette ki az utcára, ez pedig az ő esetében jogtalan. Elment a Népszabadsághoz, a segitségüket kérte hivatkozott a XXII. kongresszusra, foglal­koztak is az ügyével, méghoz­zá lelkiismeretesen, alaposan és teljes eredménnyel. De az újságíró baráti tanácsára nem megy vissza a Malomgéphez, mert később megint kitörnék a nyakát, csak már ügyeseb­ben. Ezért böngészni kezdte az újsághirdetéseket, hol keres­nek nagy gyakorlattal rendel­kező szakembert, míg aztán talált is egy fiatal, kitűnő ne­hézipari vállalatot, ahol bi­zonyisten halották már az ő nevét, munkaügyi főelőadóként örömmel alkalmaznák. Cigarettára gyújtott, most már magabiztos hangon, öntelt, ellenszenves mosollyal magya­rázta, kettőezernyolcszáz fo­rintot ígértek neki, és ő alapos megbeszélés után elfogadta a feltételeket, a vállalat 1962. évi intézkedési tervének rá vonatkozó részfeladatait: mun­kautalványok tételes ellenőr­zése, munkarend szerinti mun­kaidő ellenőrzése, munkanap felvételek készítése, a gép­láncban dolgozó erőgépek ki­használásának vizsgálata, he­lyes ciklusértékek megállapí­tása, időbéres órák csökken­tése, teljesítménybéres órák növelése, a szükséges norma­felvételek elkészítése folyama­tosan. az utalványozott meny- nyiségek összehasonlítása a házi számlákkal, állománycso­portok létszámának elosztása, vizsgálata és ellenőrzése ha­vonként. — Itt van az egész a kis- ujjamban. Amint ez a kedves cég kiadja a munkakönyverne':, hozzájárulását, hogy nem tart Az utóbbi évek egyik legizgalmasabb magyar regényét jelentette meg az elmúlt napokban a Magvető könyvkiadó. Az egyik budapesti ipari nagyüzem ócskavas telepén, a „rozsdatemetőben“, ifjabb Hábetler János esztergályos megöl egy segédmunkást, aki történetesen a sógora volt. Hábetlert letartóztatják, a tragikus eseménynek nincs szemtanúja, a tette pedig nem vall. Az író felteszi a kérdést: gyilkos-e ifjabb Hábetler? Nem, nem tartják gyilkosnak munkatársai, ismerősei, de miért követte el a bűncselekményt? Az író vállalkozik a nyomozásra, felkutatja a Hábetler-család történetét — amely az első világháború idején kezdődik, s ezzel megadja a választ a végső „miért“-re. Súlyos, kegyetlen, de mélységesen igaz mondanivalót fejez ki Fejes Endre új re­gényében. Azt, hogy milyen óriási veszélyeket rejt magában új társadalmunk meg­változott körülményei között is a régiből ittmaradt és tovább élő kispolgári gondol­kodás, a nosztalgia, a csak külsőségekben megnyilvánuló „jobb“, vagyis polgári élet­forma iránt. Kitűnően ábrázolt alakokkal, mindvégig hideg, tárgyilagos hangon tárja fel a kispolgári életszemlélet fekélyeit, pszichológiai biztonsággal bontja ki szerep­lőinek belső, gondolati és érzelmi világát, hogy aztán a végső konfliktussal ítéletet mondjon, s egyben figyelmeztessen is. ítélete és figyelmeztetése világos, egyértel­mű: a megváltozott, új társadalom nemcsak új anyagi körülményeket, hanem új gondolkodást, új erkölcsi-etikai bázist követel. Ennek figyelmen kívül hagyása vagy még nem értése pedig óriási buktatókhoz, emberi tragédiákhoz vezet. A kitűnő novellistaként megismert Fejes Endre első regénye a mai magyar iro­dalom jelentős