Új Ifjúság, 1962 (11. évfolyam, 1-51. szám)

1962-10-09 / 41. szám

w Csak nehezen jutottak el tu­datomig a hangok, a körülöt­tem kavargó élet képei, csak nehezen értettem meg, hogy az élet megy tovább a maga út­ján, s mit sem törődik az én fájdalmammal. Kesernyésen, fáradtan foglaltam helyet egy félig üres kupéban. Nem ér­dekelt senki és semmi. Alig vettem tudomást a szemben­­lévő ülésen ingrevetkőzve he­verő szakállas férfiről. Üresnek és kiégetnek érez­tem bensőmet. Nem éreztem se éhséget, se fáradtságot. Nem gondoltam semmire. Egész testemet fásultság vette hatal­mába. A kassai állomáson ugyan­úgy férfiak és nők szállottak le és föl a kocsikról. Emberek vonultak előttem, mint a mo­zivásznon. Mozdonyok szuszog­tak jóllakottam sötét szerelvé­nyek gördültek a fekete éjsza­kába. Otthon Irén és Piri rögtön közrefogtak. Kérdezgettek, szólongattak, faggattak. Lát­tam rajtuk, hogy már mindent tudnak, fölöslegesnek tartot­tam minden szót. Ruhástól roskadtam az ágy­ra. Irén lehúzta rólam a^ öl­tönyömet, Piri a cipőmet ol­­dozgatta sóhajtozva. — Szegény. Egészen össze­törődött. — Takarjuk be, mert meg­fázik — felelte Irén. — Biztosan éhes. Talán egész nap nem evett... Kell jó töl­töttkáposzta? — fordult hoz­zám. — Neked főztem ... — bíztatott. Tagadóan ráztam a fejem. Lehúnyt szememet nem nyitot­tam fel. Szavaikat mersziről hallottam. Képzeletem régi képeket ásott ki emlékezetemből. Szí­nes tömeg kavargóit előttem. Tarka ponyvasátrak, kiabáló cukorka- és játékárusok, dur­ranó lövöldék, forgó körhinták, magasba lendülő hajóhinták. Búcsú. Odahaza mindig epedve vártam, hiszen mesés örömö­ket, csodás élvezeteket hozott. A lövölde mellett tenyerünket a fülünkre tapasztottuk és na­gyokat sikongtunk minden pukkanásra. Jókedvűen sod­ródtunk a tömegben, a réz­trombitákkal, sípokkal, dobok­kal zajongó, üvöltöző gyerekek között. Tavaly még otthon voltam. Karonfogva vezettek a legé­nyek és bonbont vettek ked­vességből. Ügy éreztem magam a hullámzó tömegben, mintha egyetlen nagy család vett vol­na körül. Mosolyogtam, nevet­géltem és mindenkinek előre köszöntem. , A kultúrházban bál volt. A lányok padokon ültek, körben a fal körül, a legények álltak és az italkimérésnél tolongtak. A kocsmáros kisegítője, egy fehérköpenyes szőke lány a borospoharakat szedte össze, mert az italozók szerte-széjjel hagyták a teremben. A lány nevetett, incselkedett, de mi­helyt felhangzott a zene, nyomban félrehúzódott. A le­gények előjöttek a söntésből, Szél süvített a fülembe és a fények összefolytak a szemem­ben. Kábult és mámoros vol­tam, éreztem, hogy erős karok ragadnak meg ismét, térdünk összeütődött, aztán megint re­pültem a magasban, hogy puha ívben visszahulljak. A karok szorítottak. A kör­hintát sűrű tömeg állta körül, tudtam, hogy minket néznek. Nem törődtem vele. Repültem és ismét összefog ództunk. A zene fülsiketítőén harsogott. Amikor leszálltunk, hullám­zott, billegett alattam a föld, tovább forgott velem a világ. Péter megfogta a kezem és maga után húzott. Utat törtünk magunknak a tömegben. — A fejem... — mondtam. — Erre gyere — mondta. — Itt nincsenek annyian. Végre kijutottunk a fullasz­­tó tolongásból. A többiek vala­hol elmaradtak tőlünk. Megáll­tunk egy nagy fekete fejű fa alatt, onnan néztük a forgó, táncoló, ugráló fényeket. Erőt vett rajtam a fanyar levertség, amely a mulatságokat szokta követni. — Késő van, hazamegyek — mondtam. — Elkísérlek — ajánlkozott Péter. Sötét utcán haladtunk végig. A házak világos ablakain át ré­szeg emberek dudolása, gajdo­lása hallatszott ki. Ők is betel­— Egész este vártunk. Már azt hittük, hogy valami bajod történt. Kerestünk Viktornál. Öt sem találtuk ... Irén odabújt mellém, a ta­karó alá. Testével melengette testemet. Piri a homlokomat simogatta és sóhajtozott: Jól­esett, hogy ragaszkodnak hoz­zám, hogy törődnek velem és együttéreznek fájdalmamban. Ha az ember bajba jut, rész­véttel vigasztalják, gyógyítják sebét. Sose hittem volna, hogy ennyire jól esik a vigasztalás, hogy ennyire szüksége lehet az embernek a mások támoga­tására, erejére, segítségére. Fásult testemet a szeretet meleg hullámai árasztották el. Csak pici koromban éreztem ehhez hasonló^, amikor anyám betegen a keblére ölelt, becéz­­getett, vigasztaló szép szóval csókolgatott. Hálásan öleltem át Irén nya­kát és szorítottam meg Piri kezét. — Ehetnél egy kis meleg ká­posztát — mondta Piri, de most se feleltem. Hallottam, hogy Vera is meg­érkezett. Most is zajosan mint mindig. Piri rápisszegett és csend lett. Mély álomba zu­hantam ... SZEPTEMBER 10. Reggel kábultan, leverten ébredtem. A munkahelyemen a brigádvezető szúrós tekintettel fogadott. Elkéstem — ötlött az eszembe. Zavartan köszöntem s lehajtott fejjel mentem el mellette. Máskor mindig ő kö­szönt előre. Most nem szólt, mert tegnap úgy futottam el, hogy jelenteni is elfeledtem távozásom okát. Valószínű ez­ért haragszik rám. Végtelenül hosszú volt ez a nap. Soha még oly kínosan nem teltek az órák, mint most. Va­koltam, de az észem máson járt. Ha autó zúgott el a ház előtt, az ablakhoz futottam. Azt hittem Viktor... Hiába vártam. Folyton töprengtem. Gondo­lataim szüleim és Viktor között vándoroltak. Levelet kaptam otthonról. Jövő vasárnap bú­csú. hívnak haza. feljebbrántották nadrágjukat és a lányok elé léptek, aki szótlanul, ölükben összekul­csolt kézzel ültek a padokon, de az első szóra felugrottak és táncba indultak. Csárdást húz­tak. Zajos, vad tánc volt. A színpadon cigányok zenéltek, arcukról csurgott a veríték, a táncosok arca azonban merev és mozdulatlan maradt, mert azt tartják, hogy a tánc csak a lábak dolga. Még a fejüket se rezdítették, úgy járták a lányok, csak hosszú fülbevaló­juk himbálózott a tánc ütemé­re. Engem is felkért Péter, a szomszédék fia, aki hajdan az iskola első osztályában kis fe­leségemnek szólongatott és mindig meg akart csókolni. Most pelyhedzik az álla és folyton pirul, mint a lány, any­­nyira szégyenlős. Próbáltam feleleveníteni régi emlékein­ket, de amíg táncoltunk, meg sem mukkant, úgy nézett el a fejem felett. A zene hirtelen elhallgatott, a párok szétváltak, csendben udvarias mosollyal köszönték meg egymásnak a táncot. A lá­nyok újra helyet foglaltak a padokon vagy összesúgva ki­mentek levegőzni a kertbe. Barátnőimmel én is kifele indultam. Péter néhány kolle­gájával utánunk indult. Minden teketória nélkül belénkkarol­­tak, mi nevettünk. Most már Péter is viccelődött, csúfolő­­dott, élcelődött. A körhintához mentünk, amely színes villanyégőivel tündökölve