Új Ifjúság, 1962 (11. évfolyam, 1-51. szám)

1962-04-03 / 14. szám

AZ EDDIG KÖZÖLT RÉSZEK RÖVID TARTALMA:

Hedvig Prágában összeveszik férjével és haza indul szüleihez. Szülőfaluja távol fekszik, ahová a nagy hófúvás miatt nem közlekedik autóbusz. Hedvig gyalog vág neki az útnak és félig összefagyva egy tanyára jut, ahol Karel a régi udvarlója lakik feleségével Zdenával. Karel közben harcot vív önmagával és azokról az időkről elmélkedik, amikor Zdenával megismerkedett. Az 1952-es év Karel számára sok megpróbáltatást hozott.

Hedvig találkozik Karellel l és feleségével Zdenával. r Karel otthon hagyta feleségét és a nem várt látogatót, hogy megkeresse Hedvig útonhagyott bőröndjét. Karéit Hedvig jelenléte egyre idegesebbé teszi.

Hanem ez igen különös volt: bármennyire érzéki irányba tolódott érdeklődése, az elkövetkezendő események lezajlását kitapinthatőan érezte, akárcsak a csúszdát, ez egyidejűleg minden testi vonatkozásból való kioldódást jelentett.

Néhány lépést tett Hedvig felé, aki mozdulatlanul állt az úton, változatlanul oldalnézetben. Karel megértette: az élet órákból, napokból, hónapokból tevődik össze, de minden időtartam pillanatokból. Ez is közülük való volt.

Mondott valamit Hedvignek, de maga sem tudta mit mond.

Az éjszaka abban a pillanatban úgy ivelődött fölöttük, mint egy világos sátor. Csaknem vakított a behavazott térség és azokon a helyeken, ahol az égbolt felé hullámzott, halványkék felülettel tündökölt. Karel csak Hedvig szemét látta. És ajkát, arcát! T^zon belső kételyei, szorongása ömlött el. Ám egyben a megértés is. Megerősödött a bizonyosságban, melyet évek óta őrzött szívében.

— Miért kár .. ? — kérdezte mázsás nyelvvel.

— Szép itt... — tért ki a válasznak.

Karel tudta, mit mondott ezzel. Valami reményekre jogosítót szeretett volna mondani.

— Nemállhatunkitten. — Az volt az érzése, hogy értelmetlenül beszél, összekapcsolta a szavakat. Felemelte Hedvig kabátja gallérját, tenyerét fehér nyakán felejtette. Éretlen volt, ügyetlen, mintha csak megbénult volna.

Majd a csűr sötétje és széna illata vette körül testüket.

Tudatosította magában, hogy Zdena fekszik. Utóvégre nem hallhatta meg Hedvig kisurranását. Mozdulatlanul fekszik ágyán, a mennyezetet nézi. Bizonnyal nem sír már, ismerte természetét. De arcában egyetlen izom sem moccan, a legnagyobb fájdalom így jut nála kifejezésre.

— Hedvig, — mondta. Nem tudta ajkát megtalálni. Hedvig ujjai meztelen mellére siklottak. Felnyögött, mintha lavina omlott volna rá. — Hedva. —

Egyszerre minden megéledt mintha tegnap történt volna.

A világ minden teremtménye között legjobban édesatyjál szerette. Minden Május elsejér kiakasztotta ünneplő ruháját e szekrényből, kikefélte és kabátja hajtókájába vörös szegfűt tűzött. Édesanyja égés: esztendőben siránkozott: Kommunista vagy, mondta, de vízzel főzünk. A paraszt nem varrat nálad, legföljebb a minárkaiak, azok pedig éppen olyat páriák, mint mi vagyunk. Hanem Május elseje reggelén űgi legyeskedett anyja körül, min hajdani udvarlása idején. Kare anyja nevetett: vén bolondja eredj már, későn érkezünk! í Polgári melletti csoportosító helyre jártak. Ott atyja min denkinek, még a gyermekeknél is, kezet adott. Körültekintge tett, érkezik-e még valaki. Né szerint tudta, ki jöhet, k kénytelen távol maradni. Cső portjuk kicsiny volt, mindössz harminc-negyven ember. Szem ben Niki ablaka csillogót Niki kocsis volt Schreckné Meghagyták neki: ne vegye részt a fölvonuláson, mert földesúr kihajítaná. Hét gyér meke volt. De ha keveselte Polgári előtt gyülekezők szá mát, a szoba belseje felé for dúlt: mama, öltöztesd föl kölyköket! Kilencen Nikléktő két négyes oszlopot jelente

A csűrben is kakukfű illata terjedt.

