Új Ifjúság, 1962 (11. évfolyam, 1-51. szám)
1962-05-29 / 22. szám
Szőke József (4.) Katicabogár (EGY LEÁNY NAPLÓJÁBÓL) — Hová az istenbe mennek? — kiabált Petrás. — Ahová kell! — kiáltott vissza Irén. — Nem engedélyezem! — Fütyülünk az engedélyére! — nyelvelt vissza Irén. — Istenit a sózott fenekűeknek!... — káromkodott Petrás. Az irodában csak a titkárnőt találtuk. Mindenki gyűlésen volt. — Ez a lány kitanult kőműves és a betonozókhoz osztották — adta elő egy szuszra Irén a panaszt. — No és? A betonozok talán’ nem kőművesek? — nézett ránk őszinte csodálkozással a fehérbőrű titkárnő. — Nem! — Ha akarják feljegyzem, de jobb lenne, ha szólnának a CSISZ elnökének is. — Munkából jöttünk el, engedély nélkül — kezdtem magyarázni. — Akkor majd én szólok neki is — vágott a szavamba a titkárnő. — Nyugodtan visszamehetnek a helyükre. Elintézem az egészet, — biztatott. Megvártuk, amíg vaskos jegyzetfüzetébe apró gyöngybetükkel feljegyezte: Nagy Katalin, egyes számú betonkeverő kitanult kőműves, helytelen munkabeosztást kapott. A nevemet egyszer a „helytelen munkabeosztás“-t kétszer aláhúzta piros ceruzával. Most már kiváncsi vagyok, hogy mi fog történni. Amikor visszamentünk, Petrás azzal fenyegetőzött, hogy levonja mindkettőnk munkanapját. De azt hiszem, nem lesz hozzá bátorsága. Nem azért, mert Irén azzal fenyegetőzött, hogy akkor rászakítja az eget, hanem mert ő is érzi, hogy jogtalanul járna el. Hát ilyen Irén! És most mondjon könnyelmű ítéletet valakiről az ember. Mert mi köze Irénnek mindahhoz, hogy , mit tanultam, és hogy hová ' osztottak be. Egyáltalán semmi És amikor megtudta, mégis j ő gurult a legjobban dühbe. Úgy látszik nem tűri az igazságtalanságot, rendetlenséget. 1 Most már nagyon örülök, ’ hogy Irén ideköltözött hozzám. Többé nem leszek egyedül és ketten erősebbek leszünk. Igé- ; rém, hogy én is bátrabb le- i szék .. Még egy: már második napja 1 nem látom a „sofőrömet“. Hol : lehet? Miért nem jön? Nem 1 tudom. Azt se tudom, hogy : miért jutott most az eszembe. r Talán, ha Irénnél érdeklőd- ■ nek ..., de szégyellem megkérdezni. Félek, hogy kinevet. In- i kább hallgatok és a jövőre < bízok mindent. 1 Nem tudom, mi lehet otthon, ; még nem kaptam levelet. Talán 1 csak nincs valami baj apám- ; mai? Aggódom. Amikor eljöt- s tem, megint panaszkodott a i szívére. : i JÚNIUS 16. 1 Egyszerre szakadt rám minden! i Otthonról írják, hogy apám 1 nagyon beteg. Most már bánt, t hogy ily messzire jöttem dol- s goznj. Talán mégis anyámnak í volt igaza: nem kellett volna 1 ide jelentkeznem. Otthon is í akad munka bőven. Apu segít- i ségével a járási hivatalba is i bejuthattam volna. Hiszen befolyásos ember, egyetlen szavá- < ba kerülne az egész — így bíztatott anyám, de láttam, hogy \ apu jobban örül az én elhatáro- i zásomnak. Most mégis mennyi- ( re vágyom utána. ] Mindig becézett, kedveske- i dett, és én valósággal rajong- i tam érte. Jobban szeretem, 1 mint anyámat, habár ellene < sem lehet semmi panaszom. < Apám mégis más! Olyan, mint : én, álmodozó és melegszívű, i Mindent annyira átérzett, hogy talán ezért is ment oly korán 1 tönkre a szíve. Nem hallottam rá soha panaszt, pedig renge- i teget dolgozott, éjszakázott, 1 amíg a szövetkezeteket szervezték. Fáradhatatlan volt és 1 vidám. Az emberek gurultak a nevetéstől, ha valahol előadást tartott, mert csupa viccel fűszerezte mondókáját. Csöppet sem túlzók, ha azt állítom, hogy nem volt a faluban egyetlen ellensége sem Mindenkivel szót tudott érteni. Anyám sokkal praktikusabb, sokkal hangosabb. Örökké elé- ! gedetlen az élettel és sok minsárgainges társai is. Hangos megjegyzéseket küldtek utánunk, az egyiket nekem szánták: — Pedig az a kék csuda guszta tyúk! Rám vonatkozott ez, én voltam kék selyem ruhában, örültem, hogy senki se látja az arcomat, mert nagyon elpirultam. — Piszkos, huligánok! Már nappal sem hagyják nyugton az embert! — fakadt ki Irén őszinte) felháborodással. — Itt is vannak? — Láthatod! Emlékszem, a tanulóotthonban is voltak ilyen szemtelen iiiimimiiiiiiiiiiiiiiiimimmiiimiiiMiiiiiiimmimiiimiimiiiiimiiľ dennel. Tulajdonképpen nem tud örülni semminek. Sokat gondolkodtam az életén. Mi is köti apámhoz? Arra a meggyőződésre jutottam, hogy némely élet csak van, és maga sem tudja, mire jő. Mint a fán ragadt levél, megsárgul, összezsugorodik együtt rezzen a fával a támadó hideg szellőben, együtt mered holttá, ha a jeges tél megdermeszti. Együtt vannak, de már nem élnek együtt. Se fának, se levélnek nincs már szüksége a másikra, a fa ném lélegzik, a levél nem virul. ■■ ■ Ilyen anyám élete, szüleim sorsa. Szeretnék most haza futni, felmélegíteni a kihűlt családi fészket, elárvult életüket. De nem mehetek. Ráadásul az ügyem se mozdul előre. Talán mert szombat van, nem intézték ej az áthelyezésemet. Petrás mogorva, szóba sem áll velem. Nem szeretem ezt az embert. Igyekszem hozzá udvarias maradni, de átkozottul nehéz az olyan emberre udvariasan mosolyogni, akit megutáltam. Mégsem tehetek mást, hiszen egyelőre a felettesem. Tűrnöm kell mindent, amíg itt vagyok. A többiek is elhidegültek, amióta megtudták, hogy itthagyom őket. Csak az öreg Stefo bácsi bíztat, hogy ne keseredjek el, hiszen nem megyek a világ végére, és ha valami bajom támad, jöjjek hozzá bátran segítségért. Őszintén megszerettem ezt az embert, meleg szívét, megértő mosolyát, örök nyugalmát. Érzem, hogy rá bármikor számíthatok. Jozso is kedveskedik. — A szakember ne hagyja magát! — jegyezte meg reggel különös hangsúllyal, és éreztem, hogy nagyot nőttem a szemében. Kedvességének mégse tudok tiszta szívből örülni. Bosszant, hogy megveti, lenézi a többieket, mert nincs sémmiféle szakmájuk. Pedig az ő munkájuk is fontos. Ez minden, ami miatt rossz a hangulatom. Délután bejártuk Irénnel az új lakótelepet. A házak szépek, modernek, de az utak még rendetlenek és mindenhol nagy a por. Voltunk az autóbuszállomáson is, ahonnan félóránként indulnak elegáns, piros buszok Kassára. Ahogy ott sétáltunk, egyszerre elém állt zsebredugott kézzel egy sárgainges, bozontos hajú fiatalember, és megszólított: — Anyuci, jöjjenek velünk Kassára csörögni! Egy pillanatra meghökkentem, aztán menekülni próbáltam, de Irén nem engedett. — Hová? — kérdezte ártatlan képpel Irén. — A városba. — És minek? — Táncolni! — És kivel? Talán magával? — Velém. Mért, talán nem tetszem? — De! Csakhogy sárgarigóval nem táncolunk! Kibuggyant belőlünk a hangos nevetés, és futva menekültünk, mert közben odajöttek a fiúk. Bizony a nevelők nem nagyon boldogultak velük, és nem egyszer fakadtak ki haragosan tehetetlenségükben: — Majd az élet megtanít! De úgy látszik, hogy az élet senkit sem tanít meg a jóra magától. Ha megtanítaná, egyetlen rossz ember sem fenne a földön. De vannak! Sok még a gonoszság, akárhogy is küzdünk ellene. Van aki megjavul, van aki elromlik. Attól függ, hogy hová, milyen emberek közé kerül. Aki korpa közé keveredik, megeszik a disznók, aki megtisztul, ragyogni fog! Mert sokféle az élet is. Akárcsak a levegő ... Van üdítőn tiszta, és fojtogatón piszkos. Ezért szeretnék rendes emberek közé kerülni. Irén mindezen aligha töri a fejét. Most is lefeküdt, és csendesen olvas. Őt nézem. Harmadik napja áradozik a „Dal a tűzpiros virágról“ című regényről. Úgy látszik, észrevette, hogy őt ügyelem, és már nem írok. Halkan megkérdezte: — Nem zavarlak? — Egyáltalán. Már befejeztem ..,. — Felolvasok neked egy részt! — Hallgatlak ... Kicsit akadozva az izgalomtól, olvasni kezdte azt a részt amit én ide másoltam, mert nekem is nagyon tetszett. íme: „— De mond, Olavi, minden ember olyan boldog, mint mi?“ — Nem. — Miért? Nem tudnak? — Nem, mert félnek a boldogságtól. Ő, te Zelnicevirág, (Olavi így becézte szerelmét) milyen bolondok az emberek! Járnak katekizmussal és zsoltáros könyvvel akkor, amikor várja őket az ifjúság és a szerelem. Mikor megöregszenek és mikor már minden erük ólommal van tele, koldustekintettel néznek vissza kárbeveszett ifjúságukra, s mert többé nem szerezhetik vissza, a mi kezünkbe is katekizmust és zsoltáros könyvet nyomnának. — Igazán? — Igazán, Csak akkor boldog : az ember, amikor fiatal, amikor az élít higanya futva kering ereiben. És milyen nagyszerű az ember, amikor van bátorsága két kézzel elvenni az élettől a maga részét, amikor félelmet nem ismerve ereszkedik le a zuhatagon, és szeli a zajló hullámokat és habgyöngyök csillannak meg a szempilláján, és az élet vízpárából szőtt fátyola lágyan hull az arcába. — Én is merek ilyet, Olavi? Mondd, merek? — Mersz. És éppen ezért vagy olyan szép és csábító. Oly szép az ember, mikor egészen másnak adja magát, mikor nem kérdez semmit, nem vár viszonzást, nem gondol utólagos számadásra, hanem testestől — lelkestől az élet mélységes forrásában fürdik.“ — Oly szép az ember, mikor egészen másnak adja magát... — idéztem merengve lelkesen. — Hülyeség! De azért van benne valami... — felelt Irén. — Egy kicsit mi vagyunlj, egy kicsit a mi életünk! — De nem szabad komolyan venni. — Kell, hogy álmodjunk is! — Az élet más. — Más ... — Nem olyan egyszerű ... — És nem olyan jó! .— Mert gyávák vagyunk. — Talán csak óvatosak. — Mert nem akarjuk egyetlen boldog pillanat árát nyögni egész életünkben! (Folytatjuk) Kulturá'is hírek I ® A berlini German Tyitov központi pionírházban e napokban pionírszínház nyílik, amely-^ ben gyermekek játszanak, sőt a díszleteket is gyermekek tervezik és állítják-elő. • Marti Larnitól, az ismert finn regényírótól megkérdezték, mi hatott rá legmélyebben szovjet körútja során. — Legjobban egy moszkvai utcajelenet hatott rám, — felelte. — Késő éjjel a szállodám felé tartottam: a Majakovszkij téren váratlan kép tárult elém. Az emlékmű előtt egy fekete hajú ifjú Majakovszkij verseket mondott, mintegy maga-magának. Ügy éreztem, maga a költő szól népéhez és népe felel neki. Nincsen ennél költőnek nagyobb jutalma. * * * © Budapesten a Nemzeti Színházban már készülnek az Ember tragédiájának ezredik előadására. Hetvenkilenc évvel ezelőtt indult el a mű színpadi