Új Ifjúság, 1961 (10. évfolyam, 1-52. szám)
1961-07-18 / 29. szám
TOTH ELEMÉR: Emlékezés Liszt Ferencre / Péterfy Gyula □ □□DODDnan A zeneművészet aktív és passzív rajongói ebben az esztendőben ünnepük Liszt Ferenc születésének százötvenedik évfordulóját. Azt hiszem nem lokálpatriotizmus, ha egy oratislavai tollforgató a maga áhítatát és tiszteletét ólomsorokba önti, hogy hódoljon a zene egyik legnagyobb művészének. Nem lokálpatriotizmus azért, mert Liszt Ferenc nyomait őrzik a belváros kopott kövei és a vén falak talán még emlékeznek a művész hosszú ujjaira, amint lecsaptak a zongora csontbillentyűire. Ha 150 évvel ezelőtt Liszt doborjáni gazdatisztnek nem született volna egy Ferenc nevű fia, akkor ma az emberiség szegényebb lenne. Igen, 1811-ben született és 1820. november 26-án tartotta első koncertjét a Esterházy palotában a mai Jirásek utca lő. számú épületében. Azután tizenkilenc évig nem járt a városban, de 1839-től kezdődőleg több mint tizennégy esetben hajolt meg az őt ünneplő közönség előtt. Liszt Ferenc! Mi mindent jelent ez a név! Nemcsak a Magyar rapszódiát, szimfóniái költeményeket, vokális és zongoraműveket, miséket és tanulmányokat, de jelenti a programzene és egyházi muzsika reformját, jelenti Berlioz mellett a zenei megújhodást és Magyarországon a zeneoktatás kezdetét. Vajon hogyan értékelte Liszt Ferencet az urak és papok Magyarországa? Egyik életrajzírója azt állítja, hogy nyugtalan természet, vándormadár volt — pedig ez nem igaz. Vándorolt, mert vándorlásra kényszeritette a kor, amelyben élt, mert művészi lelkesedésének, szabadságvágyának gátakat emelt a dúsrazabált, tompaagyú paraziták csapata, mert az urak Magyarországán a borgőzös szolgabíró mindenkor többet jelentett Liszt Ferencnél. Ezért vándorolt, ezért élt oly sok esztendőt hazájától távol és ezért vált a hazája és népe iránt érzett szeretet csodálatos, zengő melódiává. Amit a nemzet akkori vezetői Liszt Ferencnek elismerésben nyújtottak, az csak a bonton által követelt külső csillogás volt. de még az 1915-ben megjelent Révai lexikon is nyolc hasábon át foglalkozik a minden rendű és rangú Lipót nevű népnyúzó királyokkal, fertőzött vérű fejedelmekkel, a magyarság legnagyobb ellenségeivel — de csak három hasábot adtak a zene egyik fejedelmének: Liszt Ferencnek! Elmentem a ház elé, ahol valamikor első koncertjét hallgatták végig a rajongók, elmentem a Dómba, ahol 1873 április 4-én volt az „Esztergomi mise" második bemutatója, sétáltam a régi Megyeháza és a Vigadó falai mellett, lassú álmodozó léptekkel ballagtam az utcákon és szinte magam előtt láttam a Mester csillogó, ezüst haját. A város fölött apró bárányfelhők vattacsomói úsztak, a gót és barokk épületeket már átölelte és puha karján ringatni kezdte a virágillattól terhes nyári alkonyat és valahol — talán a t'őrévi zene-iskola egyik zongoráján egy munkásember kislánya a II. rapszódiát játszotta. Liszt Ferenc megérkezett a néphez — müvei — több mint ezerháromszázötven zenemű — mindnyájunk kincsévé lett és mi őrizzük féltő szeretettel és emléke előtt meghajtunk a szépért rajongó ember tiszteletével. Sokszor járt a mi városunkban. Talán a Vörös Ökör egyik kis szobájában ült az ablaknál, nézte az éjszakai köntösbe öltözött épületeket és közben álmodott a jövőről, amelyben az alkotó embert nem gátolják kicsinyes akarnokok, a jövőről, amelyben szabadon alkothat a művész, a jövőről, amelyben