forgott az estben. — Felülünk? — kérdezte va­laki. — Gyerünk! — mondtuk töb­ben is. Gyerekes, szilaj öröm szállt meg. A hangszóró vad ameri­kai zenét üvöltött, mindenki nevetett, mindenki kiabált. Pé­ter mögém került és magához húzta láncokon függő ülése­met. A körhinta megindult. Az egyik lány sikoltozott az öröm­től. Magam is hamarosan el­szédültem, úgy éreztem, mint­ha szemeim forognának üre­gükben. Péter magához húzott, aztán nagy ívben ellódított magától. tek az ünneppel és fanyalogtak tőle, mint a savanyú bortól. Letértünk a patakparti ös­vényre. Friss levegőre jutot­tunk. Odaát a patakon túl sza­bad rétek, füzesek kezdődnek, aztán nem messze a Szőlőhegy emelkedik. — Végre itthon vagyunk — mondtam és nekidűltem a hűs kapuoszlopnak. Péter nem felelt de éreztem, hogy tekintete körülcirógatja a vállamat, megáll nagy kon­­tyomon, melyet divatosan ma­gasra kötöttem. Ez az átható és folytonos nézés megzavart: kénytelen voltam én is min-' duntalan reá nézni és moso­lyogni. A Hold nem világított, de rengeteg szeptemberi csil­lag reszketett fölöttünk, mint nagy ezüstös fátyol lengett az égen a Tejút. Félénken néztem kísérőmre. Hogyan búcsúzzak el tőle? — töprengtem. Egyszerűen jó éj­szakával, mint máskor? Mást nem mondhatok, hiszen semmi sem történt köztünk. — Mennyi csillag? — sóhaj­tottam, hogy véget vessek a nyomasztó csendnek. — Majd kinyomják egymást a helyükről, — válaszolt las­san. Kutya szaladt hozzánk szű­kölve valahonnan. Rákiáltot­tam, nehogy rámugorjon és összepiszkítsa a ruhámat. — Városi lány lettél Kati — mondta és zavartan köszörül­­gette a torkát. — Miért mondod? — Hát csak úgy mondom. Nem olyan vagy, mint régen ... Ismét a gyerekkorom jutott az eszembe és mosoly bujkált az ajkamon. — Elment az idő — feleltem. — Megváltoztunk... — Meg — hagyta rá. Az úton motorkerékpár pö­fögött lassan, imbolygó fényé­vel. Még álltunk egy darabot, aztán elbúcsúztunk. A gyer­mekkor kedves szálai végleg szétszakadtak ... Mindez azért jutott most az eszembe, azért időztem az em­lékeimnél annyit, mert tavaly a búcsú után kesernyés szájíz­zel jöttem el hazulról. Felmér­hetetlenül hosszúnak tűnt az elkövetkező év, és sírhatnékom támadt, ha arra gondoltam, hogy mennyit kell majd vár­nom a következő búcsúig. — Akkor még gondtalan vol­tam, mint a gyermek. Soha éle­temben nem mulattam olyan jól! — sóhajtottam és ismét kinéztem az ablakon, mert autó zúgott el a ház előtt. — Most meg ... — tovább­fűztem gondolataimat. Az egész kedves emlék marad, semmi más. A gondtalan gyer­mekes örömök már nem von­zanak úgy, mint tavaly. Hiszen sok minden történt azóta. Már képtelen lennék oly önfeledten nevetni, mindenki­re mosolyogni, mint akkor. Szí­­nészkednem kéne, hogy ne ve­gyék észre bánatomat. És an­nak nincs semmi ertelme. Te­hát nem mehetek haza — dön­töttem el magamban. Napközben a mester több­ször benézett hozzám. Tudta, hogy mi történt, miért mentem el tegnap. Nyugtalan volt. Lát­ta, hogy izgatott minden moz­dulatom, kapkodom. De az ő aggodalma sem segített, sőt felingerelt! Végre letelt a munkanap. Mit sem törődve a hazafelé áramló munkások tömegével, utat törtem magamnak a mos­dók felé. A zuhanyok alatt as?:­­szonyok fecsegtek ráérősen. Rettegtem, hogy valamelyik barátnőmre