Új Ifjúság, 1961 (10. évfolyam, 1-52. szám)

1961-08-15 / 33. szám

t magyar könyvek jelentek meg benne, mindig megnézem a könyvkereskedés kirakatát. Ol­vasmányaimból sok írót isme­rek, de még több idegen névvel találkozom. Felhívta a figyel­memet egy vastag, papírkötésű könyv, szürke fedelén égó, vö­rös csillag: Sztálin: A Leni­nizmus kérdései. Kilencven koronáért megvet­tem. — Ilyet még nem olvastam — gondoltam, a könyvespult előtt lapozgatva a vastag köte­tet. — A regények nem mutat­nak kiutat a számomra, ez ta­lán más lesz. Talán okos taná­csot ad. Kissé félve vittem haza az ára miatt. Bántott a lelkiisme­retem, — pazarlásnak tűnt a vásár, sejtettem, hogy otthon nem hagyják csak úgy szó nél­kül. Kilencven korona sok pénz egy könyvért. Amikor a nagyanyám meg­látta, rosszat sejtve kérdezte: — Mennyibe került? Nem tudtam hazudni, nem volt kitől megtanulnom. A csa­­ládunkban törvény az igaz­mondás. — Kilencven koronába. Összecsapta c kezét, úgy ál­mélkodott. — Megbolondult ez a kölyök? Kilencven koronát adni egy könyvért! Rettenetes. Mint egy gróf, olyan gavallér akar len­ni __nem tud bánni a pénzzel, te... mi lesz belőled? Meglá­tod még a birtok is szétfolyik a kezeden. — Mutasd! — mondta az apám. Belélapozott. Fejcsóválva visszaadta. — Ügy' sem érted meg! Hasznosabb dolgokra is költ­­hetted volna a pénzedet. Igaz ... tökéletesen igaz. A vöröscsillagos könyv mélysé­gesen megdöbbentett. Nem ér­tettem. Magyarul írták, ma­gyar szavak alkották monda­tait, de a mondatok mögül, a fogalmak kapcsolódása mélyé­ből ismeretlen, fekete űr me­­-edt felém. Eddig regényeket olvastam, amelyeknek a tör­­‘énete érthetően bonyolódott, mint maga az élet, gondolat­­menetüket könnyen követtem. Most találkoztam először az elvont gondolkodással, a maga­­sabbrendü tudatos agytevé­kenységgel és alulmaradtam, borzasztóan alul. A leninizmus kérdései a pad­lásra vándorolt, fedelét vasta­gon belepte a por. És ez a por mintha az én agyamra telepe­dett volna, olyan fáradt és szo­morú lettem tőle. Nincs attól lehangolóbb, mint amikor vala­ki tehetetlen. Bármivel szem­ben, akár fizikai, akár szellemi erőpróbáról van szó, ha bizo­nyossá válik előtte, hogy kép­telen helyt állni, menthetetle­nül letört lesz és gyengének, szánandönak érzi magát. A hangja halk les/z, a mozdula­tai félénkek és a szeme szo­morú. Eltűnik a magabiztonsá­ga. Később egyszer az apám ke­zébe került a szürkefedelű könyv. Elgondolkozva forgatta, vastag ujjai nyoma ottmaradt a porrétegbe ágyazva. — Majd ha katona leszel, ott sokat tanulsz, világot látsz, ta­lán azután megérted! — Igen, majd akkor... kato­naság után. De vajon maga édesapám, maga megértené-e? Maga már régen kiszolgált ka­tona. — Nem — ismerte be — én sem érteném meg. — Na lássa — mondtam — maga sem értené meg. Két füstpamacsokat köpködő, gumikerekű Skoda-traktor ke­rült a falunkba. A szomszéd községből jöttek — egy nagy­gazdáé voltak —, bérszántást végeztek a gazdáknak. Villog­va tört meg a napsugár ekéjük vasán, ahogy végigberregtek az utcán. Csodáltam őket. Néha reggel, amikor