Új Ifjúság, 1961 (10. évfolyam, 1-52. szám)
1961-05-14 / 20. szám
J. HORÁK: A PÄRT TA Az emelvényen Vince ült, mellette Semerák és Janik. A pártszervezet tagjai a padokat foglalták el. Ma nem maradt egyetlen üres hely sem. Elől — hat széken azok foglaltak helyet, akik a partba jelentkeztek. Köztük egy még üresen állt, de bármely pillanatban megérkezhetett az, akinek fenntartották. Éppen kinyitották az ajtót és valaki bebotorkált rajta. Néhányan felugrottak és sarkig tárták az ajtót. Egy vak jött be. Šošovica megállt az ajtóban, várja a feleségét, aki mögötte jön. Az asszony bezárta az ajtót, majd megfogta ura karját és lassan, bizonytalan léptekkel elindultak vele. Szép ember volt Šošovica. Magas, karcsú, mint a jegenye, válla széles, arca fekete, haja dús. Csak a szemgolyók hiányoztak arcából, üres szemüregeit fekete szemüveg takarta. Sötét ruhát öltött. Kabátján öt kitüntetés csörgött.. A terem elcsendesedett. Tisztán hallatszott, amint a kitüntetések egymásnak verődtek. Az emberek arca elkomorult, amikor Sosovicáné belépett az urával. Šošovica egy ideig tapogatódzott, mielőtt leült. Az asszony melléje telepedett. Vince nézte az érkezőket. Komoly volt, komolyabb, mint máskor. Arca halvány, homlokára sötét ráncok gyűltek, halántékán megszaporodtak az ősz hajszálak. — Elvtársak — kezdte csendesen — a mai gyűlésen a jelenlevő hat elvtárs pártbajelentkezését tárgyaljuk meg. Először nekik kell nyilatkozniuk és aztán ennek alapján nekünk megvitatnunk. A beszélgetést Semerák elvtárs vezeti. Kísérjétek figyelemmel és ha valami nem elég világos, kérdezzétek meg vagy egészítsétek ki az elhangzottakat. Šošovica fészkelődön. Odahajolt a feleségéhez és valamit súgott neki.. Semerák először két bányász elvtársai beszélgetett, akiket aztán felvettek a pártba. Aztán folytatta: Šošovica elvtárs. Šošovica felállt. Az érmek ismét összecsendültek, mintegy bevezetőül a beszélgetésnek. A pártszervezet tagjai előtt elvonult egy bányászélet egészen a tragikus kibontakozásig. Apja — bányász. Anyja — téglagyári munkásugrás a repülőből, egy év par- Šošovica nyugtalanul fészketizánharc, majd életének és lödött. A hang irányába fordult Európa történetének jelentős véoiotaDoaatta érmeit Azéve - 1945. Aknarobbanás, sú- es ve9>9tapogatta érméit. Az lyos sebesülés. Két hónap élethalál harc, és aztán vakság. A bányászok a szemüket dörzsölték, köhécseltek, eltakarták arcukat, mások mereven maguk elé bámultak és csak itt-ott sóhajtoztak. Jó részük ismerte ennek az embernek a kálváriáját, de még soha egyikük sem hallotta a saját szájából. Vince egész idő alatt nézte. Talán, ha ez a két szem lát, nem mer beléjük tekinteni. De Így, mintha a fekete szemüveg valamit eltakart volna, mintha ez az ember nem mondott «volna el mindent, mintha valamit elhallgatott volna. Ügy mondta el élettörténetét, mintha a többiek is ugyanazon mentek volna keresztül, amin ő. Így látután felesége felé arcát. fordította — Kitüntetések? Kaptam őket — mondta egyszerűen. — Miért adták ? — kérdezte Vince csendesen. — Ezt itt két hitlerista tankért, ezt itt egyik sebesült bajtársamért, akinek segítettem.. Kötelességem volt — fűzte hozzá szinte mentegetőzve. — Ezt azért kaptam, mert egy fontos hírt vittem át az SS-ek arcvonalán, ezt a fasiszta verésekért ezt pedig . . Šošovica elhallgatott és megpihent. Mintha elárasztotta volna a sok beszéd és most nem tudná folytatni. Talán azt hitte, hogy erről az ötödikről nem is kell Nyolc gyerek. Szerencsések, mert* apjuk nem itta el a bérét, anyjuk pedig éjszaka is dolgozik, hogy előteremtse a hiányzókat A gyerekek ügyelnek egymásra. Népiskola, aztán három évig szolgalegény Kozányi úrnál Mlyništén, majd tizennyolc éves korában, bánya. Apját váltotta fel akire a bányában eltöltött évek rányomták a bányászbetegség bélyegét — tüdejét poi szállta meg. Azután katonáskodás, majd Ismét bánya egy rövid időre. Háború, testvérirtó hadjárat a Szovjetunióban szökés a partizánokhoz, kiképzés, ejtőernyős szott, de mindannyian tudták, hogy mit hallgatott el előttük. Azt, ami belül, a szivében játszódott le akkor, amikor megtudta, hogy soha többé nem fog látni, hogy azon a dicsőséges ezerkilencszáznegyvenötös év januári napján mindörökre kialudt a fény körülötte. Csak az maradt és az marad meg számára, amit azelőtt látott és emlékezetében megőrzött. Amikor befejezte Semerák Vincére nézett. Nem lehet tudni, azért-e, mert nem tudta, mit is kérdezhetne meg ettől az embertől, vagy pedig Vincét kérte, hogy kérdezzen ő. Vincének semmi se változott az arcán, sem a tekintetén, amivel Šošovica elbeszélését kísérte. Csendes, békés hangon kérdezte: — Šošovica elvtárs, talán még annak az öt kitüntetésnek a- történetét mondhatnád el, amit a melleden hordasz. beszélnie, úgyis mindannyian tudják. / — Hát az ötödik? — ösztönözte Vince és hangja még halkabb lett. — Ez az én szemem fénye — mondta Šošovica csendesen. Ki tudja, nem sírt-e most ez az ember. A fekete szemüveg azonban mindent eltakart. A száraz szemüregekben, amelyekben hajdan szikrázó, őszinte szemek ragyogtak, most aligha fakadt könny. Vince körültekintett. Kevesen néztek rája. Nehéz volt ezt a vallomást hallgatni, de még nehezebb vöd a szoborszépségű vakot nézni. —- Elvtárs, és hogyan jutottál arra a gondolatra, hogy belépsz a pártba? — Hogyan? Valamikor nem gondoltam rá. A háborúban megismertem a kommunistákat, de ott nem sok idő volt a töprengésre. Mindig úgy igyekeztem viselkedni ahogy ők, a kommunisták viselkedtek. Amikor aztán elvesztettem a szemem világát, haboztam ... Minek a pártba nyomorék? Ember, aki nem lát ? Magamba zárkóztam. Gyűlölni kezdtem mindent. Az asszonnyal is ellenkeztem és rossz néven vettem tőle, hogy ő nem olyan. De aztán magam sem tudom, hogyan, mikor, felolvasták nekem a Korcsagin Pál sorsáról szóló könyvet, másképpen kezdtem gondolkozni. Másképp kezdtem a dolgokra nézni. Talán én is megtalálom a módját, hogy a párt érdekében dolgozhassam, így döntöttem. Vince Semerákra nézett. Semerák bólintott. Jelezte, hogy nincs kérdése. Semerák körülnézett. — Az elvtársak közül van valakinek valami kérdeznivalója vagy megjegyzése? Csend volt Senki se mozdult. — Elvtársak, szavazzunk, felvesszük-e az elvtársat a pártba. Ki van mellette? Csendben mindannyian felemelték a kezüket. Csendesen. Egyetlen hang sem hallatszott, de aki figyelte a szavazást, úgy érezhette, mintha száz ágyút sütöttek volna el, mintha ezer láb dübörgőit volna. Ezer és ezer torok győzelmes, mennydörgő felkiáltása volt ez. Volt ebben az egyszerű kézfelemelésben valami döbbenetes, magával ragadó. — Köszönöm elvtársak! — mondta Semerák és ismét Vincére nézett. Vince felállt. — Bejelentem, hogy Šošovica elvtársat pártszervezetünk tagjainak egyhangú határozatával felvettük a pártba. Üdvözlöm közöttünk és sok szerencsét kívánok neki. Šošovice ekkor az arcához emelte a kezét. Mondani akart valamit, de elszorult a torka, megcsuklott a hangja. Leült és világtalan szemével felesége felé fordult. Az asszony íhegfogta a kezét. Erősen megszorították egymás kezét, mintha igy, egyetlen szó nélkül fejezték volna ki érzelmeiket. De ebben a kézfogásban más is volt, Erős kötelék, amely még szorosabban egymáshoz. fűzte őket... Fordította: SZŐKE JÓZSEF ' , I Hl A, kosüti sortüz sebesült jel a kórházban. Csonka riport 1925-ben a krompachy^ munkások harcos megmozdulására a cseh burzsoázia sortűz/el válaszolt. Képeinken a krompachyj munkások harcos nagygyűlésétés demonstrációját láthatjuk. Károly Gyula: Csonka riport Nemeskosútról című írását az Üt című folyóirat 1931 júniusi számából vettük. A cenzúra a riportnak csaknem a felét elkobozta. A templom árnyékában szuronyos csendőrök. A házak előtt asszonyok, öregek, gyerekek. A templom előtt, ahol térré szélesül az utca> harmincas, negyvenes, ötvenes csoportokban állanak a paraszt proletárok. A közelben egy teherautó. Ezen csendörök jöttek, vagy negyvenen, a többi gyalog érkezett. Most bent ülnek a szövetkezet termében. Azt mondják — telepesek is vannak közöttük, csendőregyenruhában Ha valahol mozog a föld népe, akkor a telepes felőlit az egyenruhát. leakasztja a puskát és a föld nyomorgó népe ellen megy. No, de nincsenek kerekek a telepesek házain, hogy azt is magukkal tudják egyszer vinni. A kocsma udvarán, tornácán is vagy harmincán állnak falubeliek, diószegiek, vízkeletiek. Beszélgetnek. A faluvégeken — mondják — hatos csendőrosztagok portyáznak. Ögy látszik, nagyon nekikészülnek. Az urak mindenképpen el akarnak bánni a szegénynéppel. Ha már nem hallgat az úri pártokra, hát csendőrt küldenek a nyakára. Pedig már nem igen figyel az urak pártjára a szegénység. Átmegy az lassan miizd. o kommunistákhoz. Már csak azok fogják pártját. Ha nincsenek kommitnisták, soha nem lehetett volna egy ilyen sztrájkot vezetni, mint a minapit, a galántai járásban. Pedig, bizony, már igen megérett az idő a sztrájkokra. Nagyon fennen beszélnek már az urak. Napról-napra zsajházzák a leányokat. Az öregebb asszonyokat már nem is akarják felvenni munkára, csak a tizenhat évest. Arra ha ráordílanak, megcsinál az, szegény lelke, mindent. Van olyan, aki még le is fekszik az uraknak, csak ki ne tegyék. Itt az ideje, hogy összefogjon a szegénység. Még többet is el lehetne érni. Ha a vízkeletiek és a nyékiek közül nem törték volna meg a sztrájkot, a bér még koronaöt venre is felmehetett volna óránként. Már ők is tudják, hogy mit kell csinálni, mert a kommunisták megmondták nekik. Ha az egyik falu követeli a magasabv bért és kiáll a munkából. akkor a másik faluból ne akadjon egy lélek sem, aki átjöii helyükbe dolgozni. Hiszen csak magának árt. Most is úgy volt Amikor a sztrájktörők otthon maga sabb bért követeltek, azt mondták nekik az urak: — Ha ti ott dolgozhattok alacsonyabb bérért, milyen jogon követelitek most a magasabb bért ? A béremelést természetesen nem adták meg nekik. így tehát a sztrájktörők most dolgozhatnák egy koronáért, az asszonyok meg puszta kilencven fillérért. Künn a nagy utcán mindenütt kisebb-nagyobb embercsoportok. Két kisgyerek egy kölyökkutyával játszik az árokban. Belerúgok egy kavicsdarabba, ugrándozva gurul s eltűnik az árok ^Sittjében. Másikat keresek. Végigfut pillantásom a földön, az utcán vagy húsz lépésnyire kődarab van. Érdekes, itt alig van kavics ... Húromnegyedhárom. A különálló csoportok lomhán olvadnak össze tömeggé. Jönnek a hegyiek, s a templom mellett bekanyarodnak. Több kosúti csatlakozott hozzájuk, egyenesen a nagy csoporthoz mennek. Ott van közöttük Major István elvtárs. A csendőrök, a csendőrök! Rohamlépésben, kezükben szurony os fegyverrel rohannak ki a szövetkezet udvaráról és egy pillanat alatt felfejlődnek. Magas, erőstermetíí parancsnokuk kivont karddal odalép Major elvtárshoz. Közben a csendőrök öt lépésnyi távolságra rajvonalban fejlődnek szemben a tömeggel Fegyvereiket vállmagasságban, lövésre készen tartják A csendőrök keze nem biztos. Hármójuknál is láttam, remeg a fegyver a kezükben. (Innen egy részleget az első köztársaság cenzúrája kidobott.) A csendörparanhsnok bal kezével megragadja Majort és ráordít: — Mi? Mit akar? Mit áll itt? Közben jobb kezében a kard ott táncol Major elvtárs feje körül. A csendőrök magasabbra húzzák a fegyvert, sokan közülük egészen lövésre készen. Major valamit mond a vezetőnek. (Innen egy részletet az első köztársaság cenzúrája kidobott.) A levegő megremeg, megmozdul. Suhog. Ojabb lövés. — Ez csak vaktöltés — kiált valaki Egy golyó lecsap elöltem, szétvágja az apró törmelék - kavicsét, szilánkok fröccsennek felém. — Vaktöltés, az apád, — ordítok rémülten, egy pillanat alatt megfordulok. Oldalt is csendőrök, a fal mellett állnak, bekerítettek. Látom, amint az egyik felemeli a kezét és gumibotja lecsap. Nem tudok már elugorni, csak a fejemet hajtom félre. Mintha tízkilós vasdarabot ejtettek volna a váltamra. (Itt megint 78 sort törölt az első köztársaság cenzúrája, közte egy munkásdal négy sorát, mely ugyanaznap érte meg negyvenedik esztendejét.)