bukkanok és kedé­lyesen társalognom kell majd vele. Szerencsére egyetlen is­merős arcot sem láttam. Gyor­san megmosdottam és futot­tam vacsorázni. Nem éreztem az ételek ízét, gépies mozdula­tokkal elfogyasztottam, amit kaptam. Viktorra! hatkor szoktunk találkozni. Amikor az ebédlőből kiléptem, az ' órámra tekintet­tem: Még fél órám van — gon­doltam. Azalatt át kell öltöz­nöm. Hat előtt tíz perccel már ott voltam a klub előtt. Kínosan teltek a percek. Elolvastam a klub falára akasztott összes moziplakátot, az előadások és összejövetelek programját, megbámultam az út szélén fel­állított nagy táblát, amely ar­ról adott hírt, hogy szombaton tehetségkutató esztrádműsort szervez az állami filmstúdió. A felbukkanó tehetségeket azon­nal szerződtetik... Mindent elolvastam, de sem­mi sem maradt meg az emlé­kezetemben. Körülöttem lá­nyok, legények sétáltak le és föl, nevetgéltek, lármáztak. Néha egy-egy magányos férfi megbámult, körüljárt, köteked­ve rámmosolygott, de a fagyos tekintetem csakhamar elűzte, Végre a hatosra kúszott órám mutatója. Megkönnyeb­bültem. Most már hamarosan itt lesz Viktor — gondoltam és izgalmam a végtelenségig fokozódott. Mit mondok majd, s mit mond ő? Vigasztalni fo­gom, simogatni és bátorítani. Megmondom neki, hogy rám mindig számíthat, én mellette maradok és bízom benne, mert szeretem. Fogadunk majd jó ügyvédet. Nem lehet, hogy egyetlen véletlen szerencsét­lenségért elítéljék. Meg kell érteniük, hogy ilyesmi minden­kivel megeshet, még azzal is, aki sohasem iszik. És majd megígéred nekik, hogy többet nem iszol és a jövőben jobban fogsz vigyázni. Megértik, egész biztosan megértik! Hiszen itt mindenki igazolhatja, hogy ki­tűnő munkás vagy és nagysze­rű sofőr. Ezért küldtek most is téged Ostravára. Az üzem melléd áll, az emberek melléd állnak. Ne félj aranyom, meg­mentünk! Tovább szőttem gondolatai­mat, tovább ábrándoztam. Már egészen derűsnek láttam a helyzetet, eloszlott előlem minden akadály, eltűnt minden korlát, megszabadultam nyo­masztó kétségeimtől. Azon kezdtem csodálkozni, hogy ed­dig olyan'sötéten láttam az: ügyet, hogy elkeseredésemben nem láttam semmiféle kiutat. Milyen ostoba vagyok! — gon­doltam megkönnyebbülve és az órámra tekintettem. Fél hét volt és Viktor még mindig nem jött. Ismét nyug­talan lettem. Talán fáradt vagy beteg és nem jöhet! Én meg itt várom ahelyett, hogy ro­hannék hozzá a szállására és segítenék rajta. Pár lépésre volt a legény­szállás. Elfutottam a portásfül­ke előtt. Az első emelet ötös­ből egy szőke gömbölyű képű férfi szólott ki gúnyosan ne­vetve: — Viktor? Biztosan a büfé­ben ünnepel! Tegnap is olyan részegen jött haza, mint a csap... Mintha leforráztak volna, úgy égett az arcom és kábán, rogyadozó térdekkel támolyog­tam az utcára. Gondolataim egészen összezavarodtak. Se­­hogysem tudtam rendbeszedni őket. Csalódás, szégyen és fáj­dalom kavargóit bennem. A régi. szűk büfé már elron­­gyolódott, bezárták. Az új, nagy kiállítási pavilonhoz ha­sonlít. Esténként vakítóan fe­hér, neonfény öm'ik belőle. Félénken léptem be. Néztem a hullámzó, lökdösődő ember­tömeget. Szemem Viktort ku­tatta. Az egyik gólyalábú asztalká­nál négyen söröztek, féldeciz­­tek. Három ismeretlen és a ne­gyedik Viktor. Háttal állott nekem, hadonászott