Új Ifjúság, 1962 (11. évfolyam, 1-51. szám)
1962-10-09 / 41. szám
w Csak nehezen jutottak el tudatomig a hangok, a körülöttem kavargó élet képei, csak nehezen értettem meg, hogy az élet megy tovább a maga útján, s mit sem törődik az én fájdalmammal. Kesernyésen, fáradtan foglaltam helyet egy félig üres kupéban. Nem érdekelt senki és semmi. Alig vettem tudomást a szembenlévő ülésen ingrevetkőzve heverő szakállas férfiről. Üresnek és kiégetnek éreztem bensőmet. Nem éreztem se éhséget, se fáradtságot. Nem gondoltam semmire. Egész testemet fásultság vette hatalmába. A kassai állomáson ugyanúgy férfiak és nők szállottak le és föl a kocsikról. Emberek vonultak előttem, mint a mozivásznon. Mozdonyok szuszogtak jóllakottam sötét szerelvények gördültek a fekete éjszakába. Otthon Irén és Piri rögtön közrefogtak. Kérdezgettek, szólongattak, faggattak. Láttam rajtuk, hogy már mindent tudnak, fölöslegesnek tartottam minden szót. Ruhástól roskadtam az ágyra. Irén lehúzta rólam a^ öltönyömet, Piri a cipőmet oldozgatta sóhajtozva. — Szegény. Egészen összetörődött. — Takarjuk be, mert megfázik — felelte Irén. — Biztosan éhes. Talán egész nap nem evett... Kell jó töltöttkáposzta? — fordult hozzám. — Neked főztem ... — bíztatott. Tagadóan ráztam a fejem. Lehúnyt szememet nem nyitottam fel. Szavaikat mersziről hallottam. Képzeletem régi képeket ásott ki emlékezetemből. Színes tömeg kavargóit előttem. Tarka ponyvasátrak, kiabáló cukorka- és játékárusok, durranó lövöldék, forgó körhinták, magasba lendülő hajóhinták. Búcsú. Odahaza mindig epedve vártam, hiszen mesés örömöket, csodás élvezeteket hozott. A lövölde mellett tenyerünket a fülünkre tapasztottuk és nagyokat sikongtunk minden pukkanásra. Jókedvűen sodródtunk a tömegben, a réztrombitákkal, sípokkal, dobokkal zajongó, üvöltöző gyerekek között. Tavaly még otthon voltam. Karonfogva vezettek a legények és bonbont vettek kedvességből. Ügy éreztem magam a hullámzó tömegben, mintha egyetlen nagy család vett volna körül. Mosolyogtam, nevetgéltem és mindenkinek előre köszöntem. , A kultúrházban bál volt. A lányok padokon ültek, körben a fal körül, a legények álltak és az italkimérésnél tolongtak. A kocsmáros kisegítője, egy fehérköpenyes szőke lány a borospoharakat szedte össze, mert az italozók szerte-széjjel hagyták a teremben. A lány nevetett, incselkedett, de mihelyt felhangzott a zene, nyomban félrehúzódott. A legények előjöttek a söntésből, Szél süvített a fülembe és a fények összefolytak a szememben. Kábult és mámoros voltam, éreztem, hogy erős karok ragadnak meg ismét, térdünk összeütődött, aztán megint repültem a magasban, hogy puha ívben visszahulljak. A karok szorítottak. A körhintát sűrű tömeg állta körül, tudtam, hogy minket néznek. Nem törődtem vele. Repültem és ismét összefog ództunk. A zene fülsiketítőén harsogott. Amikor leszálltunk, hullámzott, billegett alattam a föld, tovább forgott velem a világ. Péter megfogta a kezem és maga után húzott. Utat törtünk magunknak a tömegben. — A fejem... — mondtam. — Erre gyere — mondta. — Itt nincsenek annyian. Végre kijutottunk a fullasztó tolongásból. A többiek valahol elmaradtak tőlünk. Megálltunk egy nagy fekete fejű fa alatt, onnan