Új Ifjúság, 1961 (10. évfolyam, 1-52. szám)
1961-12-20 / 51-52. szám
fl; DILEMMA Egy tró mesélte: Komoly probléma elé állítottak a kritikusok. Első könyvemet illető kritikáik lényege így hangzott: t „Feltűnően figyelemre méltó, hogy D. alakjai többnyire fiatal nők, akik a szerelem különféle módozataival k ülönbözö tanulságok kinyilatkoztatására késztetik a szerzőt. Furcsa ... Mintha csak D. a saját apró, a közösség szempontjából egészen lényegtelen ügyeit és személyes élményeit szellőztetné írásaiban. Az ilynemű irodalmi ténykedést kimondottan gusztustalannak tartjuk, ezért a helyzet tisztázása végett nyilvánosan megkérdezzük D.-t: miért ír csak nőkről, csak így és csak ezen a hangon ?“ Módfelett kellemetlenül jött a dolog és a következő novelláskötetemben igyekeztem férfiakról írni. úgyis mint az igazi drámai összecsapások hordozóiról. A kritika a változásra így reagált: „D. szokása szerint újra elvetette a sulykot. Elbeszéléskötetében nyüzsögnek a férfiak olyannyira, hogy az már egészen irreális. Mintha D. nem tudná, hogy a Föld lakosságának több, mint a fele nő! Sőt — kimondjuk —, az eset egyenesen gyanús. Nem rejlenek e mögött a férfikultusz mögött káros fiziológiai ösztönök és ferdeségek? Mindenesetre a jelenséget nem hagyhatjuk szó nélkül, ezért nyilvánosan és férfiasán megkérdezzük D.-t: miért ír csak férfiakról, csak igy és csak ezen a hangon?“ Helyzetem kényelmetlenségét még a legszűkebb baráti köröm viselkedésén is éreztem, tennem kellett valamit. Gyerekdolgokat kezdtem írni, sorozatosan. Se férfi, se nő, gondoltam, gyerek... A kritikusok nem késtek. így, írtak: „Ismerjük Ha az író kifogy a témából, vagyis kiírta magát, előveszi a gyerekét és addig dorgálja amíg az, szegény, bőgve kiböki egy karcolat poénját. Újat kérünk kedves D., eredetibbet! Maibbat! A zúgó élet telj körülöttünk problémával, maga meg azzal traktál bennünket. hogy mit mondott a porontya, amikor szüksége volt a bilire és nem találták. Vagy talán tévedünk? Tessék! Védje meg magát és feleljen nyilvánosan; miért ír az utóbbi időben csak gyerekekről, csak így és csak ezen a hangon ?“ Kissé mulattatott az egész. Változásképpen állatmeséket írtam és megelégedéssel olvastam a kritika nyilvános kérdését: „Felhívjuk D,-t, feleljen! Miért akar Aesopus lenni, amikor úgysem tud olyan meséket írni, amilyeneket ő írt ? Vagy talán ezzel arra akar célozni, hogy nem talál maga körül embereket ? Miért csak állatokról ír, így és ezen a hangon?“ Elhatároztam, hogy nem hagyom annyiba a dolgot és a végére járok. Összehívtam a kritikusaimat a Devínben és fizettem nekik egy nagyszerű ebédet aperitíwel, süteménnyel és feketével. Amikor jóllaktak megkérdeztem őket. — Tisztelt kritikus polgártársak, kérlek, mondjátok meg, lényegében hogyan és miről kellene hát írnom ? Fs milyen hangon ? Kissé zavarba jöttek, egymásra néztek és a vállukat vonogatták. — Ejnye — mondtam — dehát csak tudjátok, hogy minek az alapján kérdeztétek tőlem azt, amit kérdeztetek ? Sokáig haboztak, végre az egyik felállt és azt mondta. — Tudod... csak úgy az eszünkbe jutott, hát megkérdeztük ... Kicsit még elbeszélgettünk aztán kiitták a feketéjüket és békésen szétszéledtek. Anekdoták — Mindent megadnék érte, ha hallhatnám a játékát — mondja egy idősebb asz*zony egy fiatal zeneszerzőnek. — Ö, ennek igazán örülök — feleli a művész egészen ellágyulva a hízelgéstől. — Én ugyanis