Új Ifjúság, 1960. július-december (9. évfolyam, 27-52. szám)

1960-10-11 / 41. szám

B lcsúzkodásra alig jutott idő. Sebtében egy resz­kető ölelés, regemő ajká­ról néhány röpke csók — és elsietett. Kitépte ma­flát a karomból, nehogy az elérzékenyülés megnehezítse elválásunkat. Engem kiméit, miattam aggódott még az utol­só pillanatban is. Az én meg­nyugtatásomra távozott olyan elszántan, s csak odábbról te­kintett vissza, hogy ne szán­hassam a kibuggyanó könnyeit. De mióta a sasbehívő elpa­rancsolta mellőlem, azóta őt kerestem mindig, mindenütt. Naphosszat lestem az átvo­nuló katonákat: nincs-e közöt­tük? Számítottam rá minden pillanatban, hogy valamilyen titokzatos véletlen előteremti valahonnét: „Itt vagyok, a tiéd vagyok, hogy boldoggá tegye­lek!“ A forró vágy csodavőróvá tompít. Fel se értem ésszel, hogy a csatamezőkön a szeren­csés véletleneknek is tengernyi a gondjuk, s nem lehetnek csu­pán a szerelmesek engedelmes rabszolgái. És lassan belémfészkelődött a rettegés. Elképzeltem Pistát a tűzvonalban, ezernyi vesze­delem közepette. Hallani véltem a hangját, ahogy jajveszékelt, vagy utolsót hörgött... Haláltusája pedig százféle­képpen kísértett: — Hátha sokáig vergődött? — Hátha még engem is megát­kozott önkívületében, mert hiá­ba hívott, hasztalan várt, hogy lezárjam a szemét? — Hátha a gondos ápolás vagy tán egy korty víz is segített volna rajta ? Elátkoztam a háborút szám­talanszor, s vártam, hogy majd­csak kitombolja magát a go­noszság nemsokára. Az utcánkon katonák vonul­tak végig, s fújták a halálba- indulás indulóját: — Tenger ellen ront hazánkra, Szent hitünkre törni akar ... S a fél világgal szembe­szembe szállva Harcol a hős magyar! Óh, álnokul felszított harci tűz, világhódító hatalmi má­mor! — Hát kik rontottak ránk? A nótázók bajúsztalan le­génykék voltak a legtfjabbik korosztályból valók. Csak a vak nem látta ebből, hogy mennyire kell az utánpótlás, hogy oda­kint a messze idegenben meny­nyire fogyhat az „emberanyag“. Most már bizonyosra vettem, hogy Pista nincs többé az élők sorában. Az örök sötétségbe kergette öt a vérből aranyat váró hatalmi téboly. És éppen akkor, amikor csókra, ölelésre lett volna jussa. De nemsokára rámköszöntött a postás, s kezembe nyomta az első jó hírt, az elsiratott kato­nám első levelét. Megnyugtatott, hogy él és jól érzi magát, csak éppen én KOVÁCS GÁSPÁR: hiányzóm neki. S hogy ne bús­lakodjam miatta, hiszen a kö­zeli végső győzelem után egy­máséi leszünk. * Olyan hangnemben írt, mint­ha táncestélyen duruzsolna a fülembe. A papírra kúszált so­rok ugyan a meghajszolt élet kézjegyei voltak, mégis jól- esően betűzgettem ki belőlük a kecsegtető boldogságot. Korholtam a lesántult időt, hogy egyre késlelteti a háború végét. Én nem törődtem a győ­zelemmel. csak a békét vártam türelmetlenül. Pistát! Ä postás nem tágított, mint­ha. osztozna az örömöm­ben. Pedig csak kímélni akart, hogy a sok jó hír meg ne ártson egyszerre. Előbizonytalankodott egy másik „postát“, agyoncenzúrázott tá­bori lapot. Az előbbinél későbbi keltezésűt. Pista még eszerint is jól érezte magát, de valahogy oly­képpen, mint a nagybeteg a ke­serű orvosság után. Csupa le­mondás, halálraszántság az el­kapkodott sorok mögött. A közeli végső győzelmet már — alig láthatóan — idézőjelbe tette. És feloldott az adott szavam alól: „Férjhez mehetsz máshoz is, hátha ...“ Valaki a tábori postán olvas­hatatlanná mázolta a hátha utáni többit. „Férjhez mehetsz máshoz is!" Micsoda kínok, idegtépő ve­szedelmek garázdálkodhattak a harctereken, ha egy szerel­mes ifjú egy-két tollvonással feladta volna legszebb álmait! Néhány szó kezdőbetűjéből megtudtam a csaták színhelyét: V-o-r-o-n-y-e-z-s. Furcsállottam, hogy Pistának is szembe kell szállnia a fél világgal, egy szál puskával a vállán. Hiszen itthon még a légynek se ártott. Ha estén­ként együtt sétáltunk önfeled­ten, kikerülte még a parányi férget is, a porban csúszó sem­mit. És most mégis vér, jajszó, könny és verejték volt számára s számunkra az élet. Itthon a frontszolgálat alól felmentett kivételezettek kitar­tásra buzdították a belső fron­tot, s szüntelenül magasztalták a hősiességet. A távoli csatározásoknak pe­dig visszakozt parancsolt a Don-kanyar... Egyszerre meggyérült a frontharcosok száma, s gyara­podott az árváké, meg az özve­gyeké. özönlöttek haza a gyász- jelentések, s nyomukban már égig tornyosult a kín. Pista is „eltűnt". A szűkszavú hivatalos jelen­tés nem mondott róla semmi egyebet. — Elesett-e, vagy fogságba esett, megsebesült-e, vagy megszökött? A valószínűség arra vallott, hogy az örök csatamezőkön vi­tézkedik már ő is számos baj­társával együtt. Felállítottuk a jelképes rava­talt, s végleg elsirattuk a kato­nánkat. Pedig nincs borzasztóbb dolog az ilyen végtisztességnél, amelyen nem lehet jelen az elhunyt. Tetem gyanánt csupán egy pecsétes írás, búcsúcsók helyett a szívszaggató kétség- beesés. . A pislákoló gyertyák elhamvasztanak minden re­ményt. Nagysokára elapadt a köny- nyem, Pistát azonban el nem feledtem soha egy pillanatra sem. Elűztem magamtól a legény­kéket, akik vigasztalásképpen tették nekem a szépet. — Pista vagy senki! Ha ő visszatérne, akár bénán, nyo­morékon, nem szakíthatná el tőlem többé semmilyen hata­lom. Elbújtatnám, a széltől is óvnám, dolgoznék rá. Amikor azonban — évek múl­va — váratlanul viszontláttam, mégis megöltem. Vesztébe ker­gettem, ahelyett, hogy meg­mentettem volna. A jeges december vetette őt haza egy hóviharos éjszakán, talán karácsonyi ajándékkép­pen. Kísértetnek véltem. Pedig felszisszent, ha megta­pogattam a karját, s értelmesen válaszolt a kérdéseimre: • — Te élsz? — Tán bánod? — Honnét jösz? — A pokolból. A poklok pok­lából! Félszemmel az ujjamat kém­lelte, majd ő kérdezte: — Hol a férjed? fagyos embereket. Háta mögött sokan veszekedtek és sokan vallottak szerelmet egymásnak. Minderről megvolt a maga el­ve és ehhez tartotta magát. Semmi köze az utasához. Ő a Lesütötte a szemét. — Miért gondolja? — Drága kedveském, — mondta hátulról és ö először fordult szemtől-szembe vele — ne csodálkozz, igaz-e, hogy wfP?-. sofőr, az utas pedig épp úgy része kocsijának, mint a kerék vagy a motor. Csakhogy ez a beszélgetés már sehogy sem il­let bele a felfogásába... — És mennyit keres ott, hogy annyira fél egyetlen napot is kihagyni ? Elszomorodott. — Ajjaj! Nem fér a zsebem­be, annyit keresek. — Szerződésre dolgozik? — Brigádon vagyok ott, komszomol-brigádon. — Aha, tehát öntudatból! Értem... És mennyit fizetnek? Lehet, hogy én is elmennék... — Maga nem menne — mond­ta magabiztosan. — És miért? — Ha el is jönne, akkor is csak rövid időre... utolérjük? ... Igen, utolérjük, utói kell ér­niük, hiszen ezért vállalkozott erre az útra. Aztán majd min­dent elmond Ninncskának, Val- jának, az udvaron a fiúknak és taxis kollégáinak Utólérik! — Mindent megmagyarázok — mondta gyorsan. — Éppen abban van az egésze hogy még semmit sem fizetnek. Elmen­tünk mi, fiatalok, gyárat épí­teni és nincs mit csinálnunk... Nincs munkaterv. néha félnapot is állunk... Ezért jöttem Moszkvába. Szabadot vettem ki és eljöttem. Nem késhetek, nem lehet... Mit is gondolná­nak rólam? Néha úgy tűnik, mi az egy nap? És mégis, mi min­dent meg lehet csinálni egyet­len nap alatt?... Elgondolkozva beszélt, egyál­talán nem vette észre a táblát „Ramenszkoje“ felirattal. A so­főr lefékezett és rákiáltott egy közelében ácsorgó fiúra: — Hol itt az állomás? ... Még útközben kifizetett neki egy százast, aztán kinyi­totta az ajtót. A taxaméter hetvennégy rubelt mutatott. Kotorászott pénztárcájában, de ő csak úgy a válla fölött oda­vetette „köszönöm" és ment. Utolérte. — Segítek magának. — Minek, hisz bírom. Mindketten fogták a koffer fogantyúját. A váltók mögött feltűnt a vonat. — Elértük — kiáltotta és el­engedte a koffert. Feladott neki mindent a va­gonba, aztán előhúzta a pénz­tárcáját. Visszaadott neki tíz, húsz rubelt... — Nincs apróm — mondta. — Rögtön váltok. — Nem kell — kiáltotta a lépcsőről, de ő elfutott. Alig tett néhány lépést, a vonat elindult. Egymás után futottak el mellette a vagonok fehér feliratai: Moszkva, Novo- kuznyeck, Moszkva — Novo- kuznyeck. Aztán csend lett. Tehát mégis sikerült — gon­dolta. — És még féltél. Beült a kocsiba és hátradült. Nem volt hová sietnie. Süket pusztaságot érzett magában. A lány jól felmérte. Valamikor egymás mellett lépegettek, de ő lemaradt és a lány most messze előtte halad. Megelőzte. Ford.: szk — Ez a te gyűrűd, téged vár­talak. Azután elpanaszolta, hogy két ízben megsebesült. Először napokig eszméletlen volt a láz­tól, meg a vérveszteségtől, las­san mégis kiheverte súlyos se­beit ... De hiszen levélben már megírta mindezt részletesen, csakhogy a tábori posta a sok­sok bajtól, kétségbeeséstől sú­lyos leveleket nem cipelte a T. címig. Most úgy került haza, mint szabadságos katona, lábadozó beteg. Csak csupa csont meg bőr, s roncsok az idegei. Riadtan kapta félre a fejét, ha tálalás1 kor csörrent a tányér, s meg- vonaglott az arca, ha a tűzhe­lyen sistergett a zsír, vagy a kiváncsi szél befütyürészett a kulcslyukon. Félt, rettegett. Húsz éves léttére görnyedt a háta s a haja dérlepett. Egyik este nyugtalanul sétált a szobában. Szeme a semmibe révedt, mintha a távoli lövész­árkok fölött lebegnének a gon­dolatai. Majd hirtelen mellém ült, simogatott, babusgatott, de nemsokára ismét felugrott, ne­hézkes léptei újra megdönget­ték a padlót, tompén vissz­hangzottak a falakon. Beszéd- reszántan mozgott az ajka, mégis szótlan maradt, gondter­helt, hallgatag. Végül elém állt, határozot­tan: — Marika, feleségül veszlek! Természetesnek tartottuk esztendők óta, hogy összeháza­sodunk —, de miért kellett ezt most ilyen hosszas töprengés közepette megismételni? Nem tudom, mi ütött belém, de hangosan felkacagtam. — Hát kinevetsz? — Nem, dehogy! Csak neve­tek. — Mondom, feleségül veszlek. Azonnal. Hosszú időn át epekedtem ezért, most mégis kitértem előle: — Csak ne hamarkodd el. Különben beszélnünk kell a szüléinkkel is. Kínos csalódás felhőzte be az arcát, de nem ellenkezett. Az idősebbek ellenérvei azon­ban súlyosak voltak: „Lány maradjak százszor inkább, mint egyszer hadiözvegy. Ráérünk egybekelni, ha Pista leszerelt". Talán a gyászhoz szokott ter­mészetem eltompult kissé a boldogság iránti, mert hirtelen nem éreztem át a gyönyörű va­lóságot. Megpróbáltam én is rábeszélni Pistát, hogy halasz- szuk el az esküvőt. — Hiszen nem is megyek vissza a frontra — suttogta ti­tokzatosan. — Hanem? — Közelednek az oro'szok ... még nincsenek ugyan a kertek alatt, de én megvárom őket. — Hogyan? — Elbújok addig. Térképet húzott elő a zsebé­ből. Mielőtt azonban széttere­gette volna, egy gyűrött fény­kép hullott ki belőle. Távíró­póznákra aggatott katonaszö^ kevényeket ábrázolt. Borzadva rejtettem az arcom a tenyerembe: — Ne folytasd! Hallani se akarok ilyesmiről többet! — Érts meg, nekem elég volt... nem bántok olyanokat, akik engem se bántottak soha. — Gyáva vagy, tudd meg, szégyenlem magam miattad! És ez az utolsó, meggondo­latlan mondat lett Pista szem- Aödele. Elvörösödött, mint akit halálosan leforráztak. Nem be­szélt többet se otthonmaradás­ról, s’é esküvőről. — Jó, nem vagyok gyáva — mondta könnytelen, nehéz férfisóhajtással — habár érzem, hogy utoljára látlak. Zokogva borultam a nyakába, s már az életem árán is tartóz­tattam volna. Mindhiába! Hasztalan bizonygattam, hogy csupán a féltés beszélt belőlem. Szerelmesen simultam hozzá, fellobbanó vággyal. Már-már ölelésre tárult a karja, s mégis eltaszított. Gyöngéden, mint amikor először elment, szinte megsemmisültem Azt hitte talán, hogy van va­lakim, s nem akart az utamba állni? — Ügy távozott el, mint aki nálam hagyta a célját, re­ményét: az életét. Elment, örökre. * * * K inyitom néha a rádiót kül­politikai híradás közben s kétségbeesetten visz- szakiabálok a hangszóró­ba: — Soha többé háborút! A háborúellenes hangok biz­tosan eljutnak így is a világ fülébe. BRATISLAVA I. KEDD: 10.40 Népi muzsika 12.40 Népdalok 15.00 Tarka mu­zsika 16.15 Fuvószene 17.30 Sportiskola 18.00 Fiatalok a mikrofon előtt 20.00 Régi me­lódiák új feldolgozásban SZER­DA: 12.40 Filmzene 17.00 Kí- várjsághangverseny 20.00 Szo­cialista munkabrigádoknak ját­szunk 20.25 Unokáink unokái 21.10 Szülők iskolája 21.30 A zenéről mindenkinek CSÜTÖR­TÖK: 11.20 Zene mellett... 13.35 Operaáriák 16.15 Ritmus és melódia 17.00 Barátaink ze­nei életéből 18.00 Kívánság­hangverseny 19.50 Építők csü­törtökje 20.00 Félelem — rá­diójáték PÉNTEK: 11.00 Szülők iskolája 12.40 Népdalok 15.00 Beszéljünk helyesen 16.15 Nép­dalok 20.00 Fuvószene 20.25 Unokáink unokái 21.00 Rádió népi-egyetem SZOMBAT: 10.35 Tarka műsor 13.10 Vidám hét­vége 14.00 Zene 14.30 Ifjúsági rádiójáték 16.15 Muzsikában Bratislaváról 17.00 Szombati mulatság 20.00 Fiatalok klubja 21.00 Tánczene. VASÁRNAP: 8.40 Tánczene 9.00 Katonáink életéből 10.50 Élőszóval... 11.00 Kívánsághangverseny 13.00 Földműveseknek 16.00 Sport 17.30 Tánczene 18.00 Fiatalok­kal beszélgetünk 20.00 Falstaff — opera. TELEVÍZIÓ — BRATISLAVA KEDD: 19.30 Kíváncsi kamara 20.00 Tízszer felelj! SZERDA: 19.50 A vénlány Rosita — tele­víziós játék. CSÜTÖRTÖK: 18.00 Fiataloknak 19.30 Az ember és útja a világűrbe 20.00 Katona­lány — szovjet film. PÉNTEK: 19.30 A fehér kockacukorról 20.00 Kincs — szatirikus komé­dia SZOMBAT: 14.55 Sport 18.00 Fecske 20.00 Önökön múlik 22.05 Férfi, aki átlép a falon — francia film. VASÁRNAP: 13.30 NDK—Anglia, könnyüatlétika 19.40 Kulturális élet 20.10 Ope­raközvetítés. BUDAPEST, KOSSUTH RÄDIÖ KEDD: 11.00 Kijevi képeslap 12.10 Táncmelódiák 15.10 Egy falu — egy nóta 17.40 Csak 18 éven aluliaknak 19.20 Nagyvá­rosi est... 20.30 Monológ — a Rádiószínház bemutatója 21.05 Hogy volt! SZERDA: 10.35 Szívesen hallgattuk 12.10 Ope­rettrészletek 13.20 Magyar nó­ták 17.15 Szív küldi ... 20.30 Évszakok könnyű zenében. CSÜTÖRTÖK: 11.00 Velence 14.30 Emberek sorsáról 19.00 Puccini: Tosca. PÉNTEK: 11.15 Operarészletek 12.10 Prágai ké­pek 19.20 Nem élhetek muzsi­kaszó nélkül. SZOMBAT: 14.20 Tüzvirág 18.35 Szív küldi... 20.30 Pest megér egy estet. VASÁRNAP: 10.00 Vasárnapi melléklet 11.20 Országutak éne­kei 12.15 Magyar nóták 15.00 Sport 17.10 Kincses Kalendá­rium 18.55 Szelistyei asszonyok. 'ládasdy Ottilia és Gyurko- vics Mihály. Bemutató Ezúttal Simon Magda ro­mániai magyar írónő Száz­házas lakodalom című da­rabját vitte színre a komá­romi Magyar Területi Szín­ház. A háromfelvonásos színmű bizonyos beállításban a mai falu képét nyújtja. A Százházas lakodalom központi alakja id. Rácz Ká­roly. Magányban, félrevo- nultságban élő parasztem­ber. Az ok: nem s^ive sze­rint házasodott, a földjéért vette el Erzsit s a föld miatt lett hűtlen Rozihoz, igazi szerelméhez. Ám a megvál­tozott világban vége a föld­imádatnak, a faluban több mint százharminc család ta­lált biztos megélhetést a szövetkezetben. A magán­kézben lévő föld egyre bi­zonytalanabb talaj a pa­rasztember talpa alatt. Jó, ie akkor mi marad id. Rácz Károly házasságából, ha a föld sem? Nézzük meg csak, milyen úton-módon kerül az ese­mények középpontjába ez a sebzett szívű, zárkózott éle­tű paraszt. Károly fia Szilá­gyi Piroskába, a szövetkeze­ti elnök lányába szerelmes. Baj ez, nagy baj, hiszen ta­lán mindenki tudja a falu­ban, hogy a legény édesapja is szerelmes volt valaha Szi­lágyi Imrénébe, Roziba, akit sokáig hitegetett, bolondt- tott, majd a vagyon miatt cserbenhagyott. Rozi a hites ura mellett sírja át az éj­szakákat évekig ... s most ez a gangos, ez a nagyravá­gyó etnber lépjen be az ő házukba? Jaj, van itt tisz­tázni való éppen elég. Id. Rácz Károly és Rozi közt, valamint id. Rácz Károly és Szilágyi Imre közt. Nem vé­letlen, hogy éppen ezek a lefojtott szavú beszélgeté­sek a legszebbek s legembe­ribbek a drámában... A színmű konfliktusa ellenben mégsem ez, hanem a kérő, ahol azon túl, hogy felsza­kadnak az úgyahogy behe­gedt sebek, további komoly kérdések kerülnek előtérbe. Mi lesz a fiatalok egybeke­lése után? Id. Rácz Károly házába költözzön Piroska ? Szövetkezeti elnök lánya egy magángazda házába? A Százházas lakodalom drámaisága pont ez utóbbi kérdésekből fakad. Különben a játék végig szép és megnyerő. Ez persze 2 jó színészi munka érdeme mindenekelőtt. Különösen a dráma három legfontosabb személyét, az írónő által legtökéletesebben megraj­zolt id. Rácz Károlyt, Rozit és Szilágyi Imrét alakító HATVANI LÁSZLÓ, SZENT- PÉTERY ARANKA és KON­RAD JÓZSEF játéka lebilin­cselő. De a fiatal szerelme­sek, NÁDASDY OTTILIA és GYURKOV1CS MIHÁLY is beleillettek a színpadi filág miliőjébe. MÄCS JÓZSEF Aldous Huxley angol írókról ALDOUS HUXLEY NEMRÉ- azóta szinte érthetetlenné vált. GÉN INTERJÚT ADOTT a Paris jja két-háromszáz évvel később Review-nak. Néhány erdekes ...... . . kijelentés a nyilatkozatból: szuletlk- . »»monnyal másképp „Virginia Woolf müvei nagyon alakul egész irodalmunk". különösek. Gyönyörűek, ugye? „Sosem adott nekem valami De az embert olyan furcsa sokat az Ulysses. Véleményem érzés' tölti el utánuk: hihetet- szerint rendkívüli könyv, de len tisztasággal lát — mégis, nem fordít-e túl sokat arra, mintha sima üvegen át tekinte- hogy bemutassa: hogyan nem ne, sosem érint meg semmit...“ szabad regényt írni? Miután „Chaucer teljes lélektant te- Joyce ezt minden elképzelhető remtett a semmiből: hihetetlen formába„ bemutatjai uépet ad teliesitmeny. Az angol irodalom .... , , . egyik nagy szerencsétlensége, arro1 »*• hogyan lehetne regényt hogy túl korán írt, s nyelve írni...“

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom