Új Ifjúság, 1959. július-december (8. évfolyam, 27-52. szám)

1959-08-11 / 32. szám

Gömörben az Együttessel önvallomással kell kezdenem Három éve vagyok a Magyar Népművészeti Együttes tagja, együtt lélegzem vele az első lépésektől, ismerem minden egyes műsorszámát s így ter­mészetes talán, hogy sok min­den, ami a kívülállónak feltűnő, újdonság vagy érdekesség, ne­kem már megszokott, elkopta­tott valami, ami alig-alig tudja megdobogtatni a szívem. így volt ez tavaly is, tavalyelőtt is s így volt most is, illetve ... hát mégsem így. Tornaiján történt a dolog, az én drága pátriám­ban, hét kilométerre szülőfa­lumtól. Végefelé jártunk már a körútnak, vasárnap estére esett a tornaijai fellépés. Ful- lasztó-melegű, heves júliusi estére. Félnyolcra zsúfolásig megtelt a romantikus, hársfás- tölgyfás Hámos-kert, tolongott ott vagy kétezer ember s ahogy végignézek a tömegen, egyszer­re elszorul a torkom. Hiszen itthon vagyok, hiszen ez a kétezer ember nekem mind jó ismerősöm. Ezret legalább ismerek közülök személyesen, a többit látásból. Mit tudunk mi adni, mit tudunk mi monda­ni ennek a kétezer embernek? Aratás ideje van, pirkadattól vakulásig szakad a munka. Tor­naijától Rozsnyóig, Rimaszom­batig mindenütt, nincs megállás vasárnap sem, s ezek az embe­rek mégis eljöttek ide, a Há- mos-kertbe, hogy megnézzék az együttest. Szűkülő torokkal énekelem végig az előadást, s mire a vé­gefelé járunk, szakad rólam a verejték. S akkor, ott történt a csodá. Az utolsó műsorszám a Feketekői kastély volt. Ebben már az énekkar nem szerepel, elvegyülhetek hát a kétezres tömegben s lentről figyelhetem az előadást. Nem először figye­lem, hiszen volt módom már együttes részéről. A másik elő­relépést a közönség tette. Em­lékszünk még mindannyian a két év előtti körútra, a félig- telt művelődési házakra, a sö­téten tátongó szabadtéri padso­rokra, Akkor azt mondottuk: nyár van, hétköznapokon lépünk fel, aratás van. Nem érnek rá az emberek. S most íme, ráér­tek. Egy példát hozok fel, a rozs- nyóit. Két évvel ezelőtt 50 em­ber gunnyasztott a hatalmas tornateremben, ahol az előadást rendezték, az idén 1500. Akko­riban azt mondták a rozsnyói elvtársak: nem érdekli az em­bereket, most azzal áll nekem Vajda elvtárs: ha legközelebb jöttök, még háromszor ennyi ember lesz. I Persze voltak hibák ezúttal is. A műsorban is, a szervezés­ben is. A műsorról engedtessék meg nekem, hogy a már emlí­tett okoknál fogva ne beszéljek, viszont a lebonyolításról feltét­lenül egy-két szót. A kassai és a losonci esetre gondolok tudniillik és az aj- nácskőire. Az ajnácskői csak annyiból érdekes, hogy vasárnap délutánra tették, a járási sportnap időpontjára, ami Aj- nácskőn volt s nem is igen tudott a fellépésről a kutya se. így történt, hogy húsz ember lézengett aztán ott egy ideig, míg meg nem únták a várako­zást ők is, mi is, aztán szétszé­ledtünk. Kassán és Losoncon, úgylát­szik, már szervezettebb ellen­állásról volt szó, amikor itt is. ott is, pár nappal a határidő előtt felmondták a szerződést. Nem az én dolgom kutatni, mi volt az oka, de azt igenis köte­lességem kijelenteni, hogy sem­miképpen sem volt ez becsüle­tes eljárás kassai elvtársak, losonci elvtársak! Szerencsére nem rajtatok múlott az együttes idei sikere. CSELÉNYI LÄSZLÖ- s mikor vége, mikor felzúg- a taps, a hideg ficánkol végig­- hosszig' a hátamon. é Kigyúlnak a fények, jönnek az ismerősök, jönnek az atya- n fiák, szorongatják a kezünket: J1 Köszönjük, kedveseink, nagyon '• szép volt, de nagyon szép volt. * * * n Azért mondtam el mindezt, s mert értékelést kellett volna ■ adnom az együttes idei körút- • járói, de vállalhatom-e én, mint : az együttes tagja az objektivi- : tást? Hiszen én nem tudok mérlegelni, ha az együttesről van szó, én csak örülni meg bánkódni tudok, lelkesedni vagy haragudni, aszerint, hogy men­nek a dolgok. Az idei körút — ezt bízvást ” elmondhatjuk, nagy lépés volt előre a tavalyihoz, de főként a tavalyelőttihez képest. Hozzá­értőbb, művészibb-színvonalra emelt zenekar, csiszoltabb, szakszerűbb-szemmel kiválasz­tott kórusszámok, pezsgőbb- ritmusú, élettel, realitással gaz­dagodott, fantázia-dűsabb tán­cok — dióhéjban talán így sum­mázhatnám az előrelépést. Az Nyári szántás Még el sem ült az aratási lárma a tarlóra-nyírt szóké földeken, * mindennapi‘kenyérmagunk, a drága testvérre lelt az átvevőhelyen, a termő-ölt már ekék éle járja, zsíros föld csillog a tarló helyén, a kombájn dalát traktor dala váltja, s arany-nap csillan az ezüst - ekén. Előbb még kalász illatot szippantott a lenge szél és megszökött vele, s már ízleli a friss illatú hantot a nyári róna játékos szele. ZALA JÓZSEF EMLÉKMŰVEK Kremnica - a Szlovák Nemzeti Felkelésben elesett hősök szobra. A járást 1945. április 3-án szabadították fel Nálunk talán még több új ház épül mint ott, (talán jobban feltűnik), falvainkon már nem újdonság a motorkerékpár, sőt az autó sem. Fiataljaink nagyon szépen öltözködnek, amire szükségük van, fut a kerese­tükből. És mégis! Legtöbb eset­ben a nap másik felének egy kis részét még mindig kocsmamőd- ra töltik el. Pedig, legalábbis én szerintem, a mostani falusi vendéglő már nem a régi kocs­ma helyét tölti be. A legtöbb helyen rádió és televíziós ké­szülék látható. Különféle tár­sasjátékok, billiárdasztal, stb. már csak nagyon ritka helyen hiányoznak. Falusi vendéglőink felszerelése nagyon sok esetben két évenként kicserélődik vagy kibővül. Ha nyitáskor egy ilyen vendéglőbe lép az ember, szó­rakozóhelyen, olyan helyen érzi magát, ahol felfrissül, jó társa­ságra talál. Igen, így van ez nyit skor. Sajnos, más a helyzet este­felé. Összevissza huzigált asz­talok, székek között találjuk magunkat a legtöbb esetben. Pedig az elszórt cigarettavé­geknek is meglenne a maga helyük, és az italokkal nedvesre öntözött abroszok, s a telekar­colt, telefirkált asztallapok másképp festenének eredetisé­gükben. És minderről megfe­ledkezünk — nincs hová men­nünk munka után, mint abba a piszkos kocsmába — halljuk számtalanszor a fiataloktól. Pe­dig lenne hová menni, csak ... De ez már nevelési kérdés és mindnyájunk kérdése. Másokra azonban csak úgy tudunk hatni, ha előljárunk. Vagy olyan nehéz parancsolni önmagunknak? Nem hinném. Csak késő éjszaka indultunk második kőrútunkra. Jirível. A többi vendégek is szedelőz- ködni kezdtek és a vendéglőt úgy hagyták maguk után, mint amilyen nyitáskor volt. Pedig ők is csak falusiak. -ny. d. Irtsuk a kolorádo-bogarat A burgonyaföldeken e napok­ban keltek ki a kolorádó-bogár második nemzedékének lárvái, melyek a burgonyában helyen­ként nagy károkat okozhatnak. Ezért szükséges, hogy az aratás és a cséplés idején is folytas­sák a harcot e veszélyes kárte­vő ellen. A lárvák és a bogarak pusztításában — összeszedé- sükkel — kiadósán segíthetnek különösen a pionírok és a ta­nulóifjúság. A kolorádó-bogár által megtámadott nagy terüle­teket Dynollal kell permetezni. A sátán elszabadul H iszen ez rettenetes! Ezek szerint talán itt is van a kastélyban, ha képes láthatat­lanná válni? — Sót, nemcsak láthatatlanná válni, hanem emberi alakot is tud ölteni. A különös párbeszédre most már mások is felfüleltek. A frak- kos vendégek faképnél hagyták a tejfeles szájú bárót — aki egy felette valószínűtlen nőhódítási históriával igyekezett magát ér­dekessé tenni — és lélegzet visz- szafojtva figyeltek a házigazda fejtegetéseire. — Megvan a tehetsége, hogy ugyanolyan alakot öltsön, mint bárki közülünk... Mit? Hogy meztelenül? Dehogy is! Képes olyan kifogástalan szabású frakk­ban megjelenni, akárcsak az enyém. Hát kedves barátom, — szólt közbe a nemrég oda kinevezett körorvos — én nem hiszek ilyen mesékben. Már csak nem akarod velem elhitetni, hogy egy állat egyszerűen frakkba vágja magát anélkül, hogy felismernék? Kein is az állat öltözik át, — folytatta a háziúr fontoskodva — hanem a benne lakó démon. Alig­hanem tudsz arról, hogy bizonyos embereknél posszesszió észlelhe­tő. De ugyanúgy állatot is meg­szállhat az ördög. Az emberi ala­kot öltött Drakula csak abban különbözik a többi halandótól, hogy... ki sem merem mondani, hogy ... nincsen ... tükörképe! Az erdélyi vadászkastély túl­fűtött szalonjában jeges borzon­gás futott végig a vendégek hátán. A társaság tagjait hirtelen bizalmatlanság fogta el egymás iránt, egyik vendég a másikat leste a szeme sarkából, amikor a házigazda folytatta: — Ha úgy tetszik neki, akár farkassá vagy pámpírrá vedlik. Legalább is így:beszélik a gyer- gyói asszonyok ■.. Vénasszonyokat akartál talán mondani — vágott szavába az orvos. — Ha itt van közöttünk és nincsen tükörképe, mindjárt kiugrasztjuk a nyulat — vagy pardon, a vámpírt — a bokorból. Hányán is vagyunk? £s elkezdett számolni: egy, kettő, három ... egészen nyolcig. Minden szem önkéntelenül a nagy állótükörbe meredt. Min­denki a tükörképet számlálgatta magában: egy, kettő, három, négy, öt, hat, hét... Mi az, csak hét tükörkép volna? Hol a nyol­cadik ? Ebben a pillanatban két lövés dördült el és egyidejűleg isszo- nyú csörömpölés törte fheg a dermedt csendet. Az erkélyre vezető szárnyasajtó üvegtáblája ezer szilánkra zúzódva hullott a parkettre, amikor a házigazda elordította magát: — Ott van Drakula, a vámpír, a farkas! A körorvos elgondolkodva vág­ta zsebre még füstölgő revolve­rét és halkan megszólalt: — Furcsa ...! No, nem baj. Gyerünk, nézzük meg a híres „vámpírt"! A többiek csak tétován követ­ték az orvost a hóborította parkba. A farkas még rándult egyet, azután végignyúlt a havon. Szájából gőzölögve patakzott a vér. a e kell vallanom, uraim,, hogy becsaptam Önöket. A vára­kozás feszültségében senki sem vette észre, hogy eredetileg is csak heten voltunk a szobában. En azonban készakarva nyolcat számoltam, — mondjuk kíván­csiságból — vajon tényleg közöt­tünk van-e Drakula, vajon „le­leplezése" után átváltozik-e va­lamilyen állattá? De a többit még én sem értem: honnan ke­rült elő a farkas? Másodszor: én csak egy lövést adtam le. Mikor célba vettem az ordast és meg­rántottam a ravaszt, közvetlenül az én lövésem előtt már elhang­zott egy durranás. Harmadszor pedig: én az állat szívére céloz­tam, a valóságban azonban a far­kas feje . . . Végre leterítettem a bestiát — hangzott a bozótból kilépő erdő­kerülő szava. — Ügy bekerítet­tük, hogy ideszorult a kastély parkjába s mikor eltaláltam, ak­korát ugrott, mint maga a meg­testesült sátán. Még azt a szép üvegajtót is összetörte! A körorvos elégedetten bólin­tott: — Most már értem. Az erdő­kerülő lőtt először, ö végzett az ordassal. Az én golyóm célt tévesztett. A farkas nem a szo­bából ugrott ki, hanem kívülről vágódott neki az ajtónak, ami­kor golyó fúródott a fejébe. Ezért hullottak az üvegszilánkok befelé a parkettre, nem pedig az erkélyre. — Nos, uraim, la com- media e finita. Ha tényleg ebbe a ronda farkasba bújt bele Luci­fer őfÖméltósága, akkor ezúttal befellegzett neki: nincsen többé Drakula! Ekkor azonban az erdőkerülő lépett elő és kucsmáját marko- lászva megszólalt: — Ne tessék azt mondani, hogy vége van. A puskagolyó nem árt neki, nem egyszer lőtték már meg. Napfelmente előtt be­lebújik egy másik farkasba és tovább szaggatja a juhokat. Tavaszzal azután denevérré vál­tozik és holdvilágos májusi esté­ken, amikor a jázmin virágzik, fiatal leányok vérét■ szívja. Mind­nyájan elsorvadnak ezek kérem, hiába imádkoznak értük az esti ájtatosságon. Drakula csak akkor pusztul el, ha pont éjfélkor szí­ven szúrják. Az orvos elővette zsebóráját s egy vállrántással odavetette: — Ha úgy gondolja, akkor itt az ideje: egy perc múlva tizen­kettő. babonás erdőkerülőnek ugyan nem volt ínyére a dolog, de azért nagy kelletlenül mégis letérdelt a döglött farkas