Új Ifjúság, 1961 (10. évfolyam, 1-52. szám)
1961-09-12 / 37. szám
A Szlovák Nemzeti Felkelés tiszteletére Sverma-emlékművet állítottak fel a Alacsony Tátrában. TAVASZELŐ Azzal az ünnepélyes érzéssel ültem be a moziba, amellyel hazai filmgyártásunk minden új alkotását várni szoktam. Titokban azt reméltem, hogy talán éppen a Tavaszelő hozza a mindnyájunk által várt és óhajtott sikert. Sajnos csalódtam. A hálás téma, amellyel emléket állíthattunk volna a fasizmus ellen küzdő hősöknek, úgy olvadt szét a rendező, — VI. Bahna — kezében, hogy az emlékhez méltó gránit helyett csupán unalmas egyhangúságban lett volna részünk, h^ nem gyönyörködhettünk volna a színészek — és különösen két színész alakításában. Helena Gruberová Marikája tökéletesen átélt művészi alakítás volt és őszintén sajnáltuk, hogy ezt a hálás figurát a rendezői sablon teljes paszszivitásra kényszerltette és az egész történetben egyetlen puskalövéssel vált a szenvedő asszony cselekvő harcossá. Kár volt ezt a szerepet — a nagyszerű színésznő valóban nagyszerű alakítását az egyhangúság kusza szálaival gátolni. A másik színészi alakítás, amelyhez a kritikus szinte meghatott szívvel gratulál: Király Dezső öreg foglár figurája. A csendesszavú ember szenvedése, a fasizmus és a háború borzalmaitól undorodó öreg fegyőr kínlódása és végül a humanista emberi kiállás, amellyel életét áldozza az igazságért — olyan élethü, annyira átérzett és olyan művészien játék-mentes alakítás, hogy úgy érzem, Király Dezső eddigi pályáján talán a legmagasabb csúcsot jelenti. Két színész kiemelkedő játéka azonban még nem biztosíthatja egy film sikerét. Különösen akkor nem. ha a film nemcsak egyhangú, nemcsak a tárgyi tévedések halmaza, hanem eszmeileg is erősen kifogásolható! P. Gy. A Tavaszelő című legújabb szlovák film egyik jelenete. A képen: Király Dezső, a Magyar Területi Színház tagja, Szorochová, szovjet lilmszínésznő és Zdenka Gruberová, a Szlovák Nemzeti Színház művésznője. — Minden hiába, a hangszálait pihentetni kell — jelentette ki az orvos határozottan. — Körülbelül hathetes hallgatás... csakis ez mentheti meg égy súlyos és bonyolult operációtól. — Ez jó! — nevetett harsányan a férjem. — A kollegáim megpukkadnak az irigységtől. — Kis idő múlva udvariasan hozzátette: — Csak tréfáltam, drágám. — De szemében hámiskás öröm csillogott. — Hogy neveljem a gyermekeimet — rebegtem elhaló hangon — és hogy lássam el a háztartásomat? — Meg kell próbálnia — nézett rám komolyan az orvos. — Ha a gégét semmi nem izgatja, a hangszálai is rendbe jönnek. Még suttognia sem szabad. Csakis jelbeszéddel és írásban értetheti meg magát. — A kislányom még nem tud olvasni — írtam fel kétségbeesve a receptpapírra. — Majd segít magán valahogy és meglátja: a hallgatás sokkal könnyebb lesz, mint ahogy elképzelte. Az orvosnak igaza volt. Az élet abban az időben sok meglepetést tartogatott számomra. Jelenleg az ötödik „némahetet“ élem és ezt az időszakot csakugyan eredményesnek nevezhetem. Nemcsak azért, mert elkerülöm az operációt, egy régi közmondás is igaznak bizonyult: „Hallgatni arany!