Új Ifjúság, 1961 (10. évfolyam, 1-52. szám)

1961-02-07 / 6. szám

Versem ha lenne...

Az öröm, mit érez ha kedvesét csókolja a diák,

s jókedve szétfolyik ereiben, mint bennetek az élet márciusi fák,

Paraszt-arcon a kedv, ha tavasszal a határba néz,

s fény-mázas zöldben a világ,

a megelégedés, mint mikor sörét kortyolgatja lógó-bajusza vén szaki (olyanokat nyel, hogy jócskán-odébb is hallani)

a mosoly, a győztes mosoly, ha a völgybe ért a féllábú síelő,

(mert ilyet is láttam) s hóba-írt nyoma úgy fehérük elő, mint egy fényes felkiáltójel,

hogy élni mégis érdemes, hogy élni mégis kell, hej, ha ilyen tudna lenni versem!

Elmondhatnám: megérte lennem.

BATTA GYÖRGY 1

Nem jöhet más

Értem, miért vagy óvatos még: egy forró fő s a múlt emészt, félsz, hogy érzésem puha zsombék, hogy szétesik, s majd vízbe lépsz.

Magyarázzam meg hű szerelmem, mert szédít még a szürkeség? Ahhoz, hogy vágyam kifejezzem költőnek lenni nem elég.

Ahogy hitték az isten létét, bár nem tudták hogy merre él, úgy érzem én, hogy kell a békéd és szívem benned hazaér.

Úgy érzem én, hogy nem jöhet más. s e nagy hit csontig átsajog, — ezer más szívben ezer zsongás kevesebb, mint egy sóhajod.

Belőled van a fele lelkem, már csonka volnék nélküled.

Mi lenne, amit bús hidegben nélküled kéne elviselnem?

Halál? Mert élet nem lehet.

(1957).

BATTA GYÖRGY

Gyermekszemekben í

Gyermekszemekben tavaszt látok, 4

hiába fullaszt téli köd, f

aranyszínű a csillag fénye a tejfehér köd mögött.

Gyermekszívekben tavasz ébred és virága a gondolat, az eszme fénye dédelgeti . a nyárra váró szirmokat.

Kertész vagyok, virágot óvok, fagy ne érje kelyhüket, napjukat, az élet napját kerüljék a fellegek.

S ha jön a nyár, a jövő élet s a volt gyermekek boldogok, bocsássák meg a kertésznek, ha a szemében könny ragyog.

FECSÖ PÁL

Téli vágy

Elaludtál a pamlagon, s a szívverésed hallgatom,

mely úgy ringatja kebledet, mint a föld az érett szemet.

Amíg ajkadon szertefoly az üde, mézédes mosoly,

úgy hajolok íve fölé. mint rózsa kelyhéie a méh;

ne vesszen kárba csöppnyi sem, bíborát számmal érintem,

A tél vad táncát járja kinn, s benn verőfényes vágyaim

virrasztanak álmod felett, és várom ébredésedet.

ZALA JÓZSEF

— Mi is volt az,

— kérdezte Virgínia vacsora után — amit félig komolyan, félig tréfásan mondogattunk? „Nem sírunk majd egymás vállán?"

Don a szemébe nézett és így szólt: — Az már régen volt — aztán felvette a kalapját, kabátját és elment. Virgínia megállapította, már több mint egy órája sír. Negyed kilenc volt.

Mi van benne, ami belőle hiányzik? Mit nyújt Donnak, amit én nem tudok nyújtani? Ismét megnézte az óráját: fél kilenc. Most Don elért oda, ahová készült. Nem tudta, hogy a város melyik részén van az a hely, nem tudta, hány emeletes a ház, hány szobából áll a lakás. Semmi bizonyosat sem tudott azonkívül, hogy a lányt Loisnak hívják, két évvel fiatalabb nála, és rövid, barna haja van.

A telefon szólt. Ednáék moziba hívták őket. Azt mondta, Don nincs idehaza, ó pedig nem megy. Mire Edna azt felelte: „Bolond vagy, ha otthon maradsz és betegre sírod magad Donért".

Edna beszélhet így, de ő nem Edna, ő szereti Dont és meg akarja tartani, bármi történjék is. Arra van szüksége csupán, hogy összeszedje magát, amíg Don visszatér hozzá.

Öt perc múlva kilenc. Don és Lois most beszélgetnek, csókolják, simogatják egymást. Don és Lois. Most beszélik meg, hogy otthon maradjanak-e vagy szórakozni menjenek. Don és Lois.

