Új Ifjúság, 1959. július-december (8. évfolyam, 27-52. szám)

1959-08-25 / 34. szám

V ANDREJ PLÁVKA: Szépek voltak a téli esték, amikor az aszta­lon halomba gyűlt a fosztott pehely, öreganyók, falubeli nénék és viháncoló fiatal lányok ültek a mécses köré, nemcsak a tollfosztés kedvé­ért, hanem hogy pisla fényében, a kemencéből áradó meghitt melegben beavassanak a régmúlt idők bölcsességébe bennünket, fiatalokat is. Vége-hossza nem volt a mesének, mondóká­nak, jő vitézekről és elátkozott királykisasszo­nyokról, úgy hallgattuk, akár a bibliát. Nem hiányzottak ilyenkor az igaz történetek sem, amelyek — lelkemre mondom - itt vagy amott, akkor meg akkor estek meg, s amelyek hősei majdnem mindig zsiványok, hegyilegények vol­tak. Melengeti az ember szívét, ha a maga nyo­morúságában, elesettségében ükéi vitézségé­ről, bátorságáról hall. Egyszer meg akkorát kaeagtgnk, hogy szétfújtuk a pelyhet mind, amikor az öreg Lovisné arról mesélt, hogyan küldött egyszer Jánosík Juro háromszögletű levelet a Palugyai uraságnak, megírva nekik, hogy legényeivel elmegy majd vendégségbe a palugyai kastélyba, az uraság lányának lako­dalmára — s három nap múlva egy este hiába állított pandúrokat őrségre a vármegye, Jáno- slk Juro ott termett a lakodalmon és mind egy azálig elszedte a nemes uraságok éksze­reit, drágaságait. Melegetőn szépek voltak ezek a téli esték. Amit az élet megtagadott tőlünk, mind me­sékbe foglalták az öregek, akik meg értettek hozzá, könyveket írtak róla, teli reménység­gel és bíztató jövendöléssel. Mintha ezen a csupahegy földön, a Tátra alatt mindig csak a múltban és jövendölésekben éltünk volna — annyira sivár és elszomorító volt a jelen. Csak később értettük meg lassacskán, hogy a mese­beli igazság csak nagy áldozatok, jő vitézek vére árán élhet, sok-sok hős élteti, akiknek neve könyvbe soha nem kerül, akik soha nem viseltek királyi bíbort, de kihunyt életük ezer­nyi ezer, millió szemben gyújt lángot. Egy ilyen vitézről szól ez a történet. Nem volt szálfa termetű, vállas deli legény, erejé­ben Jánoslkhoz hasonlatos. Kisfiú volt, alig tizenkét éves. Jankónak hívták, a pusztaárkai Üszőpásztor fia volt. Szeplős arcából két élénk, nyugtalan, de néha acélosan kemény barna szem lesett ki. Orcáján sebhely, valami drót ütötte, amikor egy ízben a többi fiüval a ko­vácsműhelyben hancúroztak. A cimborái ezért „drótozottnak" is csúfolták, amitől mindig mé­regbe gurult. Az ezerkilencszáznegyvennegyedik év telén Pusztaárkon már december elején lehullott a hó. Az üszőket, amiket Jankó apja legelte­tett, már jó két hónapja lehajtották az lát­ványról és az állatok most elégedetten kérőd*- tek a meleg istállókban. Voltaképpen a pász­toroknak is már mind odahaza kellett volna lenniök, mégsem jöttek meg. Jankó apja se. Rájuk köszöntött a karácsony este, $ Jankó apjának nyomát sem látták a felvégi házikó­ban. Nem volt otthon más, csak Jankó az any­jával meg a két húgával. Keveset beszéltek, mert az embereken kívül ott lappangott a vis­kóban meg körülötte, szerte a faluban a gond, az elesettség, amely elvette a szavukat, bi­zonytalanná, nyugtalanná tette minden mozdu­latukat. Ez a gond néha rettegéssé erősödött bennük. Azon a napon, éppen karácsony ünnepén, Jankó a hegyről ereszkedett le a faluba. Ami­kor kiért a kis erdőből, gondosan körülnézett, s hogy nem látott senkit, megszaporázta a lé­péseit, Nemsokára belökte a viskójuk nyikorgó ajtaját. A pitvarban letette válláról a tarisz­nyát, fagycsípte kezét hóna alá dugta, úgy me­lengette.- Elvitted? - kérdezte az anyja.- El.- Ott voltak?- Ott.- Még nem jöttek • nyomukrr''- Még nem. Ülj le. Nesze egy tányér rántottleves, apríts bele kenyeret. Jankó leült a lócára, leheletével melengette meg az ujjal hegyét, aztán megfogta a faka­nalat. A kékszegélyes tényérből párásán szállt a köménymagos leves illata. Alig nyelte le Jankó a meleg levesbe áztatott első falat ke­nyeret, a pitvarajtő hirtelen kitárult. Anyja a tűzhely mellől a bejárat felé pillantott - az ajtó nyílásába skürkebundás német tiszt jelent meg, lovagló pálcájával Jankóra muta­tott:- Hol voltál? Jankó meredten nézett a tagbaszakadt ka­tonára, keze még fogta a fakanalat, de arca elsápadt, torka kiszáradt, Az anyja se bírt szólni. Bénultan állt a tűzhely mellett, homlo­kát baljós sejtelem felhőzte. — Nem tudsz beszélni? — hörrent rá a tiszt és szíjas végű pálcája Jankó arcán csattant. — Mit csinál? — sikoltott Jankó anyja, kezét tehetetlen mozdulattal nyújtotta ki fia felé.- Hol volt a kölyök ma reggel? — kérdezte újból a tiszt, s lassú léptekkel Jankó anyja felé ment, csak közvetlenül előtte állt meg. — Hol lett volna? Hát az erdőn. Eleséget vitt az etetőbe. Az állatoknak, érti? Az utolsó etető az övé, az ő gondjára bízták, a tanács­beliek is figyelmeztették, hogy télen se feled­kezzék meg az állatokról. — Ogy Tarisznyát miért vitt magával! — Hát csak nem fog éhezni kinn az erdőn ... Egy kis kenyeret meg szalonnát raktam bele, tási szövetkezetre mutatott, ott volt a kocsma is. ahol a németek tanyáztak. Jankó lassan, vonakodva lépkedett fel a fa­lépcsőn. Ezért néhány ökölcsapás érte, a tiszt a fü­lébe sziszegte németül, egyszőtagosan: „schnell!“ Amikor az anyja is megpróbált utánuk mennj a lépcsőn, a német visszalökte, nem eresztette be az ajtón, Hiába zörgetett; ott maradt hát a kis fatornácon, várt a fiára. A kocsma mpllékszobájában még négyen ül­tek olyanok, mint az a tiszt. Hogy tisztek vol­tak-e vagy sem, Jankó nem tudta, csak annyit tudott, hogy miattuk bujdosik az erdőn az apja és sok más falubeli ember. Nem bírják kiszimatolni a rejteküket, de nem is tudják meg soha, gondolta magában. Az asztal körül ültek, kártyáztak. Az aszta­lon üveg, körülötte négy üres pohár, de a pa­lackban még félig volt az ital. Jankó az ajtó mellett, a vaskályhánál állt meg, — mögötte a falnál volt a szenesláda, előtte halomba hányt tűzifa. Jankó úgy érezte, hogy a szörnyű hétfejű sárkány barlangjába került, ahonnét csak ra­vaszsággal vagy csoda módon szabadulhat meg az ember. Sejtette, mit akarnak tőle, Árulja el az apját meg a többi partizánt, mondja meg nékik, hol a rejtekhelyük, ami után oly régen kutatnak. De nem mondja meg, nem lesz áruló, tette fel magában.- Hol az apád? - kérdezte hirtelen a tiszt, aki idehozta. Jankó hallgat. A németek fejüket nyújtogatják feléje, tágra nyílt szemmel merednek rá. Jankó azonban egyre hallgat, a földre néz, egy görcsre a deszkában, amely már elkopott és csak a cso­mó áll ki belőle, — Hol az apád? — ordít rá az asztal mögül egy aszott képű, apró termetű dühös mitug- rálsz, a hangja csattan, mint a puskalövés. Jankó hallgat. Tudja, hogy baj lesz, hogy ütni, verni fogják, hogy teli lesz a teste fekete véraláfutásokkal, de azt is szentül tudja, hogy nem árulja el apáékat. Erre gondol, amikor az egyenruhások oda­rohannak hozzá és arcát éri az első csapás. Utána a második, a harmadik, A csomó mellé a deszkára vér fröccsen. Az övé. Nem Is érzi, hogy eleredt a vére - csak látja, amint pi­rosra festi a padlót. Aztán kiszáradt torkában érzi édeskés ízét. A kezén is látja a nyomát, a hasát éri egy szörnyű ütés, s a földre zu­han. Elnehezedik a feje, hol a jobb, hol a bal — Ügy? Szalonnát! Mars velem! A partizánoknak, ml? A tiszt gyűlölködő pillantást vetett Jankóra, vállon ragadta és maga előtt kilökte a házból. Az anyja rimánkodott, könyörgött, össze­kulcsolt kézzel futott utánuk a faluba. A lábuk alatt csikorgott a hő, a tiszt prémgaUérjan ezüstösen csillogott lehelete nyomán a hóhar­mat, Jankónak arra sem hagyott időt, hogy ma­gára kapja a ködmönét, kiskabátban, hajadon- főtt kergette maga előtt a gyereket. A fagyos szél beleakaszkodott hajába, pirosra csípte az arcát. A házakból ünneplőbe öltözött, mi­sére készülő emberek bámultak rájuk, de Jan­kó nem szégyenkezett. Büszkén ment elöl, dacosan, elszántan. — Erre! — ordított rá a tiszt, és a fogyasz­CSAK ÉLNI villára hanyatlik. Megpróbálja a falnak tá­masztani. Sikerül. Maga elé néz, nyeli a vérét, szeme előtt kód lebeg, akárcsak odafönn az irtványon túl, ahol a növendék csorda legel. Csak a kolompok szavát nem hallani, s apja nógató kiáltását a legelőn túlról. Különös köd ömlik mindenfelől. Mintha ringatná, biztosan a Daróchegy felől száll, árad a fiatal fenyves tövéből a Sorsziklákig, furcsa alakokban go­molyog, Sárkányfejekhez hasonlatos, minden pillanatban változtatja az alakját, a fejek ki­tárják szörnyű szájukat, aztán óriási testüket elnyújtva elterülnek a réten, némán és ijesz­tőn. De nem, nem a Daróchegy alól jön ez a köd, nem a Sorsziklák felöl, az a köd lágy, akár a pehely, simogató, hányszor érezte a rebbe- nését, amikor felszállt a nap csókjától, elve­szett a ragyogó kék égbolton, s félrevonta fátylát a nap elől, hogy szikrázó melengető sugarai felszívják a bükkfák leveléről, a fe­nyők lombjáról. Nem a jól ismert, cirógató és lágy köd ez, szörnyeteg sárkányok inkább, pusztulására törnek, halálára szomjaznak. A szobában csönd volt. Négy szürke egyen­ruhás alak áll Jankó fölött, nézik összevert, véresre rugdosott tizenkét esztendős testét, amelyet a hegyek szabad szele ringatott, áradó fenyöillat táplált, nevelt. Most vér folyik be­lőle, akár hegyipatak a lejtő sebéből, kristály­tisztán, mocsoktalanul. Földre sújtottan hall­gat, fiatal sudár fenyőhöz hasonlatosan, ame­lyet derékba tört a vad vihar. Tehetetlen tagjai aléltan, ujjuk hegyével érintik a földet, mint a földre sújtott fa ágai. Jankó még nem vesz­tette el eszméletét. Lát, hall, érez. Hallja, hogy valamit suttog egymás közt a négy szürke ördög. Ráparancsolnak, hogy vesse le a cipő­jét. Nem érti, miért, de engedelmeskedik, Lassan vetkőzik, átázott cipője fölé hajol, le­tekeri lábáról a kapcát, szépen rendben a ci­pőbe rakja, ügy ahogy a mama meghagyta, Aztán sokáig mintha semmi sem történne. Könnyebben lélegzik, melengeti a kályha, nem kérdeznek tőle semmit, nem is verik. Nem veszi észre, hogy a szürkeruhások egyike, amikor fát rak a tűzre, egy darab vasat is bedug a kályhába. A szövetkezet előtt sok ember verődött össze, javarészt asszonyok. Várták, mi lesz a pásztorék Jankójával. A házból kínos jajkiéltás hallatszik. A ször­nyű, idegtépő hang az ácsorgó asszonyok aj­kára fagyasztja a szót. Nemsokára újabb, hosszan elnyúló jajszó harsan, s a végén ért­hetőn, fájdalmasan a tagadás: „Nem mon­dom... " Ez a második jajkiáltás feloldotta az embe­rek dermedt rémületét. Ogy érezték, tenniük kell valamit, már indult is volna a lábuk az ajtó felé, amelyet Jankó anyja eszelősen dön­getett. Az ajtó ekkor hirtelen felpattant, Jan­kó repült ki a lépcsőre, de nyomában megje­lent az egyik szürkeruhás, tébolyult, dühtől eltorzult arccal, a pisztolyából háromszor be- lelött a gyerekbe. Jankó teste végigzuhant a lépcsőn, feje be­fúródott a hóba, úgy maradt ott holtan, égnek nyúlt, összeégetett lábbbal, sebesen és véresen, mégis mocsoktalanul, akár a legtisztább he­gyi forrás. Becsületes, hős szive magával vitte titkát a halálba, ajkára feltörhetetlen pecsétet ütött, a két szó: „Nem mondom!“ Jankó nem volt mesebeli hős, aki megvív 8 hétfejü sárkánnyal, és története sem végző­dött olyan szerencsésen, mint a mesék hőseié szokott. Mert hát más a mese s más a való élet, amely kemény és könyörtelen, hősei nem élnek kacsalábon forgó kastélyban és nem vi­selnek királyi bíbort. Ha majd téli estéken összegyűlnek a falu­beliek, tollfosztás közben bennünket és a gye­rekeinket már nemcsak Jánosík és rég halott ükeink hősi tettei nevelnek emberségre, ha­nem azoké a vitézeké is, akiknek egyike Jankó, a pusztaárki üszőpásztor tizenkétéves fia volt. Igaz mesék szólnak majd róla, amiket az élet költött, JOHANN WOLFGANG GOETHE Az élet tiszta vágya, s gyökere köt e földhöz, hol fáradt anyám krumplit kapál, s virágot öntöz, Csak élni, ez a vágyam, nékem az élet minden, immár elszántam magam: számomra ő az isten, S nem bánthat engem semmi csak a beteljesítő, fölöttem elsuhanó hahálthozó bús idő, (1749 augusztus 28, 1822. március 22.) Hajnali ébredéskor Vallattam Borzas hajjal, derengő kedvvel bodzaerdö hab-tengerében állok és várok álmos szemmel, vaj’ mikor kopog rám a reggel? Csönd van. A patak szava rebben, halkan messze. S elfoszlik lassan a hold is már e szürkületben. Arrébb tőlem, ott lenn a völgyben hömpölygő felhők füstölögnek, s ez ünnepi hajnali csöndben megannyi lámpás gyűl köröttem ölelkező hű szerelemmel, szunnyadó házak ablakából, én én nézem kitágult szemmel. Figyelek az égre, a fákra, és csodálom miként terül ez arany-mohos csöndben a tájra az élet szent, bíbor palástja. Minden él, lélegzik és mintha e csönd mélyéből lassan hullna a harmat izzó pilláimra. Ő. élet, mit érne nélküled a felkelő nap ragyogása, a gyönge harmat, selymes füvek, a virág, mit kedvesem ültet! Míg e föld gyűrött hátán járok lobogjátok be hüs egemet, ti hajnali szép bíbor lángok. Nem szép volna...? 5, fia tudnám, hogy már minden gyüleletnek húrja szakadt, Minden érzés, nagy gondolat egy dús kéve lesz és a harang Syütt kötelét nem kell húzni síró anyák, bús özvegyek Fájdalmára, s ágyúszóval holtakat már nem temetnek, Mily boldog és nyugodt lennék. De szép volna íiáimnak elmondani, ha majd egykor Észrevétlen, lassan, csöndben behavaz a szép öregkor: Fiaim, jó apátoknak fejét öszhaj koszorúzza, Hetven évvel görnyed háta, $ nem volt soha háborúban? a szívemet Mondd, mit ér, ha leírom: madár, vagy mondom; tavasz, lenge szellő, illatos, szelid kerti rózsák, nyárutó, bundás őszi felhő, ember, gyerek, minden mi virul, él és nő, mint a jó vetések, ha őszi szomorúsággal nézek a bánatkeserű semmibe, mert minden, ami van, lehet, hogy holnap semmise, ha béke nincs, e drága kincs? így vallatom szivemet, s íme Itt van a felelet: Ember, ne verje bilincsbe hited a rémület, az atom se robban el nélküled. S én már tudom, értem, s ha tegnap még féltem, kimondom: Emberek, én hiszek bennetek, ám legyünk éberek. TÖRÖK ELEMÉR versei Csak úgy válhatunk kommu­nistává, tanította Lenin, ha em­lékezetünket az évszázadok során felhalmozott szellemi értékek is­meretével gazdagítjuk. Ilyen szel­lemi értéket képvisel Johann Wolfgang Goethe a németek köl­tőfejedelmének hagyatéka is. Augusztus 28-án születésének 210. évfordulójáról emlékezünk meg. Személye körül szinte legendák keletkeztek, müveire vonatkozó­lag könyvtárakra menő anyagokat gyűjtöttek már eddig össze, Ér­tekezleteket írtak már Goethe nőalakjaitól kezdve a kezelő fog­orvosáig mindenről, amivel egy- általábori vonatkozásba lehet hozni. Goethét már annyira fel- boncalták, hogy az iskolában, amikor tanulunk róla, szinte már elfelejtjük az „ifjú Goethét" mire az „idős Goethe" müveivel fog­lalkozunk, Goethe olyan „nagy" ember, akiről ma már vagy sür- gönystilusban beszélhetünk, vagy pedig évekremenően tanulmá­nyunk tárgyává választhatjuk müveit. Érdemeit nem aszerint ítéljük meg, amit a mai követel­ményekhez képest nem adott, hanem aszerint, ami újat adott, korának elődeihez képest. Termé­szetesen nevetséges volna Goethét a mai kor számára ""felfedezni". A német kultúra már második évszázada Goethe és költőtársa Schiller árnyékában fejlődött. Az irodalomtörténetben a hit- ler-korszak idején Is vezető sze­repet töltött be, úgy hogy szinte tűnik, mintha Goethe is bűnös volna abban, hogy a német ural­kodó osztály fejlődése ilyen irányban haladt és részese azok­nak a gaztetteknek, melyeket a németek a világ ellen elkövet­tek. A Goethéről irt irodalom bármilyen terjedelmes is, még hiányos, mert kevés olyan mo­nográfia áll rendelkezésünkre, amely a marxista-leninista kri­térium alapján értékelné Goethe jelentőségét és megszabadítaná alakját a ráaggatott „hordalé­kuktól". A reakciós Goethe legenda egyik gyenge pontja éppen az „ifjú Goethe", pedig a fiatal költő forradalmi ellenállása a fennálló társadalmi renddel és akkori Né­metországgal szemben annyira világos, hogy ezt a polgári iro­dalomtudomány is nehezen ta­gadhatja le. Helyesbíteni kellene azt a félremagyarázott tényt is, hogy Goethét szerelmi csalódása vitte Olaszországba, amikor nyil­vánvaló, hogy azért futott a ivei- mari hercegségből, mert kudarcot vallott, nem sikerült a megújho­dás elvei szellemében társadal­milag átszervezni a hercegséget. Amikor a közéletből való húzó­dásának okait kutatjuk, akkor is ugyanezekre az alapmotívumokra bukkanunk rá. Mit „illik" tehát Goethéről tudni? A Majna melletti Frank­furtban született. Költői készsé­gét édesanyjától örökölte, majd­nem gyermek még, amikor már drámákat ír. Első szerelme hatá­sa alatt írja a szép Friderika dalokat. Tehetsége korán bonta­kozott ki, emberfeletti lángelmé­ket választ magának jelképes ve­zetőkul mint Prometheust és Faustot, Götz von Berliohingen című drámájában korképet, nyújt. Kimagasló ifjúkori müve a Werther keservei c. regénye, amelyben a korabeli fiatalember belső válságaira világít rá. Goethe valóban univerzális szel­lem, természettudományi müveit is a német szellemtörténet alap­vető müveit képezik. Legjelentő­sebb a Farbenlehre. Ásványtan­nal, optikával foglalkozott, nép­dalokat gyűjtött és nincs olyan tudományág, amelyben ne alko­tott volna maradandót. Hagyaté­ka egész különálló világ, amely­nek megvan a maga bonyolult története. Művei olvasása közben megtanuljuk becsülni a művészi tökéletességet, megtanuljuk, hogy ami a klasszikusok hagyatékában haladó, az valóban halhatatlan, él és harcol, neveli az emberisig boldogságáért harcoló új nemze­dékeit. M. A#.

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom