Új Ifjúság, 1963 (12. évfolyam, 1-52. szám)
1963-04-02 / 13. szám
L eszolgálta a katonaidejét, átlustálkodta otthon a telet, aztán tavasszal dolgozni jött a kisváros üzemébe. Maga sem tudta volna pontosan megmondani, hogy miért jött ide, és miért hagyta ott a faluját. Azelőtt a szövetkezetben dolgozott, kocsisko- dott, napról napra lovakat hajtott, és a munkája kielégítette, mert szerette az állatot. Csak- hát a lovak egyre fogytak, mindig kevesebb szekér járja a mezei utakat. Amikor leszerelt, kocsisra nem volt szükség a szövetkezetben, gyalogmunkás meg nem akart lenni. Különben is a katonaságnál szerzett tapasztalatai és a kimenők élményei valami nyugtalan elégedetlenséggel töltötték el, ae idegen tájak, messzi csehországi városok, és szokatlan frizurájú, modern lányok, akik olyan kötetlenül viselkedtek vele szemben, kíváncsivá tették. Miért ne próbáljon valami mást, valami újat és érdekesebbet, mint amit eddig csinált...? Az üzem legényszállásán kapott lakást. Széles vállú, magas, erős legény, hosszú lábakkal és nagy kezekkel. Arcbőre szélfútta, pirosbarna, álla erős, férfias. Huszonnégy éves; a falujában már az idősebb legények közé számították és csodálkoztak, hogy még mindig nem talált magának feleséget. Pedig milyen becsületes, dolgos fiú, mondták, igazán jól jár vele az a lány, aki a felesége lesz... Az üzemben töltött első napjára sokáig emlékezett. Polá- csek, a szerelő- és hegesztő- csarnok mestere vitte le a csarnokba. Magas betonoszlopokon nyugvó, hatalmas csarnok, sokkal nagyobb, mint a legnagyobb pajta, amit valaha is látott, füstös, piszkos üvegteteje alatt pokoli zaj. Eddig el sem tudott képzelni ilyen zajt, még az éleslövészetek ágyúdörgését sem lehet hozzá hasonlítani, mert nem ilyen állandó és végeszakadatlan. A tágas mezőn meg, ahol azelőtt dolgozott, hasonló zúgás és mennydörgés meg sem maradhatna, mert elszállna a szélrózsa minden irányában, egy része felszállna a kék égbe, a másik része délnek, keletnek, szanaszét.... de itt, a csarnok falai által összezárva és meg-' sokszorozva megmarad. Bumm ... bumm ... zuhognak a nehéz acéllemezeken a nagykalapácsok. a sűrített levegővel működő szegecselőpisztolyok ropogása őrült gépfegyversortű- zön is túltesz, a futódaruk meg szinte vijjogva szállítják terhüket. S mindebben a fülsiketítő hangzavarban a poklok tüzének fényerejével szikráznak a hegesztő elektródák ív- láng.jai. Van abban valami igazság, gondolta, amikor a munkát csatához hasonlítjuk... Zúgó fejjel kísérte vissza Polá- cseket az irodájába. A mester alacsony, kövérkés kopasz ember, jóval túl az ötvenen, igyekszik nagyon’ barátságos lenni hozzá. Hogv milyen munkát szeretne? Valahogy a csarnokban látott vakító fények és kék munkaruhás sisakos hegesztők jutottak az eszébe. Hegesztő szeretne lenni ... ! Jő, mondta elégedetten Polá- csek. helyes. Tanf< lyamra küldünk ... Három hónap múlva jött (yyttúa vissza a hegesztőtanfolyamról. A mester újra levitte a csarnokba, egy hasonló, jó ötvenöt év körüli, fekete arcú, 'lompos járású férfihez vezette. — Itt _ az új munkatársad, Lajos! Adjál munkát neki, de a tartályokba egyelőre ne küld még be! — Pillér vagyok — rázott vele kezet a hegesztő. — Varga Imre ... Megnézték egymást... Hová való? kérdezte a fekete... Ide, a szomszéd községbe ... Mióta hegeszt...? Most jövök a tanfolyamról ... Hm, na jó, majd meglátjuk. Ezután egy tartályon ketten dolgozunk. Remélem, megértjük egymást.. is remélem ... A többi hegesztő is megnézte Imrét. Ni, mondta az egyik, Pillárnak új munkatársa van...! Imrének úgy tűnt, mintha a hegesztők mosolyognának. H árom méter hosszú, henger alakú acéltartályokat hegesztettek. Futódaru hozta elébük a százharminc centi átmérőjű, karikába hengerelt, ujjnyi vastag acéllemezt, amelynek oldalára, oda, ahol a két széle összeért, hosz- szú, erős varratot raktak, hogy a széleit összefogják. Amikor a hosszanti varrattal elkészültek, meghegesztették kívülről a tartály alját. A legnehezebb munka akkor következett, amikor a fedelét is ráhegesztették. Emberderéknyi lyukon be kellett mászni a tartályba, s az alját és a fedelét belülről, is meghegeszteni... Pillár rövid utasításokat adott munka közben, de különben nem beszélgettek, mert a hegesztősisak zöld üvegén át állandóan figyelni kell a rotyogva és szikrázva elfolyó elektródát. Imre ügyesen hegeszt, három hónap alatt tökéletesen megtanulta a mesterségét. Nézi a villogó fényt, amely a szemüveg nélkül kibírhatatlan lenne a szemnek, és ha huzamosabb ideig belé nézne, talán meg is vakítaná, figyeli a púposodó varratot és sisakját felcsapva, kitompult reszelő hegyével lekaparja, leveregeti rqla az oxid- réteyet, hogy szép acélszürke legyen, ürül a munkájának, ért hozzá és szívesen dolgozik. Lovakkal is szívesen dolgozott, de ez érdekesebb. Pillár, fekete társa cigarettázva nézi és tüzetesen megvizsgálja, megkopogtatja Imre varratait... Jól van, mondja, rendben van... Jó fiú ez, gondolja elégedetten, aranyat ér ... 1 Amikor a sziréna zúgása tíz órát jelzett, együtt mentek a büfébe, aztán tíz deka szalámival, sörrel és kiflivel a kezükben leültek a vasakra és beszélgettek. Pillár magáról mesélt. — Tudod, ki voltam én azelőtt, fiú? Kérdezd csak meg a városban, hogy ki volt valamikor Pillár Lajos! Pillár, mondják majd. a lakatos...? ő volt a város legjobb lakatosa, a keze aranyat ért...! Bizony, három inassal és két segéddel dolgoztam. Az emberek csak jöttek ... Pillár úr, javítsa meg ... ! Pillár úr, sürgősen kellene ... Ügy ám gyerek, nagyokat kosžôntek nekem valamikor az emberek, és előre köszöntöttek... — Kortyolva kiitta sörét, az üveget eltette a vaslemezek mögé, és cigarettára gyújtott. — A környék valamennyi cséplőgépét én javítottam, ha elromlott. Olyan széles aranyóraláncot mégnem is láttál, amilyen nekem van otthon, a belsőzsebemet meg olyan buksza feszítette, mint egy háromkilós nagybiblia ... — Elhiszem — mondta Imre evés közben —, elhiszem Pillár úr... önkéntelen tiszteletet; érzett iránta, a falusi fiú tiszteletét a' mesteremberrel szemben. Emlékezett a gyerekkorára, Tóth bácsit, a falu gépészét is urazták, Tóth úrnak szólították, és nagyon tisztelték ügyes kezéért az emberek. Hamarjában nem tudta, hogyan szólítsa a munkatársát, elvtársazni nem akarta, így a Pillár úrnál döntött. A korának is kijár, és a szaktudásának még inkább, gondolta, valamikor nagy ember volt, most meg csak olyan, mint én ... Tíztonnás futódaruk járnak a fejük felett, a nyíró- és hajlítógépektől hozzák a meghajlított és megmunkált lemezeket. A félig kész tartályok és vaskonstrukciók lebegve úsznak feléjük a csarnokon át, a levegőben, mint az őskor tengerei felett a repülő sárkánygyíkok. Körülöttük sötét színű, ritkás füstfelhők ter- jengenek, az elektródák füstje, és a levegőben érezni a hegesztés jellegzetes, égett szagát. Amikor elektródájuk hegye az acélhoz ér, viliózó fehér fények oszlatják szét a barna homályt... D él felé készültek el a külső Varratokkal. Pillár felegyenesedett, felcsapta sisakja elejét és nagyot fújt. Megtapogatta a tartályt, és az oldalán lévő lyukon át benézett a belsejébe. — Na, megpróbálod...? — Mutasd meg, mit tudsz, gondolta, mire számíthatok veled. — Belülről. ..? — Imrének eszébe jutott, hogy a mester figyelmeztette Pillárt, ne küldje még -őt a tartály belsejébe. Meghökkent. Vajon miért, talán veszélyes ott a munka? Különben miért ne próbálná meg? Pillár úr sokkal idősebb, gondolta, lassan öreg ember lesz. Ahogy a fekete emberre nézett, szolgálatkész, buzgó jóságot érzett magában, szinte erkölcsi kötelességet, hogy segítsen rajta, könnyebbé tegye a munkáját. Majd ő bemegy, ő a fiatal, az erős és egészséges, ő majd megkíméli Pillár urat. — Megpróbálhatom... — mondta. Tudtam én, hogy jó fiú, örült magában Pillár, azonnal láttam, hogy jó fiú. Imre fellépett a tartályra, belenézett koromsötét belsejébe, aztán előbb az egyik lábát tette belé, majd a másikat, s végül az egész hosszú testét bepréselte a lyukon. Éppen, hogy elfért odabenn. Egy pillanatra még künnhagyta a fejét; és körülnézett — ne félj, nevetett rá biztatóan Pillár, semmi az egész, csak egy kicsit össze kell húzni magad! , —, aztán belébújt. A nyíláson kevés fény szűrődött be és a tartály végeiben koromsötétté sűrűsödött a homály, semmit sem látott. Erősen meghajolva, óvatosan támasztva magát a kezével, odamászott és megtapogatta a sarkokat. — Pillár úr, adja be a kábelt és az elektródákat! — Hangja fojtottan kongott az acélburokban, fel s alá lökték a tartály falai, és alig hallatszott belőle ki valami. Pillár úgyis tudta, mit kell tennie. Beadta a kábelt a fogóval és egy csomag elektródát, aztán a nyílásra rászerelte a farácsot, amelyen egy szigetelő gyűrű megakadályozta, hogy a kábel a tartály lemezéhez érjen; egyszerű biztonsági berendezés, hogyha a kábel megsérülne, ne kerülhessen áram a tartályba. — Na, most jő helyen vagy — kiáltott be a fiúnak —, börtönben, csak akkor jöhetsz ki, ha kiengedlek! — Rávigyorgott a rácson keresztül, kormos fekete arcával valóban úgy festett, mint egy középkori börtönőr. N em baj — mondta Imre —, ha a sarkokat meghegesztem, remélem kienged! — Nevetett és fütyö- részni kezdett, hogy izgalmát palástolja, mert azért kissé izgatott volt. Ilyen helyzetben még nem, dolgozott, és aggasztotta. vajon meg tudja-e csinálni. Ha nem tudná, nagyon szégyenlené magát Pillár úr előtt. Elektródát tett a fogóba, kezével megkereste a sarkot, ahol az oldalfal és a fenék találkozik, és hozzáütögette az elektródát. Ahogy az izzó, sápadt fény felvillant, azonnal megnyugodott. Megy ez... Olyan tiszta örömöt és erőt érzett magában, amilyet csak a munkájában biztos kezű ember érez. A tartály nyílásán nem szökött ki a sziporkázó fény, csak leheletfinom füst- gomolyagok- jelezték, hogy az acélhenger belsejében dolgoz-, tak ... Pillár beszélgetni ment Polácsekhez, a mesterhez, kebelbéli jő barátok voltak, régi vágású, valamikor önálló mesteremberek mindketten. iimiiiiiiiiiiMiiiiiimiiiiiiiiimmiiiiiiiiiiiiiimiiiiMimiiiiiiiimmiiiitt 1945. április 4-én szabadította fel a szovjet hadsereg a Magyar Népköztársaság utolsó faluját. Tizennyolc év múltán épül és virágzik az annyi viharon, megpróbáltatáson átment ország, s biztos léptekkel halad a kommunizmus felé. A jubileum alkálmából közöljük a fiatal magyar költőnemzedék egyik tehetséges tagjának, Tornai Józsefnek a versét. A költők nem azért énekelnek A költők nem azért énekelnek, hogy megveregessék a térdüket szendvicses asztaloknál s a jámborok vörös fülekkel tóduljanak haza mulasztások szégyene miatt, — de a makacsok; a szemforgatók, az örök láthatatlanok, a biztosak, a hajthatatlan tuskók, süketek, itt-ott a minisztériumba fagyott Buddha-arcok, a vastag zsebü kalap-sapka-gyártók, kocsihoz láncolt prometheusok tanácsház mélyén, gyártelepeken, kiknek szeme föl-fölujjongott, mikor itt minden éjjel morogtak a rettegés géppisztolyos autói; a múlt-imádók minden serege, akik mindenkinél jobban ütik a pártot, akik csak házőrzőnek tartják a pártot, akik csak csókolgatják a pártot, akik csak piszkálják a pártot, s akik rég majmolták a Szovjetuniót, de most leckéztetik