Új Ifjúság, 1961 (10. évfolyam, 1-52. szám)
1961-02-14 / 7. szám
A nna Vasziljevna, a tanítónő a főnevekről magyaráz, amikor az egyik kis későnjáró tanítványa a példák közé nem illően ezt kiáltja: — Téli tölgy! A gyerekek felnevetnek — Csend legyen! — ütögette tenyerével az asztal lapját Anna Vasziljevna. — Téli tölgy! — ismételte Szavuskin, rá se hederítve osztálytársai nevetésére és a tanítónő figyelmeztetésére. Nem úgy mondta azt, ahogy a többi gyerek. A leikéből szakadt ki a szó, mint egy vallomás, mint egy boldog titok, amelyet nincs erőnk visszafojtani csordultig teli szívünkbe. Anna Vasziljevna nem értette a gyerek különös felindultságát, s alig tudta palástolni ingerültségét, amikor megkérdezte: Miért téli? Csak tölgy. — Csak tölgy, azt nem! Téli tölgy, ez egy főnév! — Üij le, Szavuskin, látod, ezért nem szabad elkésni. A „tölgy“, azt még nem tanultátok. A nagy szünetben légy szíves gyere be a tanáriba. És a tanári beszélgetésnek ez lett a vége: — El kell mennem édesanyádhoz. — Jöjjön el, Anna Vasziljevna, hogy fog örülni, az anyám! — Sajnos nincs mivel megörvendeztetnem. Délelőtt dolgozik az anyád? — Nem, a második műszakban, háromtól. Nagyszerű, én kettőkor végzek. Tanítás után majd elkísérsz. A gyalogösvény, amelyen Szavuskin Anna Vasziljevnát kísérte, mindjárt az Iskolakert végén kezdődött. Alighogy az erdőbe léptek, s a hóval vastagon borított fenyőágak összeborultak a hátuk mögött, máris egy másik világban, a csend és nyugalom elvarázsolt birodalmában érezték magukat. A szarkák és a varjak fáról fára röppenve ringatták az ágakat, leverték a tobozokat, és szárnyukkal olykor letörték egy-egy merev, elszáradt ágacskát. A csendet nem törte meg semmi. Körös-körül minden hófehér. Csak fenn a magasban sötétllk a sudár rezgőnyárfa szélkoppasztotta teteje, s vékony ágacskáikat, mintha tussal rajzolták volna a sötétkék égboltra. Az ösvény hol a patak mellett vitt, együtt haladt vele, engedelmesen követte a meder kacskaringéit, hol meg a magas függőleges meredélyben folytatódott. Néhol a fák elmaradtak, s napfényes, derűs tisztás tárult a szemük elé: a nyulak őralánchoz hasonló apró lábnyomai keresztül-kasul szántották a havat. Imitt-amott valamiféle nagyobb vad lóhereformájú nagy lábnyoma is látható volt, A nyomok a bozontos sűrűségbe vesztek. — Szarvas járt erre! — mondta Szavuskin, mintha jó ismerőséről beszélne, amikor látta, hogy Anna Vasziljevna érdeklődését felkeltették a nyomok. — De nem kell ám félni - tette hozzá mintegy feleletként, mivel a tanítónő pillantást vetett az erdő sűrűje felé. — A jávorszarvas szelíd. — Te már láttál jávorszarvast? — kérdezte Anna Vasziljevna. — Valódit? Élőt? — Szavuskin sóhajtott. —’ Nem, sajnos még nem. De a bogyóit már láttam. <- Mit? Hát a gombócait - magyarázta szégyenlősen Szavuskin. Az ösvény átkúszott egy hajlott fűz íve alatt, és ismét a patakhoz vezetett. Helyenként vastag hótakaró fedte a patakot, helyenként kemény jégpáncélba öltözött, néhol pedig sötéten, gonoszul csillant elő a víz. — Miért nem fagyott be teljesen? - kérdezte Anna Vasziljevna. Meleg források bugyognak benne, látja a sugarat? Anna Vasziljevna a lék fölé hajolt, és a patak fenekéről feltörő vékony eret pillantotta meg: mielőtt a víz felszínét elért« volna, apró buborékká alakult. A buborékokkal teli vékonyka szál gyöngyvirághoz hasonlított. — Szörnyű sok ilyen forrás van itt. — mond. ta lelkesedve Szavuskin. — A patak nincs befagyva a hó alatt. C zétkotorta a havat és előtűnt a szurokfekete, de mégis áttetsző víz. Anna Vasziljevna észrevette, hogy a vízbe hullott hó nem olvad el, hanem azonnal megsűrüsödik és a vízben lebeg, mint egy kocsonyás, zöld hinárcsomó. Ez annyira megtetszett neki, hogy a csizmája orrával a vízbe rugdosta a havat, s örvendezett, amikor egy nagyobb csomóból érdekes minta képződött. Megtetszett neki ez a játék, és csak később vette észre, hogy Szavuskin előrement és egy patak fölé hajló magas ágon ül, és várakozik rá. Odaért Szavuskinhoz. Itt már nem bugyogtak meleg források, a patakot hártyavékony jég borította. Márványszerű felületén futó, lenge árnyak kergetőztek. — Nézd csak, milyen vékony a jég, szinte látszik a víz folyása! — Hová gondol, Anna Vasziljevna! Én mozgatom az ágat, lám hogy fut az árnyék... Anna Vasziljevna beharapta az ajkát. Itt az erdőben jobb lesz hallgatnia. Szavuskin ismét a tanítónő előtt lépdelt, csöppet meghajolva, és figyelmesen tekingetett szét .maga körül. Egyre csak mentek az erdő kusza, űttalan útjain. Ügy tetszett sosem lesz már vége ezeknek a fáknak, hóbuckáknak, ennek a csendnek s a napsugárral átszőtt félhomálynak. Hirtelen kékes, füstszínű sáv derengett fel a távolban. A sűrű erdőt ritkás rész váltotta fel, itt már tágas és levegős volt minden. Most már nem keskeny sáv, hanem kiterjedt, napfényes tisztás tárult eléjük, s szemkápráztatóan csillogott, szikrázott rajta valami. A ösvény megkerült egy mogyorócserjét, s az erdő hirtelen oldalt maradt: a mező közepén szikrázó, fehér köntösben hatalmas tölgy állott, fenségesen, mint egy székesegyház. Ügy rémlett a fák hódolva helyet adtak , hogy idősebb testvérük erejét kibontakoztathassa. Alsó ágai sátorként borultak a mező fölé. Kérge mély redőiben lerakódott a hó, s vastag törzsét, melyet csak hárman értek volna körül, mintha ezűstfonállal hímezték volna. A száraz .-őszi lomb nem hullott le róla, egészen a csúcsáig hóburokba öltözött levelek borították. — Ez itt a téli tölgy! Anna Vasziljevna félénken lépett a tölgyhöz, s az erdő hatalmas, nagylelkű őre csendesen üdvözölte bólintgató ágaival. Szavuskin nem is sejtve, hogy mi megy végbe a tanítónő lelkében, a tölgy tövében habrálgatott, s teljesen fesztelenül viselkedett régi ismerősével. — ide nézzen, Anna Vasziljevna! Erőlködve odébb görgetett egy hógörgeteget, melyre rothadó fűcsomó tapadt a földről. A mélyedésben kis gombolyag hevert, s málladozó, pókhálóvékeny levelek borították. 4 levelek közül tüskék szúró vége meredt elő, és Anna Vasziljevna kitalálta, hogy sündisznó van előtte. — Ni, hogy beburkolózott! Szavuskin gondosan visszabugyolálta a sünt igénytelen takarójába. Aztán egy másik gyökérnél kaparta szét a havat. Parányi barlang tárult el, boltívén jégcsaprojtok. Varangyosbéka gubbasztott benne, olyan volt, mintha keménypapírból volna kivágva, s csontjára feszülő bőre úgy fénylett, mint a lakk. Szavuskin megérintette a békát, de az meg sem moccant. — Tetteti magát, nevetett Szavuskin. — Ügy tesz, mintha nem félne. De csak melegítsen a napocska, majd ugrálni kezd, hű, de még hogy! ővább vezette a tanítónőt a maga kis világában. A tölgy tövében még sok bérlő talált menedéket: rovarok, bogarak, gyíkok. Egyesek a gyökér alá rejtőztek, mások a kéreg repedéseibe bújtak: annyira lesoványodtak, hogy úgy látszott, mintha testük üres volna: mély álomban alusszák át a telet. Az erős, életteli fa annyi éltető meleget gyűjtött magába, hogy szegény kis férgek keresve sem találhattak volna jobb szállást maguknak. Anna Vasziljevna örömteli érdeklődéssel nézelődött az erdő ismeretlen rejtett világában, amikor níeghallotta Szavuskin figyelmeztető kiáltását. — Jaj, nem találjuk már otthon a mamát! Anna Vasziljevna sietve elővette óráját —> negyed négy. Olyan érzése volt, mintha kelepcébe került volna! Ártatlan kis ravaszkodásáért képzeletben bocsánatot kért a tölgytől, s azt mondta Szavuskinnak: „— Látod, Szavuskin, ez azt jelenti, hogy a rövid út még nem a legbiztosabb. Jobb lesz, ha az országúton jársz. Szavuskin nem válaszolt, csak lehorgasztotta fejét. „Istenem. — gondolta egy pillanat múlva fájdalmasan Anna Vasziljevna. — Lehetne-e félreérthetetlenebbül beismernem tehetetlenségemet?“ És bizony eszébe jutott mai órája s a többi: milyen szánalmasan, szárazán és ridegen magyarázott a szóról, a nyelvről, arról, ami nélkül az ember néma, az anyanyelvről, amely ilyen eleven, szép és gazdag, mint ami-' lyen szép és gazdag maga az élet. S még ő tartotta magát ügyes tanítónőnek! Talán egyetlen lépést sem tett ezen az úton, amelynek megjárásához egy emberélet sem elegendő. És vajon hol van ez az út? Nem könnyű és nem egyszerű megtalálni, éppúgy nem, mint a mesebeli kincsesláda kulcsát. De abban a szániára érthetetlen örömben, amivel a gyerekek kiáltották: „Traktor.... kút.... seregélyduc“, már felködlött előtte az utat jelző tábla. — No Szavuskin köszönöm a kirándulást. Természetesen járhatsz ezen az úton is. — Én köszönöm, Anna Visziljevna.' Szavuskin elpirult, nagyon szerette volna azt mondani a tanítónőnek, hogy soha többi nem késik el, de attól tartott, hogy hátha füllent. Felhajtotta kabátja gallérját, mélyebbre húzta füles sapkáját: — Elkísérem... Nem kell, Szavuskin, visszatalálok egyedül is. A gyerek kételkedve pillantott a tanítónőre, majd felvett a földről egy pálcát, letörte a görbe végét, s átnyújtotta Anna Vaszitjevnának. — Ha szarvassal akadna össze, húzzon végig a hátán, s majd elhordja az irháját. Vagy még jobb, ha csak felemeli a kezét, elég ennyi is neki! Hátha úgy megsértődik, hogy még az erdőt is itt hagyja. — Jól van Szavuskin, nem fogom bántani. A nna Vasziljevna egynéhány lépés után még utoljára visszapillantott az alkonyfényben rózsaszín tölgyre, s tövében egy pöttömke emberi alakot pillantott meg: Szavuskin, ottmaradt, távolról őrködött tanítónője felett. S Anna Vasziljevna hirtelen megértette, hogy az erdőben nem a téli tölgy volt a legcsodálatosabb, hanem az a csöpp kis ember az elnyűtt nemezcsizméban, toldott,-foldott, szegényes öltözékében, a hősi halált halt katona és a „fürösztő dajka" fia, a jövő csodálatos és titokzatos pcgúra, Integetett neki és csendesen elindult a kanyargós ösvényen (Nagy Torma Aranka fordította) A közismert bájosarcú Daliah Lavi, tehetséges francia filmszínésznő játsza a főszerepet a „Candide“ című új francia filmben, melyet nálunk is bemutatnak. Konok téli vers Fagyos ezüstöt szikrázik a ég, farkasfogakkal vicsorog a tél. Dermedt útszélen szikár jegenyék, borz-üstökük a magas égig ér. Talpam alatt reccsen a rög, a hant, fagyos, rideg, mint ajkamon a szó. Az ólmos csöndre zúzmara tapad, — tüzes szívemre jeges takaró. Büszke társak, megismertek-e még? Mindegyikőtök lelkemmel rokon. A szivemből nőttetek, jegenyék, kik órt álltok az árokpartokon. Csak álltok elhagyottan, lombotok megtépázzák vad, féktelen szelek, zápor ver, villám tüze sújt, gonosz férgek vájkálják, rágják törzsetek. S mégis rendületlenül álltok. Titeket nem pusztíthat el féreg, sem vihar. Minkörökre e földhöz nőttetek . szívós gyökereitek százaival. Ha orkán süvít át az ágakon, fölöttetek vad vihar hogyha dúl, lelketekig hasít a fájdalom, de ellenálltok büszkén, konokul. S várjátok, amíg majd pattan a rügy. Ezer madár üli meg lombotok, s tavaszt jelezve reccsen énekük, és harsányan az égig föllobog! KULCSÁR TIBOR Fogják meg... fogják meg... Járatlanul tűnt fel a vá•' rosban, valahol a vágóhíd környékén. Másnap már a Manderla táján látták, sőt este állítólag a korzón is megjelent. Az emberek suttogni kezdtek róla. — Tegnap estefelé három puncsos mignont evett egy cukrászdában — mondta valaki — és utána két üveg Pomot ivott. Többen látták ... — Mintha csak közönséges, normális ember lenne — mondta egy másik — és valóban olyan piros a nadrágja? — Igen, tűzpiros ... lángpiros kordbársony, alul tizennégy centi széles lehet! — Hihetetlen — sóhajtott az előbbi — mik nem történnek meg manapság. De talán nem közveszélyes! — Sosem lehet tudni. A dührohamok kitörésének nincsenek előzményei. Az ember nyugodtan megy az utcán, aztán egyszeresük üvölteni kezd, kivicsorítja a fogát és mindenkit megharap, aki szembe jön vele. Na és ki tudja hogyan van ez valakinél, akinek pirosszínü kordból van a nadrágja! Az óvatosság sosem árt! Hetek óta kísért a városban a pirosnadrágos ember. Ember? Ifjú ember, tizennyolc év körüli ifjú ember. A termete közepes, a lába kissé görbe, melyet a késkeny piros nadrágszár még jobban kidomborít. Imbolyogva jár és az emberek meghökkenve, megdöbbenve, a bámulattól és a megrökönyödéstől megkukulva néznek utána. — Fogják meg... fogják meg.. — akarják kiáltani, de a figyelmeztetés kimondatlanul elhal az ajkukon, mert az ember udvarias lény, és, csak akkor kiabál szíve szerint, ha eltopták a pénztárcáját. De erre! — Hm... ni csak, egy piros nadrág... — legyint és meg van a véleménye. Mivel azonban nem a pénztárcájáról van szó, a közízlés elrablóival szemben türtőzteti magát. Nahát! És ez helyes is így! Lám a papagájban is vannak olyan törekvések, hogy emberré legyen — beszélni tanul —, az emberben miért ne élhetne az óhaj; papagájjá lenni?! Valami olyan papagáj kórféle izé... Milyen jó neked ember, nincs előtted akadály! A mozgolódó közvélemény nyomására kénytelenek voltunk felkeresni a pirosnadrágos embert és megkérdezni őt, kicsoda, micsoda, és mit akar? Mik a tervei a jövőre nézve? Egy cukrászdában ült és szódát ivott. — Nem adott pénzt az öregasszony — mondotta — nyomor ül a ház felett. Mint kiderült az öregasszony a mamája. — Matuska Frici vagyok — mondotta magáról — jövőre érettségizem. Érettségi után megkapom a királyi koronát. Birodalmamban csupa pirosnadrágos férfi él majd — ők lesznek a szabadok. A szürke, barna és feketenadrágosak elkülönítve, külön városrészben laknak majd, csak hatvanéven felüli nőket vehetnek feleségül és mindennap ricinusolajat kapnak reggelire. Az emberiség nevében so** káig könyörögtünk neki, hogy legalább a kanárizöld és a lilanadrágosakat ismerje el még szabadoknak. — Jó — egyezett bele nagylelkűen —, de ezeknek szakállat kell növeszteniök és évente csak egyszer nyiratkozhatnak! Érdekes lenne tudni, a jövő emberiségének hány százalékát mentettük meg kérésünkkel a ricinustól! DUBA GYULA Al Í * Í # jf É A telí 1019y