néztük a forgó, táncoló, ugráló fényeket. Erőt vett rajtam a fanyar levertség, amely a mulatságokat szokta követni. — Késő van, hazamegyek — mondtam. — Elkísérlek — ajánlkozott Péter. Sötét utcán haladtunk végig. A házak világos ablakain át részeg emberek dudolása, gajdolása hallatszott ki. Ők is betel— Egész este vártunk. Már azt hittük, hogy valami bajod történt. Kerestünk Viktornál. Öt sem találtuk ... Irén odabújt mellém, a takaró alá. Testével melengette testemet. Piri a homlokomat simogatta és sóhajtozott: Jólesett, hogy ragaszkodnak hozzám, hogy törődnek velem és együttéreznek fájdalmamban. Ha az ember bajba jut, részvéttel vigasztalják, gyógyítják sebét. Sose hittem volna, hogy ennyire jól esik a vigasztalás, hogy ennyire szüksége lehet az embernek a mások támogatására, erejére, segítségére. Fásult testemet a szeretet meleg hullámai árasztották el. Csak pici koromban éreztem ehhez hasonló^, amikor anyám betegen a keblére ölelt, becézgetett, vigasztaló szép szóval csókolgatott. Hálásan öleltem át Irén nyakát és szorítottam meg Piri kezét. — Ehetnél egy kis meleg káposztát — mondta Piri, de most se feleltem. Hallottam, hogy Vera is megérkezett. Most is zajosan mint mindig. Piri rápisszegett és csend lett. Mély álomba zuhantam ... SZEPTEMBER 10. Reggel kábultan, leverten ébredtem. A munkahelyemen a brigádvezető szúrós tekintettel fogadott. Elkéstem — ötlött az eszembe. Zavartan köszöntem s lehajtott fejjel mentem el mellette. Máskor mindig ő köszönt előre. Most nem szólt, mert tegnap úgy futottam el, hogy jelenteni is elfeledtem távozásom okát. Valószínű ezért haragszik rám. Végtelenül hosszú volt ez a nap. Soha még oly kínosan nem teltek az órák, mint most. Vakoltam, de az észem máson járt. Ha autó zúgott el a ház előtt, az ablakhoz futottam. Azt hittem Viktor... Hiába vártam. Folyton töprengtem. Gondolataim szüleim és Viktor között vándoroltak. Levelet kaptam otthonról. Jövő vasárnap búcsú. hívnak haza. feljebbrántották nadrágjukat és a lányok elé léptek, aki szótlanul, ölükben összekulcsolt kézzel ültek a padokon, de az első szóra felugrottak és táncba indultak. Csárdást húztak. Zajos, vad tánc volt. A színpadon cigányok zenéltek, arcukról csurgott a veríték, a táncosok arca azonban merev és mozdulatlan maradt, mert azt tartják, hogy a tánc csak a lábak dolga. Még a fejüket se rezdítették, úgy járták a lányok, csak hosszú fülbevalójuk himbálózott a tánc ütemére. Engem is felkért Péter, a szomszédék fia, aki hajdan az iskola első osztályában kis feleségemnek szólongatott és mindig meg akart csókolni. Most pelyhedzik az álla és folyton pirul, mint a lány, anynyira szégyenlős. Próbáltam feleleveníteni régi emlékeinket, de amíg táncoltunk, meg sem mukkant, úgy nézett el a fejem felett. A zene hirtelen elhallgatott, a párok szétváltak, csendben udvarias mosollyal köszönték meg egymásnak a táncot. A lányok újra helyet foglaltak a padokon vagy összesúgva kimentek levegőzni a kertbe. Barátnőimmel én is kifele indultam. Péter néhány kollegájával utánunk indult. Minden teketória nélkül belénkkaroltak, mi nevettünk. Most már Péter is viccelődött, csúfolődott, élcelődött. A körhintához mentünk, amely színes villanyégőivel tündökölve forgott az estben. — Felülünk? — kérdezte valaki. — Gyerünk! — mondtuk többen is. Gyerekes, szilaj öröm szállt meg. A hangszóró vad amerikai zenét üvöltött, mindenki nevetett, mindenki kiabált. Péter mögém került és magához húzta láncokon függő ülésemet. A körhinta megindult. Az egyik lány sikoltozott az örömtől. Magam is hamarosan elszédültem, úgy éreztem, mintha szemeim forognának üregükben. Péter magához húzott, aztán nagy ívben ellódított magától. tek az ünneppel és fanyalogtak tőle, mint a savanyú bortól. Letértünk a patakparti ösvényre. Friss levegőre jutottunk. Odaát a patakon túl szabad rétek, füzesek kezdődnek, aztán nem messze a Szőlőhegy emelkedik. — Végre itthon vagyunk — mondtam és nekidűltem a hűs kapuoszlopnak. Péter nem felelt de éreztem, hogy tekintete körülcirógatja a vállamat, megáll nagy kontyomon, melyet divatosan magasra kötöttem. Ez az átható és folytonos nézés megzavart: kénytelen voltam én is min-' duntalan reá nézni és mosolyogni. A Hold nem világított, de rengeteg szeptemberi csillag reszketett fölöttünk, mint nagy ezüstös fátyol lengett az égen a Tejút. Félénken néztem kísérőmre. Hogyan búcsúzzak el tőle? — töprengtem. Egyszerűen jó éjszakával, mint máskor? Mást nem mondhatok, hiszen semmi sem történt köztünk. — Mennyi csillag? — sóhajtottam, hogy véget vessek a nyomasztó csendnek. — Majd kinyomják egymást a helyükről, — válaszolt lassan. Kutya szaladt hozzánk szűkölve valahonnan. Rákiáltottam, nehogy rámugorjon és összepiszkítsa a ruhámat. — Városi lány lettél Kati — mondta és zavartan köszörülgette a torkát. — Miért mondod? — Hát csak úgy mondom. Nem olyan vagy, mint régen ... Ismét a gyerekkorom jutott az eszembe és mosoly bujkált az ajkamon. — Elment az idő — feleltem. — Megváltoztunk... — Meg — hagyta rá. Az úton motorkerékpár pöfögött lassan, imbolygó fényével. Még álltunk egy darabot, aztán elbúcsúztunk. A gyermekkor kedves szálai végleg szétszakadtak ... Mindez azért jutott most az eszembe, azért időztem az emlékeimnél annyit, mert tavaly a búcsú után kesernyés szájízzel jöttem el hazulról. Felmérhetetlenül hosszúnak tűnt az elkövetkező év, és sírhatnékom támadt, ha arra gondoltam, hogy mennyit kell majd várnom a következő búcsúig. — Akkor még gondtalan voltam, mint a gyermek. Soha életemben nem mulattam olyan jól! — sóhajtottam és ismét kinéztem az ablakon, mert autó zúgott el a ház előtt. — Most meg ... — továbbfűztem gondolataimat. Az egész kedves emlék marad, semmi más. A gondtalan gyermekes örömök már nem vonzanak úgy, mint tavaly. Hiszen sok minden történt azóta. Már képtelen lennék oly önfeledten nevetni, mindenkire mosolyogni, mint akkor. Színészkednem kéne, hogy ne vegyék észre bánatomat. És annak nincs semmi ertelme. Tehát nem mehetek haza — döntöttem el magamban. Napközben a mester többször benézett hozzám. Tudta, hogy mi történt, miért mentem el tegnap. Nyugtalan volt. Látta, hogy izgatott minden mozdulatom, kapkodom. De az ő aggodalma sem segített, sőt felingerelt! Végre letelt a munkanap. Mit sem törődve a hazafelé áramló munkások tömegével, utat törtem magamnak a mosdók felé. A zuhanyok alatt as?:szonyok fecsegtek ráérősen. Rettegtem, hogy valamelyik barátnőmre bukkanok és kedélyesen társalognom kell majd vele. Szerencsére egyetlen ismerős arcot sem láttam. Gyorsan megmosdottam és futottam vacsorázni. Nem éreztem az ételek ízét, gépies mozdulatokkal elfogyasztottam, amit kaptam. Viktorra! hatkor szoktunk találkozni. Amikor az ebédlőből kiléptem, az ' órámra tekintettem: Még fél órám van — gondoltam. Azalatt át kell öltöznöm. Hat előtt tíz perccel már ott voltam a klub előtt. Kínosan teltek a percek. Elolvastam a klub falára akasztott összes moziplakátot, az előadások és összejövetelek programját, megbámultam az út szélén felállított nagy táblát, amely arról adott hírt, hogy szombaton tehetségkutató esztrádműsort szervez az állami filmstúdió. A felbukkanó tehetségeket azonnal szerződtetik... Mindent elolvastam, de semmi sem maradt meg az emlékezetemben. Körülöttem lányok, legények sétáltak le és föl, nevetgéltek, lármáztak. Néha egy-egy magányos férfi megbámult, körüljárt, kötekedve rámmosolygott, de a fagyos tekintetem csakhamar elűzte, Végre a hatosra kúszott órám mutatója. Megkönnyebbültem. Most már hamarosan itt lesz Viktor — gondoltam és izgalmam a végtelenségig fokozódott. Mit mondok majd, s mit mond ő? Vigasztalni fogom, simogatni és bátorítani. Megmondom neki, hogy rám mindig számíthat, én mellette maradok és bízom benne, mert szeretem. Fogadunk majd jó ügyvédet. Nem lehet, hogy egyetlen véletlen szerencsétlenségért elítéljék. Meg kell érteniük, hogy ilyesmi mindenkivel megeshet, még azzal is, aki sohasem iszik. És majd megígéred nekik, hogy többet nem iszol és a jövőben jobban fogsz vigyázni. Megértik, egész biztosan megértik! Hiszen itt mindenki igazolhatja, hogy kitűnő munkás vagy és nagyszerű sofőr. Ezért küldtek most is téged Ostravára. Az üzem melléd áll, az emberek melléd állnak. Ne félj aranyom, megmentünk! Tovább szőttem gondolataimat, tovább ábrándoztam. Már egészen derűsnek láttam a helyzetet, eloszlott előlem minden akadály, eltűnt minden korlát, megszabadultam nyomasztó kétségeimtől. Azon kezdtem csodálkozni, hogy eddig olyan'sötéten láttam az: ügyet, hogy elkeseredésemben nem láttam semmiféle kiutat. Milyen ostoba vagyok! — gondoltam megkönnyebbülve és az órámra tekintettem. Fél hét volt és Viktor még mindig nem jött. Ismét nyugtalan lettem. Talán fáradt vagy beteg és nem jöhet! Én meg itt várom ahelyett, hogy rohannék hozzá a szállására és segítenék rajta. Pár lépésre volt a legényszállás. Elfutottam a portásfülke előtt. Az első emelet ötösből egy szőke gömbölyű képű férfi szólott ki gúnyosan nevetve: — Viktor? Biztosan a büfében ünnepel! Tegnap is olyan részegen jött haza, mint a csap... Mintha leforráztak volna, úgy égett az arcom és kábán, rogyadozó térdekkel támolyogtam az utcára. Gondolataim egészen összezavarodtak. Sehogysem tudtam rendbeszedni őket. Csalódás, szégyen és fájdalom kavargóit bennem. A régi. szűk büfé már elrongyolódott, bezárták. Az új, nagy kiállítási pavilonhoz hasonlít. Esténként vakítóan fehér, neonfény öm'ik belőle. Félénken léptem be. Néztem a hullámzó, lökdösődő embertömeget. Szemem Viktort kutatta. Az egyik gólyalábú asztalkánál négyen söröztek, féldeciztek. Három ismeretlen és a negyedik Viktor. Háttal állott nekem, hadonászott és hangosan beszélt. A többiek bólogattak és vigyorogtak. Egyiket sem ismertem. Nyugodtan elmentem mellettük, nem néztek rám. Zavarban voltam. Nem akartam csak úgy hozzájuk lépni. Vásároltam hát sajtot és néhány kiflit, hogy a találkozásunk véletlennek tűnjék. Amint visszafelé jöttem, megfeszült minden idegszálam. Viktor — csapzottan, piszkos munkaruhában, szőrösen, réveteg tekintettel átnézett rajtam. Nem ismert meg. Ott álltam előtte szótlanul, mereven, Szeme ködösen, fátyolosán csillogott, végigjárt rajtam, de nem szólott semmit. Egyszerre összeomlott bennem minden. Meg kellett fogódzkodnom a magas asztalban. Csoda, hogy végig nem vágódtam a büfé kőpadlóján. Szerencsétlennek, kifosztottnak és megalázottnak éreztem magam. Eddig jutottam, rohangáltam, hogy segítsek rajta, és most hirtelen nekem lett volna szükségem a legnagyobb segítségre. Csak nehezen tértem magamhoz. Meglepetésem elmúlott. Végre sikerült lenyelnem a torkomba gyűlt fojtogató keserűséget, leküzdenem a döbbenetét. — Szervusz — mondtam látszólag könnyedén. — Te vagy az? — kérdezte és lemondóan legyintett. (Folytatjuk) JÁN SMREK NEK ÁTNYÚJTOTTAK A MAGYAR PEN KLUB EMLÉKÉRMÉT Ján Smreket, az államdíjas szlovák költőt és műfordítót, Petőfi Sándor, Ady Endre és József Attila verseinek magasszínvonalú szlovák tolmácsolásáért emlékéremmel tüntette ki a Magyar Pen Klub. A bensőséges eseményre szeptember 26-án délután került sor a Magyar írók Szövetsége székházában. Az emlékérmet Sőtér István, a Magyar Pen Klub elnöke nyújtotta át, majd bemutatták Ján Smrek néhány költeményét Bede Anna fordításában, a költő pedig Petőfi, Ady és József Attila fordításaiból adott ízelítőt. VRCHLICKÝ-EST A PRÁGAI MAGYAR KULTÚRÁBAN A Prágai Magyar Kultúra és az ugyancsak Prágában székelő Vrehlický Társaság rendezésében szeptember 27-én a Magyar Kultúrában „Vrchllcký és a magyar irodalom“ címmel dr. Zuzana Adamová a Csehszlovák Tudományos Akadémia Szláv Intézetének tudományos munkatársa, á filológiai tudományok kandidátusa előadást tartott. Előadásában behatóan értékelte Jaroslav Vrehlický fordításait Petőfi, Arany és Madách költői alkotásaiból. A rendkívül ünnepélyes légkörben Brousek, a prágai Zeneszínház tagjai — Dagmar Sedíáčková és Milan Friedl művészi előadásában a jelenlevő közönség Vrehlický Petőfi-, Arany- és Madách-fordításait hallhatta. A Vrehlický halálának 50. évfordulója alkalmából rendezett ünnepi estet Aleš Bílek zongoraművész Liszt XII, Magyar rapszódiájával és Bedrich Smetana G-moll polkájával fejezte be. (sam) MÓRA ELBESZÉLÉSEI OROSZUL Móra Ferenc válogatott elbeszéléseinek kötete száztizenötezei példányban megjelent a moszkvai Állami Gyermekkönyv Kiadó gondozásában. A könyvet Hidas Antal állította össze Kun Ágnes fordította, az előszót Malichina Jeleňa írta. y*--------------------------------------------------------------Megismertem? 7. Hol rendezik meg, hazánkban évente a legnagyobb gépipari kiállítást és hányadik volt ebben az évben? TUDTÁN? 8. Hazánk melyik ,városait kötik össze a Csehszlovák “ Légiforgalmi Vállalat utasszállító repülőgépei? Eltaláltam? 9. Hol gyártják hazánkban a televíziós vevőkészülékeket? . _ _inimrí