a Szovjetuniót; akiknek magánvagyon volt a szocializmus, akiknek most túl-összkomfortos a szocializmus, , akik a hidrogénbomba szárnyatlan madarát elbocsátanák csöndes tanyák, folyók, fényben keringő városok fölött, hogy a földből ne maradjon más, csak a mindenségen vágott üszkös-ajkú seb; akik csak két mértékkel mérnek; a saját boa-torkukkal maguknak és cinke-szájjal bárki másnak, akik fizetéssel érzik a hazájuk a ahogy az nő. úgy vetik meg hazájuk, — ezek a kő-koponyák, e rejtélyesek, oda se figyelnek, ha költők énekelnek, nekik akkor se volt hideg, mikor egy ország bóre fázott. A költők nem azért énekelnek, hogy ma úgy feküdjenek le, mint tegnap este, hogy már a szerelmet se higgyétek el, hogy a unellszakító sírásra se zokogjatok, hogy a meggyfák mosolyára se nevessetek, ti nehéz-térdüek, hegesztők, vaslemezen, ti félmeztelenek, olvadt üveg-tó partján, te csöndes, kisfiús mosolyú miniszter, a mikrofon szél-hajtott buzogányával arcod előtt, ti parasztok, némán a közös büzatarlón, ti kalauzok, fekete seregben, a hajnal tejes félszigetein, ti szövetkezeti elnökök, úszva a Jiegýi sárban te bizalmas munkás a huzalgyárból, kivel a téli eső odvábán kopogtam, ti északi szél-gyalulta fák: párttitkárok, te csizmásán elmerülő tanítónő, a viskók, hónapok és bánat üregébe, ti nézők, akik filmen, televízióban keresitek a paradicsom völgyét; ti fiatalok, vércse-hajjal, ti lányok, piros harisnyanadrágban holdba suhanó autóbuszon; ti végre meginduló erdők! ti jöttök a tűz dudváit eltaposni, ti jöttetek az idő darabjait összerakni, ne menjetek el innen bálvány-arccal, ne menjetek el utálkozva a föld kormos gerendái közül kiáltó csonttal és hasadt bőrrel. A költők nem azért énekelnek, hogy ne legyen idő az igazságra, történelem és álomra, nyugalomra, fényre és utakra a világ nehéz titkai között. s i Feledy Gyula rézkarca Vörös katonák előre (Folytatjuk) Mimimiiiiimmmmiiimmimmimmmimmmmiiimmimimmi JACQUES PHÉVERT: MASZKABÁL Jacques Prévert Párizs „népköltője“; a párizsi utcák, hidak, a párizsi szerelem, a párizsi boldogság és a párizsi boldogtalanság, a párizsi nyomor költője. A modern francia költészet már hagyományos elemeit eggyé ötvözi a nagyvárosi folklór izgalmas ízeivel. Dallamos, nosztalgikus románcot ír, ha a szerelemről ázol. Súlyos, darabosságában monumentális reci- tívóban beszél a proletár ínségről. Szívbéli melegséggel ír a gyerekekről és az állatokról, könnyedén szellemes, sziporkázóan gúnyos, ha politikusokon, farizeusokon, kispolgárokon csúfolódik. Jacques Prévert — verseskötetei példányszámának tanúsága szerint is — ma a legnép- szerőbb francia költő. JULIUS LIPS: A DOLGOK EREDETE A dolgok eredete? Minden gondolkodó ember keresi a választ arra, hogyan jutottunk el a modern gépekig, hogyan alakultak ki a hírközlés vagy a pénzgazdálkodás komplikált módjai? Hogyan keletkeztek a hagyományos földművelési módok, és intézményeink? Mikor használtak először kozmetikai eszközöket? Milyen közösségi, harci, nevelési szokások szabályozták a természeti népek életét? Hogyan születtek a vallások, mítoszok, a természeti népek művészi alkotásai..., egyszóval mindaz, amit a kultúra és a civilizácói lényegének tartunk. Mikor és hogyan? Erre válaszol rendkívül érdekesen Julius Lips, a nemrég elhunyt világhírű német tudós könyve, mely a használati tárgyak és mai életformák keletkezését kutatja a néprajz-tudomány segítségével. A szerző maga gyűjtötte anyagát, hosszú éveken át tanulmányozta az indiánok, eszkimók, afrikai és óceániai természeti népek életét. Az ezernyi példa, epizód, az élmények, a rengeteg rajz, és mindenekelőtt az elbeszélő, közvetlen és izgalmas stílus a legnépszerűbb néprajzi olvasmánnyá teszik a kiadványt.