alkotásaként az író pályájának kiemelkedő állomását jelzi. Szemel, vényünk a regény befejező része. igényt tovább a trógerolásom- ra — ez még néhány nap —, hozzálátok a munkához. Most nem érdekes a származás, csak a tehetség, augusztusra bi­zonyisten feltornászom magam, prémiummal meglesz a négy­ezer forintom. Ifjabb Hábetler János ösz- szevont.a a szemöldökét. — Ámen — bólintott. — Majd igazoltatnak részegen egy éjszakai eszpresszóban, ki­derül, hogy betegállományban vagy. értesítik a vállalatot, és elindulhatsz megint szerencsét keresni a Népszabadsághoz. Zentay elvitte tekintetét a sárgás szempárról, piszkos, repedezett körmét vizsgálta. Elmosolyodott. Fanyar hangon, önmagát gúnyoló fitorokkal el­mondta. hogy ő szilveszter éj­jelén egy üveg pezsgőt vásá­rolt, ki akarta vinni a teme­tőbe De hiába ígért a taxiso­főrnek száz forintot, nem állt kötélnek, elmagyarázta, zárva van a kapu. ilyenkor nem kell bolygatni a halottakat. Akkor elment az Ádám-büfébe, meg­kért egy ócska kis nőt. igyon vele. Majd földhöz csapta a poharakat, az üveget, és be­hívták a rendőrt. Táppénzes volt, a lőrinci idegosztályon kezelték. De még most is zsib­bad a karja, éjjel nem tud aludni, forgolódik, gondolko­zik, reggel, olyan, mint akit agyonvertek. Jani fölállt, leporolta az üle- pét. — Ne igyál. Most is van benned hat deci, zöld vagy, mint a citrom. Zentay elvigyorodott. — Mert zsíros kenyéren élek. Kedves sógor. Hirtelen düh fogta el. Elsá­padt, térdét átölelte, érdes ne­vetéssel nézett föl a másik arcába. Nem tudta,, és nem is akarta fékezni magát, ahogy kavarogtak fejében a gondola­tok, úgy szórta ki őket. Kezé­vel mutogatott, időnként sírás fojtogatta, ilyenkor beletúrt a hajába, szája elé emelte az öklét, keservesen köhögött. Szertelen» mondatainak erőt adott a gyűlölet, akár erősí­tette hangját, akár halkította, éppen úgy villogott, mint a szemében. Végérvényesen ki­kért magának mindenféle pré­dikációt, elismerte, hogy ő utolsó, züllött alak. kanáiistöl- telék, csak hagyják már őt, elbúcsúzott a tisztes család­tól, otthagyta a lakást, bútort, mosógépet, ha kívánják, visz- szaküldi a rádiót, egyetlen ru­háját. jár meztelenül, csak az a kérése, ne prédikáljanak ne­ki a tisztességről, ne rángas­sák elő a bölcsek kövét, és ne mondják a kislányának, hogy ő gazember. Kifizeti havonként a háromszázötven forintot, el­vették tőle eddig is, senkit sem érdekelt, hogy a segéd­munkásoknak marad-e pénze zabálni. De mindez nem érde- kes, egyforma a műsor, mind a három férj fizet, a martír- asszonyok egyforma szép la­kásban maradtak, kitűnő fod­rászhoz járnak, és végtelenül szánják, hogy nem sikerül ne­kik semmi az életben. — Hallgass! — mondta Jani. Rátette sárgás szemét az ágáló emberre, és csöndes hangon még egyszer figyelmeztette. — Hallgass! De Zentay csak mosolygott gúnyosan. Arca fehér volt, ve­ríték gyöngyözött homlokán, szeme nyugtalan, ingerült han­gon kijelentette: most ő teszi le a garast, a kanálistöltelék, mert neki is megvan a saját véleménye a tisztes családról, a gyászba borult öregemberről, aki húsz év után most csinál­tatott műfogsort, úgy járt ki minden áldott