pályafutása. A négyezer sort 2560-ra rövidítették le, egészen elmaradt a 13. szín „Ádám a világűrben“. Ezt színpadtechnikai szempontból akkor nem tudták megoldani. IJÍJÜ LÁM A bratislavai magyar tannyelvű általános iskolában is š jól működik az irodalmi kör. Az alábbiakban közöljük = a kör két tagjának egy-egy versét. Az irodalmi kört = Kulcsár Tibor vezeti, akinek nevével az Üj Ifjúság olva- = sói már többször találkoztak a lap hasábjain. = SÁNDOR FERENC: Anyám Örömtelen s hűtlen volt hozzád tizennyolc ifjú tavaszod. S te ezt nagyon jól tudod, arcodon ezért tartózkodó és kissé bánatos a mosoly. Az életről csevegtünk, amelyet nem tudott megsemmisíteni sokszáz tömegsír, rokkant és halott, Testedben az élet nedve szalad, benne a szív balzsamának illata. így látom hosszan elüldögélve, őszülő fürtjeit elsimítja félre. Mint kisdedhez nyúl felém segítő keze, s bánatos szeme őrző fényei. Jobbá kellett volna tennem éltedet, számlálgatni kusza ráncait. Neked született e költemény, s ahogy viseltél egykor méhedben, most én szívemben úgy hordalak. = NAGY MARGIT: A falevél Sárgul a falevél, majd lepereg a fáról, búcsúzik fájától és az őszi tájtól. Vigasztalja magát: majd jövőre, majd jövőre virulunk, termünk, s ó, ismét pergünk, jaj, megint pergünk. Most a madár sem dalol, búsul szegény, fúj a szél, ver az eső, csupa bajban él, s vigasztalja magát: majd jövőre, majd, ha olvad a jég s múlik a tél, s a fákon újra zöld majd a levél. iiiiiiiimiiiiiimiiiiMiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiimimmiiiimmimmiiiiii Egy bemutató margójára A várgedei alapfokú iskola tanulói nagy sikerrel mutatták be e hó 13-án ’a Hamupipőke Magyarország legnevesebb szobrásza, Kisfaludy Stróbl Zsigmond Csajkovszkij monumentális mellszobrát készíti. című mesejátékot. Szép kulturális megmozdulás ez egy ilyen közepes nagyságú községben. A mesejátékot már előzőleg bemutatták az iskola tanulóinak is. A közeljövőben meglátogatják vele a környező falvakat. A darab betanítását az iskola igazgatója, Szóbarát Ernő elvtárs vezetése alatt Rigó, Tóth és Boros elvtársak végezték, de a munkából a tantestület többi tagjai is kivették részüket. A táncot Melczer Éva és Krúg Mária tanítónők tanították be. A mesejáték megmutatta a jelenlevőknek, hogy milyen megvetni való dolog az úrhatnám■ ság, a nagyravágyás, a szegények lenézése és az igazság kerülése. A darab végén a gonosz mostoha elnyeri méltó büntetését, az oly sokat szenvedett Hamupipőke pedig méltó jutalmát. A legjobb alakítást Mihályi Gabriella kilencedikes tanuló, a Hamupipőke megszemélyesítője nyújtotta. Ez a kulturális tevékenység példaként szolgálhat a többi alapfokú kilencéves iskolának is. Lőrincz Géza Jól sikerűit előadás Hosszú szünet után újból a kezdeményezés élére állott a véki ifjúság. Begyakorolták Jirásek Vojnárné című színmüvét, mellyel május 19-én sikeresen bemutatkoztak a helyi közönségnek. A dolgozók megelégedése és tetszésnyilvánítása szűnni nem akaró tapsban csúcsosodott ki. A színművet Hajdók Anna tanítónő rendezte. A szereplők közül dicséretet érdemel Reskó János, Ganap Erzsébet, Reskó Margit és Bagos István. A színmű betanításánál mind a CSISZ vezetői, mind a rendező, de a szereplők- is kitettek magukért, erejüket megfeszítve próbáltak, gyakoroltak és így a siker nem maradt el. Király Mária
