Új Ifjúság, 1962 (11. évfolyam, 1-51. szám)
1962-01-03 / 1. szám
(Folytatás) Műkedvelő színielőadásokon együtt szerepelgetett Szlezákkal. Később megismételték a szerepet Vilma lakásán. Szlezák az állomást bizony elhanyagolta, néha utolsó pillanatban érkezett, lóhalálában fölkapta a „porolót" és a tehervonat már át is robogott éppen. Aztán egy szép napon Vilma szakított a brnói ismerőssel. Az úgyis beteges, göthös ember volt. Szlezáknak viszont olyan combja voltak, mint egy dragonyos kapitánynak. Mikor abban a testhezsimúló öltözékben Napóleont játszotta, a kamenyeci asszonykák még jóval a bemutató előtt lefoglalták a színház első sorait. Azután Szlezák elkezdett csélcsaposkodni. Vilma gyötrődött. állandóan kisírt, vörös szemmel üldögélt a bank pénztárablaka mögött. Abban az időben Szlezák a patika körül legyeskedett. Ez volt a legkellemetlenebb esete. A patikus felesége, Fojtekné, negyvennyolc tavaszán prosztyejovi nővére látogatására indult. De bőrönd jével csak az állomásig jutott. Ott ragadt s záknál és ott maradt három napig é« Varom éjjel. Fojteknak egyéb gondja x'n■. éppen. Nemcsak a gyógyszertár foglalkoztatta, hanem téglagyára is volt. Az agyagbányában éppen kiszálláson volt az államosító bizottság, ott ugrabugrált körülöttük Fojtek, csak úgy dőlt róla a veríték, amikor valaki kezébe nyomta a névtelen levelet. A levél szerint felesége nincs Prosztyejovban nővérénél, hanem az állomáson „testvérénél". Ez példalózás volt Szlezák lelkes „szokolságára"*) és nemzeti szocialista párttagságára. Fojtek nem távozhatott azonnal a téglagyárból, meg kellett várnia, míg végétért az államosítás művelete. Csak azután futott lóhalálában az állomásra. Minden bevezetés nélkül megpofozta Szlezákot, felbolygatta az egész forgalmi irodát, feleségét, állítólag a szekrényben találta meg. Az ordítozott, visítozott: ne az orromat, tudod, hogy mindjárt ömlik a vérem! A Znojmóból indított vonat akkor két és fél órát késett, az állomás előtt kellett vesztegelnie, hiába sípolt olyan sürgetőn, mint mikor tűz van. a bejárati jelzőberendezés állandóan „álljt!“ parancsolt. Azután a végtelenségig húzódó vizsgálat következett. A vonatban milicisták utaztak, valamilyen összejövetelük volt Brnóban: a vizsgálat meg akarta állapítani, vajon nem politikai okokból késleltette-e Szlezák a szemelvényt. *) a „szokolok“ egymást „testvérnek“ nevezték Ez a csúnya história jutott Hedvig eszébe, mialatt Vilmával és Szlezákkal egész másról csevegett. Agya kettős megterhelése és a nagy meleg kifárasztotta, leült hát a felkínált székre. Hamarosan újra felállt. Szlezák nem tudta, hogyan kerülhet haza. Majd felfogta Vilma tekintetét, mely Szlezákon csüngött. Nyilvánvaló; szereti. Talán még mindig a délceg „szokolt“ látja benne, vállzsinóros, díszes egyenruhájában; egy időben Szlezák bajuszt növesztett, akkor távolabbról egész olyan volt, mint, az ifjú Tyrš. Most nevetséges volt, amint beszéd közben arca ráncait és redőit tornáztatta. Olyan volt az ábrázata, mint az összeenyvezett, de már szétpattogó borítólemez. A félighúnyt szemhéj körül bőre reszketőn rángatózott. Szeme igen bágyadtan tekintett, mintha füstszemüvegén nézett volna keresztül. Hedvig kezdte mindkettőjüket semmibe venni. Néha Szlezák is úgy tekintett Vilmára, mintha csak előző nap esküdtek volna. Hedvig gyűlölt mindenkit, akinek jobb sora volt, mint neki. Szlezák asztala fölött a falon színes papírdekoráció függött. Derülátó munkás gondolatébresztő tekintettel nézett a falragaszról. Feje körül a harmadik ötéves terv jeligéje. Ki tudja, nem lett-e Szlezák a kommunista párt tagja? Meghülyültek, — villant meg benne a gondolat. Mind. Sose lesznek már azok, akik voltak. — Hedvicsko, — szólalt meg Vilma. — Legokosabb lesz, ha éjszakára a szállóban marad. Betelefonálok, hogy fütsenek be magának. Meghívnám mihozzánk, de nincsen ... — Nem, nem, köszönöm. Nagyon kedves öntől. — Éppen olyan hangulatban van, hogy mások boldogságában gyönyörködjön! Vilma biztos gőzöli Szlezák lábát és termofórt tesz az ágyába. Hiszen sárga a rossz vesétől. De azért örül, hogy az övé. Még így megrokkantan is, megviselten. Most már igen! Az asszonyok hallatlanul ostobák, állapította meg. — Valahogy csak hazajutok, talán már kitaposták az utat. — ötkilós megterheléssel ebben az ítéletidőben, nem, semmiképpen sem engedhetjük el, — tiltakozott Szlezák és csaptatóként lebillentette szempilláját. — Félcipő, szilonharisnya nem való hóviharba! — Alaposan szemügyre vette Hedvig lábbelijét, hogy egész nyíltan tekinthessen lábára. Magassarkú cipellőben, melyben felfelé ágaskodott a kifeszített lábfej háta, igen jól mutatott. — Reggel beüzenünk apjának, befog a szánkóba, eljön magáért, — mondta. — Néha Karel Baudis jön ki Dvorról, takarmányt fuvaroz innen, — szólalt meg Vilma. — Azt hiszem, éppen holnap esedékes az útja. — Káréi? — Nem maradt meg a kérdés Hedvigben. — Igen. — Szlezák úgy nézett Hedvigre, mintha valamire visszaemlékezne. De lehet, hogy csak színlelt. — Anyakocái és szopósmalacai vannak Dvorban. Ismerte Dvort. Karlova és Kamenyice közötti tanya volt. Most a termelőszóvetkezet tartozéka. Semmi kedve sem volt Baudis Karellal menni. Még akkor sem, ha itt állana meg az állomáson. Begombolta kabátját. .Ütra készülődött. Szlezákék kitartóan rábeszélték a maradásra. De Hedvignek, noha nem volt érzékeny természetű, szállodába menni sem volt kedve. Visszaemlékezett a szűk, kis szobákra, az elnyűtt, bepiszkolt bútorokra, a szekrények odadrőtozott ruhaakasztóira,' a keresztültaposott, kilyukadt szőnyegekre, a cigarettapapír-vékonyságú falakra. Az esküvőjüket követő éjszakán aludt itt Arnosttal. Éppen akkor tett ki magáért Karel Baudis. Motorbiciklin érkezett a járási hivatalból, írhabundában, alatta az ifjúsági szövetség kék ingében; a hirdetményeket bőrtáskában hozta. Az egyiket házuk kapujára szögezte. Hedvig csak a hirdetmény nagybetűs kezdősorait látta: A téeszről alkotott törvény. Apja kirohant, letépte a teleírt a papírost, összetaposta és mivel a szögeket nem tudta kézzel kivenni, visszaszaladt a házba, fejszéért. Vén bolond, kiáltott Hedvig anyja utána, összetöröd a kaput! Atyja hangosan szidalmazta Karéit, aki kissé odébb, az elesett hősök emlékműve mellett állott. Ha még egyszer hozzányúlsz a házomhoz, összetöröm a csontjaidat! Anyja pedig: Jézusmária, öltözzetek már. későn jövünk a templomba! Két autón robogtak el. A másik kocsit Fojtek patikus kölcsönözte. Gépkocsiját meghagyták államosítás után is. Elől ült az örömapával. Hedvig áthajolt feléjük és gombostűvel hajtókájukra tűzte a fehérpántlikás mirtuszt Állandóan politizáltak. A szállodában aztán rettenetesen nyikorgóit az ágy. Hedvig életében nem volt már újság ez az élmény és nem is volt most nagyon kellemes. Csak tetette, hogy nagyszerű volt. Megérezte, hogy a férfi számára a legértékesebb az a tudat, hogy a nő jól érzi magát. Ezért színlelt Arnost utána mindjárt elaludt Mikor feje a párnán nyugodott, rózsás ifjúnak látszott. Nem aludt el egész az ibolyaszínű pirkadásig. Reggel a hallban ültek. A szállodás azt a szörnyűséget főzte nekik; kanálnyi vajat vett, cukrot vörösre pirított, hozzá öntött egy deciliter szilvórjumot és forrás előtt elhúzta a tűzről. Forrón itták Másnap elutaztak. Arnost régi kocsiján. Az aszfaltúton alig volt forgalom. Hozzásimult Arnosthoz, fejét vállára hajtotta. Jihlava után Arnost megállította a korsit. Hedvig nem tiltakozott. Csak egy óra múlva indultak tovább. „Csupán egymásért fogunk élni" — mondta aztán Arnost. „Minden egyébre fütyülünk majd!“ „Ne féljenek, semmi bajom sem történik. Ma okvetlen otthon kell lennem“. Mondta ki az utolsó szót. „Történt valami, Hedvicsko?