Új Ifjúság, 1963 (12. évfolyam, 1-52. szám)
1963-09-03 / 35. szám
— Nem, nem szabad! Vétkemet nem tetézhetem újabb bűnnel. NMinek szítsam még jobban az emberek megvetését? — vádolta, józanította önmagát, és eltolta magától a tűztestü lányt. Felállt, cigarettát kotort elő a zsebéből, majd rágyújtott. Homlokát odatartotta a cirógató szellőnek, hadd hűtse, hadd űzze vérének forróságát ... Amikor felkanyarodtak az útra, az éjszaka szürke bársonyát az ég ezernyi apró ezüst csillaga díszítette. Lábukat gyenge harmat nedvesítette. Egymás kezét fogták, úgy haladtak s valahogy azon gondolkodtak, hogy milyen egyszerű is az életnek az apró-cseprő hétköznapi gondja, s néha mégis mennyire bonyolult. Meg kell szaladni gyávamódra az elől, amit pedig meg kellene, s meg is akarnánk oldani!... — Én azt gondolom, hogy először mégis apádat kellene kiengesztelned — mondta a lány. — Ilyenkor, este kellene elmenned haza, hogy otthon találd — tette még hozzá és nem vált el a fiútól a hídnál, hanem befordultak az alvégre. Egy pillanatra' fészküket kereső madarak rikoltozása verte fel az éjszaka csendjét, aztán az is elült, s nyugalom és béke borult a falura ... KOVÁCS MIKLÓS NYÁRI ESTE Kint állt a kapuban, vállát nekivetette a betonoszlopnak. Cigarettája csonkig égett. Haja fésületlenül a homlokába lógott. Egy erélyes mozdulattal az utca közepére hajította a cigarettavéget, aztán felnézett az égre. Csillag még nem látszott rajta sehol sem, de az árnyak már megnyúltak, összegubancolódtak. Este volt, édes illatú nyári este. A munka megcsöndesedik, pihenni térnek az emberek ... Hátra került a kertvégen a sárga-barnán nyújtózó gabonaföldek közé, ahol már a határ kezdődött. Lába alatt zizegve ropogott az arasznyi tarló. A kertvégi fák halkan suttogó lombja takarta az elpihenő falut... Már túlhaladt a folyó hídján is, lekanyarodott a rét és a füzesek irányába. Az erdő szürke homályába fúrta kémlelő tekintetét, a tisztást kereste. Máskor ki-kitörő örömmel jött, türelmetlen önzéssel várakozott, nyújtotta vo.lna megint a következő perceket, de most mégis úgy jött, mintha temetésre készülne. Már vártak rá Kata volt, az a szőke és kerek, nevető szemű, barna bőrű és egészséges, friss illatú lány. Alig múlott el tizenhét éves, a fiú már kiszolgálta a katonaságot. A tavaszon szerették meg egymást s azóta terveket szőttek közös életükről, amíg ... amíg üröm csöppent az örömükbe. A fiú egy este részegen ment haza. Ritkán ivott, akkor is a barátai csalták be a kocsmába. Rumot ittak, sokat, nagyon sokat. Szürke ködök szálltak az agyára, mázsányinak érezte a tagjait. Az apja veszekedni kezdett vele. korholta, bitangnak, lumpnak nevezte. A vádak áradata egy pillanatra mintha kijózanította volna, hogy hirtelen a vad harag újra elborítsa agyát. Nekirontott az apjának és megütötte. A tört öregember elterült a földön, szája szélén vékony csíkban folyni kezdett a vér ... Azóta nem jár haza ... Az emberek elfordultak tőle az utcán, és válasz nélkül hagyják a köszönését... Kata szülei ajtót mutattak neki — kitiltották a házukból. — Egyedül öreganyja tűrte meg, adott párnát a feje alá ... A földön ültek, a puha zöld pázsit szőnyegén. Csendesek, hallgatagok voltak, csak a lomb susogott a fejük felett. — Miért jöttél el? — kérdezte a fiú, s a hangja fájdalomtól remegett. Két tenyerébe fogta a lány szőkefürtös fejét és mélyen a szemébe nézett. — Szeretlek, és azt akarom, hogy kibékülj apáddal — mondta. — Akartam, de bezárták előttem az ajtót. — És mit akarsz tenni? Örökké nem bújkálhatunk az emberek előtt. A fiú lehajtotta a f.ejét és azon gondolkodott, hogyan mondja el a tervét, szándékát. — Holnap elmegyek — mondta nagysokára halkan, mintha csak önmagához szólt volna. — Apádhoz? — Nem, Csehországba. Ott keresek munkát egy időre ... Nem bírom az emberek tekintetét, a vádat, a megvetést, ahogy néznek rám. Az apámnak nem tudom, hát hogyan magyarázzam meg az embereknek, hogy százszor, ezerszer megbántam, amit tettem. — Mennyi időre mész? — Nem tudom. Nem megyek szívesen. Szerettem a traktort, a földet, a határt. Soha nem éreztem jól magam a városban. Nehezen megyek el... Ismét a lányra nézett, s még valamit szeretett volna mondani, kérdezni, de nem tudta, hogyan kezdjen hozzá. — Én ... én addig elvégzem a gazdasági iskolát — mondta kevéssel később a lány és mosolyogni próbált. A mosolya amolyan bíztatás-féle akart lenni a fiú ki nem mondott gondolatára, amelyet valahogyan mégis megérzett. A fiú hálásan tekintett fel és átfogta, szorosan átölelte a lány vállát. — Olyan jó vagy és olyan szép. Nem akarlak elveszíteni, — mondta. Apró csókokkal ültette tele a lány napbarnított vállát és karját. Csókjaitól és az erős szorítástól alig pihe- gett már a lány a karjaiban. Ringatta, babusgatta, a szemét csókolta, végül észrevette, hogy könnytől harmatos az a nevető barna szempár. III. SZERELEM.HÁZASSÁG Mé ■—.... házasodjunk? NE HÁZASODJUNK? Erre a kérdésre annyiféle választ kapnánk ahány embert megkérdeznénk. Sokrátes így felelt egy fiatalembernek: „Cselekedjél tetszésed szerint, akármire szánod magad, egyformán megbánod.“ De ne is folytassuk a sort filozófusok és költők megállapításaival. A mai ember efféle elmejátékkal nem éri be. Neki bizonyíték kell, megfigyelésekből leszűrt statisztikai adatok alapján. Egy uppsalai tudós, Erik Agdur, vállalta az adatgyűjtő fáradságos munkáját. Végső következtetése az volt, hogy a házasságban élő felek testi jóléte nagyobb, a betegségekkel szemben ellenálló erejük fokozottabb, s általában hosszabb életre számíthatnak, mint a nőtlenek vagy hajadonok. A házasfelek lelkiéletéről nem nyilatkozott a professzor, de nem is nyilatkozhatott, mert kísérleteit házinyulakon, egereken és patkányokon végezte... Egyesek mégsem alkalmazkodnak a statisztika kereteihez, hanem kitörnek belőle, mint csökönyös ló a versenypályáról. Schoppenhauer kijelentette, hogy a házasság és a filozófia nem fér össze. Descartes, Spinoza, Kant nőtlen maradt. Viszont tudunk egy francia tudósról, akiről azt mondták kortársai, hogy minden évben egy könyvvel és egy gyermekkel ajándékozta meg a nemzetet. A mondás nem egészen pontos, mert negyven könyvet írt, s házasságából mindössze húsz gyermeke született. Mások szerint harminc. De legalább tizenöt. Régen az agglegényt mérsékelt rokonszenv vette körül. A törvények nem bocsátották meg neki, hogy kibújt a családalapítás alól. Egyebek között nem illette meg a szokásos tiszteletadás, mellyel a spártai fiatalság az idősebb polgároknak tartozott. Ezt még csak elviselte volna, de egy sokkal keservesebb bűnhödés is várt rá: tilos volt nézőként látogatni a fiúk atlétikai mérkőzéseit! Amikor a római férfiakat a fényűzéstől bódult város kínálkozó örömei magános életre kezdték csábítani, Augusztus császár közéjük csapott. A törvény egyszerűen megtiltotta a nőtlen életet 20 és 60 év között. Özvegy embereknek három év alatt újból meg kellett nősülniük. A jegybenjárás ide• ••••••••••< jét a császár rövidre szabta, mert keresztüllátott a furfan- gon: éretlen leánygyermeket eljegyezni és mindaddig dúsla- kodni az agglegényi élet örömeiben, ameddig a menyasz- szony megérik a házasságra. A törvényszegő büntetést kapott, s polgári jogait is megnyirbálták. A nőtlen életnek talán egyik fő-fő vonzóerője az, hogy húzogatni lehet a szénát, amelyet más rakott kazalba. Ré- gente a huzogatás nem ment simán, mert a házasságtörést minden nemzet törvénye kegyetlenül büntette. Lőcsén pl. az volt a törvény, hogy ha nőtlen embert hajadon lánnyal vagy özvegyasszonnyal pajkos- ságon értek, a vétkes párt a piacon vasketrecben kiállították, azután összeeskették, s a városból kikergették. A néphit nem becsülte sokra az agglegényt. Minden népnek vannak tréfás babonái arról, hogy mi lesz belőle halála után. Efféle vezeklések várnak rá: felhőket kell ide-oda tologatni, ködöt hasogatni kősziklát besózni, hangyák orrán karikagyűrűt keresztülhúzni, libapottyot addig rágni, amíg viasz nem lesz belőle, stb. A CSEHORSZÁGI LÁNY DIKTATOR A Libusa, a legendás hírű nagy cseh királynő meghalt. Volt egy Vlaszta nevű bizalmas, fegyverforgatásban is jártas lány, a királynő- amazon-test - őrségének a feje. Asszonya halála után a parancsoláshoz szokott lány nagyot gondolt: véget vet a nők rabságának, fordít egyet az állam kormánykerekén, s a férfiak kezéből a nőkébe adja a hatalmat. „Nem kell többé férfi" — adta ki a jelszót. Sikerült a lányokat fellázítania, sereget toborzott belőlük és elhelyezkedett egy várban, azzal az erős szándékkal, hogy onnan fogja megrohamozni a férfiakat. Premisz- láv, az új király, Libusa volt férje alkudozásokat kezdett a lázadó lánnyal, de már nem lee ® ® •»'••••• « hetett vele bírni, a követeket lemészárolt at t a. Serege egyre nőtt: már nemcsak a lányok tódultak hozzá, de az asszonyok is. Ha egy asszonyt a férje akárcsak valami csekélységgel is megbántott, éjszaka álmában fejszével agyonverte és Vlaszta táborába szökött. A férfiak már úgy meg voltak rémülve, hogy nem mertek otthon aludni, inkább csoportosan kinn háltak az erdőn. Vlaszta hatalma megnövekedett, egy új, még erősebb várat épített, Divínt. Innen csaptak ki a nők a környékre, és irtották a férfilakosságot. A király hadat küldött ellenük, de csúnya folt esett a férfiak harci erényein: a lányok megverték és meg- szalajtották őket. Most már Vlaszta elég erősnek érezte magát ahhoz, hogy lány államában tartósan berendezkedjék. Törvényeket hozott, a meglódult női elme furcsa alkotásait. Ezek voltak főbb paragrafusai: 1. § Férfi nem viselhet fegyvert, halálbüntetés terhe alatt. 2. § Férfi csak nő módjára, oldalvást ülhet a nyeregben, összekötözött lábbal. Aki másként lovagol, haljon meg. 3. § Ezentúl a férfiak lesznek kötelesek a háztartási, mezei és egyéb munkát végezni. Harcolni a nők fognak helyettük. i. § Ha valamely leány férjet akarna, ő maga fog választani. Aki a válasznak ellene szegül, meghal. Az utolsó cikkelyből kiderül, hogy maga Vlaszta sem akarta a férfiakat minden cselekvési körükből kirekeszteni, mert hiszen a leányállamot a kihalás veszedelme fenyegette volna. A 740-ik évben kezdődött csehországi nőuralom három év múlva ért véget, a győztes Premiszláv király Vlasztát is leölette. (Folytatjuk) Ráth-Végh István könyve alapján összeállította: BATTA GYÖRGY 4.Szeptember Szeptemberre beérik a szőlő. Rozsdásodásnak indulnak a levelek. Hidegebbekké válnak az esték. Délebbre röpülnek a vándormadarak. Es megkezdődik az iskola. Az iskola, a táblák és padok világa. A diákszerelmek világa. Az iskola sokkal több annál, ami a hivatása: megtölteni tudománnyal az üres diákkoponyákat. Kérdezd csak meg a csupa ín, csupa csont öregeket, mi az iskola? Nagyon kevesen fogják mondani, hogy a „Tudás Háza“. De annál többen mondanak el egy-egy történetet a diákévekből. Amikor a matematikatanár kalapját telefecskendezték vízzel, vagy itatóspapíron vallották meg a világ legnagyobb szerelmét. Az iskola olyan intézmény, amely a jövőre épít. Példa: kap egy tanuló két egyformát, hogy utána úgy csengenek a fülei, mintha a földkerekség legnagyobb telefonközpontját hallanád. A tanuló erre kitöröl két egyforma könnycseppet a szeme szögletéből, és halálos boszszút esküszik az ISKOLA ellen. Egy egész szakirodalmat böngész át hozzá, kezdve azzal a könyvvel, amely arról szól, hogyan kell az épület négy sarkát úgy beszalonnázni, hogy a kutyák elcipeljék reggelig. Hallgasd meg ugyanazt a kisdiákot húsz (de elég egy) év múlva, amint a társaságban mindenkit túltrombitálva mondja: ... Az semmi! En egyszer két olyan pofont kaptam, hogy magam sem tudom, hogy éltem túl. Es büszkén hordozza végig tekintetét a társaságon, amely tátott szájjal álmélko- dik, egészen addig, amíg egy másik volt kisdiák, aki a kályha mellett ült, egész órán evett és gombostűt szurdosott a szomszédja hátsó részébe, túl nem ordítja: ... Az semmi! En egyszer... Szeptemberre beérik a szőlő. Rozsdásodni kezdenek a levelek. Hidegebbekké válnak az esték. Délebbre húznak a vándormadarak. És végre megkezdődik az ISKOLA! BATTA GYÖRGY JOBBÁGY KÁROLY: Lányosztälyban Barnák, szőkék és feketék, lengőhajúak s kócosak és csipognak mint a kiscsibék a ház végén a kert alatt. Tizenöt évük villanó örömét alig rejthetik. Gyerekek még, s ha hull a hó sikongatnának reggelig. Zsebük még babát rejteget, cukrot és színes szalagot, s ha négyes lett a felelet, van aki hangosan zokog. De néha némelyik szemén olyan különös fény fut át, hogy megborzongva nézem én s érzem a haja illatát. Ő nem is tudja — én tudom: ébredez benne már a Nő, a hódító indulaton nyargaló drága, szédítő. Úristen, hisz ez csupa tűz! Hány férfinek lesz veszte még? — akit a vágy feléje űz, aki a karja közt elég ... — gondolom*s megállók kicsit — (Hisz nem vagyok még oly öreg, megcsap a láng és tüzesít, ha felém így tekintenek), ő már lehajtott fejjel ír, vagy a szomszédját csipkedi. Csak bennem dübörög a vér, emlékem falát döngeti. S mint aki kölyök-tigrisek ketrecében járt, úgy fogom a kilincset óra után s felsóhajtok a folyosón. Miniatűr seregszemle Csak most, mikor már leírtam, látom: mennyire találó ez a cím. Miért? Mert úgy tűnt, hogy a seregszemle csak miniatűr részét adta annak, amit vártunk tőle. És még miért miniatűr? Mert ez csak egy járás seregszemléje volt, a kassai járás népi együtteseinek dal- és táncbemutatója. Dátum: 1963. 8. 25. Színhely: Buzita. Nos, a seregszemlére jellemző volt, hogy tematikája nem nagyon nyúlt a mába. Mert ha felteszem a kérdést: mutattak-e csak egy szíkrányit is az előadott táncok a mából? A válasz határozott: NEM! De tegyünk fel ellenérveket is: Ez a népi hagyományok seregszemléje volt! Jó, de mikor rendezünk olyan bemutatót, amelyen a mából is látunk valamit? Nem elég reggeltől estig, hétről hétre a mával foglalkozni? Nem elég! Amire képes a film, színház, balett — képes a népi tánc is. „Mi nem balettegyüttes vagyunk, hanem falusi népi együttes.“ Ez igaz. De nem szabad csak úgy elintézni az egészet, hogy foglalkozzon a balett a mával. Ez népi együtteseinknek is érdeke. Nem kell annyira idegenkedni a balettelemektől. Hiszen a mindennapi életből annyi pillanatot, mozdulatot lehetne megörökíteni, tánccá komponálni! Nehéz lenne? Nem! Csak a koreográfusok életismeretére és alkotó fantáziájára lenne szükség. S mindamellett a hagyományokat se sértenénk. A népi együttesek bemutatói sokkal színesebbek, többszólamúak lennének. Hogy erre mennyire szükség van, bizonyítja a közönség is. Ami az előadástechnikát illeti, a bemutatón tizenegy résztvevő csoport közül hárommal lehetünk elégedettek, a színaiakkal, jánokiakkal és a buzitaiakkal. A többi együttes táncából (akármilyen banálisán hat is) hiányzott a tánc, a mozgás, a változatosság, az élet. Egyhangúak voltak, vérszegények, laposak. A műsor egészében mégsem volt egyhangú. Szavalatok, énekszámok, operettrészletek tarkították. Nagy sikerrel szerepelt a kassai CSEMADOK együttese, kár, hogy műsora csupa már ismert és hallott számmal volt tele, s így a buzitai és környéki közönség már ismerte. A buzitai seregszemlének egy pontja volt, ami a vártnak nemcsak kis részét adta: az odaadás, a lelkesedés. És ez, bár nagyon örvendetes és jóleső valami, éppen ez int a'jö- vőt tekintve: nőnek az igények, és nem egyszer kevésnek bizonyul az akarás, lelkesedés, ha a szakmai hozzáértés hiányzik. KMECZKÖ MIHÁLY v
