Új Ifjúság, 1960. január-június (9. évfolyam, 1-26. szám)
1960-04-12 / 15. szám
PETER SEVER: Ä z irodában meglepetés várt. A főnök Nyemec Rudo volt. Kicsit megütköztem rajta, hogy úgy megöszült. Igaz, már jó tíz éve nem láttuk egymást. Komolyan meghallgatott, de nem hagyta befejezni mondókámat. — Tudom, mire van szükséged, gyere fél óra múlva. Megmutatom neked azt az embert, akit keresel. Aztán később elbeszélgetünk. így mondta. És nekem nem volt kedvem tovább bent ácso- rogni. Az iroda komisznak, szigorúnak tűnt. Az öreg berendezés, a leolajozott padló, a barna kopott asztalok és régimódi szögletes székek mintha mondták volna, ne tétovázz, itt dolgoznak, nincs idő felesleges beszélgetésekre. Elmentem. De bizony fél órára nem érdemes bemenni a városba. Maradok az állomáson. Kiléptem az irodából és mélyet lélegeztem. A levegőben kőszénfüst szaga érzett. Egészen közel, velem egyirányban mozdonyok 'futottak a fűtőház felé. Messzebb pedig gőzösök fütyültek a kitérőkön, és egy hosszú tehervonat lomhán mozgott. Már tudtam, hová megyek félórára. Az állomás fölötti hídra. Magas, kormos volt a vashíd és tíz pár vágány fölött ívelt. Amint felfelé lépkedtem, kátrány és pára szaga csapódott az orromba. Egyszerre tizenöt évet forgattam vissza. Tíztizenöt lépcsőn szaladtam fel könnyedén, s már ott is álltam E^zon a helyen, ahol régen szókA JÓ TÍPUS ördögien kezelik a labdát, lágyan ejtik a kezükre vagy oldalra ütik. T repács Gyuszi soha nem csinált ilyet. Gyuszi a hálóba ütött. Helyesebben átütötte a hálót. Magam is megpróbálkoztam ezzel és más kitűnő játékosok is megkísérelték, de eredmény nélkül. Gyuszi értett hozzá. Felugrott, igazított rajta a kezével és a labda feltartóztathatatlanul vágódott le az ellenfél területére. Ki tudja, honnan vette rettentő erejét, ütését egyszerűen lehetetlen volt kivédeni. Akkor, amikor bömbölni kezdtek a szirénák, Gyuszi a forgónál maradt. Megpillantottuk az ellenséget, Focke-Wulf kéttör- zsűjét. A város fölött kétszer megfordult, aztán törzséből kihullt egy bomba. Két méterre esett Gyuszitól. Nem sok maradt belőle. A temetése is olyan volt... Semmilyen. A német katonák közeledtek. A városból kihúzódtak a fiúk... Most, hogy elgondolkoztam, eszembe jutott, hogy ez a bomba is olyan pontosan ért földet, mint az ő ütése ... Volt ebben valami. — Szabad egy kis tüzet? — Összerezzentem. Észrevétlenül került mögém egy idős, borostás arcú ember. Közel járt már a hatvanhoz. Annyira elmerültem gondolataimba, hogy nem hallottam a lépteit. Odatartottam neki a cigarettámat. — Köszönöm. tam, vaskorlátnak dőlve a híd közepén. És néztem le. Ogy festett innen az állomás, mintha tenyéren feküdt volna: balra egy öreg épület peronnal, rajta tíz meg tíz átjáró, amelyeken valamikor megállás nélkül tódult a nép a nap minden órájában. Jobbra a vágányok szigorú sora, kitérők, jelzőberendezések; lejjebb fűtőház, kocsiszín, szénkészlet, daru, forgó és mindenféle füstös, fekete épület. És gépek, mozdonyok, kicsik és nagyok, öregek és újak, modernek és „kávédarálók“. Vagonok hosszú sorai, tolatok füttyentgetései és minden, ami egy nagy állomáshoz, vasúti csomóponthoz tartozik. Mennyit álldogáljunk itt mint suhancok! Mennyi álmot álmodtunk! Álmok, álmok. Majd mind csillogó sínpárral kezdődött, vagy a pára függönyébe bújt mozdonnyal, amelynek titokzatos mesevilágba, illetve a világ végére kellett volna vinni bennünket. Gyermekségem és ifjúságom állomása. Annyi év múltával is úgy ismerem, mint régi szerelmemet: tudom a gyengéjét, hibáját, tudom a szépségét