délután felesége sírjához. Frissen borotválva, fényes cipővel, vasalt nadrág­gal. — Hát. nem óriási? ötórai helyett a temetőbe jár ismer­kedni, udvarolgatni az özvegy­asszonyoknak. Izgatottan lekászálódott a traverzről, odalépett Jani elé. — Hallgatsz? — kérdezte. — Mért nem mondod, hogy hazu- dok? — Szemét vagy — mondta Jani csöndesen. — Tíz évig él­tél közöttünk ... Anyám az ágytálat hordta alólad — Zentay hallgatott egy percig. — Anyádba kapaszkodsz — szólalt meg aztán. Szomorúan elmosolyodott. — Cset Pápáról pillangóra ... ő is elment... Az udvar másik végén egy munkás bukkant elő. kinyitotta a vízcsapot. ferdére tátott szájjal hajolt alá. Aztán meg­rázta a fejét és elszaladt. Zen­tay rossz fintort csinált. — Én vagyok szemét? És ti hogyan éltek? Hajnalka pofára dobta a második férjét is, az elsőtől szedi a négyszáz forin­tot, Giziké bolond, maga elé bámul, szörnyűséges álmokat Iát, siránkozik, hogy nem él az anyukája, de két szeretőt tart, családos embereket, akik ru­hával, cipővel, harisnyával vi­gasztalják ... Tisztesség ... erkölcs . .. Vedd tudomásul, a férjét is csalta! Csak Híres István hiúbb ember volt Szuha Miklósnál, hallgatott, — Hallgass! — Hallgassak? — nevetett izgatottan. — Mért nem pré­dikálsz? A kanálistölteléknek? Ittam? Igaz! Iszom most is! Egy világ tapos rajtam, olcsó kapcabetyárok köpnek szem­közt, vacak funkcionáriusok törik ki a nyakam, ha nem tetszik az ábrázatom, és ti mertek prédikálni nekem? Ti, akiket magam mögött hagyok ebben a rendszerben is, száz­szor különb életet élek nála­tok, legalább munkaügyi fő­előadó lettem, és még előbbre is jutok, tanulok akkor is, ha minden funkcionáriussal egyenként kell verekednem, ti mertek prédikálni? Miféle jo­gon? Hát ez a rendszer a ti homlokotokat csókolja, könyö­rög, hogy fáradjatok el az egyetemre, legyetek orvosok, mérnökök, bírók, főművezetők, főrendőrök, főkatonák, főisten­nyilák, és ti előbújtatok a ba- rakokkből, éltek ugyanúgy, mint a hörcsögök. Dzsessz, tánc, hajrá Fradi. Csak zabái­tok, tömitek magatokat túrós csuszával, rántott hallal, bö­fögtök, és ágyba bújtok, ked­ves Hábetler elvtárs! Remegő kézzel cigarettára gyújtott. — Ne nézz így rám! — ne­vetett gúnyosan. — Te hogyan élsz? Keresel több mint két­ezer forintot, lakásfestést vál­Ne csak Figyelmemet elsősorban az Üj Ifjúság ez évi hatodik szá­mában közölt, Cselényi László és Csikmák Imre által írt, Ouo vadis MATESZ? című cikk kö­tötte le. A cikk a komáromi Magyar Területi Színház tíz­éves működését méltatja. Számszerűleg is ismerteti a színház eddigi működését. Hat­vankét bemutató tíz év alatt, közel egymillió látogató ... Va­lóban szép és nagyszerű ered­mény. A színház munkatársai minden elismerésünket megér­demlik a szlovákai magyar dol­gozók között végzett fáradha­tatlan munkájukért. S azt hi­szem, egy ilyen évforduló al­kalmából megérdemeltek volna egy impozánsabb, az alkalom­hoz jobban illő megemlékezést is. Államunk biztosít minden szükséges feltételt a kultúra továbbfejlődéséhez, minden ere­jével támogatja a színházügyet — tehát a MATESZ-t is. Után­pótlásról (VŠMU) gondoskod­nak. Nem látom tehát indokolt­lalsz, mosol, főzöl, takarítsz, csókolgatod a fiadat. Láttál már színházat belülről? Elol­vastál egyetlen könyvet is? Pedig te vagy ennek a hata­lomnak a birtokosa, esztergá­lyos főnemes, háborús mártír, hiszen a szerelmedet és a kis­lányodat egy kis feledékeny- ség miatt égették el Ausch­witzban. Jani ököllel ütötte meg őt, az arcát. Hátrazuhant a gép­roncsok közé, a koponyáját törte el, azonnal meghalt. Az esztergályos percekig nem tudta elmozdítani sárgás sze­mét az iszonyatos látványról. Aztán két hatalmas tenyerét: az arcához emelte, ordított, mint egy állat, még akkor is, amikor a munkások elvezették. Hajnalka lakásán rendetlen­ség volt, a hangulat is lázas, ingerült. Idősebb Hábetler Já­nos a bőröndöket zárta le. Esz­ter a kislányát rángatta, öl­töztette. Hajnalka egy széken ült, fejét hátrahajtotta, moz­dulatlan szemmel- nézte a mo­dern, hatágú csillárt, ajkát széthúzta, idétlenül vicsorított. Giziké vékony, sósavba mártott kis ecsettel, lassú mozdula­tokkal tisztította a fogát. Forró július volt. Ágotha diáktáborban pihent Siófokon, Hajnalka kisfiát Szuha Miklós vitte nyaralni. Hajnalka és Eszter vállalatának kicsiny, hatszobás üdülőjébe. Még több mint háromnegyed óra hiány­zott a vonat indulásához. Gi­ziké tojást főzött nekik, szalá- mis zsemlét készített, gyümöl­csöt mosott, nylon zacskóba csomagolta, beletette Hajnalka piros-kék csíkos, divatos strandtáskájába. Az öreg Há­betler már gyerekesen visel­kedett, ügyvéddel akart be­szélni, konokul, idegesitöen hajtogatta, hogy az ő kis ara­nyos feleségének az unokafi­vérét. bizonyos Stádinger Józsi nevezetű kőfaragósegédet agyonverték a kommün után. Márpedig ezt valahogy igazol­ni kéne, meg azt, hogy ő is szolgált a vöröshadseregben. — Ez teljességgel megfelel a valóságnak — mondotta,, — Én soha életemben hazug 'dol- got nem állítottam. Márpedig ha ez az állításom beigazolha­tó, a nyugdíjamat legalábbis kétszáz vagy még több forint­tal is felemelnék. Aztán telefonáltak taxiért. Könnyezve csókolták meg ap­jukat, Giziké segített lecipelni a nehéz bőröndöket, az eme­letről. Az öreg táblábolt vala­meddig, a tálalón heverő bronz-Budhát nézegette, letö­rölte hájas testéről a port. Majd kiment a konyhába, meg­töltött vízzel egy tejesüveget, és locsolni kezdte a virágokat. kritikát! nak a cikkből nyíltan kicsengő burúlátást a színház jövőjét il­letően. Annál is inkább, mert a színház jövendő tagjai — á Színművészeti Főiskola végző növendékei (Vavraezky, Thir- ring, Beke) szép reményre jo­gosító játékot mutattak vizs­gaelőadásaikon. (Nyolcvan nap alatt a Föld körül). S nem hin­ném, hogy akármelyikük is vol­na olyan felelőtlen, hogy a fő­iskola elvégzése után ne vállal­ja a munkát a MATESZ sorai­ban, ahogy ezt a cikk irői állítják. Ha vannak is problé­máik, azok megértése és meg­oldásuk elősegítése a mi fel­adatunk is. De nem ilyen for­mában és nem egy cikk kere­tében. Ki tanúsítson azonban megértést fiatal színművésze­ink problémái iránt, ha nem az Üj Ifjúság, az ifjúság lapja? De ne csak kritika, hanem jó­indulatú segíteniakarás formá­jában is! Lukács Zsigmond, főiskolai hallgató

Next

/
Oldalképek
Tartalom