— Hedvig, — suttogta újra.

Az asszony hozzásimult, Karel a lélegzetét nyelte. De most nem hunyta be szemét, hiszen Hedviget látta. Korhadt gallyak ágbogán tapostak, majd széna gomolya zizegett lábuk alatt. Eleinte Karel még kőbálványhoz hasonlított, de lassan ösztönös emberré elevenedett. Oly erővel szorította magához Hedviget, hogy az fájdalmasan feljajdult..' Mindamellett érezte Karel, a hozzátapadó test nem kívánja, hogy elengedje.

— Hedvigem! —

Egy-két nyaláb szénát akart közelebb hozni, rakásra fölhalmozni; egyszerre, miközben néhány lépést tett a félhomályban, megpillantotta a véres, megsebesült kutyát. Tisztán látta a sárga foltokat, az ijedséget lázas szemében és hallotta a reszketőn felszakadó lélegzetvételét. Megtorpant, mozdulni sem tudott. Végtelen hosszúnak tűnt ez a pillanat, tudta, hogy a sebzett kutya rá ugrását sehogy sem lehet megakadályozni. Hedvigre gondolt és oldalát fordította a szemek felé, melyek már az ugrás ívéről villogtak fenyegetően. A hirtelen belevágó fájdalomérzésben nem tudta elfojtani ijedt felkiáltását. Képtelen volt lerázni magáról a bőszült állatot; karja szétmarcangolt izmáról lógott, undorítón, nyirkosán a vértől, saját vérétől, a malacok vérétől és most már az ő vérétől is. Együtt zuhantak a földre. A kutya állkapcsa egy pillanatra kiejtette Karel karját, hogy azon nyomban még vadabbul belemarjon. Irtózatos volt ez az acél satu, mélybehatoló éles tűivel. — Hedva! — kiáltott kétségbeesetten. — Hedva! — kiáltott újra és a nyitott kapu téglalapja felé fordult. Hedvig éppen szaladt kifelél már a hófúvásban lábolt. — Hedva! — ordított utána. A kapu mellett maradt a husáng. Szüksége volna most rá.

Majdnem megfeledkezett a kutyáról, csak Hedvát látta, amint egyre távolodik. Üjra felkiáltott, hangosabban már nem tudott. Ezt egyidejű siralmas helyzete okozta, no és az a körülmény, mely ezerszer fontosabb volt a karjánál. —

Hedva!__A husángot..! Add

ide ... ! — Hedvig megállt. Jó! hallotta, de nem fordult vissza. Csak egy pilanatig állt, aztán futott tovább a ház felé. Karel bőgött fájdalmában és csalódásában. Felugrott, összeszorított ököllel teljes erejéből odacsapott, ahol az állat állkapcsa fölött, a keskeny koponyán fénylettek a hideg szemek. Az volt az érzése, hogy az eb súlyával együtt a karja is elvált a testétől.

Elszaladt, hajtogatta Kare! magában. Elfutott, faképnél hagyott, miatta történhet akármi! Most már végre keze ügyébe került a husáng, jobbjába vette és elkezdte döngetni vele az állatot, az futott előle, megfetrengett a hóban, fájdalmasan csaholt; nem bosszúból a fájdalomért ütötte-verte, hanem az égető felismerés keserűségéből, hogy Hedvig képes volt őt, legnagyobb szükségében, cserbenhagyni.

Ekkor Karel mindent megértett: valaki mást szeretett; akit szeretett, egész más emberré változott.

A sárgafoltos elsurrant keze ügyéből..