“ Érdekes felfedezésekre jutottam. Gyötrelmem első napjaiban ért az első nagy meglepetés. Rájöttem valamire: Mi anyák túl sokat beszélünk, gyermekeinket valósággal elárasztjuk fölösleges szavak özönével. Csak egy példát hozok fel: — Gyertek ebédelni! — ismételtem ezelőtt a végtelenségig. Süket füleknek beszéltem. Ha már veszedelmesen ingerültté vált a hangom, elsőnek a férjem jelent meg. A gyerekeket szidtam mint a bokrot, de minél hangosabban kiabáltam, annál kevésbé engedelmeskedtek. Most kétszer csengetek az ebédhez. Az első csengetés azt jelenti, hogy az ebédet öt perc múlva tálalom. A második csengetésre azonnal megjelennek az asztalnál. — Vegyél kabátot és kalapot — prédikáltam a fiamnak, ha láttam, hogy patakokban ömlik az eső. Az eredmény ... egy türelmetlen sóhaj. Fiam véleménye szerint csak szemergett. Ma nincs ellenkezés, ha a kalapot és kabátot leteszem a könyvei mellé. Két füttyentés tökéletesen elegendő ahhoz, hogy a kislányomat hazacsalogossam. Csodálatos! Ez a módszer sokkal hatásosabb, mint a legédesebb becéző szavak. Ha boldogan a nyakamba ugrik, ragyogó mosollyal jutalmazom engedelmességét. A múltra visszatekintve kénytelen vagyok beismerni, hogy a sok beszéd inkább elriasztotta a gyereket. Némaságom óta sokkal könynyebben kezelhető. ÍRTA: P. ARCT — Angyalom, rakd el a játékaidat — kértem ezelőtt. Kövétkézetesen határozott „nemmel“ válaszolt. Ha sokat nógattam néha még azt is hozzátette: — Rakd el te. anyu! — Ha nem rákod el a játékaidat, mindent elveszek — fenyegetőztem, de persze soha nem volt szívem beváltani a fenyegetést. Némaságom időiben más eszközökhöz kellett folyamodnom, hogy megtörjem a gyerek önfejűségét. Az ébresztőóra ebben nélkülözhetetlen szövetségesem. Berregése jelzi, hogy végé a délutáni alvásnak, hogy itt az uzsonna vagy a lefekvés ideje. Szóáradatom idején célom átlag tizenkétszeres hívással értem el, ma az ellenkezés elvesztette vonzóerejét és nem tart sokáig. Mióta a kislányomnak nem parancsolhatok és nem is szidhatom, zavartalan barátság köt össze bennünket. Nagyszerűen megértjük egymást. Férjem és köztem is megjavult a viszony. íme a második felfedezés: Mi asszonyok túl sokat beszélünk a házasságban. Eleinte attól tartottam, hogy férjem unalmasnak találja majd a társaságomat. Épp az ellenkezője következett be. A világ legjobb felesége lettem... nem szakíthatom félbe, ha elbeszél valamit és nem nyilváníthatok ellenvéleményt. Kedélyállapotát roppant kedvezően befolyásolja a tény, hogy saját házában övé az első, a középső és az utolsó szó. A családi perpatvarok teljesen megszűntek. Soha nem veszekszünk. Gondolatban ugyan többször előkészítettem néhány hatásos ellenszónoklatot arra az időre, ha majd megint szabadon kifejthetem véleményemet. A ki nem mondott érvek azonban elvesztették élüket és semmissé váltak. Leveleket is fogalmaztam az uramnak. De az izgalom egykettőre elmúlt és a leveleket széttéptem. Már nem vagyok férjem legélesebb kritikusa, hogy megváltoztassam és átneveljem. Ha a háztartásban segítenie kell, nincs szükség sürgetésre, oktató szavakra. Kezébe nyomom a törlőt, mire megértőn bólint és készségesen munkához lát. Még valamiről leszoktam: nem figyelmeztetem minduntalan a hibáira, amelyek ezelőtt idegesítettek és nem akarom tüzzel-vassal leszoktatni rossz tulajdonságairól... csakis az ő érdekében és az ő előnyére Beszélő, zenélő újság! Magyarországon új műfaj