kapálni vagy kaszálni mentem, a kovácsmü­­hely előtt álltak. Odabenn az (Folytatás) Előtte nincs megállás, olyan tűz ég benne, amely számomra érthetetlen, bár — beismerem — tiszteletet gerjesztő. Tiszte­letet gerjesztő azért, mert a lángja minket is megperzselt az apámmal és ennek köszön­hetjük, hogy a Panni mellett másik ló is áll már az istálló­ban, a Julcsa és a Rózsával né­hány hete vásárolt pirostarka borjas tehén bőg este etetés idején, reggelente pedig, bő sugárban ömlik emlőiből az anyám sajtárjába a tej. Alig két év telt el a háború óta és a tönkrement gazdaság úgy ahogy talpra állt .. . Hát igen, nagy tanulság volt ez a. háború a parasztnak, már aki hajlandó tanulni belőle. A nagyanyám nem hajlandó, ó ugyanúgy töri magát, mint harminc évvel ezelőtt, amikor a nagyapámmal, koldusszegé­nyen, hitelezők segítségével gazdálkodni kezdtek. Az apám más, őt elgondol- : koztatta a pusztulás. Megret­tent attól, hogy milyen köny- 1 nyen megy tönkre évtizede, 1 görcsös paraszt munka gyű- 1 mölcse — a vagyon. Ő tájéko- 1 zatlan. 1 — Nem kell úgy sietni — 1 mondja néha — van idő! 1 És kaszáláskor, kapáláskor • hosszabb pihenőt, édes déli szundítást engedélyez. Reggel nem kelt fel hajnalban, naple­mentekor pedig abbahagyjuk a munkát. < — Lustaságra neveled a fiad! 1 — veszekszik vele a nagy- ’ anyám, de az apám nem en- ' ged. ' — Akarom, hogy más fiatal­sága legyen, mint nekem! <■ Nézem az apám nagy. kérges ' kezét és gondolkodom; milyen ' fiatalsága lehetett? Bizonyára ’ csupa munka, megállásnélküli 1 törtet és fölfelé... egyre föl- ( felé, állatok felé, gazdasági gépek felé, sok-sok gabona fe- l lé... Kérlelhetetlen taposóma­lom, amely kérgessé tette a kezet, és holt rafár ászt ott a a 1 testet szűk világba zárva, 1 melyből a lélek számára nem ' volt kiút. Nem, én nem így akarom. Nekem kell kiút .. ! ' Érzem, tudónj, hogy lázadok, de nem tudom pontosan ki el- * len, mi ellen. A nagyanyám el- * len? A falu ellen? Mindenki í ellen? ' Ellenkezéseinket, feleselése- i inket és a nagyanyám számára * érthetetlen, már-már az eret- <■ nekséggel egyenlő gondolatai­mat ő egészen egyszerűen és 1 tárgyilagosan magyarázza. — Ki akarsz bújni a munka 1 alól, mert nem szeretsz dől- , gozni! Lusta vagy és soha nem . lesz belőled semmi, ennyi az egész. Bajomon a könyvek sem se- ( gítenek. Nyugtalansággal töl- t tenek el, álmatlanná teszik az ( éjszakáimat, de tanácsot nem '/ adnak. Fedig azt mondják, a jó f könyv a legjobb barát és ta- r nácsadó. Bár ez valószínűleg r azokra vonatkozik, akik töké- c letesen megértik a könyveket, f Mert én nem értem meg mind, r erre már rádöbbentem. r Ha a városban járok, — Látod, mondtam Nem neked való ez! — Hát nem — mondtam — nem nekem való! Tovább nem mondtam, csak így gondolkoztam: azért nem sajnálom, hogy megvettem. So­kat tanultam általa. Megtanul­tam, hogy tudok kapálni, ka­szálásban bírom az iramot a többiekkel, ekeszarvától meg gyeplőtől kérges a tenyerem, és a borivásbán is felveszem a versenyt a velem egykorúakkal, de ez nem minden. A világ nagy, és én olyan kis