Új Ifjúság, 1961 (10. évfolyam, 1-52. szám)
1961-12-20 / 51-52. szám
Ikl o, az én tapasztalataimmai, nem sokra megy szerkesztő elvtárs. Elvégre tudnia kéne, hogy a hadseregben a Szilveszter éppen olyan, mint a többi nap. Igaz, hogy nagyobb a bécsiszelet, halat és rumosteát kapunk gyümölccsel, cukorkával, és vendégek érkeznek a védnökségi üzemből. Esztrádműsort rendezünk, a fiúk egy kicsit fellélegeznek, aztán mennek aludni. És másnap az újságban olvassák, hogy a Marusek tiszt egységénél az ünnepi est örömtelién, az éberség és a harci készenlét szellemében zajlott le. Semmi más nem történhet, hiszen már három Szilvesztert értem meg a hadseregben. Először mint újonc ... várjon csak, ezt el kell mondanom! — Akkor még csak két hónapja voltam a hadseregben, épp hogy a hajam kezdett kinőni, máris a nyakunkon volt a Szilveszter. Először töltöttem távol az otthonomtól és ez nagyon meghatott. Amikor viszszatértem a vacsoráról, tollat, papirt fogtam és mentem a klubba, hogy levelet írjak az én drága Jaruskámnak. Már két napja nem aludtam előtte, folyton csak leveleket írtam, csakhogy ez lehessen az ötvenedik. „Édes Jaruskám! — kezdtem meghatódva — azon a napon írok Neked, amikor minden emberi szív együtt örül. Csak a katonák nem. Szomorúan ülök a klubban, és az írás gyorsan ment. Csakhogy nem sokáig. Pár pillanat múlva a klub megtelt, megjött a parancsnokom a vendégekkel és megkezdődött a program. A vendégekkel diáklányok is jöttek a pedagógiai gimnáziumból. Lányok a kaszárnyában, ez nagyobb csoda volt, mintha ökrök utaztak volna villamoson. A szereplők túltettek magukon. Egy ideig még írtam, de aztán már nem. Ha akartam, ha nem, kénytelen voltam a többivel röhögni. Csak a szünet után kerültem ismét megfelelő hangulatba, amikor a vendégeket körülvezettük a kaszárnyában. Odaültem az ablakhoz és Idbámultam az éjszakába. És írtarh: „Ülök az ablaknál és bámulok az éjszakába. Csak egyetlen csillagot iátok, szomorúat, mint amilyen én vagyok ...“ Csillag, mint a szemét, anynyi világított az égen, de ez nem zavart. Végül is a költők sem tesznek másképp a verseikben, amikor írnak! De közben mindenki visszatért és kezdődött a tánc. Rögtön az első fordulóban értem jött egy lány. És meg is kérdezte, hogy miért vagyok olyan szomorú. És én azt mondtam, hogy nem úgy nézek ki. És ö, hogy neki is van szeme. És én, hogy mindannyian így kezdik maguk közül? Ö aztán azzal a megjegyzéssel intézett el, hogy ne felejtsem el megemlíteni készülő levelemben ezt a táncot sem. Én erre büszkén ráváglam: — Ne féljen kisasszony, én nem vagyok olyan, mint a többi! Megírom... És becsületszavamra, rögtön meg is írtam, nehogy otthon Jaruska félremagyarázhassa. Éppen folytatni akartam a levelem, amikor bejött az orvosunk és bejelentette, hogy autóval Prágába megy, akinek tehát levele van, szívesen elviszi. De rögtön indul! Gyorsan írtam még néhány érzelmes mondatot befejezésül, de már leragasztani is alig volt időm, úgy tépte ki a kezemből. Aztán nyugodtan táncoltam a takaródéig, de mindig mással, nehogy kísértésbe essek. Válaszra egy hétig vártam. Amikor végre megjött, így hangzott: „Tulajdonképpen már nem is akartam Neked írni, de mégis írok, hogy tudassam Veled, ha a jövőben is nevetségessé akarsz valakit tenni, legalább ne Szilveszterkor tedd, mert az már a legutolsó. És én bolond egész szilveszter este csak Rád gondoltam!“ Ne nevessen, tizennégy napig tartott, tizenhatszor kellett levelet írnom, vasárnap kétszer, amíg meglágyítottam a szívét és visszaküldte azt a szerencsétlen levelet, amit neki írtam: „Édes Jaruskám! Azon a napon írok Neked, amikor minden emberi szív együtt örül. Csak a katonák nem. Szomorúan ülök a klubban a fenyőfa alatt és emlékezem, a szemem könnybe lábad. Tudod, mi az szilveszterkor Nélküled ? Marha röhejes, a fiúk most játszák Švejket, biztos te is megpukkadnál a nevetéstől. Ülök az ablaknál és bámulok az éjszakába. Csak egyetlen csillagot látok, szomorúat, mint amilyen .én vagyok. Nehéz a katonaélet. Éppen piost fejeztem be a foxtrottot egy ellenszenves gimnazista lánnyal és lelkemben megcsókollak Téged, a Te sanyargó: Ferenced.“ Nos, ilyen volt az én első katona szilveszterem. De a másikra legszívesebben nem emlékeznék! Már szakaszvezető voltam és megérti, ez nem kis rang. Tíz hónap után ekkor kaptam szabadságot. Éppen szilveszterre. A tiszti iskola parancsnoka kioktatott, hogyan keli otthon viselkedni és mi' kórusban ismételtük. Rohantunk a vonatra, a vonatról haza és otthon már bújtunk is a civilbe... Ahogy kihúztam magam, rögtön mentem a randira. Jaruska — ekkor már a menyasszonyom volt — úgy nézett rám, mint a hülyére. — És ezt szabad ? — kérdezte egészen magán kívül, mert ahányszor utánam jött, mindig uniformisban látott. Mit mondhattam neki? — Csak alkalmanként — mondtam. _— Karácsonykor, húsvétkor, hadsereg napján, és a többi. Erre külön rendelkezések vannak, tudod? És mentünk. Elővigyázatosan, megválogatott szavakkal beszéltem neki növekvő hatáskörömről, az újoncok nevelésének problémáiról. És mintha csak az ördög is úgy akarta volna, abban a pillanatban lépett ki az üzletből egy katona — határvadász, náluk ez a szokás — közömbösen átnézett rajtam, mintha levegő lennék és flegmán elment mellettünk. Ez dühbehozott Jaruska miatt is. Ugyanis a katonai tisztelet-Pavel Kohout adás mindenkire vonatkozik. Megkeményítettem tekintetemet és elengedtem Jaruska kezét. — Bocsáss meg — mondtam komoly képpel — valamit el kell intéznem. És határozott altiszti hangon magamhoz szólítottam: — Súdruhu vojíne! És amikor megfordult: — Igen maga. Jöjjön ide egy pillanatra! Odajött. Fintorgott, mintha nem nagyon akaródzna neki vélem szóba állni: — Miről van szó? — És miért kéne magának tisztelegnem ? Eltátottam a szájam... és ismét bezártam. Forogni kezdett vélem a világ és hirtelen melegem lett. Hiszen civilben voltam, érti-e? Odafordulok Jaruskához és látom, hogy régen rossz. Vagy tíz méterre jött mögötte a katonai járőr és ránk figyelt. Semmit se lehetett tenni. A másodperc századrésze alatt felmértem a helyzetet és odaszóltam Jaruskának: — Ne haragudj! V'szlát! Este itt! — és felugrdttam a járm m Határőrök SZILVESZTER Nyeltem egyet. — Arról van szó — visszafojtottad mérgemet és fagyosan mondtam — hogy valaki neveletlen tinó. Az történik — folytattam — hogy úgy látszik a szilvesztert odahaza pihenve akarja eltölteni. Az utász is katona, ha tudni akarja. Tehát most térjen vissza és tisztelegve távozzon! Kicsit meglepődött, de korántsem úgy, ahogy vártam és ahogy szerettem volna Jaruska előtt. Egyáltalán nem jutott az eszébe visszamenni, ujját a derékszíjába akasztotta és'fura hangon megkérdezte: da mellett elszáguldó villamosra. Csakhogy olyan nagy lendülettel repültem, mint a versenyparipa. Valakinek a lábára ugrottam. Egy tisztnek. És a feltételes reflexeim azonnal működésbe léptek. Még mielőtt észbekaptafn volna, már vigyázzban álltam, jobb kezemet tisztelgésre emeltem kalapomhoz és jelentettem: — Kapitány elvtárs, kérem, bocsásson meg ... Eléggé meglepődött. Aztán rémülten láttam, hogy mint kezdi megérteni az összefüggést. Szabályos hátraarcot csináltam és kiugrottam a kocsiból. Közvetlenül a rendőr kezei közé hullottam, aki rosszallóan csóválta a fejét: — Hát akkor megnézzük az igazolványát! és ez volt a végzetem, öt perc múlva átvett a járőr és egy óra múlva már mentem is vissza az egységemhez. Rögtön vacsora után megvolt a fejmosás és már mentem is a dutyiba. így éltem át a második katonai szilveszteremet. Azon a harmadikon nem történt jóformán semmi... hacsak az a... de azt el kell mondanom! Éppen második hónapja voltam századparancsnok, de ne nézzen úgy rám, hiszen én elvégre pozitív hős vagyok és megvan a jogom a fejlődéshez. Jankát — látja ő kellőképpen értékelt — már nyolcadik hónapja Maruseknénak hívták és éppen ennyi ideje vártuk a gyereket. Örültem, hogy szilveszterre nála leszek. Ekkor még otthon lakott, mert itt egy ágyon három tiszt aludt felváltva. De azért megvoltunk. Pár nappal szilveszter előtt jött az öreg és hozzám fordult: — Hallgasson csak ide hadnagy elvtárs. Maga januárban családot vár és akkor úgyis kiveszi a szabadságát. Mi lenne, ha az ünnepekre átvenné az ezredügyeletesi szolgálatot? És folytatta: — No. ezt el is rendelhetem, avagy még egy kicsit próbáljam meggyőzni? így hát beleegyeztem Képzelhetik micsoda lelkesedéssel! Minden pontosan úgy történt, ahogy vártam. Először a helyőrségről telefonáltak, hogy rögtön vacsora után küldjem együttesünket a Hadseregházba, ahol ünnepi est lesz a hadsereg civil alkalmazottainak. Épp hogy elintéztem, már hívtak a divízióról, hogy holnaputánra szükségük van egy kimutatásra, melyik autó hány kilométert tett meg. Megmondtam nekik, hogy itt nincs senki, ők azt válaszolták, hogy ott se, de azért föltétlenül küldjem a kimutatást, mert a kőrútról kérik. Közben visszatért az együttes és a vezetője jelentette, hogy a Hadseregház sötét és senki sem nyit ajtót. Szétengedtem őket. Erre fölhívtak a Hadseregházból, hogy hol az együttes, mert már szeretnék kezdeni. — Az együttes ott volt, — válaszolok mérgesen — de maguk nem. — Hogy-hogy nem? Mi egész idő alatt itt voltunk és künn vártunk. Megígértem, hogy a dolgot rögtön rendbehozom. Hangszórón hívtam az együttest, felvilágosítottam a vezetőjüket és elküldtem őket. Erre már hívott a divízió, hogy holnap kilenc óra nulla nulla perckor sorakozzanak fel a példás katonák kimenő öltözetben, mert jönnek őket fényképezni. — Elvtársam — mondom neki — a példás katonák nagy többségükben odahaza vannak szabadságon. A drót másik végén a hang őszintén csodálkozott: — Otthon? Most, amikor le akarják őket fényképezni? És együttérzően hozzátette: — Hát akkor kíváncsi vagyok, hogyan kerítitek holnapra elő őket. Én is kíváncsi voltam, annál is inkább, mert meg sem próbáltam előkeríteni őket. Erre már másodszor tért vissza az együttes. A tizedes, vezetője, halvány volt, de határozott. Jelentette, hogy a Hadseregházban nincs senki, de ha nem hiszem, küldjem el velük a készültséget. Nem volt időm megfelelni, mert felcsengett a telefon. A Hadseregházból kérdezték, hogy mi lesz azzal az együttessel. A további kétoldali veszekedés után megnyugodtunk és értelmesebben kezdtünk beszélni. Kiderült, hogy az estet nem a Hadseregházban tartják, hanem a Vörös ló Szállodában, ami véleményünk szerint természetes é6 magától értetődő. Az együttes elment és csak húsz perc múlva tért vissza. Éppen veszekedtem a helyőrség parancsnokával, aki feltétlenül tudni akarta, hány négyzetméter füvesített terület van a kaszárnya területén és visszautasította azt az ellenvetésemet, hogy most mind hó alatt van. Akkor lépett a helyiségbe a zenekar őrvezetője. Jelentette, hogy visszaküldték, mert az estre csak két ember jött és hogy a vezető tizedes elvtárs a gyengélkedőre ment. Még mielőtt kifejthettem volna a véleményemet, megszólalt a telefon. A hadosztályszolgálat jelentette, hogy azonnal állapítsam meg, mennyi szaloncukrot fogyasztottunk az ünnepekre. — Kilóra vagy deká*ként? — kérdeztem dühösen. — Darabonként — válaszolt a szolgálat és gyorsan letette a kagylót. Néhányszor körülrohantam a szobában, megengedtem a vizet és kinyitottam az ablakot. Az újabb csöngetést előszőj: nem vettem figyelembe, aztán ördögi ötlettel emeltem fel: — Hallom, — mondtam elváltoztatott hangon. A vonal másik végén valaki köhécselt. Pár pillanat múlva felfogtam néhány értelmes szót. — Ott van valahol Marusek hadnagy...? — Nincs — válaszolok cinikusan. — Itt volt. Elment. Nem tudom hová. Ellenőrizni. Vagy máshová ... — És ki van ott? — Itt Tódor katona. Hívják később. Vagy holnap. — Kár — mondta csalódottan a hang. — Azt akartuk közölni ve.le, hogy lánya született. — Halló! — kiáltottam és nem törődtem véle, hogy lelepleztem magam — stopp. Ki van ott? Itt Marusek beszél! Milyen lány? Kit keres? Itt az apja. Mit mond? Hiszen csak januárban vártuk! Idő előtti vagy mi? Az istenit, beszéljen! — Miért lenne idő előtti? — nevetett az a másik. — Rendes, kilencre lett. Hogy te mikorra vártad, az nem számít. Gratulálok! Pontosan nem emlékszem rá, hogy utána mit csináltam. Csak azt tudom, hogy a nyitott ablaknál álltam a fagyban egy szál ingben és a csillagokat számoltam, mint fiatal karomban. Fordította: Szk. Munkaruha az íróknak és drámaíróknak, ha a dolgo- A szoknya tovább fog A villamosokra vatta-öltüng zók közé mennek. rövidülni és boxkesztyií Alkalmi ruha motorkerék- A Spartak-tulajdonosoknak párra és társaságba A harcias bajszok és ,,Krisztus -szakállak" előre törnek