is... Amott az első forgótól jobbra, bomba robbant. A felkelés idején történt. Az állomás akkor különös volt. Üres. A németek közeledtek, minden pillanatban légiveszélyt jeleztek. És mi az állomás mögötti fedezékekbe rohantunk. Nem azért, mert féltünk. Egyszerűen nem volt kedvünk dolgozni. Ezért futottunk a fedezékekbe. Trepács Gyuszi ott maradt. Nem nagyzási hóbortból. Ilyen volt a természete: nem hagyott félbe munkát, nem tűrte a rosszul csinált vagy tökéletlen dolgokat. Még olyankor is ott maradt, amikor a szirénák bömbölni kezdtek. Trepács Gyuszi volt a legjobb leütő, akit valaha is láttam. Akkor már főiskolás volt. Közepes termetű, inkább zömök, mint atléta. Nem nézett ki sportolónak. Esetlenül ugrott a háló fölé, de ütni azt tudott! Ma már nincsenek ilyen ütők. A röplabdának technikás és raffinált játékosai vannak, akik Éhesen fújta ki magából a fehér. füstöt, amelybe alkohol szaga keveredett. Mozdulatlanul állt. — Az állomásunkat nézi? — kérdezte néhány pillanat múlva. Jól megnéztem az embert: kék munkaruha volt rajta és rövid vastag kabát, amilyet a vasutasok hordanak télen. Nyilván a műhelyben munkás, meglátszik a kezén és az arcán. A bőr ráncaiban korom, piszok rakódik le. Ennek az öreg vasutasnak még a szemében is korom feketéllik. — Nézem. Lehet, hogy ez a kurta felelet, akaratom ellenére is barátságtalanul hangzott, és mindjárt érezte, hogy ok nélkül vagyok barátságtalan, tehát, még gyorsan hozzátettem: — szeretem a vonatokat... mozdonyokat ... Elmosolyodott. — Én is, — ismerte be. Alattunk éppen elfutott egy gép és bevont bennünket fehér párafelhőjébe. Egy pillanatra elmosódott minden, csak lassan kezdtek kibontakozni a tárgyak körvonalai. Egymásra nevettünk. — Négyszázhetvenötös... jó gép! — jegyezte meg elismerően — már jó pár évecskét lefutott, de nem találná párját. Együtt néztük a mozdony hatalmas hátát, amint alattunk lassan visszatolatott. — Lassan leszolgálják a magukét, — jegyeztem meg - villanygépeket kapunk majd és Láttam, hogy az én társam nem ért velem egyet. — Ezek még jól szolgálnak... Ez az erő, látja? A mozdony párát lökött ki magából. Cethalat juttatott eszembe. Hatalmas erő van benne. Ki tudja, hogy az emberek miért szeretik úgy a mozdonyokat? Talán azért, mert már mint kis gyerekek vonattal játszottak. S ez megmaradt bennük. A francia fiimezők például meg- szálottjai a mozdonyoknak: minden valamirevaló rendező felvesz legalább egyszer a filmjében vonatot... Lehet azért, mert a mozdonyok külsejében van valami atlétikus, daliás vonás, amint szügyükkel szétvágják a levegőt és készen állnak előrerohanni óriás kerekeikkel. Erő! Erő ez! — De a villanygépek még erősebbek — utasítottam vissza dacosan. — Lehet, — mondta az öreg — ezek azonban szebbek. Látja, hallja, érzi a párát: sziszeg, dolgozik, nyomja a dugattyút... Olyanok vagyunk mi emberek, hogy látni akarjuk az erőt, főként, amikor uralkodunk is rajta. És mi az a villanymozdony? Semmi, csak zúg... Bizony csak zúg. Mint a méhecske, mint egy nagyobb vllamos. Pfi! Hallgattunk egy keveset. — Én már csak ezzel megyek el... ezzel a párával. Elszomorodtam. Az én társam pedig folytatta: — Tudja, az olyan villanymozdonyban ... egyféle berendezés van. Ott, ha harminc másodpercenként a pedálra lép, megállnak a motorok. Én mondom, néha nekünk embereknek is olyan berendezésre lenne szükségünk... Az első pillanatban nem értettem, és megpróbáltam tréfásan elütni a dolgot. A korcsmában ugye? Megsértődött, és egész jogosan. Hegyeset köpött, nehezte- lően nézett rám és elindult. — Hej, bácsi! Nem úgy gondoltam! — kiáltottam utána. De csak félig fordult meg és legyintett. Az állomás nem szórakoztatott többé. Az órámra néztem, éppen idejében. Nyemec Rúdon vasutasköpeny volt. Várt már engem és egyenesen a műhelybe vezetett. A szemben jövő férfiak köszöntöttek bennünket. — Az első műszak éppen befejeződött. Másik kezdődik — magyarázta. Oldalról néztem rá — Kihez vezetsz ? — Ne félj semmit, tudom mire van szüksége. Egy jó típusra. Ismervén a természetét, nem ellenkeztem. Rövid folyosón haladtunk keresztül, és egy óriási terembe értünk. A terem egész hosszán két pár vágány futott. Két szélén forgó és megmunkáló gépek álltak. A kórházat juttatták eszembe. Kint hosszú sorban álltak a beteg gépek. Mielőtt ide jöttek volna, vizsgálaton estek át. Aztán leszerelték lábukat, alvázukat. Az egyik 'vágányra tolt hatalmas kerekek nevetségesen hatottak csupaszságukkal. — Messze megyünk? — érdeklődtem. — És miért iszik? — Nehéz élete van. Tudod, az emberek élete néha egészen más, mint ahogyan azt ti leírjátok. Fia volt... Megölték. Aztán a felesége is elhagyta. És öreg napjaira egyedül maradt, mint az ujja. Időnként megissza. Különben jó ember. .. És kitűnő munkás. Ha túlórázni kell, elsőnek marad. Ha valamire szükségem van, mondjuk szombaton, csak megyek utána. Még soha nem ellenkezett. Ilyen a természete ... Soha nem ad ki rossz munkát a keze alól. Vagy félig készet... Nem létezik! Fenn marad éjszaka is, ha a szükség úgy kívánja. T ovább mentünk. Ügy tűnt, hogy a teremnek nincs vége. Rudo folytatta. — Tudod, ez az ember egy azok közül, akik dolgoznak, akikről az újságok nem írnak. Az úgy van: hogy valaki újítani tudjon, a közösséget éreznie kell maga körül. Én nem vagyok az újítók ellen, isten ments! Védeni, jutalmazni kell őket. De ezek a közönséges, egyszerű dolgozók, akik a munkából csak a rájuk eső részt csinálják meg, de azt aztán becsületesen, ezek is megérdemlik az elismerést. Ez az alap, tudod. Például az, akivel találkoztunk, Trepács ... — Trepács? — Trepács Gyula... Ismered? — A fiát ismertem. Jó röp- labdázó volt... — Hát látod. Ennek nehéz élete van. Ennek a fiát soha senki nem adja vissza, sem a feleségét. Semmilyen boldogság nem vár rá. Semmilyen öröm. És dolgozik! Még soha műszakot nem hagyott ki. Ha erről írnátok egyszer ... Neheztelőleg fordult el tőlem, és tovább ment. Kicsit lassabban követtem. Hátul, a terem másik végében forgó állt, és azon kis vörös zászló. Fiatal, nyugodt, egészséges ember jött elénk kék munkaruhában. — Hát itt vari, — mutatta be nekem Rudo. Ez az a Hammer- ník. Újító, feltaláló és így tovább. — A gépkezelőhöz fordult. A szerkesztő elvtárs beszélni akar veled. — Kérem, — mosolygott udvariasan Hammerník. Rudo nézte, hogyan adunk kezet, hogyan elegyedünk beszélgetésbe. Elővettem jegyzet- füzetemet, kénytelen voltam egyet s mást feljegyezni. A ztán Rudo megfordult, búcsút intett és hosszú léptekkel távozott. Fordította: MÁCS JÓZSEF — Amott hátul olyan embert találsz, amilyenre szükséged van. Jó típus. Üjító. Az össz- üzemi verseny kétszeres kitüntetettje. Kommunista. Minden szempontból példás férfi. Beljebb mentünk. Hirtelen megrezzentem. Szembe jött velünk az ismerősöm, akivel a hídon beszélgettem, szerszámos kocsit tolt maga előtt. Hanyagul üdvözölte Rudot. — Ki ez? — kérdeztem, ahogy elmellőzött. Rudo meg sem állt. — Ez? Ez egy olyan közönséges ember. Róla soha senki nem ír. — Rossz munkás? érdeklődtem. Kedvetlenül nézett rám. — Szamár vagy. Itt egyáltalán nincsenek rossz munkások. A műhelyekben nem tűrnék meg az ilyeneket. Mi a Felkelés idején nem akármilyen páncélos vonatot állítottunk elő — érted? — Hát akkor kicsoda? Kedvét vesztve megállt. — No, semmi. Közönséges munkás a műhelyből. Mester. — Iszik? — Igen. De ezt az ember megbocsátja neki. Mert jól dolgozik. r Énekkart is szBnraztünk Századunk CSISZ-szervezete dicső múltra tekinthet vissza. Az elmúlt évben tánccsoportot szerveztünk, amelyhez sok siker fűződik. Lelkesedésünkkel és odaadásunkkal olyan magas színvonalra emeltük tánccsoportunkat, hogy a kerületi alkotóversenyen a második helyezést értük el és így a brnoi országos szemlére is eljuthattunk. Az elmúlt napokban pedig énekkart alakítottunk, amelyet Pojitlik őrvezető vezet. Célunk az, hogy legalább olyan sikereket érjünk el az énekkarrral, mint a tánccsoporttal. Erre minden lehetőségünk megvan, mert az énekkar tagjai minden próbán rendszeresen részt vesznek. Reméljük, hogy az ezrednél az énekkarral az első helyet érjük el. Molnár Béla, őrvezető. Szentpétery Aranka és Tóth László a Csendestengeri éden fiatal szerelmesei. t DYMPHA CUSACK: Csendestengeri éden című színmüve mai nyugati dráma, amelynek problémája mindennapi életünket érintő kérdés. Egy közösség spontán harca a nyugati nukleáris kísérletek beszüntetéséért. Cusack ezt a problémát erőteljesen veti fel ugyan, de a darab kibontakozásában világnézeti szempontból nem tudja hihetöen megoldani. A dráma ellaposodik és misztikussá, az egyes jelenetek tartalma pedig idegenné válik. Ez főként a második felvonás végén Litole szimbolikus felajánlásában csúcsosodik ki, majd a darab megoldásában és annak előkészítésében. Gondolok itt főként azokra a mondatokra, amelyek a. római pápával és a katolikus egyházzal kapcsolatosak. Ezeket a darab rendezőjének és a színház dramaturgiájának törölni kellett volna, mert nem egy esetben fékezik a játék lendületét, és eltérnek a darab témájától, — ideológiai szempontból pedig tőlünk idegen eszméket vallanak. A játék ötletesen kezdődik, tüllfüggönyre hátulról vetítik a színmű címét, majd egy hangulatot keltő tájat. Érzésem szerint ez a bevezetés helyes. A darabot Seregi György főrendező rendezte. Koncepciójából sajnos hiányzik az egység. Egy- egy jelenetet reálisan lát, s olyankor valódi dráma bontakozik ki a színpadon. Sajnos, látásmódjába belekeveredik néha egy-egy idealizált jelenet, dalbetét és modern európai tánc is a mondanivaló rovására. Ez szerintem komoly hiba. A Csendestengeri éden komáromi bemutatója felhívta a figyelmet még egy nagyon komoly problémára is, éspedig arra, hogy a Magyar Területi Színház színészeinek beszédkultúrája nincs hivatásos szinten. A szereplők minden figyelmet a szövegmondásra összpontosítanak és így önkéntelenül is gyakran megfeledkeznek a színészi játékról. Átlagon felüli alakítást talán csak Korai Ferenc, Fazekas Imre, Réti Margit, Szentpétery Aranka, Bottka Zsuzsa és Lengyel Ferenc nyújtott. Lengyel Ferencnél különösen azt kell értékelni, hogy főként szerepének első részében egészen közel jutott a játék stílusához. Sajnos a továbbiak során már nem tudta hitelesen ábrázolni Osber Dey meghatalmazott miniszter jellemét, csak karikatúráját nyújtotta a figurának. Tóth László alakjának fordulópontja nem hihető, nincs kellően drámaian előkészítve. Nováková Zora jelmezei és díszletei modernek, kitűnő lehetőséget teremtenek a játék kibontakozásához, de nem keltik fel kellően a hangulatot. A Csendestengeri éden a Magyar Területi Színház ez évi öt bemutatójához képest bizonyos mértékben visszaesést jelent. Hisszük, hogy ez a néhány őszinte megjegyzés ösztönözni fogja a színházat további munkájában. KLIMITS LAJOS BORISZ POLEVOJ: (2 entn az e íletb en Vlagyimir Itjicsnek egész jó hallása és hangja volt. Szeretett zenét hallgatni, fiatal korában pedig — közvetlen ismerősei szerint — maga is sokat énekelt, de sohasem monoton, szomorú tónusú dalokat. És ez is jellemző rá. Zene iránti rajongását édesanyja nevelte belé és ez végigkísérte egész életét. Életének utolsó évében nem volt ideje koncertekre járni. De ha alkalma volt jó zenét hallani, teljes odaadással hallgatta és valósággal magába szívta a melódiát. Az egyik házi koncert után, amelyen a zongorista Beethovent játszott, Lenin lelkesen mondta: — Nem ismerek szebbet, mint az „Appasionata", hajlandó lennék minden nap meghallgatni. Magával sodró, emberfeletti zene. Lehet, hogy kicsit naivul, de büszkén gondolom: „Micsoda csodákat képes az ember teremteni!“ Ezt csak olyan ember mondhatta, aki nemcsak szereti a zenét, hanem teljesen át is adta magát a zenének. A zene olyan hatással volt Leninre, hogy azokon a napokon, amikor sok volt a munkája, nem ment koncertre. Egyszer, amikor egy bizonyos régi bolsevik megpróbálta magával csalni házi koncertre, így utasította vissza: „Nem, nem mehetek, a zene nagyon befolyásol ...“ Mindig nagyon szerényen élt. Az emigrációban nem egyszer beállott a „kétszeres pénzhiány“, ahogy viccelődve szokta mondani Lenin. Ebben az időben Vlagyimir lljics nyilvános előadásokkal, a felesége pedig óraadással, nehéz házi munkával keresték a kenyerüket. Felesége címeket írt svájci vállalatok Oroszországba küldött reklámcsomagjaira. Sohasem volt háztartási alkalmazottak. Nagyezsda Konsztan- tyinovna és édesanyja egyedül főztek. A lakás az egyszerű emberek megszokott szerény hajlékához hasonlított. Sok külföldi csodálkozva nézte> hogy Lenin milyen szerény viszonyok között él. Lenin feleségével és édesanyjával a Kremlben is szerény, kis lakásban lakott és csak a legszükségesebb berendezésük volt. Az egész lakásban nyoma sem volt a pojgári pompának. Ugyanolyan fizetést kapott, mint a népbiztosi hivatalok többi dolgozói. Visszautasított minden különleges gondoskodást, akár az egészségről, akár másról volt szó. Ez a magatartása abból származott, hogy mélyen átérezte, ' tudatosította magában azt, milyennek kell lennie a győztes munkásosztály vezetőjének. Ebben az időben nagyon gyengén fűtöttek a Kremlben. Vlagyimir lljics dolgozószobájában gyakran volt hideg és hogy lábai meg ne fázzanak, az asztal alá pokrócot tett. Egyszer valaki a népbiztosok gazdasági osztályáról szerzett medvebőrt és azt helyezte az asztal alá. Amikor Lenin bement a szobájába és az asztal alá nézett, a pokróc helyett ott találta a medvebőrt. Csodálkozott, nem értette, hogy minek csinálták ezt. Amikor a munkáscsaládok fagyoskodnak a fűtetlen munkásszállásokon, talán a népi komisszárok elnöke megengedheti magának, hogy a lábát medvebőrrel melegítse? Minek ilyen fényűzés? ... Mi ez? Talán túlságosan merev pedanterizmus ? Puritanizmus ? Nem, ez Lenin igazi énje, amely abból származott, hogy mélyen átérezte, milyennek kell lennie az új társadglmi rend vezetőjének, annak az átérzése, hogy az új rend vezetőjének meg kell osztania örömét, bánatát, a győzelmet, a vereséget, és egész mindennapi életét a néppel. Lenin bízott a tömegekben, bízott alkotóerejükben és a dolgozók kezdeményezésében. Fáradhatatlanul figyelte az emberek életét, tanulmányozta életüket, és tanult a tömegek tapasztalataiból. Példaképe volt a kommunista embernek.
