Új Ifjúság, 1960. július-december (9. évfolyam, 27-52. szám)

1960-09-20 / 38. szám

f'DOBOZY IMRE: / il£o4to£& És rimánkodva keresi szemé­vel az öccse szemét, hogy hagyja már, ne szóljon, nem ér az egész ház annyit, hogy két testvér egymást ölje miatta. De hiába, a veszekedést most sem lehet elkerülni. Janinkban fortyog a méreg. — Megcsináltatnád, ugye ? — Kérdi, és dühösen kapkodja a levegőt. — Ha volna miből, ugye? De nincs. Kiadtad a ke­zedből. Elprédáltad. Hát csak szakadjon rád a tető. Majd ha nyakadba csurog az eső.. .* majd akkor a, tisztelt tagtársak röhögnek rajtad. Használjátok a földedet, téged meg itt esz a fene, rossz házban. Domjánné hallgat. Könnye belepotyog a hurkazsírba, ser- cegve foszlik gőze. Ügy fáj né­ki ez a vicsorgó iskolázás, úgy tele van már vele, hogy világgá tudna menni. Négy év óta foly­ton ezt hallja öccsétől, minden találkozás gyűlölséggel végző­dik, mert Janink nem tudja Megbocsátani, hogy bevitte a földet a csoportba. — Három hold volt az egész — mondja sokára, fel sem néz­ve —, három kishold. — És a szőlő? Az semmi? Hatszáz öl... Én a kocsmába megyek, ha egy kis bort akarok inni. Te meg.., nekik adtad a szőlőt. — Az enyém volt a szőlő. —A tied! A tied volt... — Janink vörös is, kék is, guta­ütés színű, a nyaka tarjagos. Fuldoklik dühében. Ez az, ép­Pap Éva, a Színház- és Filmművészeti Főiskola ne­gyedéves növendéke, máris ismert filmszínésznő. Több filmben játszott s alakításaival megnyerte a közönség tetszését. Az új prágsi Burian Színház D omjánné a teplom mögött lakik. Elcsendesedett, ár­va kis öregasszony, mióta az urát eltemette, még csende­sebb, mint annak előtte. Pedig nagyon csendes volt mindig: magtalan asszony, s az ilyen, ha fiatalabb korában ficánkol is, vénségére még szólni is szo­morú. Domjánné azonban sose ficánkolt. Kiszolgálta az urát, a szerelemben is csak kiszol­gálta, és mintha magának nem is tudott volna kívánni soha semmit, mindig az ura kívánsá­gát leste. Mikor az ura meghalt, Dom­jánné nem tudott mit kezdeni a kis földjével. Beállt a cso­portba. Három esztendőt töl­tött el az aprójószág mellett, olyan csendesen, hogy szinte nem is tudtak róla. Soha nem kért semmit, soha nem panasz­kodott, a gyűléseken is csak ennyit szólt: jó estét vagy jó éjszakát. Az elnök vette észre, azt is, hogy már nagyon meg­öregedett. Egyszer megkérdez­te: — Hány éves maga, Zsófi néni? — Bizony fiam, jutott eszébe Domjánnénak, hogy csakugyan öreg —, betöltöttem a hetvenediket... Ha meg nem kérdik, talán még tíz évig is eldolgozgat. így azonban nem hagyták, hogy eltörődjék egé­szen. Nyugdíjba tette a cso­port. Nemigen nyitják rá az ajtót. Egy élő rokona van, az öccse már az is öregecske: ő jön hé­be-hóba, végigcsoszog az ud­varon, hoz valamit, egypár al­mát, egy kis túrót, tejfölt, el­üldögél a vaksi konyhában, ki­mérgelődi magát, aztán elmegy Alyan dérrel-durral, mintha só­sé jönne vissza. Haragszik a nénjére. Mikor aztán felgyülemlik benne a harag, megint eljön hogy kiöntse. Most is ő jön. Felméri szem­mel az elárvult portát, a labo- dától felvert hajdani szérűt, a tántorgó kerítést, a rozzant te­tőt. Fejét csóválja, s köp egyet. Ez már olyan szertartás-féle, ha a nénjéhez jön. Még egy szeget sem vert be soha a nén- je házába, egy szalmaszálat sem tett odább, de olyan furó- sus, komisz szemmel nézelődik, mintha ő itt pompásan rend- betett volna mindent, és aztán mások széthányták, elpocsé­kolták, tönkretették volna. — Szerbusz — mondja a nénjének, ahol belép. Egy bőr­szatyor van nála, avas szagú, foltozott bőrszatyor. — Ö, istenem, Janink! — mondja Domjánné, ijedt öröm­mel, éltében immár vagy tized­szer, és összecsapja a kezét. — Hát eljöttél! — El. Miért nem gyújtod meg a lámpát? — Látok még... Hat óra sincs... — Látsz a fenét! Vakoskodsz. Nálunk már égett a villany, mi­kor eljöttem. Domjánné sajnálja a villanyt. Mégis világot gyújt, nem mer ellene szólni az öccsének; és úgyis tudja, hogy ilyenkor mi következik, hogy öccse a sze­mével kajánul odavág a bozon­tos szemöldöke alól, és ezt kérdi: vagy neked nem telik a téeszcsé nyugdíjból. A tavalyi színházi évad befe- - jeztével lényegében megszűnt a haladó, avantgardista múlttal rendelkező D 34-Színház. E. F. Burian nemzeti művész színhá­zának tevékenységéről évek óta vitáztak és sokszor érte bírálat, de abban mindenki megegye­zett, hogy a kifejezetten mo­dern, forradalmi színpad alko- tóan járult hozzá a háború előtti és utáni cseh (és bizo­nyos tekintetben nemzetközi) színházkultúra kifejlődéséhez. A színművészeti alkotás új feltételei, a színház alapítójá­nak korai halála szükségessé tették a színház átszervezését. A prágai színházak végleges profiljának kialakítása során a színházat szervezetileg az S, K. Neumann Színházhoz csa­tolták. Az együttest már az idény végén 18 színésszel és 2 rendezővel megerősítették és ősszel a színház fennállásának új korszakába lép, de már új elnevezéssel, mint E. F. Burian Színház; Az új színház az igé­nyes művészetileg öntudatos és fejlett közönséggel számol és a legkorszerűbb problémák­ra kívánja összpontosítani fi­gyelmét. Bizonyos mértékben kísérleti jellege lesz. Ez a kö­vetkeztetés vonható le a meg­hirdetett műsorból is. A Burian Színház szeptember 17-én kezd játszani. Ünnepi előadás keretében mutatják be Ladislav Vančura Ukereve tava című nagy humanista drámáját. Rendező Karel Novák, a színház gj művészeti igazgatója, aki eddig a jóhírű olomouci színház vezetője volt. Ugyancsak be­mutatásra kerül Örsi Ferenc Fekete ventillátora és a francia Eugen Lonesco Orrszarvúja. Októberben mutatják be Peter Karvaš új darabját a Kálmán apó feltámadását. — Hogy vagytok? — kérdezi iztán. — Megvagyunk — feleli amaz, és lassan körbe jártatja i szemét, megnézi a feketére mázolt csikótűzhelyet, a fehér­re sikált padot, a pattogzó fes­tésű konyhaszekrényt, a falra aggatott cseréptálakat, de olyan ítélő pillantással, mint a végre-- hajtó, amikor foglal. Aztán csak egymást nézi a két öreg sokáig, mert a konyhabeli tár­gyakon nincs mit nézni, azok színét, szagát, formáját, érté­két a Janinknak nevezett vén­ember is jobban ismeri már, mint a pap a bibliát; de talán egymáson még látnak valamit, amit eddig nem sikerült felfe­dezni. Janink nehezen lélegzik. Asztmája van, sűrűn harakol, s közben is húzza a levegőt, mintha a maga jószántából nem akarna bemenni a tüdejébe. — Hoztam egy kis kóstolót — mondja aztán, s kissé megló- bálja a bőrszatyrot. Domjánné azonban nem nyúl érte. Egy­szer mindjárt elvette Janinktól a szatyrot, s akkor az öccse rászólt vakkantva: — Már en­ned sincs... éhes vagy? — Azóta váratja egy kicsit. — Kár fogyasztani — mond­ja mentegetőzve. — Nekem már nem kell más, csak egy kis leves, egy kis kávé; ha megkí­vánom, felütök két tojást, de igazán csak kívánságból. Öccse hunyorogva néz rá. Egy szavát sem hiszi. Enne biz­FIATALOK EGYETEME Bratislavában októberben megnyílik a Fiatalok Egyeteme, amely hazánkban az első ilyen intézmény. A Szovjetunióban már néhány év óta léteznek ilyen egyetemek és a fiatalok körében közkedveltségnek ör­vendenek. A fiatalok nálunk is. rendkí­vüli érdeklődést mutatnak a tudomány és technika legújabb ismeretei iránt, és nem eléged­nek meg azokkal a művelődési lehetőségekkel, amelyeket a CSISZ oktatási éve nyújt. A Fiatalok Egyetemén a tudomá­nyos kommunizmusról, etikáról, asztronómiáról, asztronautiká­ról, valamint művészettörténe­lemről és általános kulturális kérdésekről tartanak majd elő­adásokat. A fiatalok egyetemét a CSISZ bratislavai helyi szer­vezete a Politikai és tudomá­nyos ismereteket terjesztő tár­saság vezetőségével karöltve szervezi meg. Jelentkezni a ČSM MV-nál lehet, Bratislava, Vajanského nábr. 5. tosan, két pofára tömné magá­ba a húst, szalonnát, jó zsíros húsokat, abált szalonnát, papri­kásat, omlós töpörtyüt, fél ma­rokkal betömné egyszerre, ahogy ő szereti: de ennek nem jut, hát akkor ne zabáljon, csak érje be azzal a hideg koszttal, amit emleget. De ne is jusson több. Elszórta, amije volt, hát ne jusson neki. — Van elég — mondja gőg­gel, s a bőrszatyorból sorra kirakja a kóstolót, kétféle hur­kát, egy szál kolbászt, egy da­rab sós szalonnát, tenyérnyi húst. — Öltem én két disznót, van. A nénémnek még adhatok belőle egy falatot. TVTagyon jó szaga van min- dennek, a hurkából csak úgy száll felfelé a majoránna szaga. Janink fölibe hajol, szip­pant a szagából, mogorva arca ellágyul kicsit. — Én csináltam — mondja, és a tüskös bajusza alatt mintha mosolyogna. Dom- jáné megörül. — Ö, istenem, Janink! — hálálkodik, nem is a hurkáért, ezért a csepp mo­solyért, és lábost tesz a tűz­helyre, sütni kezdi a hurkát, kolbászt, csakhogy kedvére járjon az öccsének. — Nagyon finom szaga van — dicséri — nagyon eltaláltad megint... És minden jót elmond örömében, és olyan jólesne neki, ha most Janink is mondana valami jót, valami kedveset. De ez a kicsi öröm nem tart sokáig. Janink a nyakát forgat­ja, kibámul a homályló udvar­ra, s azt mondja rosszallólag: — Bitangolódik itt minden. Látom, az utca felől ..vedlik a fa1... — Öreg már a ház. — öreg! Nem az öregség: a szegénység! Maholnap rád sza­kad a tető... A fal még kibír­ja. De a tető! Miért nem csi­náltatod meg a tetőt? Domjánné úgy kívánja a bé­kességet. — Ne haragudj, Janink.. — kéri öccsét. — Ne haragudj, én csak egy törődött öregasszony vagyok.. pen ez az, hogy a szőlő a nén- jériek jutott, ebbe kell beiebo- londulni. Mert ő akarta, amikor osztoztak az apai jusson, ma­gának akarta a szőlőt. De nem lehetett, mert erdőaljai földet kellett adnia cserébe, jő földet, vagy kaszálót, vagy kertet: és egyikről sem mondhatott le, mert a szőlőnél is jobban kel­{ ettek a gazdálkodáshoz. Ha- lem a szőlő is kellett volna, minden kellett volna, és ez rágja, eszi, dühíti, keseríti, hogy nem lehetett minden az övé; hogy a birtok egyharmada kicsúszott a család kezéből. Nem bírja kiverni a fejéből, hogy őt megrabolták. Mert ha a nénje egyszer itthagyja az árnyékvilágot, ki örökölt volna utána? Csak ő, senki más, csak ő. És ha csak egy évig tudja használni a szőlőt, csak egy­szer ihatná a tulajdon borát.. eh, meg kell fulladni! Eladnád a bort — mondja —, eladnád, és megcsináltatnád a tetőt... Mit adsz el? Mihez nyúlsz? Szerencsétlen, ľkomjánnénak eszébe jut, ' hogy egyszer, mikor még nem volt nyugdíjas, az elnök is csóválta a fejét: milyen rossz a háza teteje. Mondott is neki valamit, vetett egy jő szót... de hogy mit ? — azt már nem tudja. Ha ő most azt mondhat­ná az öccsének, hogy igenis van mihez nyúlnia, hogy neki megígérték: istenem, az na­gyon jó lenne, avval mindjárt elhallgattatná ezt a szüntelen, rettenetes, irigy szemrehá­nyást. Félrehúzza a lábost. Ennie illene most, de egy falat sem megy le a torkán. A zsírszagot sem bírja, még a majoránna szagát sem, és félretartja a fe­jét. Ö, Janink — mondja, s ké- rőleg lebbent a kezével, mint madár a szárnyával — hagyjuk ezt... Ez olyan csúf dolog, hogy mi ketten ... hogy két testvérnek nincs más mondani­valója ... — Öccse oda se fi­gyel. Szuszogva tápászkodik fel a székről, a szeme fehérje sár­áBi:iasÍBsä:lä;riffissii!;ss:;»:S!»»!Kjn;55aH-!"iS^ viil nagy szerepet játszanak a vendégszerep- lók. Dobsinára messze vidékről is ellátogatnak, hogy színvonalas és változatos műsorral szó­rakoztassák a hegyek közé ékelt bányaváros lakosait. — Városunkban — újságolták büszkén — különösen nagy az idegenforgalom. A hazaia­kat és külföldieket egyaránt vonzza a Dobsinai Jégbarlang, amelyhez alig van hasonló. A rend­kívül gazdag természeti kincs, a hatalmas ide­genforgalom szükségessé teszi, hogy a város is fejlett, kultúrált legyen. — Milyen volt régen? — Dobsinát mindig tanulni, szórakozni vá­gyó nép lakta. A felszabadulás előtt azonban, mint mindenütt, a kultúra itt is csak a kivált­ságosoknak jutott osztályrészül. Most egészen más a helyzet. — Járnak vendégszerepelni is? — Igen. Együtteseink már az egész környé­ket bejárták. Táncosaink szép sikereket értek el a műkedvelő tánccsoportok nemrégen meg­rendezett járási és kerületi versenyén. — Milyen műsorszámaik vannak? — Táncosaink általában a helyi hagyomá­nyokból indulnak ki. Már eddig is számos pásztor- és bányásztáncot dolgoztak fel. Ter­vük a jövőben is a Dobsina környéki népha­gyomány gyűjtése és továbbfejlesztése. Krausz Zoltán jelenleg Dobsina történetírá­sán dolgozik. Munkája során már eddig is szá­mos feledésbe merült értékes kulturális vo­natkozású adatra bukkant. — Kevesen tudják például — mesélte, — hogy a magyar írók és művészek köre, mely­nek akkoriban Jókai volt az egyik legismertebb tagja, 1881-ben kirándulással egybekötött szer­zői estet rendezett a városban. E vidéken ez a szerzői est az első olyan kulturális esemény, amelyen neves írók és művészek találkoztak a néppel. A kedves emléket — noha az akkori műsor résztvevői közül talán már senki sem él — a dobsinaiak ma is őrzik s a szép hagyományt folytatni készülnek. Tervezik, hogy a jövőben rnitid a szlovák, mind a csehszlovákiai magyar irók részvételével több szerzői estet rendez­nek. * * • Dobsina jelenlegi kulturális életének jelen­tős részét képezi a mozi, A kiöregedett, a mai igényeknek már nem megfelelő filmszínházat éppen az elmúlt hetekben alakították át szé­lesvásznúvá. Bővítették a nézőteret, úgyhógy ma közel 500 férőhelyes filmszínházuk van. Mikor azt kérdezem, nem nagy-e a mozi, hiszen ekkora nézőtere még a járási székhely mozijának sincs, határozottan válaszolták: — Nem. Az együttesek műsorán kívül jelen­leg a mozi a legkedveltebb tömegszórakozási hely. Néha még a bővített nézőtér is kicsi. • • • Dobsina, az évszázados bányaváros szintén a rohamos fejlődés útjára lépett. Örvendetes, hogy a fejlődés és változás az emberek maga­tartásában is egyre jobban megmutatkozik. V BALÁZS BÉLA ga, ütne-vágna most, a bőr­szatyrát úgy rántja magához* mintha a nyakát akarná kite­kerni. Mindig ez a vége, min­dig így megy el, a szőlő felem­legetése után, indulatoktól né­mán, szederjesre válva. De mégse indul. Az ajtóhoz érve megáll, s fülel. Jön valaki befelé az udvaron, a sárban caplatva, lomha léptekkel. Ja­nink visszanéz a nénjére, s két zihálás közt megkérdi kajánul: — A nyugdíjadat hozzák? — Domjánné nem felel. Nem is ér rá, a jövevény sokáig nyitja az ajtót s beszól: — Domjánné asszony, jöjjön már, nyissa ki a kaput; éry/tem merek hozzányúlni, olyant kor­hadt, szétesik az egész vacak. Domjánné megijed. Nem volt az ő kapuja nyitva évek óta, kocsival nem szokott oda be­lépni senki. All csak, s meresz­ti a szemét. — Na — bíztatja Korsós Fe­ri, a' csoport egyik kocsisa, — gyerünk anyám, lejár a napom. — De nekem — mondja Domjánné, s az jár az eszébe, hogy mit akarhatnak elvinni tőle —, nekem nincs semmim, én rég beadtam a szekeret, ekét, mindent... amikor kel­lett. Korsós nevet. — Kell is a maga himmi- hummija! Cserepet hoztam és szarufát: hadd rakjam le. — Hát... — mondja Dom­jánné, és nem meri tovább mondani. — Hát, hát! — ismétli tovább Korsós. — Két rossz tetőnk van, Sós Józsefnéé meg a ma­gáé. Hát most maradt egy kis cserép az istállótetejézésből. — Éppen a nyugdíjasoké — mondja Domjánné. — Azoké. Ha öregek is, a há­zukat nem eheti meg a fene, jó lesz az még ... Na, gyerünk, Domjánné asszony, csináljon valamit a rozoga kapujával. Domjánnénak rem^g a lába. Olyan fényességet érez a sze­mében, olyan diadalt, hogy nem mer az öccsére nézni. Aztán szaladgálni kezd a konyhában, s á kezét tördeli, hogy nagyon sajnálja, rettenetesen szégyel- li, hogy egy kis borral sem tudja a kocsist megkínálni: de hiába, nincs neki, sose tart, nem szereti. Korsós vállat von. Ihat ő, ha éppen akar — mond­ja s bizonyságul elővesz egy üveget a bekecse zsebéből. In­na is, de észbe kap, hogy Ja­nink is ott áll a konyhában, száját tátva, hát elébb körültö- rölgeti az üveget: ne sajnálja, Jani bácsi, húzza meg. Az öreg leteszi a szatyrot, beleszagol az üvegbe, szájához emeli. Nem rossz kis bor, jó bor, olyan íze van, mint a kövidinkának. Ta­lán éppen abból a szőlőből való, az ő szőlőjükből, az is dilika volt javarészt. És ettől a gon­dolattól úgy összeszorul a tor­ka, hogy alig bír nyelni, és olyan bosszúságot érez, hogy kiissza mind a bort, ne marad­jon Korsósnak egy csepp se. SZEPTEMBER 24. Az ifjúsági alkotóversenyben évről évre több fiatal vesz részt. Az elmúlt évben egy­millió 102 ezer versenyző volt, ebből 5028 együttes és 238 821 szólista. Az új iskolaév meg­nyitásával egyidejűleg a CSISZ KB megnyitja az 1980—61-re szóló ifjúsági alkotóversenyt. E héten Bratislavában tanács­kozásra ültek össze a járási versenybizottságok dolgozói és aktivistái. Tibor Procházka elv­társ, a CSISZ SZKB kultúr- szakosztályának vezetője tar­tott igen értékes beszámolót. Másnap az ifjúsági alkotóver­seny versenybizottsága ült ösz- sze és megbeszélték az előké­születeket. Jövő évben ünnepli a CSKP fennállásának 40. év­fordulóját, egyidejűleg a Cseh­szlovákiai Komszomol fennál­lásának 40-ik évfordulóját is. Az ifjúsági aikotóverseny ke­retében méltó módon ünnepel­jük majd meg ezeket az évfor­dulókat. Az eddigi 16 versteny- csoport még négy további cso­porttal bővül ki. A CSISZ KB az új versenyszabályok értel­mében megállapítja, hogy a CSISZ alapszervezeteiben, az üzemi klubokban, a píonírott- honokban, zene-iskolákban szeptember elejétől kezdve 1961 márciusáig az ifjúsági al­kotóverseny járási fordulójáig megrendezi az ifjúsági alkotó­verseny „toborzö estéit és dél­utánjait“. Bratislavában ebből az al­kalomból szeptember 24-én rendezik meg az Ifjúsági na­pot!, hasonló akciók valósulnak meg Banská Bystricán és Kas­sán is.

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom