Új Ifjúság, 1962 (11. évfolyam, 1-51. szám)
1962-05-15 / 20. szám
Szőke József Katicabogár (EGY LEÁNY NAPLÓJÁBÓL) 2. — Nem baj, no, nem baj, no! — hangoskodott Petrás is és zavart mindenkit a helyére. Aztán már minden rendben ment és megnyugodtam. Nem is Olyan rossz emberek. Talán megszeretnek és maguk közé vesznek. JÚNIUS 12. Ma már van időm jobban körülnézni. Felmentem Irénhez is a toronyba, de onnan se lehet az építkezést végiglátni. Mindenhol daruk, betonvázak, földhányások, autók és emberek. Szinte beleszédül az ember ebbe a forgatagba, nagy keveredésbe. A miénken kívül még három nagy betonkeverő-torony dolgozik. Alig látni, oly messze vannak. Ki tudja, ott ki engedi a betont az autókbaV Egyszer majd megnézem és vasárnap bejárok mindent. Nézem az autókat. Látom, hogy hozzánk kanyarodnak, aztán szétfutnak minden irányba. Van olyan, amelyik csak egy óra múlva tér vissza, a másik meg ott tülköl rögtön, éhesen követelődzve, alig tűnt el a betonnal. Olyanok, mint a menázsira váró katonák. Én etetem őket. Néha zajosak, türelmetlenek, mert nagyon „éhesek", máskor csendesek és fáradtan álldogálnak. Egyformák és mégis különböznek egymástól. Akárcsak az emberek. Élvezet így nézni, szemlélni őket. Mint valami nagy mozi. Egy pillanatra sem pihenő, pergő, nagy film. Mind idejönnek, mert mi adjuk a vért az építkezésnek. Nélkülünk nem lenne itt semmi. Jönnek. Az egyik horpadt elejü, morcos a sofőrje, haragot szikráz a szeme, de a redők mentén letörlődnek a homlokáról, ha rámosolygok, ha meleg szóval hozzáérek. Itt van például Jozso, a gépész. Egész nap a villanyoszlopot támasztja olajosán, szótlanul. De csak rárebbentem a szememet, mosoly szalad a szá• ja szögletébe és máris fütyörészni kezd. És nekem Is kedvem lenne énekelni... Vagy vegyük Petrást, az örökké hivatalos képpel, szőrös arccal, vizsgálódó szemmel járó vezetőt. Délben megkínáltam egy pohár friss vízzel a tisztára mosott pohárból, és máris zavartan tipegett. — Jő lesz az. nem kell anynyira mosni... — Jobban ízlik a tisztából —, feleltem. — ő hümmögött és egyik lábáról a másikra állt. — Aztán a tegnapit ne vegye semmibe. Én voltam a hibás ... — mondta és zavartan mosolygott. Érzem, hogy lassan a szívükhöz melegszem. De azért bánt a tegnapi dolog. Már azt hittem, nem jelentkezik többé az a sofőr, és nem kell előtte pirulnom, de délben feltűnt a kocsija. — Megjött a kedvenced! — kiáltott le Irén a toronyból, és hangosan nevetett. — Kicsoda? — néztem rá értelmetlenül — Hát, akit tegnap megfürdettél. Arcomba szökött a vér, és elakadt a lélegzetem. Hiába lestem a várakozó autók sora felé, nem ismertem meg. Hiszen a nagy felfordulásban tegnap meg sem néztem, és a kocsiját már lemosta Egyszer csak rámszőltak az egyik autóból: — Eljöttem a tartozásért. — Megadom — nevettem, és egyetlen lendülettel teleengedtem a kocsiját betonnal. Magam sem tudom, mi ütött belém, de semmi zavart sem éreztem. — Hohő így ki nem fizetsz! — Mást nem kapsz. — Pedig nekem más is kell! — Azt megkapod. — majd ha fagy! — vágtam rá. Zöld szeme mosolygott. Csak most láttam, hogy dús, nagy haja, nyugodt arca van. Nevetett és fehér fogai megvillantak a fényben. Aztán a délután folyamán még sokszor visszatért. Mindig mondott valamit. Ugratni próbált, de én sosem jöttem zavarba. Mindig meg tudtam felelni ugratására, csipkelődésére. Nem lehet rossz ember. Még egész fiatal. A tegnapi miatt már nem haragszik. Sőt, mintha örülne, hogy éppen az ő fejére engedtem a betont. JÚNIUS 13. Nem vagyok babonás, de ez a nap nem sikerült Nem azért, mert tizenharmadika van, hanem sok egyébért. Kezdem talán az elején. Gazsi, a kavicstűró kezelője tegnap berúgott és ma csak tízkor jött munkába. Petras káromkodott, aztán összeszoritott szájjal járt-kelt a torony körül. Senkit se tudtunk a Gazsi helyére állítani. Nem mintha annv ra ördöngős feladat lenne a kavicstúró lapát kezelése, de annak is megvan i fortélya. Az ember felmegy az odahordott tiz méter magas kavicsdombra, neki meríti az öblös lapátot a kavicsnak, bekapcsolja a motort, amely acélzsinóron odavontatja a telt lapátot a torony szállítószalagjához Ez így szóban nagyon egyszerű, Ha azonban a lapát kiugrik a kavicsból és a vontató motor megkönnyebbülve nekilendül, menthetetlenül a mélybe ránt a kavicshegyről. Először Petrás állott a lapáthoz. A csoportban ugyanis íratlan törvény, hogy a hiányzó ember helyére mindig a vezető áll. Nem boldogult Bukfencezve gurult le a kavicshegyről. Körülöttünk mindenki nevetett. Utána én jelentkeztem lelkesen, de én sem jártam jobban. Lapátostól hason csúsztam le a magasból. Nagyon muris lehettem. mert mindenki hahotázott. a betonra várakozó sofőrök hangos célzásokat tettek, és nagyokat füttyentgettek. Természetesen én is nevettem. De azért egy kicsit meg is Ijedtem, amikor a motor cipelt, és a bőr is leborzsolódott a térdemről. Mégsem hagytam magamat Tovább próbálkoztam, végre egész belejöttem. Tízkor megjött Gazsi halványan szőrösen. Kínos lenne 'mindent leírnom, hogy Petrás hogyan fogadta .. Szörnyen káromkodott és szidalmazta. Gazsi sunyin vigyorgott, és szó nélkül vette ki kezemből a lapátot. Láttam, nem nagyon ijedt meg Petrádtól. A többiek oda sem néztek, csak Jozso köpött egyet, és törölgetni kezdte a kapcsolótáblát, ami nála az indulatok legmagasabb fokát jelenti. Mindig ezt teszi, ha dühös. Látszólag minden rendbejött. De csak látszólag! Van nekünk a betonkeverő tövében egy fabódénk. Itt tartjuk a szerszámainkat, ruháinkat, ide húzzuk meg magunkat a nagy hőség és az eső elől. Egyszerűjjeszka-tákolmány rozoga ajtóval. Délben ennek az árnyékában ültünk Irénnel. Még beszélni ' sem volt kedvünk, annyira elfáradtunk, olyan meleg volt. Egyszerre Stefi bácsi hangja ütötte meg a fülemet. Hirtelen nem tudtam, honnan hallom, és mocorogni kezdtem. Irén oldalba lökött, hogy maradjak csöndben. Füleltünk. — Megint baj van otthon? — kérdezte odabenn az öreg és köhécselt. — Az — nyögte Gazsi. — Hallottál valamit? — Hallottam. — Kitől? — Egy falumbeli emberrel találkoztam. — Mit mondott? — Hogy benn látták a feleségemet Nyitrán. Valami katonatisztté' mulatott. Egy ideig csend volt. Irén odasúgta: — Ezért rúgott be tegnap. Mindig ezt csinálja ... — Ezért ittál? — kérdezte odabenn az öreg Stefoi — Ühüm ... — Az ital nem segít úgyse. — Hát akasszam fel magam? — Bolondokat beszélsz! A múltkor azt mondtad, hogy már fütyülsz rá. — Mondtam.-i No és? — Nem megy. Mit mondanak az emberek? kinevetnek. — Fütyülj rájuk! Nem kellett volna elvenned ... — KI tudta, hogy ilyen lesz? — Tudhattad volna. — Rendes lány volt, csak nagyvérű. Könnyen adta magát, el kellett vennem. — Gondolhattad volna: könynyen kapod te, könnyen kapja más is. Gazsi hallgatott. Az öreg folytatta: — Tönkreteszi az életed. Köpd le és engedd a fenébe! — Csak a gyerek ne lenne. — Az anyád majd felneveli. — Minden másképp lenne, ha otthon lehetnék. — Ne hidd! Az ilyen aszszonynak ülhetsz a szoknyáján, akkor is ... Látod, én öt évig voltam Amerikában, de a feleségemre semmi rosszat sem hallottam. Pedig hát... — Az más volt. Most az aszszonyok nagyravágyók. — Akkor engedd a szárnyára! Mást nem mondhatok. — Az a baj, hogy csak egyszerű munkás vagyok ... — Bolond vagy, az a bajod. Nem tudom miért, de nagyon megsajnáltam ezt az embert. Már az első nap feltűnt nekem halvány arca, szótlansága. Ha valaki rászólt, mindig összerezzent, mintha lopáson kapták volna. Sokszor állt mozdulatlanul a kavicshegy tetején, és szomorúan maga elé meredt. Kezdetben azt hittem, hogy ő is új ember, azért oly félénk. Tévedtem: Irén mondta, hogy több, mint egy éve dolgozik velük. Munka után szerettem volna néhány szót váltani vele, megvigasztalni, de nem mertem. Helyesen tettem? Köteles-e az ember mindenkivel törődni, mindenkin segíteni? Otthon sokszor hallottam: mit törődsz mással, ne üsd az orrod más dolgába. Ügy hiszem, törődnünk kell mindenkivel, Azzal is, akit nem ismerünk, , azzal is, aki velünk él, dolgozik, küszködik. Hiszen egyedül elveszünk! Stefo bácsit ezért szerettem meg. Segíteni akart Gazsin. Legalább jó tanáccsal bátorította. Petrás azonban ... Nem akarok a dolgok elé vágni. Elmondom sorjában. Délután szörnyen megéheztem, és csak úg^ sebtiben lefutottam 'szalámiért a büfébe. Amikor beléptem, majd elszédültem az arcomba csapódó bűztől, füsttől. Az emberek koszosán, piszkosan, szőrösen, ahogy a munkát abbahagyták, itták a sört kiabálva, egymást lökdösve, és a hosszú bádogpultra könyökölve féldeciztek. Mondhatom, nem volt valami szívderítő látvány ez az áporodott levegőjű zug. A pénztár előtt hosszú sorban emberek várakoztak. Odaálltam közéjük és nézelődtem. Egyszerre Petráson akadt meg a szemem. Ott ivott Gazsival a pultnál, ölelte, csókolta. Hamar megbékéltek, gondoltam, és elfordítottam a tekintetem. Nem bírtam nézni őket. WWAWWASVMV.V.y.WWVVW.W.W.' j IFJÚ LANG ”« Az Üj Ifjúság szerkesztősége elhatározta, intenziveb»•ben kíván résztvenni irodalmunk utánpótlásának meg•t teremtésében. *■ Irodalmunk utánpótlásának legfontosabb kísérletiújtelepei, műhelyei a különböző iskolákon működő (vagy J«nem működő?) irodalmi körök, melyek (valljuk be) •Jlegtöbb esetben csak formailag léteznek, tetteikben, tevékenységükben annál kevésbé. Az utóbbi Időkben vi,'szont hallottunk értékes kezdeményezésekről is. Az Új ■Jlfjúság is beszámolt többek között a tornaljaiak bemutatkozó estjéről. Ennek az estnek három reménységét ■Jkívánjuk most megismertetni olvasóinkkal, azzal a cél■■ lal, hogy példájukat mások is követik. Ügy is közöljük «Jezt a három verset, mint a versenyfelhívásokat szokás: ■»versenyre hívjuk az iskolák irodalmi köreit! Ki tud tobtet, versenyezzünk! Ügy tudjuk, a nyitraiak már el is ■Jfogadták a felhívást, a következő szó őket illeti. J« S aztán? Aztán jöjjön a többi. Várjuk a jelentkezőiket! (cs) i • a • • • ■ I MIKOLA ANIKÓ: IFJÜ LÁNG Mindig lobogtak a nagy Elme-máglyák önemésztő, olthatatlan tüzek, fellángolnak itt-ott, egy ember agyábbn, s hamuvá égetik hű viselőjüket. S mindig születnek apró láng-cscőák; piciny, ébredező karcsú Ifjú Lángok pislogva, erőtlen, de sokat Ígérőn feltörnek, s meghódítják a világot. Végtelen égő nagy tüzek szikrája gyújthat szívekben nagy-nagy tüz-csodát. Ébredő Ifjú Láng; rajta! Előre: sok-sok lángot és dalt var tőled a világ! Apró, kis lángok fogjunk össze hát! És játszunk együtt morajló lángfulyót Építsünk máglyát, nagy Eszme-máglyát, s rakjunk rá tüzet, — sohasem olthatót! S szüljünk a lángból izzó új-acélt, Igaz érzésekből új gyémántokat. Teremjünk dalt, hogy arathasson a kéz érett magot hordó telt kalászokat. Rajta hát Ifjú Láng! Ne csüggedj, ne félj! E! nem emészthet a vasfogú Idő! Lobogj fel hatalmas, olthalatlan lánggal, mert tied a holnap, tied a jövő! MÉRY ROZÁLIA: ,SZABÓ GÁBOR: Nem.. Tél Megszokott kis szoba, könyvespolc könyvsora.J” Anyámnak halk szava, ez nekem mindenem.. Teleírt könyvlapok, megszokott fapadok, [• • A sík tájat hólepel borítja J A Hold ezüstje ráfagy a határra, ■ S a fülledő csend álmos tengerén [ Áll a tél zord, pókháló-magánya. I [Csak a gondolatom repült tovább, ■ Mint a korcsolyázó a sík tavon, [ S szívem álmodik békén, csendesen, ■ Kiről és miről? Meg nem mondhatom. ■ ■ Egy tündérről (s egy gyönyörű tavaszról) [aki nem ismeri, mi a magány, ■ lépte nyomán virágzó réteken ■ kéz a kézben sétál fiú, leány. ■ J Amikor majd újra szabad leszek, ,mint a réten az énekes madár, ■ amikor majd te is velem leszel, [s nem lesz se tél, se pókháló-magány, I Víg gyermek kacajok emlékét őrizem. Bedifntik szobámat, megbántják anyámat, Elveszik hazámat? Nem hiszem! Nem hiszem! Nem Ismerem a háborút, Nem láttam még síró anyát, Nem hallottam még sohasem Harcmezé otromba zaját. Eng«m a szabadság hozott, Ér. a békével születtem, Nekem volt kenyerem s hazám, Nem folyt munkás-vér köröttéül. Anyámnak könnyes arcát látni nem akarom!!' Harcmezők otromba zaját hallani nem ajfcaromlj* Társaim kifolyt vérét látni nem akaróm? 'J Éhséget, nyomort látni? Nem, nem, nem »J akarom!»' (Folytatjuk) Európa számos országában bemutatták már A lelkiismeret lázadása című NDK televíziós drámái Az utóbbi időben filmszínházaink is műsorukra tűzték. Képünkön Erwin Gescbonneck, aki Ebershagen néven Petershagen ezredest alakította (balról), Éva — Maria Hagen a film egyik szereplője (középen), és Rudolf Petershagen ezredes (jobbról), akinek életűtjáról szól a nagysikerű film.