Nem törődnék vele, ha nem adná neki azt, amit szeretnék — szólt hangosan — minden csókját, minden érintését, minden pillantását, minden percét én akarom. — Elérkezett ahhoz a ponthoz, mikor a fájdalomtól megbénulva, azt sem tudta, mit cselekszik. Gyilkosságot követhetett volna el, anélkül, hogy tudná, mit tesz. Félig öntudatlanul a szekrényhez vánszorgott, kalapjáért és kabátjáért, nem is érezte, hogy mozog, de látta a falakat, és a hall elsiklott mögötte. Lefelé menet a liftesfiú mosolyogva hajolt meg:

— Szép este van. Örülnék, ha szabadnapom lenne.

— Sajnálom, hogy nem szabadnapos — felelte Virgínia.

Hűvösebb volt, mint gondolta, a szél élesen fújt, kabátja túl könnyű volt ehhez az estéhez. Jegyet váltott egy moziba, és beült. Virgínia úgy érezte, képtelen nevetni, de pár perc múlva már ő is olyan hangosan kacagott, mint a többiek. A rövid film véget ért. A vidámság vele maradt egy darabig, szeme sarkából mosolyogva figyelte a mellette ülő párt, egymás kezét fogták, ez is rendben volt Két hónapja nem érezte magát ilyen jól, egészen furcsa jóérzés költözött testébe, és ez annyira lekötötte, hogy azt sem látta, mit vetítenek. Hirtelen feltűnt egy másik asszony képe, és Virgínia, bár nem figyelt eléggé a történetre, men-KOVÄCS GÁSPÁR:

'T'öpörödött anyóka ácsorog' a vasútállomás előtt, a villamosmegállónál. Ruhájáról ítélve falusi, ideges bizonytalansága pedig rögtön elárulja, hogy most van először Bratislavában.

Tipeg-topog, és hunyorogva figyeli az embereket. Mintha csak azon tűnődne, hogy kihez is fordulhat teljes bizalommal, s ki fogja őt most becsületesen eligazítani.

— Lesz szíves, kedves, melyik visz a kórház felé? — szólít meg végül egy férfit.

— Attól függ, melyik kórház? — kérdez vissza az elaggott gavallér.

A nénike sápítozik, hogy elvesztette a címet. •

— A nagykórházat keresi? — faggatják most már többen is egyszerre. — Akkor a kettessel menjen a Metropol Kávéházig.

És az utasok felugrálnak a villamosra, a nénike pedig — lemarad. Kiszemel magának egy szemüveges fiatalembert, s attól érdeklődik, hogy hol is van hát az a Metropol Kávéjiáz.

— A Nagykórháznál — hangzik a szíves válasz. — Itt is a hármas, azzal odajuthat.

Csakhogy itt nincs valami rendjén, hisz egyik a kettes villamost ajánlja, a másik meg a hármast. Ö pedig nem indul neki a bizonytalannak, ő nem hagyja magát félrevezetni. Hisz jól megmondta otthon a szomszéd — aki városon szolgált

ERSKINE CALDWELL:

ét>ü>&G>SpGiX

ten felismerte. Semmi kétség, ez az asszony szerelmes a férfibe, aki el akarja hagyni miatta a feleségét. Egyszeriben minden eszébe jutott, rátört szerencsétlenségének, haragjának és reménytelenségének érzése. Nem, ezt nem bírja tovább!

— Remélem, megdöglik — kiáltotta hangosan.

Hirtelen hangokat hallott maga körül, még az első sorokból is feléje fordultak. Megjelent a jegyszedő, lámpájával rávilágított és udvariasan felszólította, hogy fáradjon ki.

— Azt mondtam, remélem, hogy megdöglik — kiáltotta Virgínia még hangosabban. Ebben a pillanatban a másik aszszony, a vásznon, megfordult és Virgíniára nézett. Kedves,

megnyerő külseje volt, de a másik asszony. És Virgínia azt sose tudta megbocsátani.

A jegyszedö távozott, és egy pillanat múlva az igazgató sietett be. Virgíniát kivezették a nézőtérről, a közönség morajlott Többen felálltak, hogy egy pillantást vethessenek rá a félhomályban. Kis, irodaszerű szobába vitték. Az igazgató vízbe mártott törülközőt szorított homlokára, két jegyszedö pedig újsággal legyezte.

— Jobban érzi magát, asszonyom9 — kérdezte az igazgató. Virgínia sírásban és nevetésben tört ki

— Hozzanak orvost — szólt az igazgató.

Pillanatok múlva már ott is volt, s Virgínia behúnyta a szemét, mikor az arcába nézett.

— Kis idegrázkódtatás — mondta később az orvos.

Virgínia azon elmélkedett, vajon öt perce, vagy öt órája fekszik-e az igazgató szobájában?

— Jól vagyok — szólt.

— Bántotta valami az utóbbi időben, asszonyom? — kérdezte az orvos.

— Don — válaszolta Virgínia habozás nélkül.

Az orvos vállat vont, és elment.

— Kérek egy taxit — szólt Virgínia, miközben bátran, de igen gyengén kilépett az ajtón. Amikor hazaért, a liftesfiú mosolyogva hajolt meg előtte: — Kellemes, langyos az este, Mrs. Frank.

Valóban kellemes, — szólt Virgínia.

Kinyitotta az ajtót. Bent égett a villany, pedig határozattan emlékezett rá, hogy eloltotta.

— Hol voltál? — hallatszott Don hangja valahonnan a szobából. A fotelban feküdt, térdre terített újságokkal.

— Hány óra van, Don? És miért jöttél haza?

— Tizenkettő körül lehet. Hol voltál?

Virgínia leült melléje a földre.

— Szégyenteljes élményem volt, Don — szólt és ránézett.

— Mit csináltál?

— Moziba mentem, és hangosan beszéltem.

— Olyan hangosan, hogy mindenki hallotta?

— Igen.

— Kitettek?

— Igen.

Don felnevetett, és kíváncsi gyengédséggel nézett rá.

— Ne törődjél vele — szólt a karját simogatva — ilyesmi előfordul... Nem írják fel o

AZ ÁTKOS

Kemecsei barátomat borús hangulatban találtam kedvenc eszpresszójában. De mintha észre sem vettem volna árnyékos kedvét, kellemes társalgási hangon megkérdeztem:

— Hogy vagy?

Erre a társadalmi érintkezés szabályai szerint mindenki azt feleli, „köszönöm jöl“. Kemecsei viszont így válaszolt.

— Pocsékul.

Udvariasan tovább kérdeztem:

— .Mi bosszantott fel?

Kirobbant:

— Ez az átkos prémium rendszer!

Nem árt. ha az ember jóba van a prémiumrendszerrel, tehát megvédelmeztem— A prémiumot nem hagyom bántani. Jó dolog az! Nem várt, de mégis remélt pénzecske.

Szenvedélyes hangon szállt vitába:

— Az ég őrizze meg az embert a prémiumtól. Abból csak baj származik. Ha nem mondom meg a feleségemnek, akkor gyanakszik hogy eltitkolom, de legjobb esetben tehetségtelen, ügyetlen fráternek nevez, aki még prémiumot

nevedet és nem kerülsz az Új- Ságokba. Felejtsd el, Virgínia.

Az asszony csodálkozva nézett rá, és fejét rázta: — Valóban megtörténik mással is?

— Persze.

— Honnan tudod?

— Mert velem is megtörtént már kért szer-háromszor, pedig én elég ritkán járok moziba.

Virgínia a szék karjára fektette fejét. Megkönnyebbült, hogy Don nem haragszik, amiért így viselkedett nyilvánosság előtt. Annyira örült neki, hogy könnyek lepték el szemét. Gyorsan letörölte.

— Don, egy darabig még nem kérlek, hagyd abba azzal a nővel, — szólt nyugodtan és lassan.

— Ez nagyon rendes tőled, Virgínia, de mi változtatta meg a véleményedet?

— Rájöttem, hogy természetesen azt választod, aki a vonzóbb. A harc köztem és közte folyik. Én egész idő alatt el akartalak venni tőle. Most rájöttem, hogy ez a harc idöpocséklás. Mintha a másik fűszerest hívnám fel, és kiabálnék, hogy szállítsa az árut, amit nem is nála rendeltem. Mától kezdve minden attól függ, hpgy melyikünk a vonzóbb. Most már mindent megteszek, hogy elhiggyed, én vagyok az.

Don tovább simogatta Virgínia karját, és arcán azt látta visszatükrözni, amit egész életükön át tudott, s ha átmenetileg bármi történik is velük, mind nem számít. Hogy a jövőben még szilárdabb és bensőségesebb lesz közöttük a kapcsolat. Ez mindkettőjük számára -olyan világos volt és olyan megnyugtató, hogy nem is kellett szavakkal kifejezniük.

PRÉMIUM

sem tud szerezni. Bezzeg más férj! Ha elárulom, hogy kaptam, akkor rögtön elkunyerálja és még hozzá keresztkérdések elé állít, mert attól tart, hogy csak a felét vallottam be. A hivatalban rossz szemmel néznek arra, aki prémiumot kap, sohasem ismerik el, hogy megérdemelte, nem azt rňondják, no ez a Kemecsei igazán jól dolgozott, hanem azt susmogják, hogy törtető alak, vagy legjobb esetben, hogy titkos protekcióval rendelkezik. összefoglalva véleményemet, a prémium káros jelenség, felkorbácsolja a szenvedélyeket, feldúlja a családi békét, egyenetlenséget kelt a kollégák között.

— Szóval nem kaptál prémiumot ?

Töredelmesen meggyónta:

— Nem, a mindenit neki!

Dühösen rendelt még egy duplát, nagyot csapott az asztalra és harsányan, szinte ünnepélyesen jelentette ki:

— No de megfogadtam magamban, hogy most nagyon nekigyűrközök a munkának és legközelebb — ha törik, ha szakad — én kapom a legmagasabb prémiumot!

Légy szíves, kedvesként

fiatal korában — hogy hamis a városi nép, könnyen becsapja a másikat, azután meg jót nevet rajta.

Megriadt szive már pityergősre görbítette arcán a ráncokat.

Segíteni akarok rajta, a kíváncsiság azonban erősebb ben-,, nem, mint a szánalom:

— Mit árul, néni ?

Megszeppen egy pillanatra,

de nemsokára rendreutasít:

— Minek néz engem, hallja-e? — Nem vagyok én kofa!

Nem feleselek vissza és nem neheztelek rá — de ettől egyszerre csak még gyávábbá, még tehetetlenebbé törpül. Kibugygyan a könnye, s szepegve kiönti előttem búját-baját, őszintén, közvetlenül. Hogy az édestestvére itt fekszik a kórházban, azt látogatná njeg, s annak hoz egy kis hazait. Nem akarták ugyan elereszteni hazulról, de neki bizony ne parancsolgassanak. Kapja az aýgsegélyt, s ha ő fizeti a vonatot, akkor oda megy, ahová neki tetszik. A testvér pedig mégis csak testvér, azt meg kell nézni, meg kell vigasztalni, addig, amíg lehet. Hiszen komisz daganata van, nem túdják, mitől.

— Szóval, rákos? — szakítom félbe.

Csak bólint, gyászosan. És legyint a kezével is, — mint aki szomorú-bölcsen előre látja, hogy a hatvanéves húgának nemsokára nem fáj már semmi.

— Erzsébet kórház — mondom.

Hívom, hogy szálljunk fel az

egyesre, az nekem is jó — de ismét habozik.

— Egy irányba megyünk? — kérdi gyanakodva.

— Persze!

— Akkor menjünk a kettessel! Ha egy az utunk, akkor magának is mindegy, kedves

fiam.

így akar próbára tenni. Hasztalan bizonygatom, hogy a kettes később másfelé kanyarodik — ő csak tovább töpreng, puhatolódzik, hogy hányat kanyarodunk, s hogy neki hány megállót kell utaznia.

Számolgatok magamban, s eközben hirtelen felcsillan a szeme— Hát maga se idevalósi?

És most már szó nélkül felkászmálódik az egyesre.

Kézikosarát felerőlteti a polcra, majd nemsokára visszanyúl érte, leemeli, s bedugja a pad alá. De szerinte ott sincs jó helyen — ölébe veszi hát: „Biztos, ami biztos!“

Csupa nyugtalanság, csupa aggodalom. Mintha attól tartana, hogy elkallódik az emberrengetegben, akár egy tű a kazalban.

XT égül elökotorja zsebken’ dőjét, s bütykös ujjaival nagynehezen kibogozgatja. Öszszegöngyölgetett orvosi receptek vannak benne.

— Rámbízták az ismerősök...

A villamosból mutatok a nénikének néhány gyógyszertárt, a keresgélést azonban még mindig nem hagyja abba.

— Na végre! — sóhajt fel egyszerre, s egy másik zsebkendőből kihámoz egy színes üveggolyót: egy üvegszemet.

Kissé már elhalványult a kékje, új kell tehát helyette, hogy ne üssön el az igazi szemtől.

Azt azonban már hiába magyarázgatom, hogy hol árulják a műszemeket. Senkit és semmit nem ismer a fővárosban.

— Tudja, édes fiam — folytatja zavartan — csak úgy rámtukmálták, hogy lÄjy szíves, intézd el, kedveském, ha már rászánod magad ilyen ’nagy útra.

És csupa könyörgés minden mozdulata. Azt várja tőlem, hogy szálljak le a villamosról vele együtt s kalauzoljam el a városban."

Elfoglaltságomra hivatkozva gyorsan magára hagyom. Persze estéiig bántott a dolog: mi történhetett a tehetetlen öregasszonnyal, talán el is veszett.

De este — véletlenül — ismét összetalálkoztunk.

Arcán a hősök büszke elégedettsége, s dicsekedve mutogatja a nagy csomó gyógyszert, meg a fényes üvegszemet:

— Sikerrel jártam, mert becsületes, jó emberek vannak ám városon is, kedveském.,.