“ kíváncsiskodott Vilma. Ezt eltaláltad! Éppenséggel te vagy az, akinek elújságolom a bajomat. „Semmi“, válaszolt élénken. „Ugyan mi történt volna?" Még csodálkozott magán, hogy honnan veszi ezt a vidám társalgási hangszínt. Vilma az ablak felé fordult. „Újra havazik". „Sietni fogok. Szürkületig otthon leszek“. Saját maga se hitte. De Vimáék sem. Bosszantotta, hogy velük tölti idejét. Kikísérték a járdáig. A süvöltő szél talán egyenesen az északi sarkkörből érkezett. Hedvig kissé megingott, de csak fyensejében. Habozása külső jelét nem mutatta. Ha már egyszer kimondta, hogy elindul, akkor meg is teszi. Nem fordult vissza. Nyilvánvaló volt, hogy Szlezákék a kiskapunál állnak, szemmel kísérik és félig suttogva beszélgetnek. Hedvig elhagyta az állomáshoz simuló raktár épületét. Ez tiz esztendő előtt még nem volt itt. A kerítés is megújított. A régi léckerítés helyett most betontal húzódik. Odébb mär csak két földszintes házikó következett. Mögöttük a benzinkút. Ha most nem látná, elfelejtette volna, hogy létezik. Sok érzelem összecsengését ébresztette fel benne. Most határozottan emlékezett új zománcára, legfelül hatalmas, fehér üveggömbjére. Este messzire sugárzott a felirat: OIL MOGUL. Bőröndjét egyik kezéből a másikba vette, szabaddá vált tenyerét besüllyesztette kabátja zsebébe. A szél áthatott a szöveten, át a kesztyűn, megbénította ujjaiban a vérkeringést. A benzinkút nyakából néhány szakadt sodronyszál meredezett kirojtosodva, az üveggömb össze volt törve. Évekkel ezelőtt, amikor a reklámot olvasta, azon tűnődött: mily nagy a világ! Kell, hogy megismerje egyszer! Errefelé tiszta volt a kocsiút, a hó az árkokat és a mezőséget töltötte meg, az országúton jégkristályok zörögtek, a hófúvás ragadta őket magával; uszálya legerősebben a föld fölött repült, egész alacsonyan, a megfagyott porhó szinte fecskendezte Hedvig lábát, átbökött a harisnyán, élesen belemetsződött bőrébe, égetett, mint a só. Néhány perc múlva megfordult, visszafelé lépdelt, a jeges ostorozás most térde alatt sújtotta. Arca, most, hogy a szél korbácsa nem ostorozta, forrón lángolt, ajka felhámja pattanásig feszült, nem merte nyelvével megnedvesiteni. nehogy összerepedezzen. Térde alja még érzékenyebb volt, mint a lábikrája. Bőröndjével akarta védeni, ám ez értelmetlen kísérlet volty Mégsem lassított. Ajkai szűk hasadékán keresztül lélegzett a szélbe, előre hajolt, szeme szögletéből könnycseppek csordultak ki, nem törülte le, de • érezte, a pilla szőrszálacskáira fagyott könnycseppek szorítását. Még egy negyedóra sem telt el, és felső szemhéja ernyedten lecsuklott, szemét, mintha összeragadt volna, nem tudta kinyitni. Mikor a fák koronáira akart fölnézni, az ágak között az égre, fejével arrafelé kellett fordulnia. Sűrűn havazott, a sötétség elkente az út széleit. Kamenyec, Hedvig háta mögött, a hópelyhek vonalai mögé veszett. Egyszeriben csak a természetet hallotta már és saját lélegzetvételét, vére keringését, cipői kopogását. Valahonnan vonat zaja sejtődött, de azon nyomban elsöpörte ezt a hangot a szél megújulté süvöltése. Cipőtalpa olyan vékony volt, hogy nem tudta szigetelni a test melegét. Az út jegét talpa bőrén érezte; a hideg csontjáig hatolt, mintha mezítláb haladt volna. Nagyon megbánta, hogy elindult. Hibát követtem el, a szállodában kellett volna maradnom. Megpróbálkozott még gyorsabban menni. Már elhagyta a keresztutat. Balra mezei út tért el Králik felé. Szeme előtt hirtelen néhány ottani rokona ábrázata jelent meg. Mind földművesek. Az egész falu csupa szántóvető és vadorzó. Mért is nem ment tovább a vonattal Králikba; Józsi bácsi befogott volna díszes szánjába és az erdőn keresztül hazaröpítette volna. Az erdőben szélcsend van. Térdére meleg pokróc borulhatna. Negyvenhatban, háromkirályok napján, derékig érő hó feküdt a földön. József katonai golyósfegyvert hozott ki a kamrabői. Talán még ma is rejtegeti A kápolna mögött szarvasra lestek. Akkor is annyira megdermesztette a hideg, hogy a halaira gondolt. Egyszer csak kilépett az állat a sűrű erdő gyűrűjéből, elindult rézsűt feléjük, a hártyaszerűvé fagyott hó úgy ropogott-pattogott patái alatt, mintha melegházi ablakok üvegén csörtetett volna végig. József megcélozta, lőtt. Hedvig ijedtében füléhez kapott. Mintha az égboltozat leszakadt volna. Nagyot ugrott a szarvas, ám a merész ív közepén hirtelen összecsuklott és behuppant a hóba. „Akkora mint egy tehén, nem bírunk vele“, — mondta József „hazamegyek lóért“. Hedvig megszeppent. ,,Talán bizony félsz itt maradni ?“ „Nem“. — válaszolt Hedvig, „de hát mi lesz... ha erre vetődik a csősz?" „Az,..? Ki se dugja ilyenkor az orrát! S ha netán mégis ...“ József meglóbálta fegyverét. Majd fölmerült Hedvig emlékezetében, amint egy este lóháton nyargalva meglepte őket. A? erdőn keresztü1 érkezett. Egyszer csak ott állott az udvar közepén, lovát a kertben hagyta, a méhes mögött. Nyereg nélkül lovagolt, az almásszürke hátán csak egy pokrócot vetett keresztül „Nehogy bemásszon valaki nálatok a téesz be!“ — mondta atyámnak". Ha a környéken senki sem ugrik be nekik, akkor mehetnek zabot hegyezni!" ..Igen ám", — mondta atyám gondterhesen, „ti mind egy nótát fújtok, nálunk azonban itt vannak a kecskések és a napszámosok" Hedvig tudta, hogy főként Baudis Karéira gondol, aki abban az időben mát a mínerkai hazas zselléreket igyekezett meggyőzni. „Döngessétek el azt, aki nem fér a bőrébe“, — mondta József bátyánk, „de alaposan!“ Amily váratlanul jött, oly hirtelen távozott. (Folytatjuk) . Vidáman forog a szemük. Arcuk piros, mint a paprika, s jó néhányszor már meg is csókolták egymást. Az anyós is szóba került... Pincér állt meg az asztalnál. A fiatalabb rendelt: — Még két rumot! A pincér meghajolt, menni készült, de ugyanebben a pillanatban v észbekapott a rendelő és rászólt. — A főnökömnek duplát! , A pincér efment. 4 „főnök" átölelte ,,alantasát" és ezt mondta: — Te vagy a legjobb ember! VAN EZ ÍGY ITT OTT Az üzem hatalmas, sok munkása, de kevés újítója van. Közéjük tartozik Virág kartárs is, aki eddig három újítási javaslatot nyújtott be. A negyediket, a napokban dolgozta ki. És mivel jelentősebb újítás volt, nem gondolkozott sokáig, hanem fogta magát és beállított vele az líjilóbizottság egyik tagjához: — Egy kisebb dolgot hoztam — szerénykedett kis izgalommal az arcán Virág kartárs. — Mutassa — lelkesedett a bizottsági tag. Virág kartárs eléje tette a rajzokat. A bizottsági tag elmélyült a tanulmányozásukban. Nehéz percek suhogtak a levegőben, s fél óra múlva így szólt a bizottsági tag: — A koncepció... Bonyolult az egész. Gyakorlatilag megvalósíthatatlan ... Mindenesetre, hagyja itt, hátha ... Virág kartárs otthagyta ... És egy év múlva csoda történt! A bizottsági. tag benyújtotta a 75-ik újítási javaslatát. A KIS SÁNTA VIRÁGÁRUS Füstös kávéház ... Gyakran látom őt. Hét-nyolc éves lehet. Alacsony fiú, szőke, élénk szemű és az arca mindig maszatos Lassan közeleg az asztalhoz Jobb kezében fűzős-szájú nylon fáska lóg a balban egy kis csokor virágot tartogat A világért sem szólna szegényke... Ha udvarias és figyelmes vagy barátnődhöz, menyasszonyodhoz vagy feleségedhez — amiben nem kételkedem — megveszed a felkínált virágot tőle és ő odébb ballag egy másik asztalhoz, sok asztalhoz, míg meg nem szabadul a szülei által rárótt virágok nehéz terhétől. Aztán hazaballag — hova is mehetne — és szülei előtt — családfenntartóhoz méltóan — leolvassa keresetét. Az anyja talán megcsókolja ezért, talán megdicséri. És dehogy, a világért sem jut a szülő eszébe, hogy vétkezett gyermeke ellen. Ö, szegény kis sánta virágárus! Kik a te szüleid? Mi lesz, ha holnap, holnapután vagy ezután elfelejtenek elküldeni virágot árulni? Kitől veszek virágot — jó szagos virágot, menyasszonyomnak. KEZES JÓZSEF