mellé. Körülményesen előkotorta va­dászkését, majd hirtelen elhatá­rozással markolatig döfte bele az állat szívébe. De amint újra fel akart tápászkodni kényelmetlen helyzetéből, velőtrázó üvöltéssel zuhant vissza a hullára, mintha a sátán bilincselné magához. Azután elvesztette eszméletét. Az álmukból felriasztott s köz­ben odasereglett falubeliek erre hanyatt-homlok menekültek a völgybe. Csak az orvos nem vesztette el lélekjelenlétét. Ko­nyakért szaladt, magához térítet­te az áléit erdőkerülőt, majd ki­rántva a kést az ordas testéből, talpra állította az „ördöggyil­kost“. ■ Ide nézzen, maga szerencsét­len, — szólt nevetve — nem kár a szép halináért? Akkorát döfött azzal a fringiával, hogy 'a saját subáját is odaspékelte a döglött farkashoz. így aztán persze, hogy nem tudott felkelni! — Majd a társasághoz fordulva, gúnyosan hozzáfűzte: — Remélem, kigyógyultak s Drakula-betegségböl? Uraim, jó éjszakát! Régi erdélyi néphit nyomán K. H. tudtam az ottaniaktól, a lakos­ság nagy része földműveléssel foglalkozik, de jócskán dolgoz­nak a közeli gyárakban, bá­nyákban is. Nos, ebbe a faluba csöppen­tem be késő este. Bár nem nagy reménnyel, de mégis a HNB irodája felől érdeklődtem, gon­dolván, hogy aratás idején csak van éjjeli szolgálat, s a határ ellenőrzésére bizonyára itt vagy a tűzoltó szertárban találkoz­nak a beosztottak. Ahogy el­gondoltam, úgy is lett. A HNB irodájában találkoztam Jirível, aki éppen induló félben volt ki­felé a határba. Nem sok magya­rázkodásra volt szükség. Hozzá­szegődtem. Lassan, sétálva mentünk az országúton. Beszélgettünk, kér­déseket tettünk fel egymásnak, mint ilyenkor szokás. Körüljár­tuk a dombos határt. Tűztől nem nagyon kellett tartanunk, mert a gabona még amúgy is nyirkos volt a délelőtti esőtől, s a villámlás is csak nagyon messziről látszott. Jó másfél órai séta után visszatértünk a faluba, majd a vendéglő felé vettük az irányt. Megszomjaz­tunk, és kissé álmosak is let­tünk. — Faluban vagyok, vagy mi van velem — tettem fel ma­gamnak a kérdést, miután be­léptem a vendéglő ajtaján. De Jifí barátom csakhamar meg­szüntette kételkedésemet, miu­tán rápillantottam. Nem akarok úgy tenni, mint az a bizonyos csúnya madár, de ei kell mondanom, hogy nálunk még nem így van, nagyon sok tennivalónk akad. Azt hiszem, Szlovákiának már minden járási székhelyén megfordultam, a déliekben többször is, de ez a falusi vendéglő megállná a helyét bármelyik járási szék­helyünkön is. Pedig ott is csak emberek laknak, munkások, bá­nyászok, parasztok. Mi okozza ezeket a nagy különbségeket...? Jifínek hívják. A vezetékne­vére már nem emlékszem, bár megtalálhatnám jegyzeteim kö­zött. De éz esetben úgy gondo­lom, felesleges lenne az idő- veszteség. A név úgy is csak annyiban fontos, amennyiben viselője segítségemre volt egy- ben-másban és talán fordítva. Morvaország északkeleti csücskében, a Místek-Frydland vasútvonal mentén jártam. így kerültem el Janovicére is. A falu környékét magasabb dombok, távolabb középmagas hegyek, a Beszkidek nyúlványai díszítik. Maga a falu hosszi irányban, a völgy irányában hú­zódik. Jó három kilométer tá­volság is megvan a falu első és utolsó háza között. Amolyan tipikus hegyvidéki település, melyhez hasonló nálunk Szlová­kiában is nem egy van. 1500 — 2000 között mozoghat a lakosok száma. Szorgalmas népek lak­nak erre, s a villaszerű házak is ezt bizonyítják. Ahogy meg­megtekinteni ezt a különös fül- ladt-levegőjű-romantikus tánc- kompozíciót. Először megre­megtetett, aztán közönyösst vált. S most, hogy nézem, elve­gyülve a hazaiakkal, azt érzett szinte, hogy én is most jötterr ide, egyenesen a tarlókról a kévék mellől, most kezden csak felfogni, érteni és meg­érezni ezt a táncot, a kedves­szép, nádszálkönnyű Kálmár Olga, a mokány-magyar Forgács Peti meg a vadtuzű, pogány- tekintetű Morvay Lajoa táncát. Ok is csak falusiak!

Next

/
Oldalképek
Tartalom