született: a hangos újság. Ritter Aladár, az Esti Hírlap tördelőszerkesztöje három évvel ezelőtt kezdett foglalkozni a hangos újság gondolatával. Olyan eljárást tervezett, hogy a papírlap oldalain a nyomtatott szöveg, kép, rajz és hang égyütt legyen. A feladat tehát a klasszikus értelemben vett újság és a hang egyesítése volt. Lényege pedig az, hogy az újságpapír műanyagborítású részére nyomtatják a hangot. A Hangos Újság színes családi magazin, amely már beszél, énekel és muzsikál. Nyolc hangos oldalán zenét, fejtörőt, érkekes riportokat „olvashatunk“, Kellér Dezső konferál és Gagarin szavai is hallhatók. Szeretettel üdvözöljük a legújabb magyar „újság" kísérleti számát és kíváncsian várjuk újabb példányait. K Kis kisfiú jegyet vált * cirkusz pénztáránál: „Két gyerekjegyet kérek" — mondja a nagyobbik. „Hány éves vagy“ — kérdi a pénztáros nő, „Kilenc és fél“. „És az a másik kisfiú?" „Az az öcsém. Egy Hónappal fiatalabb mint én.“ Sötétedéskor megszólít egy nő egy utcán kőborgó kisfiút. „Nem kell neked még hazamenned?“ „Dehogy! Hisz én még nem vagyok nős!“ A „Tanár úr, vigyen ernyőt magával, mindjárt fog esni az eső!“ „Sajnos, nem tehetem. Én mára szép időt jósoltam, tehát nem hazudtolhatom meg magamat.“ ★ A serif segédje: „Serif úr, az az ember már mindent beismert!“ Serif: „Jézusmária! Hiszen az a vádló!" A vendéglőben magához rendelte az egyik vendég a vendéglő vezetőjét: — Legyen szíves, vegyen egy csokor krizantémot tiszteletem jeléül a pincérnek. — Köszönöm szépen, uram. Feltételezem, hogy rendkívül meg volt elégedve a kiszolgálással. — No, azt nem. De már több mint egy órája nem láttam a pincért és azt hiszem, hogy meghalt. MICSODA CIRKUSZ! Senki sem tudja pontosan, mi és miért történt akkor, talán még maga Zombor Feri sem. Lényeg, hogy alig három hete éppen kimaradásról hazajövet úgy képen talált teremteni egy helybeli legényt, hogy fel kellett mosni szegényt. — Sohasem láttam és belémkötött. Szemtelpnkedett. Azt mondta, ne merjek még egyszer a menyasszonyára nézni. Sárba dobta a sapkámat — védekezett Zombor honvéd parancsnoka előtt, amikor kérdőre vonta az agyabugyálásért. Hanem úgy látszik, valami mégsem volt rendjén a dologban, mert a parancsnok öt nap egyszerű fogdával fejezte ki nemtetszését a harcos túlságosan jól sikerült ökölcsapásáért. Zombot Feritől tudnivaló, hogy ő a helybeli katonai sportkör legjobb öklözője. Felöltözve aiigha gondolná valaki ezt róla: nem valami tagbaszakadt izomkoiosszus. Ám az ökle olyan, mint a pöröly, néhányszor kiütötte már ellenfelét a bajnoki mérkőzéseken. Mondta is neki a parancsnok: „Akinek ilyen biztosan jár az ökle, annak az esze is legyen a helyén, s ne csapkodjon meggondolatlanul“. A harcos ekkor megfogadta: ezentúl jobban vigyáz keze járására, nehogy újból galibát okozzon. Történt aztán, hogy az egység számos katonáját meghívták a helyi fonóüzem báljára. Az effajta gyárakban mindig nagy a férfihiány, ezért a lányok is szívesen' fogadták a laktanyabeli táncpartnereket, s a katonák is örömmel tettek eleget a meghívásnak. Köztük volt Zombor Feri is, mert az említett baklövés után dicséretes tettek kerültek „számlájára“: három elméleti tárgyból is javított eredményén. Hozzátartozott ehhez, hogy a parancsnok bízott a harcos önfegyelmet Ígérő fogadalmában. Javában folyt a tánc. Zombor Feri törékeny termetű, csinos barna lánnyal topta a csárdást, amikor egy ismeretlen, — a bálszagra odavetődött — fiú lekérte partnerét. Ebben még nincs is semmi különös. Hanem aztán egy csenevész nadrágú ifjonc került a lánnyal párba, s nagy lendülettel, ízléstelen pózok kíséretében rázogatta tagjait, olyanforma mozdulatokkal, melyeket talán még maga sem mert volna táncnak nevezni. Zombor Feri ott állt a táncparkett szélén, s tekintete iménti partnerét kísérte. A lény láthatóan kínosan érezte magát a csipőtekergető mozdulatokkal vonagló ifjonc karjaiban. Ugyancsak forgatta a fejét és segélykérő pillantásait Zombor Ferire vetette. „A lovagiasság kötelez“ — gondolta a harcos, s elindult, hogy kimentse a lányt a csenevész nadrágú karjaiból. Utat tört magának a táncolok forgatagában, s udvarias fejbiccentés kíséretében megállt a barna kislány mellett: — Szabadi? A leány megkönnyebbült sóhajt hallatott, s tüstént váltani akart, de a csőnadrágos tovább szorongatta derekát, majd méla fintorral odavetette a katonának: — Na mi van, slapic! Nem látod, hogy foglalt a lány! Tűnés innen, van itt csaj elég! Talán a vonagló-táncú ifjonc azért merészelt ilyen hangon beszélni a katonával, mert Zombor Feri udvarias modorát pipogyaságnak vélte. No meg a harcos nem valami szálas termete is merészséget önthetett belé. A katonának hirtelen arcába szaladt a vér, de türtőztette magát. Eszébe jutott fogadalma. Hangosan, az előzőnél is udvariutbban megismételte: — Szabad?! Majd fojtott hangon hozzátette: — Nem vagyok hozzászokva az ilyen nyegle viselkedéshez, barátom! A „csöves“ elengedte a lányt, s kihívó pózban megállt a katona előtt: — Tán nem tetszik a modorom! Hát tehetünk róla! — s máris leszegte a fejét, hogy Ferinek rontson. A táncolők ijedten leálltak, a két fiú körül megüresedett a parkett. Zombor Feri nagy erőfeszítés árán türtőztette magában a kirobbanj készülő indulatot. Kezével görcsösen megmarkolta nadrágja oldalát, nehogy ökle csapásra lendüljön. Ki tudja, mi történt volna, ha közbe nem lép a mentőangyal. Az „angyal“ azonban jött. Mégpedig egy jól megtermett leányzó, a fonoda sportkörének kitűnő atlétanője képében: Megragadta a „csöves“ karját, s haragtól villogó szemmel kiáltott rá: — Már megint kötözködni akarsz, te kályhacsőbe bújt giliszta?! Az ifjonc meglepetten dadogott valamit, de nem jutott szóhoz. — Ismerlek, te híres jampi! Ahova belépsz, mindenütt császár szeretnél lenni! — folytatta a lány. — Menj a... — akart kiáltani valami durvaságot a csöves, de nem volt rá ideje. Jobbról is balról is csattant a képén a karakán atlétalány tenyere. Amikor kiszabadult kezéből, úgy löttyedt össze, mint a megszűrt léggömb. Vöröslő arccal, megsemmisülten oldalgott el a bálteremből, akár a megrugdalt kutya. A zenekar újra rázendített, s a párok folytatták a táncot. Zombor Feri betartotta fogadalmát: azóta sem emeli öklét könnyelműen senkire. De ami igaz, igaz: a termetes atlétalány közbelépésének volt némi köze fogadalma sértetlenségéhez. BERTALAN ISTVÁN természetesen. Már nem nézem a férjemet bíráló szemmel és így megint olyan lelkiállapotban vagyok, mint valaha régen, eljegyzésünk gyönyörű heteiben, amikor vakon és fenntartás nélkül szerelmes voltam az ideálomba. Képzeljétek mi történt. Az „ideálom“ újra ajándékokkal kedveskedik, virágot, cukorkát hoz, meglep egy-egy jó könyvvel vagy más figyelmességgel. Eleinte azt hittem, részvétet érez a ház „némája" iránt. De hamarosan megbizonyosodtam, hogy ajándékait igaz érzések megnyilvánulásának tekinthetem. így könnyen megbirkózom kínos betegállapotommal, és az uram hangulata jobb, mint valaha. — Hogy vagy, szivecském? — kiáltja már messziről, ha esténként a napi munkától fáradtan belép az ajtón. Hálásan fogadja mosolyomat a különféle házigondok litániája helyett. Esti szóáradatomtól megszabadulva‘szemlátomást megváltozott. Pillanatnyi kifejezésmódom úgy látszik hasznunkra válik. Fordította: Havas Márta A fiatalok színpadán... Beköszöntött a szeptember, színházainkban is felgördült a függöny. A „Fiatalok színháza“ Nyitrán első előadásaként magyar darabot játszott, Gáspár Margit Égi háborúját, melynek bemutatója ugyan júliusban volt, de előadásai éppen az idei őszi évadban következnek. A magyar szerző a darabban nem nyúlt új témához, amikor szerepelteti benne a poklot és eget egyaránt — a cselekmény szempontjából is sok kívánnivalót hagy maga után — de az igen ötletes, és felszínes darab is komoly rezultátumhoz jut el: A békéért harcolni kell. Még az égben is. A darabnál sokkal jobb volt a rendezés, mely a győri színház rendezőjének Giricz Mátyásnak érdeme, ő rendezte annak idején Konskival együtt (MCHAT) az Élő holttest budapesti előadását is. A rendezést a nyitragyőri színházi kultúrbarátság keretében vállalta. Az új évadban a szereplőkben nem történt változás, csupán Šantik szerepét játsza a vendég Éva Kvietiková helyett sikerrel Emilia Došeková. Továbbra is igen jó alakításokat nyújtanak Ondrej Rimko, a pokol vezérigazgatójának, Jozef Dóci, a kivénhedt arkangyal, Jozef Poljaéik hitetlen Tamás, és Vladislav Müller, a haladó újságíró dr. Gallus, valamint Dušan Blaškovič, a kapitalista Zet-Zet Mercantos szerepében. Elbeszélgettünk a nyitral színház dramaturgjával Ján Laca elvtárssal, aki elmondotta, hogy a színház az őszi évadra gazdag kultúrműsort ígér. Még szeptemberben bemutatásra kerül Pedro Bloch Brazíliai románca, mely az atomfegyverek ellen küzd, s mint azt Viktor Lukáé bratislavai vendégrendező hozzátette, először játszák Nyitrán, egész Európában, míg magában Rio de Janeiroban egyhuzamban háromszáz reprízt ért meg. A következő előadás Alexiss Parniss, a Szovjetunióban élő görög író Afrodite szigete című darabja lesz, melyben a szerző a gyarmati uralom ellen harcol, majd John üruce moidaval (Szovjetunió) író falusi témájú darabja, a Casamare, melyben az asszony a férj és gyermek közötti ellentétek viharos sodrában áll. Ezt viszont Goldoni Éneklő Velencéje követi, melynek zenéjét Jaroslav Ježek szerezte. A színház műsorába iktatta Peter Karvaš új, erősen antifasiszta élű darabját az „Antigone és azok"-at, mely az egyre fejlődő szlovák drámairodalom újabb értékes ígérete. — No, és hogy hűek maradjunk a fiatalok színpadának már szlovákiaszerte ismert elnevezéséhez — fejezte be mosolyogva a beszélgetést Ján Laca elvtárs — az idén is belépett hozzánk egy végzett főiskolás, Gábor Adél. MÁRTONVÖLGYI LÁSZLÓ