és hango­san beszélt. A többiek bólogat­tak és vigyorogtak. Egyiket sem ismertem. Nyugodtan el­mentem mellettük, nem néztek rám. Zavarban voltam. Nem akar­tam csak úgy hozzájuk lépni. Vásároltam hát sajtot és né­hány kiflit, hogy a találkozá­sunk véletlennek tűnjék. Amint visszafelé jöttem, megfeszült minden idegszálam. Viktor — csapzottan, piszkos munkaruhában, szőrösen, réve­­teg tekintettel átnézett rajtam. Nem ismert meg. Ott álltam előtte szótlanul, mereven, Szeme ködösen, fá­tyolosán csillogott, végigjárt rajtam, de nem szólott sem­mit. Egyszerre összeomlott ben­nem minden. Meg kellett fo­gódzkodnom a magas asztal­ban. Csoda, hogy végig nem vágódtam a büfé kőpadlóján. Szerencsétlennek, kifosztottnak és megalázottnak éreztem ma­gam. Eddig jutottam, rohangál­tam, hogy segítsek rajta, és most hirtelen nekem lett vol­na szükségem a legnagyobb segítségre. Csak nehezen tértem ma­gamhoz. Meglepetésem elmú­lott. Végre sikerült lenyelnem a torkomba gyűlt fojtogató ke­serűséget, leküzdenem a döb­benetét. — Szervusz — mondtam lát­szólag könnyedén. — Te vagy az? — kérdezte és lemondóan legyintett. (Folytatjuk) JÁN SMREK NEK ÁTNYÚJTOT­TAK A MAGYAR PEN KLUB EMLÉKÉRMÉT Ján Smreket, az államdíjas szlovák költőt és műfordítót, Petőfi Sándor, Ady Endre és József Attila verseinek ma­gasszínvonalú szlovák tolmá­csolásáért emlékéremmel tün­tette ki a Magyar Pen Klub. A bensőséges eseményre szep­tember 26-án délután került sor a Magyar írók Szövetsége székházában. Az emlékérmet Sőtér István, a Magyar Pen Klub elnöke nyújtotta át, majd bemutatták Ján Smrek néhány költeményét Bede Anna fordí­tásában, a költő pedig Petőfi, Ady és József Attila fordításai­ból adott ízelítőt. VRCHLICKÝ-EST A PRÁGAI MAGYAR KULTÚRÁBAN A Prágai Magyar Kultúra és az ugyancsak Prágában székelő Vrehlický Társaság rendezésé­ben szeptember 27-én a Ma­gyar Kultúrában „Vrchllcký és a magyar irodalom“ címmel dr. Zuzana Adamová a Cseh­szlovák Tudományos Akadémia Szláv Intézetének tudományos munkatársa, á filológiai tudo­mányok kandidátusa előadást tartott. Előadásában behatóan értékelte Jaroslav Vrehlický fordításait Petőfi, Arany és Madách költői alkotásaiból. A rendkívül ünnepélyes légkör­ben Brousek, a prágai Zene­­színház tagjai — Dagmar Sed­­íáčková és Milan Friedl művé­szi előadásában a jelenlevő közönség Vrehlický Petőfi-, Arany- és Madách-fordításait hallhatta. A Vrehlický halálá­nak 50. évfordulója alkalmából rendezett ünnepi estet Aleš Bílek zongoraművész Liszt XII, Magyar rapszódiájával és Bed­­rich Smetana G-moll polkájá­val fejezte be. (sam) MÓRA ELBESZÉLÉSEI OROSZUL Móra Ferenc válogatott elbe­széléseinek kötete száztizenöt­­ezei példányban megjelent a moszkvai Állami Gyermek­könyv Kiadó gondozásában. A könyvet Hidas Antal állította össze Kun Ágnes fordította, az előszót Malichina Jeleňa ír­ta. y*--------------------------------------------------------------­Megismertem? 7. Hol rendezik meg, hazánkban évente a legnagyobb gépipari kiállítást és hányadik volt ebben az évben? TUDTÁN? 8. Hazánk melyik ,városait kötik össze a Csehszlovák “ Légiforgalmi Vállalat utasszállító repülőgépei? Eltaláltam? 9. Hol gyártják hazánkban a televíziós vevőkészülé­keket? . _ _inimrí

Next

/
Oldalképek
Tartalom