Karel csak most fordult arccal a ház felé. Csoda, hogy össze nem roskadt. Megtámaszkodott a karóban. Legszívesebben behúnyta volna szemét, de az ajtóban Zdena állott. Fegyverrel kezében. Karel nem Hedviget akarta látni, mégis ott volt szeme vonalában, éppen megállt. Valamit kiáltott Zdenára, mintha valamire kérte volna, majd megbotlott, elesett és újra feltápászkodott. Azt se bánná Karel, ha Zdena rásütné a fegyvert. Nem kívánta az élet folytatását. Egyetlen röpke pillanat miatt, melyben Hedvig képtelennek bizonyult megtenni azt, amit oly természetesen vállalni akart a homokbányában. Sírt. — Nem én változtam meg, — hebegte fogvacogva, suttogva, mintha félrebeszélt volna. Nem ámította macát, egyedül volt.

Zdena megemelte a puskát és anélkül, hogy csak egy lépést is tenne Karel felé, azt lába elé, a hóba hajította Ka(Folytatás köv. számunkban)

■.■.■.V.WV.'.W.V.V.V.V.W.W.V.'.W.V.V.V.V»"*’^

VERES JÁNOS:

Feltámasztó csillag

(Részlet).

Szeretnék cserélni szobád tükrével, mert mindennap látta, hogyan kerekül asszonyos vállad, — irigylem tükröd, mert látta a fésűt, mely boldogan merült kígyózó, fényes hajad szurkába.

Szeretnék megállni minden folyóparton, ahol te álltái, szeretném az életet ünnepelni minden valaha hozzádtörlődött faágnál. i

Minden sejtemben úgy élsz,

mint atom a molekulában,

de sejtem rombolhatatlan,

nincs olyan ördögi műszer,

mely kivetné amit magamba zártam.

Téged ünnepel a bomló tavasz, tőled lesz jókedvű a szél.

Légy evezőm — nézd: evezőtlen csónak röpít, az egyik parton virág nevet, a másikon a semmi zenél.

Légy evezőm!

az örvényt messzire hajtva

irányíts ki a virágos partra.

Nincs pihenés

Kis diáklányok kik régen szerettek, szemeteket keresve nézek az éjszakába; szemetek csillagai körülremegnek; ember vagyok, kit nem űz dárda, saját lázam kerget a Golgotára.

Izzadok, cipelem terhem előre, nincs pihenés, kínom szóvá vérzem.

Arcotok, mint vándort szegényasszony kendője, megenyhít. — mosolyotok gyakran érjen! Nekem már ez a pihenésem.

GÁL SÁNDOR:

Piros bogarak szállnak

Látod, még gonöolek rád.

Tavasz lesz lassan,

A kertben kinyílnak az almafák.

Talán már elfeledtél,

De én érzem, hogy hiányzol Ébcnhajú, régi kedvesem.

Látod, még gondolok rád.

De csak úgy mint s tegnapi lázra,

Vagy mint esti csendes muzsikára —

Már nem fájnak az emlékek Csak nem tudok újra kezdeni Ébenhajú, régi kedvesem.

Tavasz lesz lassan.

Virágok nyílnak s a zsenge rétek Bársonyán sikolytva ölelnek lányok, legények.

Láz borzong a csendes tó felett . ..

Te most kit szeretsz

Ébenhajú, régi kedvesem?!

Én járom a Csallóközt, a Dunatájat Emberekről mesélek az embereknek Rám füzesek partok vigyáznak;

Rád ki vigyáz

Ébenhajú, régi kedvesem?

Tavasz lesz lassan, látod Piros bogarak szállnak- az évek. C S ma is úgy tudnék bolondulni érted Mint akkor tavasszal

Ébenhajú, régi kedvesem.

■.VA%V.VA\V.V.V.V\V.,.V.,.,,,.V.,1,.,.V.V.V.W

.VAV.V.V.,.VAV,V.V.VAVAVAW//.V/.V.V.V.V.,A%\V///.V/AV,.V.V.VAV.V«V.\V.V.VA\V.V.V.V.V.V.V.-.V.V.V.V.V.V.,.V.V.V.V.’.V.V.V.V.V.V'' V.V.W.V.V/.V.V.V.V.V,

es meg egy tagot a narmaaiK- ba. Niki felesége Karel anyja mellett menetelt. Mindkettőjüknek sí; hatnék ja volt a sok gond miatt és azért igen hangosan énekeltek. Karel atyja legelői járt, az ő helye még a zászló előtt volt. Úgy lépkedett, mintha a világforradalomnak egy órán belül ki kellene törnie. Aztán szónokolt. Időnként elfogta a köhögés. Türelemmel megvárták, míg elmúlt a rohama. Mikor negyvenháromban haldokolt, Karel ott térdepelt az ágya mellett. Az volt a kívánsága, tegyenek párnákat a háta mögé, hogy az ablakon keresztül láthassa az utcát, az embereket és a tárgyakat odakint.

— Karcsi, — suttogta.

— Tessék, atyám. —

— Viseld gondját anyádnak, Karcsi. Igen derék társam volt.

Anyja felsikoltott. Az ágyra vetette magát és szorongatta a hűlő kezet. Ott voltak mind a

eroiKoaesnen csurgott roiuK a izzadság. Hanem hirteler mintha jégverembe zuhanta! volna: fagyos hideg mart testükbe. Odafönt leszakad egy hatalmas homokréteg; finom anyag áradatából ner tudták kivonni lábukat, a ho moközön egyre nőtt; erősö dött, már mindketten deréki merültek és a folyvást öml homok egyre mélyebbre süly lyesztette őket. Hedvig kézé nyújtotta Karéinak és mindé erejével magához húzta; Kare feljebb állt és a meglódult ho mokpárkány éppen őt fényé gette beomlással. Míg segítet Karéinak, maga mélyebbr süppedt. Nem engedték el egy más kezét. A homok megkö tötte lábukat, lassan, fokozato san betemette őket. Retteget Hedvigért és tudta, hogy Hed vig meg őt félti. Mindkette: sejtették már, hogy elpusztul nak. Már csak a fejük nyúlt k a homokból. Karel igyekezet

Hedvig kezét szabaddá tenni.

— Engedj el, Hedva, kotorj a kezeiddel, mintha úsznál. —

Hedvig görcsösen szorongatta Karel kezét. Érverését akarta érezni. Végre megnyugodott a homokfolyam, megállóit. Hedvig még lélegzett, de már sűrűn köpködte magából a homokot. Csöndesen sírt a rémülettől. Karel szólította, nem válaszolt.

— Hedva, Hedvicska, lélegezz! Ne szűnj meg lélegzetet venni! Segítek neked! —

— Igen, — szólt végre.

Roppant sokára, nagyon nehezen tudott csak kikecmeregni Karel a homokból. A legnagyobb feszültség állapotában csak egy gondolat éltette. Aztán hason mászott Hedvighez, úgy kotorta el testétől a homokot, keze ragadt a nedves homoktól, Hedvig könnyes szemét alkarjával törülgette Mire szabaddá vált Hedvig teste, nem tudott lábra állni. Karjában vitte ki Karel a homokbányából egész a gyepig. A sédbúza úgy lengett, mint a selyemkendő. Egymás mellett feküdtek a pázsiton, simogatták egymást, a világmindenséget a magukénak érezték. Ott is ígértek valamit egymásnak.

barátai, egész az ajtóig szó- I rongtak körülötte. Aztán leroskadt Karel, arcát a szabó- i nyiradék halmába szúrta, atyja kezét érezte benne. Mikor t megfordult, megpillantotta ; Hedviget. Mindkét kacsójával c arcát kezdte simogatni, hozzá- \ bújt, az ő szeme is könnyben ( úszott, újból és újból azt ki- \ vánta, hogy reá nézzen, hogy í ne fordítsa el a fejét, meg i akarta akadályozni Karel keserves sírását. j

— Együtt leszünk mindig, Kar- i esi, — súgta gyermeki módon.

— Ne félj, mindig, mindig

együtt leszünk. Ne sírj már, i Karcsi! — i

Karel megsimogatta Hedvig , haját. A lányka egész testében i reszketett. És ekkor Karel erőt i vett magán: nem szabad sírnia, hiszen férfi.

Majd beköszöntött az a nyárra emlékeztető, napsugaras meleg őszi nap, amikor a homokbánya enyhe lejtésű magas falára mászott Hedviggel. Míg igyekeztek fölfutni a homokhegyre, a homok mozgott lábuk alatt és futott lefelé. Bizonyos magasságban már csak egy i helyben topogtak. Nem tudtak : feljebb jutni. Azon a helyen ; fullasztó szélcsend volt, az