halhatatlan életműve nem az élősködők gőgös csoportját gyönyörködteti, hanem azokat, akiknek irta: a népet. Százötven évvel ezelőtt született. Nélküle szegényebb lett volna az emberiség. Nyár Tavasz; ércfogú lány kacag az éjszakába lány; szűz-fehér húsú lobogó karcsú nyárfa fa; a szívem jaj! megég tüzétől s beleomlik az éjszakába tűz; izzik a világ, s szirom-életünk is — a sors iróniája izzás; bennünk van az Etna és a folyók szelíd csobogása. Tavasz; száz lány sikolt a forró éjszakába lány; cifra-testű virágok libegő mása este; néger fiú fehér lányt ölel, a torka cifratollú páva öröm; újjászületni nők ölében s kivágtatni, bele a nyárba nyár; megérleii a Földet, s a lányokat mind-mind megbabonázza. F é n y r k Monica Vitti, olasz filmszínésznő, aki legutóbb Michalangelo Antonioni „Az éjszaka" című filmjében játszott. □ □□□□□ □ □ Engem a fények éltetnek; mint az ész szüleményét, a csillagok közt surranó űrhajókat, mint a vér, a csikorgó élet-sejteket. Engem a fénvek éltetnek; mint a nappalok testét puha éjszakákon ívlámpák kígyói, mint gépek dübörgő testét a nafta és a benzin. Engem a fények éltetnek; Mint a bús-neónok görbe testét, a nemes gázok keveréke, mint tégedet a kenyér és a tej. Engem a fények éltetnek; mint az ész szüleményét, a -sillagok közt vágtató űrhajókat, mint gépek dübörgő testét a nafta és a benzin. \ Egy „nagyon rendes" béi ház A fiatalok tánccal szórakoztatják munka után az aratókat. Londonnak White Chaple nevű szegény(negyede arról nevezetes, hogyV«6.ves bérházak lakói leküzdhetetlen ellenszenvvel viseltetnek a törvény és a rend őreivel szemben. Nappal nem is igen mutatkoznak az utcán. A londoni rendörök viszont nagylelkűen elnézik a dóré idegenkedést és annál buzgóbb érdeklődést tanúsítanak ilyen szégyenlős polgárok sorsa iránt. Megható gondoskodásuk odáig terjed, hogy bizonyos családokat időről időre személyes látogatásukkal is kitüntetnek s ilyen terefere után a nekik rokonszenvesebbeket meg is invitálják Scotland Yard álnéven ismert kedélyes berkeikbe. Egy angol lap tudósítása szerint a minap Londonba érkezett Tom Owner munkavállalás céljából. Egyetlen városi ismerőse Fred Parker nevű egykori földije volt. A viharvert tengerész természetesen készségesen megosztotta vele White Chaple-i szobájának egyetlen bútorroncsát, a recsegő faágyat. — Múltak a napok, munka nem akadt, a kevés pénz ellenben annál rohamosabban fogyott. Nem csoda tehát, hogy Tom Owner efeletti bánatában egy szép napon alaposan bekávézott. Ilyen állapotban azután elvetődött a Trafalgar térre, ahol mérgében trágár szavakkal inzultálta az ott ténfergő előkelőségeket. A trágár szavak felkeltették egy szolgálatos rendőr érdeklődését, aki az előkelőségnek kijáró tisztelete jeléül bekísérte a malackodó vidékit. Személyi adatainak felvétele során azonban hiába erősitgette a rendbontó, hogy White Chaple-ban lakik Fred Parker barátjánál, nem hittek neki, mert semmivel sem tudta alátámasztani állításának hitelességét. Ottmarasztalták tehát éjszakára. Másnap egy rendőrközeget menesztettek a megadott címre, csakugyan ott lakik-e a közben kijózanodott Owner. De hírnök jő és pihegve szól, hogy: Nem! A házmester ugyan nem volt otthon. Tom Ownert azonban senki sem ismeri az egész htjzban. És amikor emberünk ezután is kitartott állítása melleit, a dühbe gurult közeg, kézzelfoghatóbb érvekkel igyekezett öt meggyőzni bemondott adatainak helytelenségéről, de hasztalanul. Végül is háromnapi elzárást sóztak a nyakába, hátha addig töredelmesen magába száll. De •nem szállott. A negyedik nap reggelén megborotválták Ownert és barátságos arcot kértek tőle, mert megjött a fényképész. — Rendőr bácsiéknál — fuvolázta a mester — az a kedves szokás dívik, hogy távozó vendégeink nemes arcvonásait megörökítjük fényképgyűjteményünk számára. — Miután lelkére kötötték a távozónak, hogy nyolc napon belül mutassa fel személyi okmányait, feltételesen szabadlábra helyezték. Nagy vojt az öröm a White Chaple-i hagymaszagú bérlaktanyában. amikor berobogott az elveszettnek vélt bárány. — Fő, hogy itt vagy megint, vén cimbora! — lelkendezett az öreg tengeri medve. — Mindjárt sejtettem, hogy neked is vaj van a fejeden, mint minden rendes embernek itt a házban. Különben nem jöttél volna közénk lakni... — Nem azért jöttem ide lakni! — szabódott Owner, de földije leintette: — Ne szerénykedj! Öreg haverodnak nyugodtan megmondhattad volna, hogy zsaruk vannak a nyomodban, amikor négy nap előtt megpucoltál hazulról — De én nem azért mentem el otthonról, mintha... — próbált Owner tiltakozni a gyanúsítás ellen, csakhogy Parker nem engedte szóhoz jutni: — Amikor az első emeleti folyosóról egy gyanús pofát láttam bekukucskáini a házmesterek ablakári, rögtön tudtam, hogy téged akarnak lebuktatni a hekusok. Elindítottam hát saját találmányomat, a drótnélküli házi riadókészüléket, vagyis a Heastings srácok, azok a leggyorsabb lépcső-futárok. Mire a pasas t'elkecmergett az első emeletre, már a harmadikon is tudták a bérlők, mit kell mondaniok: sohasem laktál itt, még a nevedet sem hallották! Mert ne feledd, hogy ez egy nagyon rendes bérház, válogatottan tisztességes lakókkal. Inkább karóba húzatnák magukat, mielőtt valakit beköpnének! — Köszönöm Fred, köszönöm! — hebegte Owner meghatva Csak most kezdett előtte derengeni, miért „nem ismerte“ őt senki a házban, amikor a rendőrség érdeklődött felőle. Barátját viszont nem akarta megbántani a való tényállás felfedésével, jóllehet már első este hazajöhetett volna, ha a „válogatottan tisztességes lakók“ legalább ez egyszer — igazat mondtak volna. K. H. talra és mindig a méheiről beszélt. Két hét alatt barnára sültem, s mikor egy este a fogorvos angol cigarettával kínált, elfogadtam és rágyújtottam. Az első szippantástól még szédült a fejem, de aztán élvezettel szívtam. Eszembe jutottak a csikkek, melyeket ősszel egymás kezébe adtunk az iskola illemhelyén. gy délután kimentem a faluból, s megláttam a lakatlan Porubszky-villát, amely elhanyagolt díszkert közepén, öreg fák között állt, s tetejéről sok helyen hiányzott a cserép. Erzsi réni említette, hogy a villa kertjében úszómedence van, a víz tiszta, ha akarok megfürödhetek benne. A kerítést szétszedték, átmentem az udvaron és a ház mögé sétáltam. A villa gazdái szerették a kényelmet: a nagy földszint’ erkélyen asztali ernyők foszlánycii hevertek, s az ebédlő ablakain színes üveg volt. A nagy kert hátsó felében tavalyi kukoricaszárak csonkjai látszottak, elől a díszbokrok közt megcsillant a medence sötétzöld vize. A medence szélén sárga lóca állt. Egy lány ült a lócán, feje a hajlított támlán pihent, szeme be volt hunyva. Azt hittem, alszik. Tornanadrágra vetkőztem, ruhámat a bokor mellett hagytam. A víz mellett álltam és a túlsó oldalra néztem. A lány felhúzta a szoknyáját, hogy a forró napsugár a térdét is érje. Nem tudta, hogy ottvagyok, nesztelenül jártam a cementen. Tovább mentem a cement szélén, de a szememet nem tudtam levenni a lány alakjáról. Nem vettem észre, hogy a cement több helyen hibás, gödörbe léptem, megtánterodtam és beleestem a vízbe. Mikor a fejem kibukkant, nevetést hallottam. Pislogva a lány felé néztem. Nevetett, könyökét a térdére támasztotta. Átúsztam a másik oldalra. A párkányba kapaszkodtam, csak a nedves fejemet láthatta. Ismét elmosolyodott, arcán gödröcskék képződtek. — Ugy-e maga a patikusék rokona? — kérdezte magyarul. — Eltalálta, — mondtam. Kimásztam a vízből. Testemen lefelé futottak a vízcseppek, lábam nedves nyomokat hagyott a cementen. — Szabó Ferenc vagyok, — mondtam és tréfásan vigyázzba álltam. — Ha megengedi, — Intettem, hogy a kezem vizes. — Magda vagyok, — mondta. Nyugodtan kezet adhat. — Hol tanult meg magyarul? — A gyárban sok magyar dolgozik, — válaszolta. — Hunyorogva nézett föl, a nap éppen a szemébe sütött, — A nagyapám is a gyárban dolgozott. — Hol van itt gyár? — Arra, — mutatott előre. — Az erdőn túl — Felállt, arcán megjelentek a gödröcskék. — Maguk felé így tanítják a vízbeugrást ? — Dehogy, — mondtam. Megfordultam és fejest ugrottam a vízbe. Mire kidugtam a fejem, ledobta nyári ruháját, napszítta kék fürdótrikóban állt a cementen. Felfűzte a hgját és leült a párkányra, lába a vízbe merült. Melléúsztam és megfogtam a párkányt. — Ez már jobb volt, — mondta. Lenézett rám, arca komoly volt. A falu néptelen volt, az emberek a mezőn dolgoztak. A csöndben rigófütty hallatszott. — Fogjon meg, — mondta kedvesen. Besegítettem a vízbe. Sokáig úszkáltunk, aztán kimásztunk a partra és leültünk a lócára. Kurta tornanadrágom testemhez tapadt. Magda kivette a hajtűt, s megrázta a fejét, hogy eligazodjon a haja. A víz még nem simult ki, aranypikkelyek mozogtak rajta. — Nem először látom most magát, — mondta. Ránéztem — Apám vasutas volt, — mondta. — '• Az állomáson lakunk. A kert végéből éppen a futballpályára látok . . Mondja, miért járkál mindig a futballpályán ? Nem feleltem, hosszú, hullámos lmját néztem. — Természetes hullámok, — mondta. Sohasem voltam fodrásznál. Elmesélte, hogy négy polgárit végzett, a front előtt a városba járt varrodába, most nincs állása, de Ígéretet kapott, hogy felveszik a községházára hivatalnoknak. Sokat beszélt magáról, s azon kaptam magam, hogy egyre gyakrabban szólok közbe. — E’-zsi néni csodálkozna, ha itt volna, — mondtam magamban. — Minden este felemlíti a szótlanságomat. Később felöltöztem és megkerültem a házat, hogy Magda is felöltözhessen. Hallottam, hogy futva közeledik a kavicsos úton. Mikor kiért a ház árnyékából, a napra, a kismintás ruhában, papucs-szandálban, kezében a piros vászontáskával, olyan szép volt. hogy bizseregni kezdett a bőröm. Az úton megálltam. — Tizennyolc éves múltam, — mondtam. — Maga hány éves ’ — Tizenhét, — mondta és megpö'gette kezében a táskát. — Én vagyok az öregebb, — mondtam mosolyogva. — Tegezzük egymást. — Rendben van, — mondta. — Szervusz! Az alacsony állomásépület közelében kezetnyújtott. — Apa már vár, — mondta. A léckerítés mögött rövidhajú, köpcös ember állt, vasutasnadrágban. Inge nedves volt, kezében kapát tartott. — Holnap kijössz fürödni? — Lehet, — mondta. — Viszontlátásra! Futva indult a kerítés felé, közben megpörgette a kezében a táskát .. • (Folytatása a következő szambán)
