Új Ifjúság, 1959. július-december (8. évfolyam, 27-52. szám)

1959-07-28 / 30. szám

KÓNYA JÓZSEF: ^ ORGONAVIRAG A kis katona mozdulatlanul állja a vártát. Minden neszre összerezzen. Messziről marcona harcos látszatát kelti, aki a vasúti fe­lüljárónál őrködik, hogy azon­nal jelentse, ha a vasútvonalon vagy az országúton mozgoló­dást észlel. Az ellenség átjött a demarkációs vonalon, külö­nítménye kiürítette a falut és visszavonult a szőlőhegyre, ő Holdvilágos éjszaka van. Ez­üstös homályban bizonytalan­kodik a táj. Feszült, idegbontó csend. Csak nagynéha riaszt a kiöntött folyó felett elhúzó vadludak gágogása. A kis katona tizenhét éves. Az Eszme öltöztette angyalbőr­be, Meg akarta váltani a vilá­got. Lenini alapon. A magyar vörös hadseregben. Már régen. Ezerkilencszáztizenkilencben. A kis katona hitt. Erősen hit­te, hogy minden ember egyenlő lesz. Nem lesz dúskálkodó és éhező, kizsákmányoló és ki­zsákmányolt, dőzsölő munka­kerülő és gondterhes munka- nélküli. Ezt a nagyszerű célt könnyen elérhetőnek tartotta. Miért ne? Csak mindenkinek akarnia kell. Nem akart kimaradni a „vég­ső harcból“. Beállt az Eszme hadseregébe. És most itt áll a vártán. Hej, de hosszú idő a két órányi őrtállás így éjfél után! Egy kószáló szellösuhanc megtréfálta. Hirtelen megzör­gette háta mögött az eperfát és kacagva futott tovább: — Gyáva labanc! — gúnyo­lódott. — Megijedt a taknyos. Amikor a kis katona rémül­ten kalapáló szive lecsendese­dett, gondolatai Pestre száll­tak. Egy kisleányhoz. Szász Évikéhez. Kicsiny leányszobában látta őt, ahol minden fehér, maku­látlan, mint Évike maga. A kis­leány aranyhaja csillog a hó­fehér párnán, ajka közül ár­tatlan mosoly játszadozik, hosz- szú szempillái összecsukódva takarják nefelejcskék szemét. Földre szállt angyal. Nem. Tün­dér. Éppen csak szárnyai nin­csenek. Évi tizenöt, ő meg alig múlt tiztnhét és már „viszonyuk“ van. Erre elmosolyodott. Ügy történt az, hogy a kis katona megirigyelte a nagy ka­tonákat, akik sorra szabadság­ra mentek, hát ő is szabadsá­got kért. Igen ám, de hova? A demarkációs vonalon túlra nem mehetett, ahol a meleg otthon várta. Pestre ment vilá­got látni. Sorra járta a múzeu­mokat, megcsodálta a középü­leteket és gyönyörű szobrokat, ténfergett a behemót városban, végül az Állatkertben kötött ki. Az egyik pádon ülve meg­akadt a szeme egy kisleányon. Az a töltött galamb asszony mellette biztosan az édesany­ja, a kisfiú meg, akit kézen fogva vezet, valószínűleg az öccse. A kis katona azt hitte, hogy a napsugár táncol előtte. Meg­babonázva ugrott fel a pádról és ment, ment a leány után. Ügy húzta maga után a napsu­gárkisasszony, mint a mágnes a vasreszeléket. Még itt a vártán is maga előtt látja a meg-meglibbenő kék rakott szoknyát, a vakító­an fehér blúzt, melyet elől ép­pen csak kidomborított valami, mintha két almát rejtett volna alája. Aranyszőke hajának két fonata rakoncátlanul röpködött a hátán. A szeme? Ö, a szeme olyan volt, mint Nápoly fölött az olasz ég: kobaldkék, ragyo­gó, tiszta, derűs ... Pici szájá­ból elővillanó fogai, mint a tenger mélyéből felhozott igaz­gyöngysor. A nevetése ezernyi ezüstcsengő bolondos csilinge­lőse. A kis katona elbűvölve kö­vette őket. Ha a kisleány vé­letlenül rávetette a szemét, szégyenlően kapta el a tekin­tetét, mert a kis katona ügyet­len volt, naiv és romlatlan. Édesanyia csókján kívül még más csók ízét nem ismerte. A szigorú mama végül is ha­zamenetelt parancsolt. Beszáll­tak a földalattiba. A kis katona utánuk ugrott a kocsiba. Az Oktogonon átszálltak a hatosra, hoav a Nemzetinél gyalog foly­tassák az útjukat. Befordultak egyik mellékutcába. A kis ka­tona utánuk, mindenütt a nyo­mukban, mint egy rossz titkos- rendőr. Bizony rosszul leplezte ma­gát, mert a mama már az Ál­latkertben észrevette a fiú né­ma hódolatát. — Nézd csak, a kis béka már hódít! — mosolyodott el alig észrevehetően és a szívét elön­tötte az anyai büszkeség. A napsugárkisasszony- nem mutatta semmi jelét annak, hogy észrevette kitartó lovag­ját, csak egyre szelesebben viselkedett. A néptelen mellék­utcákon versenyfutást rende­zett az öccsével, majd az egyik vaskerítéses ház előtt fölemel­te a kisfiút és bíztatta, hogy tépjen le egy nyíló orgonaágat. Mit sem törődött a mama kor- holásával. — Ö. ilyen kicsi! — csilin­gelt a hangja. — Ezt nem is érdemes hazavinni. De ez csak ürügy volt. Hun­cutok a lányok. Megszagolta a virágot (a kis katona ugyan azt állítja, hogy megcsókolta, de ez — tessék elhinni — tisz­ta képzelődés volt), rámosoly- gott a lovagjára, megbiccentet­te a fejét és a mamája után futott. A napsugárkisasszony fejedelmileg megjutalmazta hódolója kitartását. A kis katona nem akart hin­ni a szemének. Valóság ez vagy csak álom? Ügy nyúlt az orgo­naág után, mintha valami nagy kincset talált volna és szagol­ta. szagolta, nem bírt betelni az illatával. Orgonaillattal telt meg az utca, egész Budapest, az egész világ. Ki ez a leány? Elhatározta, hogy — ha addig él is — meg­tudja a nevét. Látta, hogy az egyik bérház sötét kapualjá­ban tűntek el. Szerencsére ki­jött a házmester. — Kik azok, akik most jöt­tek haza? — Szászné meg a gyermekei, — Hogy hívják a kisleányt? — Évikének. Második emelet, hat. — adta meg a pontos cí­met mosolyogva a köpcös em­ber. Évike! — dalolt a kis kato­nában a név, a legszebb név a világon. Persze, ha Juliskának hívták volna, akkor ennek a névnek lett volna a legvarázs­latosabb csengése. A vonaton, mely a határra vitte, gondolatban már fogal­mazta is első szerelmes levelét, amely annyira sikerült, hogy választ is kapott rá — a ma­mától. Azt írta a mama, hogy Évike még nagyon fiatal arra, hogy fiúkkal levelezzen. Iskolába jár és egy tizenöt éves leánynak még a könyvei a gavallérjai. Köszöni a levelet, melynek ^so- raiból egy nemes lélek hangja csendül ki, de egyelőre eléged­jék meg az ő soraival. A kis katona elkedvetlene­dett, de most itt a vártán is megfogadta, hogy örökké hű lesz Évihez és játszogatott a gondolattal, hogy mi lesz, ha majd megszűnik az anyai tila­lom. de fantáziájából nem fu­totta többre egy lopott csók­nál. És a kis katona csakugyan egész életében hű maradt Évi­hez. Csak hát ezt nem így gon­dolta. Alig két hét múlva ugyanis megakadt a szeme az újságban egy gyászkeretes je­lentésen: — Fájdalomtól megtört szív­vel jelentjük, hogy feledhetet­len kisleányunk, Szász Évike életének 15. esztendejében ... A kis katona úgy érezte, mintha taglóval vágták volna fejbe. Ez nem lehet igaz. Igaz volt. Évit elvitte a spanyolnátha. Szegény fiú fájdalmában üvölteni szeretett volna, de csak befelé zokogott, égő szemmel nézve a mennyezetet a kaszárnyává alakított iskolá­ban. Nem akarta vásárra vinni a fájdalmát. Temetett. Köny- nyek nélkül. Zokszó nélkül. El­temette leggyönyörűbb álmát. Ki számított a szörnyű baci- lusokra? Az undokság legyőzte a szépséget, az alattomosság az ártatlanságot, a halál az életet. Éviből nem maradt más, csak a tárcájában őrzött kis orgo­naág. I Aztán győzelemről győzelem­re menetelt a kis katona csa­pata. Előre, mindig csak előre mentek és egyszer mégis meg­jött az érthetetlen parancs: — Visszavonulás! Miért? Azért, mert nem mindenki akarta, hogy az emberek egyen­lők legyenek. Elbukott az Eszme és a kö­vetőire kígvót-békát szórtak. De hát miért? Nem gyönyörű elképzelés az, hogy mindenkinek egyenlően jusson ki a mosolyból, ne le­gyen többé éhező gyermek, ácsorgó munkanélküli és kol­duló öreg? Aztán kérlelhetetlenül mor­zsolódtak az évek. Az idő kere­ke megállás nélkül forgott, mint a tibeti láma imamalma. A kis katonából vén obsitos lett. Az élet sokszor felpofozta, föld­höz verte, sárba gyúrta, meg­alázta és meggyalázta. Miért? Mert azt merte állítani, hogy a szegény ember is ember. A vén obsitos minden támadás után feltápászkodott. A rádobált sa­rat sose tisztította le magáról, hiszen a sár, ha megszárad, magától lepereg. Egyszer aztán, amiben már hinni sem mert, az Eszme dia­dalmaskodott. Sokáig tartott a böjtje és szörnyű volt a vigí­liája. Golyószórók kattogása, géppuskák ugatása, aknák rob­banása, tankok dübörgése és katyusák idegtépő muzsikája közepette jött. Feltartóztatha­tatlanul. Diadalmasan. Ekkor a vén obsitos megfia­talodott. Munkalázában nem ért rá magával foglalkozni. Munkálkodni, szebbé, boldo­gabbá, bőségesebbé tenni a hol­napot! — volt a jelszava. Előre, mindig csak előre! A nagy hajrában évenként csak egyszer torpan meg. Or­gonavirágzáskor. Ilyenkor min­dig leszakít egy nyíló orgona­ágat, mélyen beleszagol és megrészegedik tőle. Csodálatos az orgona illata! Pillanatok alatt visszavarázsolja régmúlt ifjúságát. — Évi! — suttogja ilyenkor. — Szász Évi! Aztán körülnéz, mert úgy érzi, hogy a kisleány ott van valahol mellette. Téved. Benne van. A szívében. Ott van meg­húzódva szerényen, szótlanul valamelyik rejtett zúgban. Csak ilyenkor, orgonavirágzáskor je­lentkezik bátortalanul kopog­tatva: — Kis katona, virágzik az orgona! Emlékszel? — Emlékszem, hogyne emlé­keznék, — bólint a vén obsitos. A régi Becs (metszet) Régi kövek - új remények... B écs földrajzi fekvésénél fogva már a legrégibb európai történelemben is fontos szerepet töltött be. A vá­rost 1137-ben említik először. VI. Leopold herceg uralkodása alatt kereskedelmi és ipari köz­ponttá fejlődik, majd a Habsbur­gok trónrajutása után (1279-ben) éri el fejlődésének csúcspontját. A Stefans-Dom története, amely már 1260 körül fontos egyházi zsinat színhelye volt, tulajdon­képpen Bécs város története is. A német irodalom gyökereit is a bécsi hercegi udvarban találjuk meg. .4 város az évszázadok fo­lyamán sokszor állt harcok és különböző háborúk középpontjá­ban. 1400 körül kiragadjuk a Wolfgang Holzer féle felkelést, melynek vezetője bratislavaL volt és már az 1848-as forradalom hőseire emlékeztet. Korvin Mátyás magyar király is öt éven keresztül uralta Bé­cset, de halála után a város új­ból a Habsburgok kezébe ment át. A gótikus műemlékek közül a Bécs melletti klosterneuburgi kolostort említjük meg, amely oltárképeiről híres. 1295 körül épült a minoriták temploma, melynek bejárata napjainkban is állandóan bámulókra talál. A város építése különösen a vár körül lendült fel. A egyetem épülete 17 évvel a prágai egye­tem alapítása után, IV. Károly császár uralkodása alatt készült el. Az egyetemen a korabeli nagy, neves humanisták adtak elő. Miksa császár idején lett Bécs a zenevilág központja. A szín­házkultúrát főként az egyetemi diákok lendítették fel, akik a vár körül 1515-ben rendeztek szín- előadásokat. A török hódoltság és a refor­máció is rányomta bélyegét a városra, majd a jezsuiták uralma következett. Gazdag barokk mű­emlékek emlékeztetnek erre a korra. A XVII. században euró­pai jelentőségűek Abraham a Sta Clara versei. Becsben, abban a városban írja őket, mely a Né­metországtól független kultúr- életet kiépítő Ausztria közép­pontjának érzi magát. Bécs va­lóban ragyogó császárvárossá lett, különösen VI. Károly csá­szár uralkodása idején épülnek a szebbnél ■ szebb barokk paloták és templomok. A bécsi barokkal természetesen összefügg a festé­szet, szobrászat és a kerti archi­tektúra virágzó kora is. A neves szobrászok közül ki­tűnik G. R. Donner neve, aki a legvalódibb bécsi stílust képvise­li. A Képzőművészeti Akadémia és a Képzőművészeti Múzeum az európai képzőművészek találkozó helye lett. A császári udvar a legkivá­lóbb zenészeket és zene­karokat, valamint képző­művészeket foglalkoztatja. A színművészet történetében az 1700-as évek igen fontosak, ek­kor találkozunk a „Hanns- Wurst“ színjátékokkal, amelyek a tipikusan bécsi színjátszás kez­detét jelentik. Raimund és GnVparzer költők és drámaírók képviselik a hami­sítatlan osztrák irodalmat Tevé­kenységük a bécsi színház gaz­dag történetében fontos fejezetet jelent. Nestroy szórakoztató népszínműveiről is szólnunk kell, őt nevezik a híres „bécsi kedé­lyesség" igazi képviselőjének. Működése a Népszínház történe­téhez fűződik. B eethoven szellemi születés­helyének nevezte Bécset, itt tanult és itt alkotta halhatatlan művel többségét. Franz Schubert zeneköltő, aki 1797-ben született, Bécs igazi fia. A képzőművészet iránt érdek­lődő fesztivált vendégek bizonyá­ra nem mulasztják el a Belvede­re kastély megtekintését, amely­ben jelenleg a Barokk Múzeum van elhelyezve. A Karlskirche hatalmas győzelmi oszlopaival bizonyára felhívja a látogatók figycímét, míg a színházépületek A bécsi Operaház épülete A bécsi iskolák, szakintézetek jó hírnevüket az 1700-as évek­ben alapították meg. Mária Terézia és II. József uralkodása alatt érte el Bécs igazi fényko­rát. Az Osztrák-Magyar Monar­chia népei mind Bécsre dolgoz­tak. véres verejtékes munkájukat kizsákmányoltak, hogy a csá­szárváros viruljon, jól éljen, és összegyűjtse a világ értékes mű­kincseit. Ha Bécs kultúrtörténetéből csak a legjellegzetesebb szemé­lyiségeket említjük, akkor sem feledkezhetünk meg Josef von Eichendorff költőről, aki itt, a Duna partján találta meg a ro­mantika keresett igazi „kék vi­rágját" és megénekelte Bécs rejtett szépségeit. közül a~ Operaház és a Burg- theater tűnik ki. A legszebb épületekhez a Rathaus, a Parla­ment, a Schwarzenberg palota, a Képzőművészeti Múzeum és a Természettudományi Múzeum épületei tartoznak. Bécs látoga­tója rendszerint kirándul Schön- brunnba is, ahol a császárok nyári rezidenciáját és csodálato­san szép parkját tekintheti meg. A fesztivál ideje alatt a ven­dégek csak a legnevesebb kul- túremlékeket kereshetik fel, hi­szen Bécs alapos megtekintésé­hez hosszabb időre van szükség, mert Bécs a kongresszusok, a Strauss és Lanner keringök vá­rosa szinte kimeríthetetlen lát­nivalót nyújt. M. Kulturális hírek • Charlie Chaplin befejezte • Ebben az évben Jaques emlékiratait és jelenleg új for­gatókönyvön dolgozik. • Mozira alakították át Pá­rizs egyik híres irodalmi kávé­házát, ahová többek között valamikor Apollinaire, Picasso, sőt Lenin is járt. A megnyitó előadáson a Félkegyelmű című szovjet filmet mutatják be. Ouvard kapta Franciaországban a de.ektív-regények nagy díját „Gyilkos a kolostorban“ című könyvéért. A későbbiek során kiderült, hogy a detektlvregény írója nem más, mint egy páter, a Zarándok nevű vallásos lap szerkesztője. Dunja Movar német filmszi- nésznö közvetlen egyéniségével nyeri meg a közönség szívét. JÓZSEF ATTILA: Fiatal életek indulója Apáink mindig robotoltak, Tudjuk, apánkkal gyávák voltunk, Hogy lenne enni kevés kenyerünk, Nem volt jogunk se, csak igazságunk Bús kedvvel, daceal, de dologban voltak, Most nincs, ki megállat az élet-úton. Az isten se törődött velünk. De, ha akad, nyakára hágunk. De fölnöttünk már valahára, Kik nem tudjuk, mi az vígan élni, És mostan vashittel, jó bátorsággal Sorsunk akarjuk fölcserélni. Mi vagyunk az Élet fiai, A küzdelemre fölkent daliák, Megmozdulunk, hejh, összeroppan akkor Alattunk ez a régi világ!

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom