Új Ifjúság, 1960. január-június (9. évfolyam, 1-26. szám)

1960-05-03 / 18. szám

A CSÚCSTALÁLKOZÓ ELŐKÉSZÜLETEIVEL KAPCSOLATBAN a washingtoni Fehér Ház kedden bejelentette: Eisenhower május 23-án reggel Lisszabonba érkezik és másnap már elutazik a portugál fővárosból. A Fehér Ház nyilatkozata szerint e két időpontot azzal a feltételezéssel választották ki, hogy a csúcsértekezlet addigra véget ér. Amennyiben azonban az értekezlet az elnök portugáliai látogatása után is folytatódna. E’senhower vagy visszatér Párizsba, vagy pedig — ha belpolitikai okok ezt lehetetlenné teszik — felkéri Nixon alelnököt, képviselje az Egyesült Államokat az értekezleten. Politikai hírmagyarázók szerint úgy látszik, hogy az elnök „reklámozni“ kívánja Nixont mint az Idei elnökválasztások köztársaságpárti jelöltjét.

FIGYELEMRE MÉLTÓ KOMMENTÁRBAN FOGLALKOZIK A MOSZKVAI PRAVDA Dillon amerikai külügyi államtitkár és Nixpn alelnök nemrégiben elhangzott beszédével. Dillon legutóbb New York-i beszédében akadályokat igyekezett gördíteni a csúcsértekezlet elé: a napirenden szereplő nemzetközi kérdéseknek azokat a vonatkozásait hangsúlyozta, amelyeknek élezése akadályozza a

kölcsönösen elfogadható határozatok kidolgozását. „Azt hihettük volna, hogy néhány nappal később Nixon alelnök helyreigazítja a külúgyminiszterhe- lyettes kijelentéseit - folytatja a moszkvai Pravda - Nixon azonban egyetlen hanggal sem árulta el, hogy helyteleníti Dillon megállapításait, sőt, lényegében véve a két beszéd hasonlított egymáshoz.“

Nixon és Dillon beszéde bizonyos amerikai köröknek azt a vágyát tükrözi, hogy feltámasszák a dullest erőpolitikát, a háborús szakadék szélén való táncolás politikáját. Ámde aki a békés együttélés széles országújáról a hidegháború útvesztőjébe akar kanyarodni, az elkerülhetetlenül a lövöldöző háború útjára kerül. Megérti-e vajon Dillon és Nixon, hogy a békés együttélésen kívül nincs más választás, mint a háborús katasztrófa? — teszi fel a kérdést a vezető szovjet lap, majd hozzáfűzi: „Egyes amerikai politikusok azt bizonygatják, hogy nem akarnak háborút. Mégis egy helyben topognak, s. még mindig nem hajlandók elismerni a békés együttélés elkerülhetetlen szükségességét. Megfeledkeznek arról, hogy az államférfiak szent kötelessége: ne támasszanak felesleges nehézségeket a felelősségteljes nemzetközi tárgyalások idején, törekedjenek minden erővel a csúcsértekezlet sikerére“.

LI SZÍN MAN BUKÁSA A HÉT KIMAGASLÓ ESEMÉNYE. A diktátor kényszerű távozásával új helyzet áll elő Dél-Koreá- ban. A haladó világközvéle- mény őszinte megelégedéssel fogadja az Egyesült Államok elsőszámú ázsiai kegyeltjének lemondását, s azt reméli, hoov a dél-koreai tömegmozgalo > folytatódik s meghozza ezen országrész népe számára a régóta várt szabadságot.

Li Szin Man értesítette a parlamentet, hogy elfogadta a nemzetgyűlés határozatát és úgy döntött, lemond a köztársasági elnök tisztségéről. Dél- Korea hóhéra nem átallotta bejelenteni, hogy „életének hátralévő részében az ország egyszerű állampolgáraként kívánja szolgálni hazáját és népét.“ A MÚLT SZERDÁRA VIRRADÓ ÉJSZAKA pontosan 0 órakor Sylvanus Olympio miniszterelnök ünnepélyesen kikiáltotta Togő függetlenségét és ezzel megszületett Afrika és a világ egyik független, szuverén köztársasága. Az 55 000 négyzetkilométer területű, új államban a kormányfői szózattal és a 101 tüzérségi össztűzzel ötnapos ünnepségek kezdődtek, amelyeken mintegy 50 állam képviselteti magát. A kormányfő rövid ünnepi beszéde után elhangzott az új állam himnusza- A TASZSZ jelentése szerint Nyikita Hruscsov a togói kormányfőnek küldött táviratában bejelentette, hogy a Szovjetunió kormánya elismeri Togót, mint független és szuverén államot és kész felvenni vele a diplomáciai kapcsolatot.

A délafrikai miniszterelnök „teknősükéi“

Kínai-indiai KÖZÖS KÖZLEMÉNY

Kormányellenes tüntetések Dél-Kóreában. A Dé!-Korea-i lakosság megelégelte az állandó terrort és a Li Szln-Man kormány módszereit. Az elégedetlenség április 19-én érte el a csúcspontot. Soulban, ebben a délkoreai városban olyan véres tüntetésekre került sor, hogy 70 ember esett áldozatul és több száz,an súlyosan megsebesültek. A halottak között több a diák és az iskolás. Ezek Li Szin-Man székhelye előtt tüntettek.

Űj Delhiben I960, április 25-én közös közleményt adtak ki a Kínai Népköztársaság államtanácsa elnökének és az Indiai Köztársaság miniszterelnökének tárgyalásairól.

A két miniszterelnök — állapítja meg a többi között a közös közlemény — több hosszú, őszinte és baráti tanácskozást folytatott. Csou En-laj kínai miniszterelnök ezenkívül hosszasan tanácskozott az Indiai Köztársaság elnökével, aleínökével és a kormány több vezető személyiségével is. 1

A tárgyalásokon a két miniszterelnök részletesen kifejtette álláspontját a két ország közötti határt érintő problémákról. Ez azt eredményezte, hogy kölcsönösen jobban megértik egymás álláspontját, a tárgyalások azonban nem vezettek a nézeteltérések áthidalására. A két miniszterelnök úgy véli, hogy a két fél meg bízót tainak tovább kell tanulmányozniuk a két kormány b/rtokában levő ténybeli anyagokat.

A közlemény ezután hangoztatja, hogy a két miniszterelnök megállapodott: a két kormány megbízottai találkozzanak és vizsgálják meg, ellenőrizzék és tanulmányozzák a határkérdéssel kapcsolatos összes történelmi okmányokat, jegyzőkönyveket, hivatalos feljegyzéseket, térképeket és egyéb anyagokat, amelyekre a felek mindegyike álláspontjának megindokolásában támaszkodik. A két fél megbízottai dolgozzanak ki azután jelentést, amelyet a két kormány elé terjesztenek. A jelentés sorolja fel

azokat a pontokat, amelyekben a felek meg állapoknak, továbbá azokat, amelyekben nézeteltérés forog fenn, vagy amelyek tovább1 alaposabb tanulmányozást és tisztázást igényelnek. A jelentés mozdítsa elő kedvezően, hogy ezeket a problémákat a két kor\ mány a továbbiakban fontolóra vegye.

Megállapodtak továbbá — folytatódik a közlemény — hogy a két kormány megbízottal 1960 júniusától szeptemberéig végezzék el a fentiekben megállapított feladatukat és üléseiket felváltva tartsák a két ország fővárosában. Az első ülést Pekingben tartják. A két kormány megbízottai 1960. szeptember végéig terjesztik elő jelentésüket kormányuknak. A ténybeli anyagok további megvizsgálásának ideje alatt a felek mindegyike köteles minden tőle telhetőt elkövetni a súrlódások és összetűzések elkerülése végett a határvidéken.

Végül a közlemény hangoztatja, a két miniszterelnök felhasználta a tárgyalásokat arra, hogy bizonyos más fontos nemzetközi kérdésekről is eszmecserét folytasson. A két miniszterelnök örömmel üdvözölte a kormányfők küszöbönálló párizsi értekezletét és reményét fejezte ki, hogy a csúcsértekezlet előmozdítja a nemzetközi feszültség enyhítését, közelebb hozza a nukleáris fegyverek gyártásának és alkalmazásának betiltását és egyengeti a leszerelés útját.

„Isele" a délafrikaiak nyelvén teknősbékát jelent, és néhány év óta a délafrikai négerek így nevezték el egymás között a „Saracén“ típusú páncélautót, melyekkel Fokváros rendőrsége van felfegyverezve. Páncélzatuk formájával, kinövésszerű lelapított tornyukkal, vastag löréseikkel a „Saracénok“ valóban a teknősbéka furcsa alakjára emlékeztetnek.

Ezek az „Iselek" voltak a sarpvilli mészárlás főszereplői: erődítésszerű páncélzatuk mögül Verwoerd miniszterelnök emberei kényelmesen tüzelhettek a védtelen afrikaiak tömegére. Humphrey Tyler, az egyetlen angol újságíró, aki a vérengzés szemtanúja volt, többek között ezekkel a szavakkal festi le a „teknösbékák“ kegyetlenkedéseit: ,,.v fiatal gyerekek százai bukdácsolva menekültek, egy fiúcska tarkójára húzta kabátját, azt gondolva talán, hogy a golyók így nem érhetik, más gyerekek, alig magasabbak a fűnél, ugrásszerűen szökdécseltek, akárcsak a nyulak, mégis néhányan közülük is ott maradtak. Az egyik rendőr a páncéloson térdelve, géppuskájával a tömegbe tüzelt, miközben széles ívben körben forgatta, mintha csak természetfelvételnél filmezne..."

De hiszen ezek a borzalmas részletek a napilapok jelentéseiből már ismeretesek. Bennünket most elsősorban az a kérdés érdekel, ki adta a Fokváros „fajvédőinek“ kezébe ezeket a páncélosokat, amelyekből a rendőrök olyan biztonságosan lőhettek asszonyokra, gyermekekre. Ezeket a páncélosokat valóban nem Délafri- kában gyártották. Angliából jöttek, az angol monopolisták egyik kiviteli cikkét és lényeges bevételi forrását képezik, és ez a körülmény nyújtja nekünk a fonalat, amelyen el kell indulnunk, ha a délafrikai rémségekért viselt felelősség igazi gyökereit akarják felfedni.

1959-ben a külföldi tőkések délafrikai befektetései — az arany-, urán-, gyémánt-, szénás Vasércbányákban, a cukor- és kukoricatermelésben, 1400 millió angol fontra (a mi pénzünkön kb. 56 milliárd koronára) rúgtak. Ennek a csillagászati számnak kétharmada Angliára, a többi az Egyesült Államokra és Franciaországra esik Ezeken a befektetéseken keresztül az európai monopolisták természetesen szoros kapcsolatokat létesítettek délafrikai üzletbarátaikkal és ezeknek az érdekében építette ki és tökéletesítette a Délafrikai Unió kormánya a néger lakosság vad kizsákmányolását. A helyzet illusztrálásáhaz tartozik az a tény, hogy 4 millió afrikai a megművelhető föld 12 Vl százalékán kénytelen tengődni, míg 700 000 fehér földbirtokos a termőföld 87 V2 százalékát vallhatta a magáénak. Ilyen körülmények között és a középkorba illő adórendszer nyomása alatt a négerek tömegesen hagyták ott földjüket, hogy a bányáknak és gyáraknak szolgáltassanak olcsó munkaerőt. Hiszen Transvaal tartomány 400 000 bányászának mai reálbére azon a szinten van, mint 70 évvel ezelőtt.

Ennek a rabszolgas^erű kizsákmányolási rendszernek tartozékai voltak az úgynevezett „személyazonossági igazolványok“ — persze csak a négerek számára állították ki őket, és súlyos büntetés érte azt, aki nem tudta felmutatni“ — és ezek Fokváros kormányának jó ürügyül szolgáltak arra, hogy hosszabb-rövidebb tartamú de- portációra, illetve kényszer- munkára ítéljenek évenként közel egy millió négert.

Az elmondottakban, a monopolisták nemzetközi hatalmában, egyszóval az imperializmusban keresendő tehát Verwoerd miniszterelnök zsarnoki uralmának létalapja és igazi fundamentuma. A sarpvilli vérengző fajvédőknek itt vannak a gyökerei, ebből a rendszerből szíják életerejüket. London és Washington kormányának, valamint a Vatikánnak krokodil- könnyei a mészárlások felett nem tévesztheti meg a világ közvéleményét és nem tudják elfátyolozni az igazi „Teknősbékát“, melyet elsősorban kell legyűrni és összetaposni. Ro.

A FDJ — a kelet-németországi Ifjúsági szervezet — azzal a felhívással fordult az ifjúsághoz, hogy május 31-ig 10 000 fiatal jelentkezzen a szövetkezetekbe. Christa Lehmann Is elhatározta, hogy mint állat- gondozónő a szövetkezetbe lép. Mostanáig egy textilüzemben mint laboránsnő dolgozott.

Míg az emberek az egész világon a béke után vágyakoznak és a békéért harcolnak, a legtöbb állam vezető képviselői a békés együttélés lehetőségeit kutatják, Adenauer, a nyugatnémet kancellár a világot járva „kommunistaellenes áruját" kí- nálgatja és az államokat saját terveinek igyekszik megnyerni.

Attól tartva, hogy a küszöbön álló, Kelet és Nyugat között megtartandó csúcsértekezleten esetleg enyhülhetne a feszültség, Adenauer Eisenhower után sietett, hogy beszéljen vele és bírja rá arra, hogy majd ha N. Sz. Hruscsovval találkozik, ne „dűljön be csábításainak“, hanem maradjon „állhatatos“. Ugyanezt a nótát fújta Japánban is. Bárhová megy, mindenütt csak ármánykodík, abban a reményben, hogy majd Rómában, Londonban, Washingtonban és Párizsban a politikusokat éles szovjetellenes irányzatnak nyeri meg.

Hogy mer ez az öreg kakas olyan élesen és olyan hamisan kukorékolni? Ki rángatja a bábukat, ki kényszeríti őket, hogy unos-mtalanig mozgásban legyenek és ugráljanak, futkároz- zanak? Nyugat-Németország monopolkapitalistái, akik ma erősebbek, mint azelőtt és állandóan a revanš, a viszonzás gondolatával néznek a keleti határok, de a világ más iránya felé is, vissza akarják nyerni az elvesztett vagyonukat, az elvesztett miUiárdokat, az elvesztett rabszolgákat és az elvesztett piacokat. Kivétel nélkül ugyanazok, akik vígan Hitler Adolf kezére keverték a kártyákat

Ugyanolyan telhetetlenséggel ismétlődik a Drang nach Osten vagy nach Westen, és ismét há/Q Lalái kereskedők

borúra készülnek. Mindig ugyanazok a Kruppok, Thyssenek, Mannesmannok, azok, akik saját nemzetüket szerencsétlenségbe döntik, és az egész világot rémületben tartják.

A New York Times ez év március 30-án ezt írja: A Rajna-vi- dék iparmágnásai olyan szorosan összefonódó csoportot alkotnak és újból ugyanolyan szerepkört töltenek be, mint az 1945-ös évben a német vereség előtt. Első pillantásra valóban csodálatos, hogy ilyen gyorsan magukhoz tértek és elfoglalták egykori pozícióikat. Ügy látszik, hogy ez valami „szupercsoda“, amelyet a németek „gazdasági csodának" neveznek. Wilhelm Zangen, a vén Rajna-Vidéki róka, aki a Mannesmann-konszem — a legnagyobb nyugat-németországi acélkonszern — élén ált, határozottan kijelentette: ez nem is olyan csoda!

A lap a cikk további részében megmagyarázza, hogy ez miért nincs így. „Abban a meggyőződésben, hogy Európának az újjáépítésnél segítséget kell nyújtani, hogyha azt akarják, hogy ne váljon kommunistává, az Egyesült Államok miUiárdokat nyújtott, hogy az európai kontinensen újból elindítsák a kerekeket ... azután jött a fegyverkezés, amelyet a nyugati hatalmak rendeltek el... és valóban megkezdődött a hidegháború..."

A cikk soraiból egyenesen következtetni lehet arra az összefüggésre, amely az agresszív militarizmus és a monopóliumok között fennáll. Krupp, a Rajna- vidéki „ágyúkirály“ visszatér és

még gazdagabb és erősebb, mint valaha. Alfred 1938-ban lépett a

Amint Essenből jelentik, április 15-én egyesítették a Krupp féle acél- és bányaüzemeket. Részvénytársaságot alapitottak és a részvények egyedüli tulajdonosa Alfred Krupp. így tehát Nyugat-Németországban megalakult a legnagyobb bánya- és acélkonszern és annak olyan ember a feje, akit a második világháború után mint háborús büntíst ítéltek el, de hat évvel ezelőtt az amerikai szervek jóvoltából kegyelemben részesítették. A Krupp-féle konszern évente 9 millió tonna acélt termel. A potsdami egyezményben a nyugati nagyhatalmak arra kötelezték magukat, hogy leépítik a kartonrendszert, hogy lehetetlenné tegyék a német imperializmus és militarizmus feléledését.

náci pártba. 1940-ben Hitler kitüntette vállalatát, melynek „szociálpolitikai beállítottsága — amint kijelentette, szervesen összefügg a nemzeti szocialista Németország új korszakával". Oj korszak alatt a tömeg gyilkosságok éráját, a koncentrációs táborokban az embertömegek gázosítását értette. A nürnbergi perben az amerikai megbízott egyenesen meg is mondta: nem létezett olyan bűncselekmény, amelyben a náci Németország részt nem vett, — legyen az a háború, klnoztatás, vagy rabszolgaság — amelynek Krupp ne lett volna részese. Kruppot mint háborús bűnöst 12 évi fegyházra ítélték. Két év múlva szabadon bocsátották és a hidegháború amerikai, brit és francia előidézői visszaadták neki egykori birodalmát. Krupp nemrég modellt ült, olyan színben akarta lefestetni magát, mint akinek a békés termelésen kívül már érdeke nincs. Szeretné, ha elfelejtenénk, hogy ma Európa leggazdagabb embere, hogy ellenőrzése alatt több mint 100 kereskedelmi társaság áll és azok a fegyverkezés különböző válfajaival foglalkoznak. Szeretné, hogyha elfelejtenénk, hogy a nyugat-németországi acéltermelésben vezet, hogy belenyúl nemcsak az európai, hanem a latinamerikai, ázsiai, afrikai és közel-keleti államok gazdasági életébe is, Ez aztán valóban „békés termelés“- nek mondható! Vagy talán monopoléra kollégái már elfeledkeztek arról a levélről, melyet az öreg Krupp még 1940-ben irt? „A Krupp üzemeket mint fegyvergyárakat az ellenzék kapálózása ellenére kénytelen voltam és meg akartam a jövő számára is tartani, mégha álcázva is. Csak a legbarátibb körökben beszélhettünk a termelésről. Még a szövetségesek kémjeit is félrevezetjük.“

Krupp neve a világ közvéleményében úgy él, mintha az a háború és gyalázat jelképe lenne. Sok olyan háborús bűnös van, aki előlépett a börtönök árnyékából és most Bonnban a kulisszák mögött jelentős szerepet fölt be és a politikusokat mint bábokat rángatja. Friedrich Flicket, Himmler és Göring barátját most a 2. számú monopolistaként tartják számon. Eleinte csak kisebb összegeket adományozott a náciknak, de ahogy a vállalatában növekedtek a fegyverrendelések, annak arányában növekedett a „bizalma“ és természetesen a magánvagyona is. Mint háborús bűnös 7 évi fegyházat kapott. A börtönből yendezgette iparbirodalmának bonyolult szálait. Amikor elhagyta a fegyházat, pénzügyi hatalma mitsem változott, ugyanolyan vagyonnal rendelkezett, mint azelőtt. Ez a Flick ma a bányákon és kohókon kívül a mozdony-, dinamit- és urántermelés iránt érdeklődik és 136 országba szállítja cikkeit. Ma Adenauer kancellár kebelbarátja és tanácsosa.

A triumvirátus harmadik tagja August Thyssen annak a Fritz Thyssennek a fia, aki a többi monopolistával együtt a nácikat szerelte fel. Hermann von Siemens, a vegyészeti konszern elnöke, Wilhelm Zangen, a Mannesmann konszern igazgatója, Hugo Stinnes, ezek mind egykori háborús bűnösök és ma a nyugatnémet ipar vezető egyéniségei. Az l. G. Farben vegyészeti

konszern, amely olyan gyászosan írta be magát az oswiencimi koncentrációs tábor történetébe, ma újból vezető vállalat. Igazgatóságában ugyanazokkal a nevekkel találkozunk, mint Hitler idején. (Krauch, Jaehne, Kugler stb.)

Nyugat és Kelet számára egyaránt a német militaristák és monopol revansiszták a legaktuálisabb realitást jelentik. Létezik egy út, a leszerelés és a verseny útja, amely az emberiség jólétéhez és végleges békéhez vezet. Ez az út megkívánja, akadályozzák meg és vessenek véget annak a fejlődésnek, amely Nyugat-Németországban folyamatban van, nehogy a monopolista háborús bűnösök újból rossz útra térítsék Európát.

Az oiiüitpiász két oldala

Az olasz olimpiai bizottság hallatlan felkészüléssel, áldozatokkal rendezi meg az Idei olimpiászt. Mégis, amikor Olaszország megoldatlan szociális problémáira is gondolunk, felmerül bennünk a kérdés, megéri-e ezt a „felhajtást“ a sportesemény. Sokkal inkább úgy gondoljuk, hogy megbomlik az egészséges egyensúly a két dolog között. Az egyik oldalon hatalmas összegeket dobnak oda nemzetközi presztízst szolgáló rendezvényekre, a másik oldalon, a rendező ország nagy területein a lakosságnak emberhez nem méltó körülmények között kell élnie.

(Die Tat, Zürich)