teljesen süket vagyok. Kalauz: — Kérem, ön személyvonatra váltott jegyet, ez pedig gyorsvonat. Utas. (hidegvérrel). Hát hadd. menjen .assabban. A postahivatalnok figyelmeztet egy lányt, hogy több bélyeget ragasztott a levélre, mint amennyi szükséges. — Nem baj — feleli a 'ány — csak azért messzebb ne vigyék a levelet, mint szükséges. A madridi rendőrfőnök bemegy egy borbélyhoz és megkérdezi: — Ismer engem? — Nem kérem. — Akkor borotváljon meg. A villamoson egy magot, szélesváliú férfi szöges bakancsával pontosan a bal lábam nagyujjára lépett. A fájdalomtól kétségbeesetten felkiáltottam. No persze semmi rendkívüli nem történt, jajszavamnak mindössze annyi visszhangja kelt, hogy az ember jelémjordul va kissé elmosolyodott és azt mondta: Pardon... J ólnevelt ember vagyok, tudom mi ilyenkor a tennivalóm. Könnyes szemmel visszamosolyogtam és így szóltam: — Semmi sem történt. Ne zavartassa magát, csekélység! Erre nehézkesen leszállt a nagyujjamról. A lábammal orvoshoz mentem, mert a körmöm egészen megfeketedett és az orvos le is vette. Az eset felettébb elgondolkoztatott Mert mégiscsak... mi az, hogy pardon ... ? Az a pasas tönkretapossa a körmömet, aztán fölényesen, csak úgy egy szóval elintézi az egészet, hogy azt mondja, pardon . . S általában, hogy jövünk ahhoz, hogy ha valakinek kellemetlenséget okozunk, így meneküljünk el a következmények elöl? Mit szólnánk teszem azt az oroszlánnak, akt, miután leharapta a fejünket, kellemes baritonján így morogná: bocsánat, pardon! Vagy hogyan vélekednénk a pilótáról, aki a mélybe bocsátott atombomba után mosolyogva utánna szólna: „Elnézésüket kérem, pardon!“ És miért mondtam én annak az embernek, hogy semmi nem történt, csekélység? Amikor történt és nem csekélység ? Nem játszott közre ebben az a tény, hogy szélesebb vállai voltak, mint nekem ? Vigyázzunk inkább, polgártársak, úgy vigyázzunk egymásra, hogy ne kelljen mondani, bocsánat... pardon.'!! hogy Különben bocsánat, ’ szóltam, pardon ... MAI GYEREKEK— Játszunk papát és mamát ... ! — Mi az, már megint veszekedni akarsz? Kép szöveg nélkül Hogy mondtatok, moziban vagytok vagy színházban? A túlbuzgó orvos ♦ VC.'r. " Egy újsütetű sofőr eredményei f fjfeD TZ-tt ------mr !®T R.A (Rendelőjében áll az asztala előtt, fehér köpenyben, fel - gyürkőzge, gumikesztyűvel. Asszisztensnője az asztal mellett ül, orvosságos üvegeket, ollót, csipeszt, vattát rakosgat.), ORVO£>: Kérem a következőt! EMBER: (bejön, pirospozsgás, egészséges). Kérem szépen, a szeme ... ORVOS: (szigorúan) Egy szót se. Majd megnézzük a szemét. Meg egyéb dolgait is. Vetkőzzön le. EMBER: (dadogva) De kérném szépen, én nem ... Én a szeme ... ORVOS: (energikusan közbevág és gombolja ki E. kabátját) Jó. jő, jő, lehet hogy a szeme, de ez még nem biztos. És ha a tüdeje is ... Vagy a mája ... He, he, akkor mi... Hátha tífusz... Na lássa, na lássa, vetkőzzön csak le szépen (ráncigálja le a kabátját). EMBER: (zavartan leveti a kabátját. Motyog). Igazán ... Hát nem tudom ... ORVOS: (energikusan) Giziké, kérem a szemgörebet. És kéŕVMIf szítse elő a fúrót is. Lehet, ' hogy fel kell nyitni a pupillát. EMBER: (ijedten) Csak nem ... De kérem ... GIZI: (Csillogó üvegcsövet /r % nyújt át az orvosnak és egy fúrót). ORVOS: (Embernek) Csend legyen! Nyissa ki a szemét. Jobban. Düllessze, úgy, mintha valami belülről nyomná kifelé (nézi a szemét) és ne hunyorogjon, mert kénytelen leszek lekötözni. (Nagyítóval vizsgálja a szemét, morog). Pupilla prímusz kancsalitusz, recehártya banzsitusz... Igen, igen. .. Doktusz szinusz makszimus . .. Hallja, a szemének nincs semmi baja ... EMBER: (kétségbeesetten) De kérem szépen, könyörgöm alázattal én a szeme ... ORVOS: (ingerülten) Menjen a pokolba a szemével. Mondom, hogy semmi baja. De talán a gyomra. Giziké, a gyomorkaparóvasat és a szivattyúkat. Megnézzük a gyomrát. Remélem nem kell azonnal operálni, bár lehet, hogy igen ... EMBER: (rimánkodik) Inkább ne, ha nem muszáj, mert, mert én csak a szeme . .. ORVOS: (rárival!) Kuss szeme! (Gyomrát tapogatja) Nem fáj... Vagy itt... ? EMBER (nyög). (diadalmasan) Tud-ORVOS: tam . . Ugye fáj... Ugye fáj. barátom... Nyilai, ugye, szOT, bizony a kedves .. Tudtaiü, hogy vakbél, s méghozzá egészen előrehaladott állapotban, (határozottan) azonnal megoperálom. Giziké, chloroformot, vattát, jódot. Készítse elő a szilákat is és adja ide a nagy kést, meg kell fennem! EMBER: (rémülten néz körül). GIZI: (óriási disznóölőkést és fenőkövet nyújt át az orvosnak). ORVOS: (tettrekészen) Azonnal kérem, azonnal, amíg nem késő ... Micsoda szerencse, hogy bejött, ember, hiszen maga haldoklik. (Erős mozdulatokkal feni a kést. Tenyerén próbálja az élét). EMBER: (Felkapja a kabátját és futólépésben menekül az ajtó felé. Kiabál). Nincs énnekem semmi bajom, kérem, csak azt akartam mondani, hogy én vagyok a szemetes ... ORVOS: (csalogatja vissza). Nem baj az, ne féljen ... Igazán, csak a vakbelét engedje... ! EMBER: (Kirohan). ORVOS: (legyint, leteszi a kést) Eh, elment a gyáva. (Ajtó felé) Kérem a következőt! Á szurkoló nem tagadja meg önmagát. Nemrégiben a következőket olvastam egyik napilapunkban egy futballmérkőzésről: „A vendégcsapat nem nyújthatta azt a teljesítményt amit joggal elvárhattunk volna tőle, mert a játékosoknak nem volt idejük kipihenni az utazás faradalmait és ez a játékukon is megmutatkozott Ejnye gondoltam, ez érdekes. Mennyit utazhattak ezek a derék futballista gyerekek, hogy az út fáradalmai annyira levették őket a lábukról. Utána néztem a dolognak és a következőket tudtam meg: szegény fiúk mintegy 80 kilométert utaztak gyorsvonaton, s ennek ellenére már másnap játszaniuk kellett! Rettenetes... S ez még nem is minden! További nyomozásom egész sor egyéb szörnyű tényre derített fényt. Megtudtam például, hogy a hős fiúkat, amikor megérkeztek és az elsőosztályú kocsi egyhangú rázásától kimerülve, cíteráző lábakkal kiszálltak a vonatból, nem várták ólomecetes borogatással és puha hordagyakkal, hogy a szállodába szállítsák őket. Kiderült, hogy senki sem akarta hájjal kenegetni őket, saját maguknak kellett levetkőzniük és a vacsorát sem szolgálták nekik fel az ágyba, kénytelenek voltak az étterem kemény székein ülve vacsorázni. De a legnagyobb sérelem mégis akkor érte a gyerekeket — egyhangúlag elismerték —, amikor mindezek ellenére még a mérkőzést is nekik kellett lejátszaniuk és nem játszotta le helyettük a közönség. szonyú... ilyesminek történni a mi ko- I runkban! Persze nyilvánvaló, hogy mindez ■ a hazaiak mesterkedésének az eredménye volt, akik így készítették elő a vendégcsapatot, hogy ne nyújtsa a tőle megszokott teljesítményt. Vagyis ... rettenetes sportszerűtlenség történt... Botrány, polgártársak... 1 Kérem vizsgálják meg egymást kölcsönösen1 Nekem még alá kell írnom kétszáz nyomtatványt. t