darab­ját ... olyan pici részét isme­rem ... Oly parányi darabját... igen, a falumat és nincs tovább. A falu határán túl a szüleim, rokonaim és ismerőseim gon­dolatvilágán túl pedig ott tá­tong felém az ismeretlen ... fiärťrťtirťrirťrTŔirťrťr* A magyar írás kedvelőit igé­nyes új könyvvel, ízléses mű­vészi kiadásban ajándékozta meg a Szlovákiai Szépirodalmi Könyvkiadó n. v. Az elmúlt na­pokban jelent meg Mécs József A KAMASZ című könyve. Az író ezen írásával visszatekin­tést tesz a történelembe. A szlovákiai magyar iroda­lomnak meglehetősen elhanya­golt területe a Horthy kor­szakban élő parasztság, a sze­gény falusi nincstelenek életé­nek ismertetése, ezért Mács József Kamasz című munkája úttörő írásnak számít. Egy, a csehszlovák-magyar határ mentén fekvő községből indul el a mese-szövése; a fa­lusi szegényekről, amelyből ki­bontakozik az olvasó előtt az „úri“ Magyarország kizsákmá­nyolóinak egyénisége ebben a vonatkozásban is. Az alkohol bűnös mámora magával ragadja Magyar Bálint falusi cipészmestert, aki nyo­morúságos körülmények között él munkában agyonhajszolt fe­leségével, és kiéheztetett, ron­gyos ruházatú gyermekeivel a község egyik egészségtelen odújában. Az iszákos embert nem tudja a könyörgő asszony szép és feddő szava jó útra téríteni, aki egy éjjelen a kocsma melletti úton terül el részegen és ott leli halálát. A családfő halála újabb meg­próbáltatásokkal súlyosbítja a szegény család életét. Forgács, a község vagyonos gazdája, aki Mács József A kamasz Magyarnét mint napszámosnőt alkalmazta éhbérért, rábeszéli az asszonyt, hogy a tizenötéves Bálint fiát adja hozzá béresnek. Kapna a fiú élelmet és évi százhúsz pengő fizetést. Na­gyon fájdalmas ez az ajánlat, sajnálja az anya legidősebb gyermekét, tudja, hogy Forgács agyondolgoztatná, Magyarné, az el nem használt szeretet és gyöngédség alázatával, s rezig­­nációval tekint szegény és nincstelen gyermekeire, akik­hez lehajlik a robotos asszony, hogy fáradt ujjaival megsimo­gassa keserves életüket. Bálint fiú nem fogadja el Forgács ajánlatát, tanulni akar, mester­ember szeretne lenni. E célból keresi fel a községben lévő Fenyő nevű iparost, aki a falu­siak részére mindennemű javí­tásokkal foglalkozik. A mester szívesen vállalja a fiút inasnak, de az anya megdöbbenve veszi tudomásul fia akaratát, mert Fenyő is olyan kocsmatöltelék, mint férje volt. Bálint kitartott szándéka mellett, s ígéretet tett aggódó anyjának, hogy ő becsületesen fog tanulni és nem lép apja nyomdokaiba. Bálint józansága igen rövid ideig tart. Nap mint nap gaz­dájával jár a kocsmába, ahon­nan részegen tántorognak haza, a mester züllött kinézésű lak­helyére, mert Bálintot anyja kiutasította házából. Bálint éle­tébe beleszólt az akkori élet nyomorúsága, a robot sötét rit­musa és a mély részvét és gyöngédség minden iránt, ami körülötte él és lélegzik, örül és szenved a nap alatt. Az idegen faj elleni törvé­nyek életbe léptetésének kö­vetkeztében megvonják a falusi kocsmáros italmérési jogát, bezárják üzletét. Fenyő, az italmérő jogai érdekében saót emel, ami miatt a csendőrség letartóztatja. Bálint hajlékta-. lanná válik, megszégyenülve kéri anyja bocsánatát, aki sze­retettel veszi magához, s egy erdész ismerőse útján munkát biztosít magának. Az egészsé­ges erdei munka új életet je­lentett Bálintnak, s meglehetős keresetet. A háború tűzcsóvái keringtek az ország felett, a bombázó repülőgépek megjelenése so­kaknak örömet jelentett, de volt, akiknek félelmet. Magyar­né házigazdája, aki Rozsnyón lakott, a gyakori berepülések miatt azonnali hatállyal fel­mondta a szegény család bér­letét, mert neki lett szüksége a falusi szegény lakására. A hajléktalanná vált asszony ar­ra kényszerült, hogy elfogadja Forgács ajánlatát, aki felaján­lotta, hogy hajlékot ad a csa­ládnak, ha Bálint beáll hozzá béresnek. Bálint szomorúan hagyja el az erdei munkahe­neked. üllőn csattogott a pöröly, szik­ráztak az ekevasak, ahogy a kovács élesítette őket. A trak­torosok, olajfoltos kék munka­ruhában cigarettázva és köp­ködve ültek az ülésen. Megálltam a gépek mellett. Néztem pörgő ventilátorukat, malomkeréknyi gumikerekeiket. Nagyon tetszettek. Szinte fizi­kailag éreztem irántuk a cso­dálatot. Este az egyik traktoristával megismerkedtem a kocsmában. Söröztünk és beszéltünk erról­­arról. — Nehéz vezetni? — kér­deztem öt, amikor a trakto­rokra került a szó. — Fenét — legyintett — az ember beteszi a kettest, lassan gázt ad, hármasra kapcsol... ennyi az egész. lyét, s a kizsákmányoló gazda igáját veszi nyakába. A fiatal leventéket gyorsított katonai szolgálatra képezték ki, hogy mielőbb harcba tudják állítani. Bálintnak nem tetszett a brutális mederben folyó le­vente-oktatás és egyik barát­jával éjnek idejében a szlovár kiai partizánokhoz szökött át. A partizánok között jól érez­ték magukat a szökevények. Minden feladatot becsületesen végeztek el, bizakodva tekin­tettek jövőjük felé, a felszaba­dulás reményébe, amely bizto­sítja igazi emberi szabadságu­kat. A vártán, ahogy visszafordult ifjúságának régi faluja felé, hallja a harangzúgást, látja az embereket, az arcokat, az em­lékek szomorú ködébe mártva. Mindezt érzi és érezteti. A fél­árva szegény bámészszemű fiú, aki élet göröngyös útján meg­indult, fantáziával tárja ki lel­két a szebb élet felé, és meg­indult fantáziáját átmenti a felszabadult élet új utain. Mács írásai mély érzésről és kiváló formakészségről tanús­kodnak. Már első kötete is több volt a kísérletnél; művei telje­sen kiforrottak. Ha meg tudja találni minden más hatástól mentes hangját, a szlovákiai magyar prózaírók legjobbjai közé emelkedhet. WITTENBERG JÓZSEF — Én is tudnák vezetni? Néztem pörgő ventillátorukat, Nagyobb termetű voltam tőle, szélesebb vállú és inasabb, mégis aprónak éreztem maga­mat mellette. — Hát persze ... mondom, hogy játék az egész! Meghívtam bort inni a pin­cénkbe! Összetegezödtünk. — Jó .. Jóska — dadogtam hosszabb iddogálás után — Jós­ka, ho ... holnap engedj felül­ni a traktorra . ,. Ő is dadogott egy kissé. — Jó ... jó kis ko ... komám. Nagylelkűen bíztatott és ivott. Igyál csak... igyál Jóska pajtás, de aztán holnap ne fe­ledkezz meg, mit ígértél! Amikor kijöttünk a pincéből pajtások módján összekapasz­kodtunk, Énekelve a szállására kísértem. — Holnap — búcsúztam tőle és a vállát veregettem. — Micsoda. .. ja, persze, persze, reggel majd gyere a ko­vácsműhely elé és vezethetsz! Olyan magától értetődően mondta. Pedig nekem egyálta­lán nem volt magától értetődő a dóig. Ügy látszik más ember ö, mint én és a traktor tette mássá. Másnap traktoron ültem. Halkan, visszafojtott erővel dohogott a diesel-motor, re­megtek a gumikerekek, balke­zem a volánt tartotta, a jobb óvatosan fogta a sebességváltó páka bak elit gömbjét. Lábam a kuplungon. — Óvatosan — figyelmezte­tett Jóska — óvatosan, mert recsegni fog! Persze tapasztalat és gya­korlat híján elhamarkodtam. Idegességemben érzéketlenül nyomtam a kapcsolópákát a kettes helyzetbe. Krrr... krrr... krrr csat­togtak a sebességváltó szek­rényben a futó fogaskerekek. — Vigyázz, te, összetöröd! Másodszor jobban sikerült. A sötétzöld gép felmordult a gázpedál billenése nyomán, lomhán meglódultak a nagy gumikerekek. A nyomukban por kavarodott. Mintha a világ indult volna meg velem. Fordson traktort máskor is láttam már csépléskor, de az nem tett ilyen mély hatást rám. Talán azért, mert leg­többször ócska volt, kiörege­dett, és sokszor órákig kellett kurblizni felváltva az etetőnek meg a segédgépésznek, amíg begyulladt. Ekkor, most döb­bentem rá igazán, hogy a gép­ben az acél mögött megszelídí­tett erők rejtőznek, morognak mint a láncra fűzött vadállatok és én, én az ember kezem, és lábam egyetlen mozdulatával parancsolok nekik. Hiába eről­ködnek, hiába zúgnak és hörög­nek, egyetlen mozdulatommal megfékezem a legvadabb futá­sukat is. És hogy én ezeket a lelán­colt erőket ne ismerjem meg? Hogy én ne hatoljak be a csil­lagos könyvek fogalmainak és gondolatainak számomra zárt, lehangolóan elém terpeszkedő világába? Nem, ez lehetetlen. A nagyanyámnak nincs igaza. Az igazi érték nem a Panni, és a Deres, meg a föld, az igazi érték valami más. Az igazi ér­ték tudása ott található vala­hol az ismeretlenben, csak ke­resni kell. A lázadás gyümölcse lassan, de ugyanúgy magától megérik, mint ahogyan a ringó búzatáb­lák beérnek a mezőn. Négy év telt el a háború vé­ge óta. Kapálunk a szőlőben. A domboldalt merőlegesen érő napsugarak régen lekényszerí­tették rólam az inget. Elöl ha­lad a nagyanyám. Fekete fej­kendővel árnyékolta be verej­­tékes homlokát és rendületle­nül kapál, nyomában szürkén porzik a száraz föld. Fehér in­ge élénken villog a tőkék kö­zött, ahogy hajladozik. Utána az anyám, éh zárom be a sort. Lankaszt a hőség és a szilvafák lombja ingerkedve kínálja hű­vös árnyékát, de nagyanyám­nak nem kell az árnyék. Neki elég annyi árnyék, amennyit a fejkendöje vet a homlokára. — Igazán megállhatnánk egy kicsit — margóm, de úgy tesz mintha nem hallaná. Lent a szőlő alján a bokrok mögött magashangú kolomp csendül fel. Pim ■ .. pim ... pimpimpim .. veri szaporán a nyelvecskéje. Gyorsuló dobogással a szívem veri szavára a visszhangot. Ó, hogy ismerem én ezt a kolomp - szót, hogy ismerem! Tudom, hogy egy apró tarka tehén nya­kán lóg kopott bőrszíjon, tu­dom, hogy a tehenet Rózának hívják és bánatosan komoly, szelídfényű a szeme. Azt is tu­dom, hogy a Marikáék tehene és ó legelteti. Marika. Vozári Marika. Vozári Marika olyan kislány, akinek súlyos barna copfok hullnak a vállára és a szeme sötétbarna. Akkor a legszebb, árkikor nevet. Ilyenkor kissé kipirul, a szeme sarkába apró szarkalábak gyűlnek, a kacaja meg üdítő, mint a jéghideg forrásvíz ilyenkor kapáláskor. Vozáriék a háború után jöt­tek a falunkba, fentröl a he­gyek közül, csak szlovákul be­széltek és Marikát — ekkor még jóformán gyerek volt — Markának hívták. Apja lett a falu postása. Ma, négy év múl­tán apja a falu Gyuri bácsija, jól beszélnek magyarul, — de kivel is beszélnének a mi fa­lunkban szlovákul? — és Mar­kából szép tizenhét esztendős Marika lett. Gyuri bácsit min­denki kedveli, Marikát még in­kább. Csak a nagyanyám haragszik rá. Engesztelhetetlenül. Szen­vedéllyel. És oktalanul. — Mit akarsz attól a tehenes lánytól, te? — méltatlankodik, — Nem való az tehozzád! Mogorván nézek haragos sze­mébe, de nem szólok, mert ő jobban győzi szavakkal. Több érve van. Nekem csak egy, de ez az egy erős; szeretem Mari­kát. Este, ha a faluba megyek, nem állja meg szó nélkül. — No bizony, a tehenes lány szeme ma megint ragyogni fog az örömtől, hogy gazda fia állt vele szóba. Eriggy, csak eriggy, majd megbánod! És haragszik és szúr és csú­fol. Milyen érdekesek a lányok. Egy faluban élsz velük, pajtás­­kodsz velük, mind egyformán közeli és ugyanakkor távoli is, mert közömbösek számodra. Aztán valami történik, kiválik egy lány a sok közül, föléjük kerül és betölti a helyet, amely az emberben nő számára van fenntartva. Valami történik... Velünk, Marikával mi történt? Mióta itt vannak, ismerem. Sokszor beszéltem, évődtem ve­le, de semmivel sem jelentett számomra többet mint a töb­biek. Mi történt hát? A felső kocsmában mulatsá­got rendeztek a tűzoltók. A nyitott ablakokon messzire szállt a faluba a cigányzene és húzta maga után a fiatalo­kat. Aki csak legénynek tartja magát, illik elmennie a táncra. Előbb otthon lemegy a pincébe, mély lélegzettel megszívja a lopót, pohárba ereszti a szi­szegő otellót és jókedvet te­remt magának, aztán megy táncolni. Vacsora után felmentem, be­fizettem és körülnéztem. Vizs­gáltam a lányokat. Kivel tán­coljak? Valahogy találkozott a tekintetünk a Marikáéval. Ve­le? Miért ne? Olyan mindegy. Jól táncol, nem fél, ha tangó közben magamhoz húzom. És ha beszél a szemembe néz. Mindig a szemembe. A szeme sötétbarna. Mélyéről apró me­leg rezgések indulnak felém. Vblahol azt olvastam, hogy ezek elektromos hullámok... hogy a fény is elektromos hul­lámok terjedése a levegőben. Lehet. Mindenesetre majanem úgy ráznak, mint a Skoda ak­­kumulátorján azok a rézleme­zek, ha megérinted. De azért kellemes belenézni. Táncszünetben leülünk pi­henni egy padra. Pajtáskodva a vállára teszem a kezem, ujja­­im megérintik súlyos hajfona­tát. (Folytatjuk)

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom