Új Ifjúság, 1963 (12. évfolyam, 1-52. szám)
1963-12-17 / 50-51. szám
Tadeusz Rózevlcz: Veronica Porumbacu: A; 1 '1 1 "1 lek€ ^krol Ne kérdezz. Nincs időm emlékezésre. Nyomomban járt az éhség, mint az ordas. Az utolsó felszántott mezsgye alá temettem. Kihantoljam az árnyat? Ne kérdezz. Ne kérd, hogy feltúrjam újra darabka régi földem, a talpalatnyi múltat. vagyok Most mindannyian a postára várnak Kisebbik fiam kezében csigával kiabálja „csiga-biga nyújtsd ki szarvacskádat“ az idősebbik hét éves gondterhelten áll az asztalnál s kérdez „ugye apukám vannak angyalok“ anyám árpakávét főz „hogy röpköd a hajam — mondja — párnahuzatot akarok venni apádnak amaz már olyan mint a szita az öreg minden reggel pelyhesen kel fel" Az asztalról elveszek egy almát s megyek a dolgozószobámba és komoly verseket írok húszéves koromtól dolgozom egy versen realista vagyok és materialista néha csak fáradt a szemem lehúnyom Ford.: Tóth Elemér Ne kérdezz. Nincs idóm emlékezésre, Inkább hajts föl velem egy korty vörös bort. Fiút szültem a szocializmusban, ót kérdezd rnajd. hogy is volt egykor régen! Inkább hajts föl velem egy korty eleven lángot. Teremtsünk együtt a fiamnak gyermekkori emléket... Ford.: Jánosházy György Branko Miljkovič: A világ dicsérete Ne hagyj el engem világ Ne menj te naiv fecske. Ne sértsétek a földet Ne bántsátok a levegőt Ne ártsatok semmiképp a víznek Ne veszejtsetek össze a tűzzel Hagyjatok hadd lépdeljek Magam felé ahogy a célom felé. Hagyjatok hadd beszéljek a víznek Hadd beszéljek a földnek És a madárnak mely levegőből él A hangom idegként nyújtózik Hagyjatok hadd beszéljek Amíg csak tűz van bennem Lehetséges hogy majd egyszer Azt amit mondunk kezeinkkel érinthetjük. Ne hagyj el engem világ Ne menj te naiv fecske. Ford.: Brasnyó István Csanády János: Bánat Itt lépked a fejünk felett az ősz, a férfi-homlok kibukkan a gondból: aranypénzeket hullatnak a fák, s az ember első szerelmére gondol. És mind hiába ez a dús fizetség, arany álmoknak rebbenő raja, — elmúlt a nyár és itt az ősz maga. Rettenetes gyengéd kezekkel csábít, hiteget, él. dérfestett kapujáig, — forró vércseppként hull minden szava. * * « Énnekem már nagyobb az árvaságom, — s elmondtam volna tegnap éjszaka — énnekem már nagyobb az árvaságom, feloldani kevés az ész szava. Hiába sütött át a fény ruhádon, és néztelek, — meleged is legyen, nem hallgattál meg és már azt is hánom, hogy derekadhoz ért akkor kezem. Süvölvény korom álma ezért hív ma, és ez nekem legnagyobb szégyenem: új szerelem van homlokomra írva. Járok, dühömben csaknem égre sírva, hát így lebegek, valóban az űrben, hogy szerelmedet most már nem hiszem. * * * Az óra jár. Én kiáltok az égre, fehér kendőként simít hidegsége, ^ mint vizesruha lázas beteget. Nagy. kósza fátyla foszladozva bámul, mi lesz ebből a télbehullt világból, ha fagy dermeszt mindent és hó temet. — Ha fényes szened már salakra vált át, s mit tűznek hittél, elsodort a szél, fejszét fogj és támaszd meg a tél vállát, S a dérparázstól forró rengetegben tovább, tovább csak egyre élesebben —1 Röpítsd fel szíved farkasbánatát. J. SESZTALOV: AZ OBNÁL Állok az Ob partján Széles Obom csillog. Milyen széles öröm Hullámain ringok! Hát ébben a vízben Fürösztött jó anyám? Most Is úgy simógat Habja mint hajdanán. Hosszú kanyar hossza Énekszótól hangos: Manysi hazánk földjén őrömünnep van most. Hosszú kanyar hosszát Tutajok szelik ma Hallod, hogy sikongat A gőzhajók sípja? Kék ég, lángoló nap Kedvemért lobognak — Hogy megöleljenek, Hozzám lehajolnak. Déli szél dédelget Szelíden, puhán — Ilyen meleg csókkal Dajkálgatott anyám. Állok az Ob partján, Széles Obom csillog — Milyen széles öröm Hullámain ringok! Képes Géza fordítása j Szomszédaink - barátaink Mennyit beszélünk mostanában a jószomszédságról, barátaink megismeréséről, s mily keveset tudunk például a lengyel, a román vagy éppen a jugoszláv költészetről Pedig hát itt élünk valamennyien Európa közepén, közös múlt. közös jelen és közös jövő csillagjegyében Mi különbség van például az 1921-ben született nagy lengyel költő, Tadeusz Rózewicz és a harmincéves budapesti Csanády János között? Miben egyezik a jugoszláv Branko Miljkovič a cseh Miroslav Holubbal, s a József Attila - tolmácsa román Veronica Porumbacu mondjuk a mi Gál Sándorunktól? Meggyőződésünk, hogy a különbözőségek csak a stílusban vannak, abban, ahogy az egyik vagy á másik meg akarja örökíteni a világot, ám a legalapvetőbb dolgokban egyet akarnak valamennyien. Keveset foglalkozunk ezzel a kérdéssel, nem tudatosítjuk eléggé magunkban, s ha foglalkozunk is vele, inkább csak ünnepi alkalmakkor, deklarative. A költészetben viszont, ugyanúgy, mint az élet bármely területén, nem az ünnepnapok a fontosak, hanem a köznapok, s feladatunk igenis az, hogy ez a probléma mindennapjaink szerves részévé váljék. Cselényi László MIROSLAV HOLUB: A káplár, aki átdöfte Arkhimédészt Egy merész találattal megölte a kört, az érintőt és a végtelenbeni metszöpontot. A felnégyelés terhe alatt betiltotta a számokat háromtól fölfelé. Most Szirakúzában a filozófusok iskolájának parancsol, már második ezredéve ül az alabárdján és ír: egy kettő egy kettő egy kettő egy kettő Ford. Tőth Elemér Kiszakadtál közüllönk, lassan ballagok közül. Mindenki előtt legelső voltál, S arra is termettéi, hogy mindig első légy. Hajad lobogásában megbújtak a szelek. A csend mindig elkerült messzire, hogy most utolérjen. A csend elkerült, hogy utolérjen, s elragadjon az ő birodalmába. Mert íme a csenddé vagy te már, az örök csenddé, mely elhessentette a pajkos szeleket és a dübörgést és a száguldás csodás élvezetét. A mozgás, az előzés, mely birtokod képezte hűtlen lett, mint a rossz szerető. Olyan merevvé váltál drága fiam, mint jégcsap az eresz alján. Nagyon nehéz lehet így feküdnöd, biztos fáj a merevség, mely beléd költözött. Fiam, te versenyre keltél a széllel, s elhagytál minket, lassan ballagókat. Csodáltuk mindig erőd a száguldáshoz, csodálunk most Is, hogy mozdulatlan fekszel. Megint kikerültél minket, lassan ballagókat, előttünk jársz, örökös lett a győzelmed. Édes fiam, mi lassan megöregszünk, de te fiatal maradsz, húsz évedet senki se veheti el többé, s e földet is örökké kapod. — Édes fiam, szemeld már nem futnak végig kíváncsian a nagy termeken, mikor a lányok az asztalok mellől lesnek. A te szemeid hasonlók lettek a termett kristályhoz: elugrik róluk a fény kettétört íve. A te ajkadról a beszéd csendes jiangja nem muzsikál már, mint a nyár melege. A te ajkad most j^szeszorított sebhez hasonlít. Jaj, micsoda iszoíjyu fegyelem költözött beléd!... És tudom, nem ismersz meg engem, az apádat. És nem ismersz meg senkit, mert idegen lett előtted minden. Négy öltöny ruhádat nem szaggattad össze. Négy pár jó cipődet nem koptatod már el. Szép nyakkendőid szomorúan csüngnek. Fehér selyem inged vasaltan itt hagyod, Fehér selyem inged vasaltan itt hagyod.
