Új Ifjúság, 1961 (10. évfolyam, 1-52. szám)

1961-11-28 / 48. szám

f

Harminc éve énekel Egerszeg

TÖRÖK ELEMÉR:

Újra otthon

Üjra falum fia lettem, a városnak nem kellettem.

Oly otthonos, kedves minden, villamos nem csenget itten.

Nem kávéház avas füstje

leng körül, de szép ezüstje bolyhosodé ökörnyálnak, melyek most mind felém szállnak.

Szülőanvám,

te föld. v.

E zöldellő puszta közepén nincs hegy lezárni látóhatárom.

Béke földje e táj, s szívem megnyugszik, ha mezőit járom.

Napsugárba szőve szendereg kicsi falum. Minden él, mozog, s ha elnézem szorgos fiait szívem a nap lángjával lobog.

Tudom, hogy te adsz nekem ételt, szülőanyám, te föld, és lelkem a te lelked, érzem illatod, s kebleden, de jó megpihennem.

GERENCSÉR MIKLÓS:

„A békét zengem. Elütött, a Halálnak végső perce már, a zenekar elé karnagy áll, s a békéért a hős előtt zeng a háladal.“

(Nezval)

Motto, amelyet minden énekés zenekar magáénak vall. A zene népeket és nemzeteket kapcsolt egymáshoz a múltban és kapcsol a jelenben is. Be- és kiutazási engedély nélkül száll a határokon keresztül az éter hullámain és szól a szívhez, hol búgó mélyhegedűként, hol magasan szárnyaló dalként, mindegy. Emberről, annak boldogságáról, a máról vagy a múltról szárnyal a dal. Ezer és ezer ajak zengi épülő holnapunk himnuszát.

Ezek a gondolatok foglalkoztattak, amikor a harmincadik évfordulót ünneplő egerszegi énekkar műsorát hallgattam.

Az igazi és talán az első találkozásom az egerszegiekkel ez év júniusában volt Zselízen, az országos ének- és zenekari fesztiválon, ahová egy szorgos szövetkezeti falu üdvözletét hozták el. Igen, ők a falusiak, ők a szövetkezeti tagok, ők a fiatalok, akik esténként összejártak és összejárnak, hogy az emberi kifejezésmód egyik leghatásosabb eszközével tegyék szebbé maguk és mások életét. Akkor még nem tudtam, hogy olyanok is vannak az énekkarban, akik harmincéves múltra tekinthetnek vissza. Akkor még nem mertem hinni, hogy egy faluban harmincadik születésnapot fognak ülni. És íme. A múlt héten újra találkoztunk a felszalagozott faluban és délután bent a kultúrházban. Most ünnepelni jöttek össze, ünnepet ülni, emlékezni és mérlegre tenni az elmúlt harminc év buktatóit és sikereit. A falu apraja-nagyja ott volt a kultűrházbán, mindenki gratulálni »kart az énekkar

A jubiláló énekkart a helyi C SISZ-szervezet is köszöntötte. Képünkön a tánccsoport tagjai.

fikar működött és a faluban tartott kisebb rendezvényeken lépett fel. Első nagyobb sikerüket 1935-ben Érsekújvárott érték el az országos dalosünnepélyen, ahol velük együtt 50 énekkar lépett fel. Igen, nem tévedek, 50 énekkar jelent meg e nagy találkozón. Az ez évi zselízi énekkari fesztiválon csak 14. (Érdemes volna az akkori énekkari mozgalmat feldolgozni az erre hivatottaknak).

No, de kísérjük csak az

A sorozatos sikereket elérő egerszegi énekkar tagjai és karvezetőjük Balkó István.

tást, bízott az emberekben.

Üjra megindult a rendszeres munka, újra találkoztak esténként az emberek. Igaz, hogy sok nehézséget leküzdve kellett hozzáfogni a m»nkához.

1951-ben a mostani karnagy Balkő István vette át az irányítást.

— Kicsit féltem — mondja most már mosolyogva Balkó István.

— De az énekkar tagjai nem engedtek csüggedni. Láttam bennük az akaraterőt, ezért vállaltam és az elért siker elsősorban az ő érdemük.

Hogy milyen sikerek?

Évszámok jelzik, pontos dátumot nem is tudnak felsorolni, mert igazán sok szereplési lehetőség volt. 1955-től kezdve szinte minden nagyobb rendezvényen résztvettek, de amire a legszívesebben emlékeznek vissza, az az 1960. december 18-án megrendezett énekkari szemle volt Érsekújvárott. Ezután jött a televízióban való szereplés, majd a zselízi országos énekkari fesztivál. Szinte nem műit el nevezetes dátum anélkül, hogy az énekesek ne hallatták volna hangjukat.

„Békét akarunk“, szállt a dal

Ketten az énekkarból.

a festői szépségű gombaszögi völgyben, az országos dal- és táncünnepélyen. „Békét, békét minden népnek“ visszhangozták a hegyek és szinte mindenki az egerszegiekkel együtt énekelte.

Újra neveket sorolnak fel, hogy lejegyezzem, megörökítsem. Neveket, amelyek hallatára a kultúrházbán éljenzés tör ki, mert szeretik őket. Szőke József, Szijjártó Jenő, VI- czai Pál voltak azok, akik ha kellett, szívesen részt vállaltak az énekkar munkájában.

Ma már sok fiatal, CSISZ-tag van soraikban, az idősebbek mégis kicsit aggódnak. Lesz-e követőjük még több, lesz-e utánpótlás nemcsak Egerszegen, hanem szerte az országban.

Merem hinni, hogy igen. Állításom bizonyítására említem meg csak azokat a pionírénekkarokat, amelyek az idei országos fesztiválon felléptek. A diószegi, a bratislavai, a pozsonypüspöki, a rozsnyői, a királyhelmeci, a párkányi iskola pionírjai már komoly utánpótlást jelentenek. De nemcsak az említettek, hanem számtalan iskola énekkara hallatott magáról már az utóbbi időben, íme itt van az utánpótlás.

Gyermekszívek legmélyéről csendül fel a dal, gyermekszívek legmélyén paiántálódik a zene iránti szeretet. Ők lépnek az aggódó idősek helyébe falvainkon és városainkon egyaránt. Az ő hangjuk is zeng és száll messzire, hirdeti békevágyunkat olyan határozottan, mint a jubiláló egerszegieké.

Még egyszer kezetszorítok az ünnepeitekkel, zengjék tovább a Béke dalát!

CSIKMÁK IMRE

^súnyának születtem és

^ ezért sokáig idegennek éreztem magam az emberek között. Irigység és bűnbánat esatározott bennem, többször éreztem, hogy gonosszá válók, aztán meg bölcsen beláttam, hogy félresikerült ábrázatomért senkit sem okolhatok, legfeljebb az istent, ha hinnék benne. Azért az élet még így is sokat ért. Volt kenyerem és becsületem, ruhám és otthonom, mindenem, csak szeretőm nem volt még soha.

Szomorú barátságot kötöttem a magánnyal. Eleinte irtóztam tőle, de aztán hozzászoktam, ez is jobb volt a semminél. .Esténként szokott fölkeresni. Jött, homályos köpenyegébe burkolt, vonszolt magával, mint szél a vitorlát. Útját sohasem lehetett kiszámítani. Volt úgy, hogy a neoncsövek fényalagqtjában hajtott végig, de a sikátorokat jobban szerette. Ráhagytam magam.

Nem figyeltem rá és ilyenkor elfelejtettem, hogy velem van. Ügy hazudtam le magam előtt az estét, hogy visszaálmodtam a nappalokat Kellett ez, hiszen a napoalokért volt érdemes élni. Akkor sokat értem. Szép nők vártak rám és irigyelték a gyerekek. Guruló palotám ragyogva zümmögött végig a Nagykörúton. Úszott szépen, ünnepi nyugalommal, mert én nem szerettem gyilkolni a motort. Komoly embernek hittem

magam, amiért keshedt létemre, nagy fülem és libaorrom ellenére ilyen esupaüveg-csupakék csodát bíztak a kezemre. Tiszta fülkémből mesének láttam a világot, pompás kocsim rakétaként szelt magának utat az apróbb járművek tarka tülekedésében. Sok-sok embert fogadtam vendégül, néha gyönyörű lábakat láttam a megállóban topogni, csak az nem szállt fel soha, aki elhozta volna a lelki üdvösségem . ..

D edig az ideje itt lett volna

“ már. Ide s tova tíz esztendeje borotválkoztam, a haverok sorra házasodtak mellőlem, jóanyám aggódni kezdett, hogy sután és bambán, egyedül fogom végig szédelegni az életemet. Próbálkoztam, persze, mihelyt illendővé vált, csakhogy a csúnyaságom nem intett józanságba, vesztemre csupa szép lányba habarodtam bele, holott a bátor önkritika hamarabb szerencséhez vezetett volna.

immár megengedhettem magamnak, hogy csúfolódjanak egykori balgaságomon. Csak a szegénylelkűek hiszik, hogy a szép nők ölében terem a boldogság. Vagy mégis? .. . Könynyen lehet, hogy így igaz, mert akire rátaláltam, csakugyan nagyon szép . . .

Mint annyiszor, a magány most is belémkarolt és végigvonszolt a városon. Hűvös volt nár, magamon nagytam a

m

nagykabátot. Soha ennyire még nem sajgott föl bennem az asszony hiánya. Az csak mese, hogy tavasszal bolondul meg igazán az ember. Lehetséges, így történik a nagy többséggel, de én akkor még nem tartoztam a boldog sokasághoz. Háborgó irigységgel kóvályogtam az utcán, mindenkinek volt valakije, alig láttam hozzám hasonló magányos bolyongót. Se a rendőr, se a vagán„, se az osonó macskák nem törődtek velem. Legalább pofozott volna föl valaki. Szenvedtem, mint az állat. Még a kezem is sírt a zsebemben, követelte a tenyerem, hogy asszony hajához érjen, hogy megsímogasson már valakit, pedig fáradt volt, sajgott; talán éppen ezért vágyott annyira egy másik test fáradtságot oldó melegére. |u|agam sem tudtam, hogyán keveredtem el a Május 1 útra. A Liget sarkánál egy lány szállt le a 35-ös villamosról. Senki más, csak ő. Az utca üres volt. Utána siettem. Nem is én voltam. Létezésem furcsa módon átváltozott, üresen baktatott a sötétkék nagykabát és helyettem az átforrósult levegő érzékelte, hogy a lánynak barna kontya van, karcsú dereka,

egy kicsit vastag a bokája és mégis olyan mennyeien puha a járása, mintha az angyalok nővére volna.

Tökéletesen elfelejtettem, hogy miként szólítottam meg. Csak akkortól emlékezem, amikorra lassacskán visszaváltoztam önmagámmá. Megtudtam, hogy a lány balzsamoskenőcsért siet az SZTK- mivel apja, aki vonatfékező, val bajlódik, ő pedig vegyésztechnikus egy nagyüzem laboratóriumában.

Nagyon sietett. Alig félórát sétálhattam vele a kihűlt Ligetben. A Vásárváros drótkerítése mentén ballagtunk és én aljasul örültem, hogy nógatás nélkül jön velem a sötétben. Elhatároztam: akkor is megcsókolom, ha utána nyomban fölakasztanak.

Vad ellenkezésre, pofonokra, karmolásra számítottam — s szelíd engedelmességgel ajándékozott meg. Nem igaz — gondoltam gyönyörű kétségbeeséssel — ez nem én vagyok. Nekem nem lehet ekkora szerencsém. Fölkaptam ujjongva, hogy még a lába se érje a földet. Ringattam, dajkáltam, mint egy óriás: csodát művelt velem a jóság. Azt hiszem, kevés kellett ahhoz, hogy viharosan kilombosodjanak a platánfák és az Állatkertben elbődüljenek az oroszlánok.

Aztán visszahozott a földre a gyanú. Végigborzongtam, mintha férges almába haraptam volna. Fülembe súgta az ördög, hogy ez az ő leánya, nem is lehet más, mert miféle céda az, aki az ismeretség első órájában hajlandó csókolózni? Ekkor már örültem, hogy siet, de a lelkem mélyén mégis alázatos hálát éreztem iránta.

Amikor világosba értünk, döbbenten láttam, hogy milyen szép. A szája valőszínütlenül pici és finom volt, arcán valami tündéri álmodozás derengett, csak azt nem értem, hogy fekete szemében miért lappang ijedelem. S szomorúan sajnáltam le magam: hiszen a csúnyaságom ijesztette meg. Másra nem gondolhattam. Be kellett látnom, hiába rossz lány, hozzám képest még így is túlságosan sokat ér.

^sak akkor fordult szembe velem, amikor búcsúzkodtunk. És most értettem meg, miért vezetett sétánkon mindig a sötét felé. Bal arcán vörös forradások alkottak fájdalmas csillagot. Döbbenetemre előre számított. Elnevette magát. De inkább sírt volna, attól talán nem rendülök meg anynyira.

— Rossz kedve volt a lombiknak. Dühében szétpukkadt — mondta kedvesen, mintha mesélt volna.

Azóta sokszor megcsókoltam arcán azt a csiilagot. Illik hozzá. így az enyém. Kiderült, hogy a szerencse volt az, aki annyit csavargóit velem. Csak bánatnak öltözött, hogy egy szép napon harsányan elnevesse magát, ledobja utálatos fekete köpönyegét és vidám legényként barátkozzon velem tovább.

November második szombatján esküszünk. Anyáméknál lakunk majd, van ott egy kis szoba, most az öregem barkácsol benne, mert a rádiószerelés a mániája. Bár életben csúnya vagyok, mégis elmegyünk a fényképészhez. Többen mondják, hogy fényképen egészen jól mutatok.

s

tagjaiTiQK es veiuK együtt emlékezni.

Én is velük együtt lapozok vissza az emlékek könyvében és velük közösen méregetem azt az utat, amelyen eddig eljutottak.

Talán Somos igazgatótanító volt az, aki elültette a kultúra iránti szeretetet az egerszegi szivekben. Ő, így mondják a faluban, és úgy szeretik, mint ahogyan Gárdonyi Géza megrajzolta az igazi falusi tanítót. Lámpás volt, amíg az ereje bírta. Utódot is nevelt magának, Lencz György személyében, akinek nevéhez fűződik lényegében az énekkar megalakítása. Kezdetben mint féregerszegi eneKKar eacugi megtett útját. Megemlíthetjük, hogy 1937-ben dalostalálkozó volt Egerszegen és Léván, ahol az énekkar osztatlan sikert aratott. Az énekkar élén ekkor is még Lencz György tanító állt. Működésüket csak a második világháború tudta megakadályozni. Nehéz és göröngyös volt az út 1945 után, és szinte mindent elölről kellett kezdeni. Az egerszegiek szívében ott égett az éneklés és a szereplés utáry vágy. Karmestert kerestek, egy vállalkozót, aki az énekkar élére áll. Keszely József volt az. aki a lelkesedés megtestesítője lett. Vállalta a vezetést, az irányi-