Új Ifjúság, 1962 (11. évfolyam, 1-51. szám)
1962-06-05 / 23. szám
" A szép és igaz szó ünnepe ' AL ember ott ül a bizottságban, kdében toll, előtte az asztalon papírlapok és szigorú arcot vág'. bPpnos, ez hozzátartozik a ' bizottsági taghoz, ez jogosítja fel az t>'.mbert, hogy tollat fogjon és szánkókat vessen a papírlapra a neüe.Y mellé és az értékelésen lándzsát törjön egy-egy előadó mellett, ez •v jogosítja öt jel a fellebezhetetlen döntésre, ez az igazolványa ... Ha mindez nem lenne, akkor könnyen észre venné rajta az előadó, hogy ö is izgatott, hogy pár évvel ezelőtt még 6 is ott állt a bíráló bizottság előtt a színpadon és drukkolt, hogy a vers, amelyet elmondott tetszést keltett-e a „szigorú arcokon". \. Ma & ül a bizottságban és ő írja a számokat. .. Vajon a számok objektiven tükrözik-e a valóságot? Körülbelül 150 vers és prózamondó 12 járásból került az Országos magyar szavalóversenyre Komáromba ... Négy bírálóbizottság húsz taggal, négy bírálóbizottsági elnök, egy központi bírálóbizottsági elnök, a Népművészeti intézet, a Csemadok Központi Bizottsága, a CSISZ szlovákiai Központi Bizottsága, a komáromi Városi Nemzeti Bizottság dolgozói ügyeltek arra. hogy a résztvevők maradandó élménnyel gazdagodva térjenek vissza otthonukba. .. S ezt mégsem ildomos számokban kifejezni... A komáromi emléknapok keretében két fontos eseménynek lehettünk szemtanúi. Míg a Magyar Tannyelvű középiskolában zajlott le az Országos magyar szavalóverseny, addig a MATFSZ és a közeli színpadokon peregtek a Szocialista Dráma Fesztiváljának előadásai, amelynek méltó és ünnepélyes megnyitásáról a Magyar Területi Színház — Arbuzov Egy szerelem története című színmüvével gondoskodott. Izgalmas és felemelő érzés volt látni a legkisebbektől a felnőttekig, milyen ügybuzgálommal, szeretettel tolmácsolták a szép szöveget — az előadóművész minden odaadásával, az író, a költő nyújtotta szöveget áthevítve egyéni erejükkel, hang színükkel, szüneteikkel —, de ugyanakkor betartva az író és a költő hangulatát, tempóját, belső ritmusát és átütő erejét Ez itt már nem verseny volt, hanem egy szép előadás, a művészi szó hangversenye, amelyre valódi előadóművészek is büszkék lehetnének. Mennyi báj, gyermeki közvetlenség tükröződött Újvári Jóska elsőosztályos esatai tanuló Ernst Eischer A gyermek kérdez című versének előadásából, vagy mennyi tapsot kapott a vasárnap délelőtti Matinén Böszörményi Ildikó, harmadikosztályos komáromi tanuló Szép Ernő: Pitypang című közvetlen, hangulatos versének tolmácsolásáért. Milyen erős drámai erővel hatott ránk Szapu Mária, hatodikos szimói tanuló Eduard Gabrickij: Pionírlány halála című versével. Ezek mind-mind élménygyöngyökké változnak az ember tudatában és emlékké konzerválja őket az idő. Nem tudom, hogy a Vll-ik Országos magyar szavalóversenyről az utókor számára mit jegyez jel a krónika, de egyet mindenesetre le kell már most szögeznünk, hogy ezen a szavalóversenyen csillantak jel először a korszerű hazai előadóművészét első szikrái. Valaki megjegyezhetné és joggal: hogy-hogy korszerű előadóművészét? Az előadóművészét mindig korszerű, mert mindig közvetlenül a szó elhangzásával hat közönségére. Ez így helyes és igaz, de a közelmúltban anynyi nehézkes és merev versmondást hallottunk már színpadjainkról, amikor az előadó nem vette figyelembe az író, a költő mondanivalóját, nem adta vissza a költemény hangulatát, hanem vigyázba állva ismételte a bemagolt szöveget vagy átesett a ló másik oldalára és akkor egy hamis hangot megütve elszavalta a szó rossz értelmében a költeményt, túlfűtött érzékiséggel és természetellenes pátosszal. Megelégedésünkre az ilyen előadás ezen a szavalóversenyen fehér holló számba ment már, az előadók nagy része ízlésesen, tehetségesen, igazi művészi egyszerűséggel tolmácsolta az író, a költő mondanivalóját, úgyhogy. a mondanivalóval együtt a szemünk előtt formálódott a szöveg is, az előadó egyéniségén és felfogásán keresztül. Itt nagymértékben elismerést érdemelnek azok a tanítók, pedagógusok is, akik tanulóikat előkészítették erre az Országos szavalóversenyre. A korszerű előadóművészet elé támasztott követelményünk, az előadó egyéniségének érvényesülése, és ha ezt elnyomja az, akit a betanítással bíztak meg. akkor kár volt a munkáért, a betanításra szánt időért, mert az előadás szürke, színtelenné válik és groteszké ott, ahol kicsúcsosodnak a rossz előkészítés szögletei, mert az előkészítő pedagógusnak más ritmusérzéke, más dikciója, beszédtechnikája, hangulatábrázolási eszközei vannak és ennek puszta áthelyezése másra úgy hat, mint a ráaggatás, mint a kölcsön adott köpönyeg, ami esetleg megvéd az esőtől, de nem kelt senkiben esztétikai látványt. Az idei Országos magyar szavalóversenyen már felcsillantak a hazai elóadóegyéniségek első szikrái és ezek biztosítanak bennünket abban, hogy a hazai magyar versmondás és prózamondás helyes irányban halad és pár év múlva kézzelfogható eredményeket teremt. Komoly ígéret a rozsnyói Sunyovsky Szilvia, Kovanics László, Majkics Mária és a dunaszerdahelyi Érsek György, akik kategóriáikban az első díjat nyerték. A prózamondásban is nagyon bíztató az eredmény. Hogy csak néhány nevet említsek meg, az első díjasok közül: Már második éve a hetényi skolába viszi Szabó Giziké az első kategória első díját. Az idén ez az aranyos szőkehajú kislány, Anna Vencárová: A tanítónő című elbeszélésével aratott nagynn-ry sikert. Szépen szerepelt G^rfel Irén, a párkányi Burkó Márta, Szabados Zsuzsa, a csallóközaranyosi iskola büszkesége és a kassaiak Czére Brigittája, akinek egyaránt erős oldala a Sunyovszky Szilvia Veres János: Kommunista című versével aratott sikert. komikai tehetség és a drámai erő. Kötelességemnek tartanám felsorolni még a második és harmadik helyezést érő versenyzők névsorát is, de sajnos a terjedelemből nem futja. Ők csak egy hajszálnyival maradtak le az elsők mögött és ugyanúgy győztesei ennek a szép és igaz szó ünnepének. Miq az iskolában zajlott az Országos magyar szavalóverseny. addig a Szlovák Hajógyár üzemi klubjában a Szocialista Dráma Fesztiválja keretében a pozsonypüspöki Csemadok együttes eljátszotta Dávid Teréz Dódi, este pedig a Csemadok farnadi helyi szervezetének színjátszói Egri Viktor Házasság című színművét. A Szocialista Dráma Fesztiválja keretében bemutatták még Barta Lajos Zsuzsi és Viktor Rozov Felnőnek a gyerekek című vígjátékot. A Szocialista Dráma F esztiválja méltó betetőzése volt a szép és igaz szó ünnepének Komáromban. Az ember ott ül a bizottságban, kezében toll, előtte az asztalon papírlapok és szigorú orvot vág. Sajnos ez hozzá tartozik a bizottsági taghoz, ez jogosítja fel az embert, hogy tollat fogjon és számokat vessen a papírlapra a nevek mellé és az értékelésen lándzsát törjön egy-egy előadó mellett, ez jogosítja öt fel a fellebezhetetlen döntésre, ez az igazolványa ... Ha mindez nem lenne, akkor könnyen észrevenné rajta az előadó, hogy ő is izgatott, hogy pár évvel ezelőtt még ó is ott állt a bírálóbizottság előtt a színpadon és drukkolt, hogy a vers, amelyet elmondott, tetszést keltett-e a „szigorú arcokon". Ma ö ül a bizottságban és ó írja a számokat... Vajon a számok objektiven tükrözik-e a valóságot ? KL1M1TS LAJOS A Szocialista Dráma Fesztiváljának országos versenyén a pozsonypüspökiek Dódi című drámájával értek el szép sikert. Dávid Teréz Házik Gabriella a prózában nyert első díjat. Szőke József Katicabogár (3.) JÚNIUS 17. (EGY LEÄNY NAPLÔJÄBÔL) Olyan az életem, mint a felhők közt bujkáló nyári nap. Hol felragyog és tündököl, hol elborul és fuldokol a homályban. Ma ismét találkoztam azzal a sofőrrel, akinek a nyakába engedtem a cementet. Délután, ahogy Irénnel a kassai buszra siettünk, ő már ott várt a megállónál. Kiderült, hogy ö is a városba készül, és rögtön csatlakozott hozzánk. Útközben sok közömbös apróságról beszéltünk. Panaszkodtunk a nagy hőségre, a poros utakra, az üzemi konyhára és megegyeztünk, hogy szabad időnkben majd bejárunk Kassára strandolni. Eredetileg moziba készültünk. Sajnos, jegyet már nem kaptunk és így céltalanul ődöntgünk az utcán. Nem tud- I tunk semmi okosat kisütni, hova mehetnénk. Végül Irén is magunkra hagyott, elment a nagynénjét meglátogatni. Csendesen, szótlanul jártuk várost. Valami furcsa zavart, agy feszültséget éreztem- maamban. Most először voltam így gyedül fiúval. Tudtam, hogy si törvény szerint nekem, lánynak most beszélni, cseegni, csicseregni kéne. De iába törtem a fejemet. Csupa pró ostobaság jutott csak az szembe, olyasmi, amiről már buszon is bőven beszéltünk, nkább hallgattam zúgó fejjel, akatoló szívvel. Végül ajánlotta, hogy nézzük neg a várost. — Nagyszerű' — csillant fel szemem és bosszantott, hogy lekem ilyesmi nem jutott az szembe. — Ismeri Kassát? — kérdezte. — Nem. — Akkor majd én kalauzolom. — Megengedem, ha valami rossz helyre nem vezet. Mosolygott. — A város igen régi, sokkal régibb, mint mi vagyunk — kezdte gúnyorosan. Kuncogtam és ő is nevetett. — Tulajdonképpen nem is tudom, hogy mikor alakult. De ez nem is érdekel. — Nem idevalósi? — próbáltam ugratni. — Nem. Én is a „holdról“ pottyantam ide. — Akkor mind a ketten idegenek vagyunk. — Mind a ketten. — Induljunk hát felfedező útra! Végre megtaláltuk a közös, játékos hangot s elpárolgott furcsa feszélyezettségem. — Maga szereti a régi házakat? — kérdeztem. — Én tulajdonképpen semmiféle házat sem szeretek. A házak megfojtják az embert, leláncolják a földhöz. Olyan lesz, mint a pórázra kötött eb... — Túloz! — Egyáltalán nem túlzók! De ha már mindenáron választanom kell: jobban kedvelem a vékonyfalú csupa-ablak házakat, mint ezeket a téglaerődöket. Minek ez a sok vastag fal, sok ciráda? — Túlságosan praktikus. Gúnyosan legyintett, fintorgott: — Különben sem szeretem a sok bölcselkedést. Jó minden ház, amelyben lakni lehet. Az Kovanics László az ötödik kategória győztese. Töprengtem. Lehet, hogy igaza van Viktornak (el is feledtem eddig a naplómba jegyezni, hogy így hívják), amikor kikelt azért, hogy magunknak és ne az unokáinknak építsünk. Akik utánunk jönnek, más emberek lesznek, más érzésekkel, más életigénnyel. Másképp fogják nézni az életet, mint nfi, Hiszen én is másképp fogom fel mindazt, ami körülvesz, mint apám. ők ezért harcoltak és elégedettek az élettel. Én nem. Nekem ez nem elég! Viktor szereti az egyenes vonalakat, az egyszerűséget. De az .egyenes vonal csak akkor lenyűgöző, ha végtelen. Én inkább a változatosság bájos elvének vagyok a híve. Ügy vagyok boldog, ha semmi sem egyforma, semmi sem uniformizált körülöttem. Ha nincsenek egyforma tornyok, házak, cirádák, díszek, ruhák és villanyoszlopok. A Dómtól nem messze egy ívszerflen hajló kis utcán haladtunk végig. Apró ingadozó házak szegélyezik amelyek alig bírják egymást támogatni. Az ódon köveket szürke por fedte. Mily sokat tudhatnak ezek a kövek életről, halálról. Szomorú és vidám dolgokat mesélhetnének az előttünk élt nemzedékekről. És most minket figyelnek... A főutcán egy szűk cukrászda hátsó, homályos termébe tértünk megpihenni. A tűző napfény után jólesett ez a homály, hűs levegő. A kis asztalok körül fiatalok ültek, piros limonádét ittak, fagylaltot nyalogattak, kávét szürcsöltek. A lányok arcán nem volt púder, festék, hajuk csapzottan simult kiborotvált nyakukra. — A természetes élet hívei — magyarázta Viktor, amikor látta, hogy szemem fennakad rajtuk. — Semmiből se csinálnak problémát. Csak feltűnni szeretnének Néztem őket. Fesztelenül ültek, cigarettáztak, rövid szokgondtalanul fecsegő diákok árasztották el. Szinte észrevétlenül sodródtunk közéjük. Lányok, fiúk, vegyesen, csoportosan jártak le és fel a széles járdán. Előttünk éppen egy csoport fiú haladt. Hangos megjegyzéseket küldtek a mellettük elsétáló lányok felé. Azok kihívóan hátrafordultak és incselkedve nevettek. Ott álltunk az ősi Dóm előtt. Elbűvölt nagy csipkés kőalakja. Csodálatos építmény. Olyan, mint valami hatalmas ékszer a város cifra öltözetén. És az egész város ... Minden nemzedék rajta hagyta kezenyomát. Egyszer majd mi is elmúlunk és mit hagyunk magunk mögött? Itt maradnak gyáraink, házaink és palotáink. Megőrzik emlékünket. Szeretném, ha úgy néznék azokat is, mint mi nézzük most áhítattal a Dóm kőcsodáját 1 embereknek elsősorban élniük cí kell, lakni valahol. Hogy hogyan m és milyen házban, hogy melyik *e sarokba milyen szekrényt he- A lyeznek, az csak utána követ- ®s kezik. És mi még nem tartunk ott! El — De az ember nem csak magának épít! — vetettem köz- m be. a — Tudom, az unokáinak is! ec Csakhogy én fütyülök az unó- d( káimra és remélem, azok is fütyülnek majd rám. Különben, ét hogy megnyugtassam, rendsze- t résén olvasom az újságban a vitát... hí Arca elkomorodott s önkén- er telenü! meggyorsította a lép- n< teit. Alig tudtam követni. Az zí egész járdát tétlenül lődörgő, cs
