Új Ifjúság, 1963 (12. évfolyam, 1-52. szám)
1963-01-22 / 3. szám
S*Ó%£ JŽ&ZSČČ (EGY LEÁNY NAPLÖJÄBÖL) 37. — Az elvtársnő a brigádom tagja... Kidobták a munkás- szállásról. — Igen, tudunk róla. A fegyelmi bizottság tegnap... — A fegyelmi bizottságra fütyülök! — süvített a nagydarab ember hangja. — Meg se kérdezték, csak kidobták... — mondta szelídebben. — Az elvtársnő éjjel nem tartózkodott a szálláson, nem beszélhettek vele. — Nem is akartak! Egyáltalán, fütyültek rá! De én... Nagy ökle ütése mint a puskalövés csattant az asztalon. Az apró kávéscsészék csörömpölve felborultak. — Node elvtárs!... — kiáltott meglepődve, felháborodva a szőke titkárnő. Szürke szemei szikráztak,, álla erőszakosan előre ugrott: — Mit képzel az elvtárs!... Hol vagyunk? — Azonnal semmisítsék meg a döntést! Különben!... — Hogyne! — Követelem!.... Különben... különben... Nem dolgozunk mi se. Most már mind a ketten kiabáltak. A szőke titkárnő halványan toporzékolt, a brigád- vezetőm vörösen, mint a pulyka, rázta az öklét. Könyörögve — Hát azt hitted, hogy hagyunk a bajban?... — kérdezte szelíden és megállott. Nem feleltem. — Igaz, hogy nem vagyunk angyalok, de azért emberek vagyunk... — Nem is tudom... — hebegtem s elöntötték szememet a könnyek. — No menj szépen haza. A többit rendbe szedjük... Kezet nyújtott és erős fogai kivillantak a nevetéstől. Otthon a gondnok undorító buzgalommal segített felvinni a csomagjaimat. Nem pakoltam ki. Alig vártam, hogy ágyba bújjak. Dideregtem és apró szúrásokat éreztem a mellemben. OKTOBER 28. Több mint tíz napig feküdtem kórházban. Négy nap eszméletlenül, kábultan, tehetetlenül. Érzéktelenül tűrtem, bármit tettek velem. Szemem előtt az arcok elmosódtak, s a hangok csak néha jutottak dobhártyámig. Mégis, ez a néhány nap döntötte el végleg a sorsomat. Most már biztos, hogy nincs számomra visszaút. A testemben növekvő gyermek legyőzött. De vegyük sorjába az eseményeket. Első nap: Hiába feküdtem le. Az apró alattomos szúrások tovább kínoztak. Éjjel alaposan megfázhattam — gondoltam és dideEgyik pillanatban aludtam, a másikban ébren voltam. Körülállták az ágyamat. Vera, Pirf, a többit nem ismertem. Mintha homályos tükörben láttam volna arcukat. Alázatosan mosolyogtam. Arcuk megnyúlt, elferdült. Csúnyák voltak, idomtalanok. Csodálkoztam, hogy kibírtam vé- lük eddig. — Orvost kell hívni. — Már telefonáltunk. — Megfázott. Kibírhatatlanul fáradt voltam. Szerettem volna aludni. — Ma kellett volna bizottságra mennie — hallottam Vera hangját. — Szerencsétlen... — sopánkodott Piri. — Már jöhetne az orvos! A gondolataim összekúszá- lódtak. Képtelen voltam a hangok értelmét felfogni. — Na végre! — mondta Vera. Hideg simogatást éreztem a mellemen. — Ez bizony tüdőgyulladás! Mentőt kell hívni... Apró szúrást éreztem a karomon... A levegő elfogyott a szobából... Második nap?... Férfi hang: A láza? Női hang: Nem csökkent... Férfi hang: Injekciót nővérke... A szúrás nagyon fájt. A szememet képtelen voltam felnyitni. Harmadik nap?... Férfi hang: A láza? Női hang: Változatlan. Férfi hang: Szegény lány... Ha nem csökken a láz... Veszettül forgó tüzes égitest száguldott felém. El akartam előle futni... Moccanni sem bírtam. Negyedik nap. Ismeretlen, nevető szemű fehér arc hajolt fölém. — No, haszontalan... Hát szabad úgy bennünket megijeszteni? Szólni akartam, az ajkam nem engedelmeskedett. — Egy szót se! — intett a fehér arc s megigazította a fejem alatt a párnát. — Aludjon... Végtelenül gyenge voltam és nagyon, nagyon fáradt. Lehunytam a szemem... Jóleső nyugalom áradt végig tagjaimon és felkúszott ereimben az agyamig. ' ötödik nap. Reggel az első zajra felébredtem. A szobában még aludtak, de a fény már odakúszott az ágyakhoz. Nézelődtem. Tulajdonképpen csak most döbbentem rá, hogy kórházban vagyok. Az öt ágy közül kettő üresen'ásított, háromban feküdtek: Óvatosan a társaim felé pislogtam. Nem sokat vehettem ki az arcukból. A homlokukra hulló ősz hajfürtökből sejtettem, hogy idősebbek. Az egyik sípoló “tüdővel kapkodta a levegőt, a másik mereven el- nyúlvá aludt. Az ajtó felől zaj hallatszott, s nyomban vidám hang csendült: — Ébredni, lusták! Ki látott még ilyet? Folyton alszanak... Fehér főkötős, gyors mozgású, halvány arcú ápolónő sietett be. — Jó reggelt — mosolyogtam. — Maga a legrendesebb — dicsért meg derűsen hunyorogva. — De ezek a hétlusták... A két társam azonban nem mozdult. — No nem baj — fordult feléjük. — Pár nap múlva ők is rendbe jönnek. Azt ott a sarokban éjjel hozták be... — És maga? — fordult hozzám ismét derűsen. — Éhes? Bólintottam. — Akkor jól van. Rögtön hozom a reggelit. Evés után ismét elaludtam. Arra ébredtem, hogy valaki gyöngéden megrázza a vállá- mat. — Ébredjen! Látogatója van... Riadtan néztem körül. Az ajtóban dr. Bartos állott. Kissé zavartan, mosolyogva. Megremegtem. Egyszerre eszembe jutott minden, egész sanyarú helyzetem. — Örülök, hogy túl van a krízisen — mondta és gyöngéden megszorította csupasz karomat. — Én is örülök, hogy meglátogatott — nyögtem és mosolyogni próbáltam. — Nagyon aggódtam... Kissé arrébb húzódtam, hogy leülhessen mellém az ágyra. — Már nincs láza? — kérdezte és megfogta a kezem. — Nem tudom — súgtam és hagytam, hogy kezem a kezében felejtse. Hálás voltam, hogy eljött, nem hagyott cserben. (Folytatjuk) FEBRUÁRI Szédülés (cseh) Bátor elhatározás (szovjet) Gitárnélküli élet (cseh) FILMEK Péterfy Gyula IRODALOM ES NEVELES néztem rájuk, de nem törődtek vélem. — No, mi az, Mi van itt? — nyitott ránk haragosan a szomszéd szobából egy magas, őszülő hajú, szemüveges férfi. — Kanyicska elvtárs... — fordult hozzá a brigádvezetőm. — Ah! Vankó elvtárs. Mi ez a nagy veszekedés — mosolygott és a kezét nyújtotta. — Jöjjön beljebb... — betessékelte a szobájába. A szőke titkárnő sértődötten pityeregni kezdett. Szipogva az orrát törölgette, nem nézett rám. Álltam fáradtan, összetörtén. Egyik pillanatban a hideg rázott, a másikban veríték ült ki a homlokomra. Végre kinyílt az ajtó. A magas szemüveges kezet nyújtott Vankónak, a brigádvezetőnek: — A viszontlátásra! — Viszontlátásra... Még hallottam, amint kimentünk, hogy a titkárnőhöz fordult: — Elvtársnö! Hívja fel a szállás gondnokát... Becsukódott mögöttünk az ajtó. A friss levegőn megtán- torodtam, a falnak kellett támaszkodnom. — Mi az? Beteg vagy? — kérdezte riadtan a brigádvezető. — Nem... Csak mintha... — Menj haza és feküdj le. Rendben van minden... — Köszönöm... — suttogtam. — Aztán... — zavartan elharapta a szót. — Szólhattál volna... Lehajtottam a fejem. regve húztam fejemre a takarót. Egyik pillanatban tikkasztó hőség kínzott, a másikban vacogott a fogam a hidegtől. — Forró tea kéne és izzadni — fohászkodtam, de nem akaródzott felkelni, hogy teát készítsek magamnak. Később a didergés elmúlott, csak az epesztő hőség maradt s a szúrás. Egész testem és az arcom lángolt a hőségtől. A lélegzetem elnehezült, és agyamra vörösen izzó köd emelkedett. Elaludtam. Valaki a homlokomra tette hűvös kezét, fölém hajolt: — Lázad van? — Szomjas vagyok... — nyöszörögtem. — Hol fáj? — Vizet... — A torkod fáj? Megráztam tagadólag a fejem. — A fejed? — Szúr. Megismertem Pirit, ő faggatott. Egy pillanatra kitisztult az agyam, elszállott szememről a köd. — Szúr az oldalamban... Nehezen lélegzem... Egy csöpp vizet adjál... — Várj, főzök teát... Engedtem, tehetetlenül feküdtem. A fejem majd szét ment a forróságtól. Piri teával kínált. Felültem. Észrevettem, hogy már este van. Pár kortyot ittam, hirtelen, mohón. Elakadt a lélegzetem, köhögési roham szorította el a torkom. A szúrások... Visszaestem a párnámra. Azt hiszem, hogy még a kispolgári nézetek tévedései között őrlődő szemlélő sem meri letagadni, hogy az ifjúság részére nyújtott anyagi és szellemi javak egyre nagyobb számösszegekkel szerepelnek mind az állami költségvetés rovataiban, mind a családok pénzügyi terveiben. „Mindent a gyermeknek“ ez nálunk nemcsak jelszó, hanem politikai, társadalmi program, törvényekkel, rendeletekkel biztosított valóság. Természetes, hogy joggal számíthatunk a felnövő nemzedék sokrétűbb, gazdagabb tudására, arra, hogy a nélkülözést, gondokat már nem ismerő korosztály tagjai sokoldalúan művelt emberré nőnek. Annak ellenére, hogy a technika fejlődése, a kozmosz ostroma megköveteli a nagyobb, alaposabb műszaki ismereteket, vallom, hogy a műveltség elsőrendű feltétele az olvasottság. És sajnos éppen ezen a téren látunk hiányosságokat. Az ifjúság nem olvas! tudom, hogy ez nagyon súlyos vád és éppen ezért bizonyítom. 1962. november havában fel méréseket végeztem három iskolában. Az író neve Nágykér VIII. B n C/3 CB > Érsekújvár VIII. B c 2 c +j 'cs w +-> »ca 'CB T3 CB 'CB 'Q Bratislava VIII. B 5 c 1/3 +J 'CB > *r»3 3 CB 'V — c/j a O CB '0> vi a 3 CB '0> •v) a Petőfi 26 — 32 6 24 16 Ady 26 — 2 3 3 3 Jókai 26 1 16 , 5 24 6 Móricz 1 1 9 4 15 5 Madách — — 1 2 — 1 Katona — — 7 — 4 1 Móra 26 — 11 5 24 9 Hviezdoslav 26 — 32 — 24 — Némcová — 1 32 6 24 5 Gorkij 26 — — — 24 2 Solohov 16 — 2 1 1 3 Fábry —---- —. — 1 1 Egri —---- — 1 5 4 Szabó Béla 2 1 13 3 25 2 A számok bizonyítják, hogy az ifjúság nem olvas! Szándékosan mentem a nyolcadik osztályokba, mert nem a kötelező olvasmányok száma a mérvadó, hanem az érdeklődésből, tudásvágyból olvasott könyvek. A pedagógusokat nem vádolhatjuk, habár többet is tehetnének az irodalmi érdeklődés fokozásáért. De mi a helyzet a szülői házban? A három nyolcadik osztályba összesen nyolcvankét gyermek jár. Nyolcvankét család birtokában található kötetek száma: Petőfi 22, Ady 6, Jókai 12, Madách 3, Ném- cová 12, Gorkij 2, Fábry 1. A nyolcvankét családi otthonban viszont harmincöt televíziós készüléket találunk. Tehát nem az anyagi eszközök hiánya miatt nem vásárolnak könyvet! De nem elégedtem meg csupán a nyolcadik osztályosok vizsgálatával, .hanem a bratis- lavai magyar tannyelvű iskola 12. osztályában is kutatgattam az ebben a tanévben érettségiző tanulók irodalmi műveltségét. A tanulók létszáma 22. Az író neve: Olvasta: Saját példány Baudelaire — — Goethe — 1 Dante 1 1 Dosztojevszkij 2 2 Madách 22 4 k. ol. Shakespeare 14 7 Balzac 4 4 France 3 2 Tolsztoj 17 7 L. Sinclair 1 — Lermontov 1 — Lope de Vega 2 1 Moliére 2 2 Schiller — 2 A két táblázatból megállapítható, hogy figyelembe vettem a különböző ízléseket is. A nyolcadik osztályokban „még nincs érdeklődés az irodalom iránt“. De ha nem ébresztjük fel már most, akkor az eredmény olyan lesz, mint a bemutatott érettségizőknél! Vajon nem indokolt-e, ha szülőktől és pedagógusoktól egyaránt kérdem: hogyan nevelünk művelt, gazdaglelkű embert, ha nem szoktatjuk rá az olvasásra, ha nem magyarázzuk meg az olvasás szépségét és az olvasottság fontosságát? Vajon azért bővítjük a népkönyvtárak hálózatát, hogy csak a nyugdíjasok olvassanak? Vajon a fiatal szocialista értelmiségnek nem kell ismernie a hazai és külföldi klasz- szikusokat és vajon nem illik-e ismerni a csehszlovákiai magyar irodalom három felsorolt reprezentánsát? Személyes ismerőseim, munkatársaim, barátaim és szomszédaim példáiból is látom, hogy „amit a gyerek kíván, azt megkapja.“ Villamoson és utcán egyre több 14—15 éves emberke kezében látom a tranzisztoros rádiót, Pionír-motor, siléc, tánciskola... a gyerek akarja, hát lenni kell! És könyvre miért sajnálják a pénzt? Elküldjük a gyermeket moziba és nyári táborozásra, téli sítúrára, jégre és teniszpályára, és közben az évek elmúlnak, a gyermek felnő és műveltsége nem lépi túl egy jottányival sem az érettségihez „szükséges" műveltség határát. És lehet, hogy tévedek, de úgy képzelem, hogy Tyitov őrnagy, amikor a végtelenből nézte az ember otthonát, a Földet — egy verset idézett, mert forró volt a szíve. De ha szülők és tanítók ösz- szefogásából nem születik változás, ha gyermekeink olvasottsága továbbra is ezen a szinten marad, akkor ők nem idézhetnek költők és írók műveiből, mert mindent megadunk nekik — csak a könyvet nem adjuk a kezükbe.
